Hazatérés a Balatonról

Hej, Balaton, Balaton, de boldog volt a sok gyerek meg az apró, piszén pisze kölyökmackó a te csudás partodon: az a két hét, amíg látták tükröd kékjét, elszállt sebes szárnyakon. Jött a búcsú ideje. Hulldogált már a fák csipkés levele; köd ült reggel a vízparton meg túlnan a sok hegyormon, szél szántotta a vizet, és a nád közt seregelve belesírt a végtelenbe a búcsúzó madárnépség – közelgett már a szüret. Hej, Balaton, Balaton, de vidáman folyt az élet a te csudás partodon: hogy labdáztak, fogócskáztak, homokoztak, bújócskáztak, hullámodban hogy úszkáltak, s nehéz kedvvel végül elbúcsúztak tőled, szívükben az emlékeddel. Jött egy mozdony, jött a parton dübörögve, csattogott a sínen végig zúgva-döngve, mögötte futott a vonat, hozzáláncolt. S a sok gyerek a vonaton nézte, hogy fut a Balaton, s a csöpp boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó az ülésen örömében vidám medvetáncot táncolt: – Brumma, brumma, brumm, Balaton! Vonatozunk vad vonaton! Brumma, brumma, brumm, buborék! Ennyit úszni untig elég! Fazekas Eszter s Katona Anna összefogózva állt föl a padra, integettek a Balatonnak, és búcsúzóul csak ennyit mondtak: – Én elmegyek, te itt maradsz, isten veled, kismalac! Mindenki mondott valami semmiséget, mert mindnyájan megszerették azt a csudás szép vidéket. Futott velük, ment a vonat messze, messze! Végül eltűnt a Balaton, s nem látszott más, csak az égbolt végtelenje. És sajnálta akkor a Balatont Vackor.