Vackor első napossága

Járt Vackor
az óvodába,
járt a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
ama kacsalábon forgó,
ékességes palotába.
Megtanult már
szépen enni,
mancsába kanalat venni;
megtanulta
már a játszást,
megmutatta valahára,
igaz, hogy csak asztal alatt,
a régen óhajtott mászást;
nem is volt több
szíve vágya:
naposnak mehessen egyszer
ama fényes,
tündér-ékes,
ékességes óvodába.
Teljesült is szíve vágya,
és nem is olyan sokára,
mert egy este
épp hazamenni készült
a csöpp medve,
hanem szólt az óvó néni
hozzá akkor:
– Valamire megkérnélek,
csöppem, Vackor!
Vállald el a naposságot,
arra kérlek.
S legyen naposságod napja
holnap: péntek.
Tudsz te mindent, csöpp boglyosom,
ami fontos,
nem vagy már a karmolásban
főkolompos!
Hát meghajtja magát mélyen,
s szól a csöpp boglyos szerényen:
– Én nem bánom,
megpróbálom,
ahogyan éntőlem telik,
megcsinálom.
De ne felejtsük el aztat,
hogy én nem gyerek vagyok,
csak egy apró
kölyökmackó,
hogyha nem is karmolok.
És ha eztet
nem is tudnám,
elárulná barna bundám.
Ám azért nem búsulok.
Ne legyen a nevem Vackor,
hogyha én a naposságnak
megfelelni nem tudok!
– Persze hogy tudsz!
Hanem egyet
tanulj meg, te piszén pisze,
s ne mondd mindig:
aztat, eztet!
Mondd így: azt, ezt
rendesen.
– Köszönöm a leckét! – szólott
a csöpp boglyos csöndesen.
Héj, boldog volt
Vackor álma!
Hamar elszállt
éjszakája,
eljött reggel
valahára,
s ment a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
naposnak az óvodába.
Elsőnek ért
a csöpp oda,
üres volt még
az óvoda,
csöndesen állt
minden terme,
egyedül sétált az apró
kölyökmackó
hátán összekulcsolt manccsal
és igen gondterhelt arccal
föl-le benne.
Gondok gyűltek kobakjába,
sóhajtva gondolt a napra
meg az első naposságra.
Meglátta a napostáblát,
rajta ott az ő jele:
egy üveg méz,
telis-tele.
Az ötlött eszébe:
nagy kár,
hogy a méz nem vackorlekvár,
azt szereti,
méz pediglen nem kell neki –
micsináljon hát vele?
Jött az óvó néni akkor,
és azt mondta:
– Jól van, Vackor!
Nem vagy te semmirekellő!
Felelt Vackor:
– A kötelesség az első.
Jöttek a gyerekek sorra,
csak úgy viszketett gondjában
az új napos pisze orra:
Katona Anna – egy,
Varga Bence – kettő,
Pór Jutka – három,
Fazekas Marci – négy,
Fazekas Eszter – öt,
Domokos Matyi – hat,
Vas Pista – hét,
Pengő Gyöngyi – nyolc,
Fodor Dávid – kilenc,
Kováts Vicu – tíz,
tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró,
s közöttük napos a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Felkiáltott:
– Gyerekek!
Helyetekre üljetek!
Amíg a reggelit hozzák,
kicsit énekeljetek!
Azzal kezdi,
bömböm hangját kiereszti,
s fújja utána a többi:
„Fehér liliomszál,
ugorj a Dunába,
hajlítsd meg magadat
az arany Tiszába.
Fésülködjél meg csak,
mosakodjál meg csak,
egy kisleány kötőjébe
törülközzél meg csak.”
A dal vége
elérkezik,
a reggeli
megérkezik,
reggelizés után játszás,
mindenféle víg mókázás,
jő az ebéd,
jő az alvás,
és vígan tette a dolgát
az a csöpp bozontos pajtás.
Egész áldott nap csinálta,
jó napos volt a csöpp Vackor,
jobb nem is lehetne nála:
semmit ő el nem felejtett,
egy poharat
vagy egy tányért
el nem ejtett,
vigyázott a tisztaságra,
s rászólt egyszer a Kovátsra:
– Ne csípkedd a Jutkát,
brumma!
Ő akkor se csípne téged,
hogyha tunna!
Végül eljött valahára,
el az este.
Elfáradt a naposságban
a csöpp boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
lelke-teste.
A futkosást mégse bánta:
boldogan feküdt aludni
otthon a jó puha ágyba.
És álmában akkor
fölnevetett Vackor.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]