Egy mulatságos tornaóra, amikor végre mászhatott Vackor

Járt Vackor
az óvodába,
járt az apró,
piszén pisze kölyökmackó
ama kacsalábon forgó,
ékességes palotába.
Tudott immár
szépen enni,
mancsába kanalat venni;
megtanulta
már a játszást:
várépítést,
hajócskázást;
rajzolt táblára, papírra,
ahogy körmös mancsa bírta;
egyet kívánt csak hiába:
mászni fára.
Brummogott ilyenkor
búsan,
szomorkásan,
szomorúan:
– Brumma, brumma,
hóha, hó!
Fára mászni
vóna jó!
Aztán rázintott
bozontján,
hogy könnyítsen
szíve gondján,
aztán egy énekbe kezdett,
de az is csak szomorú volt,
hiába harsogott-zengett:
„Hej, koszorú, koszorú,
mért vagy olyan szomorú?
Azért vagyok szomorú,
mert a nevem koszorú.”
De épp labda
szállt feléje,
ugrott a csöpp
pisze érte,
és feledte bánatát.
Mert az ötlött
csöpp eszébe,
hogy épp az ő örömére
találták ki ezt a fényes,
ékességes,
kedves öreg óvodát.
Szólt az óvó néni akkor,
mintha megérezte volna,
hogy mért búsult
a csöpp Vackor:
– Figyeljetek, gyerekek!
Tornaóra következik,
ezért kérlek,
mindent félretegyetek!
Hoppsz, üljetek
szépen körbe,
egymás mellé,
körös-körbe.
Törökülés:
egy,
kettő!
Lássuk: ki lesz az első?
Ajjaj,
hajjaj,
micsoda!
Kicsi híján össze nem dőlt
a jó öreg óvoda!
Ültek a gyerekek körbe,
egymás mellé,
körös-körbe:
Katona Anna – egy,
Varga Bence – kettő,
Pór Jutka – három,
Fazekas Marci – négy,
Fazekas Eszter – öt,
Domokos Matyi – hat,
Vas Pista – hét,
Pengő Gyöngyi – nyolc,
Fodor Dávid – kilenc,
Kováts Vicu – tíz,
tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró.
S hamar törökülést játszva,
azt tornászva,
mindegyik között első lett
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
És folytatták:
– Egy,
kettő!
Álljatok föl!
Üljetek le!
Most megint föl!
Csüccs, megint le!
Induljatok
körbe lassan!
Most előre!
Egy,
kettő!
És folytatták:
– Gyerekek!
Most szép lassan
megálljatok,
mind befelé
forduljatok!
Csípőre a kezeket!
Leguggolni,
egy,
kettő!
Fölugorni,
egy,
kettő!
Szökdeljetek
lábujjhegyen,
nyújtózzatok
egyenesen!
Törökülés,
egy,
kettő!
Lássuk: ki a legelső?
S megint Vackor az első.
És folytatták:
– Gyerekek!
Most a kisasztalt
középre,
most egy kisszéket
elébe,
aztán jól figyeljetek!
Az asztalon
és a széken
jussatok át
sorba szépen.
Induljatok,
egy,
kettő!
Vackor legyen az első!
Brummog három
hosszút akkor,
s indul mászni
a csöpp Vackor:
– Brumma,
brumma,
brumma,
hóóóóóóó!
Szék alatt és asztal alatt
kismackónak mászni jó!
Azzal mászik,
nem cicázik,
nem is teketóriázik,
magán nem sokat igazgat,
csak ennyit mond:
– Én majd megmutatom aztat!
S hoppsza!
Zsupsza!
Le a földre,
le az asztal alá döngve:
át alatta!
Ott a szék is:
át alatta!
Utána magát meghajtja.
Végül így szól:
– Hála isten,
nincs már szökhetnékem innen,
merthogy nem hiába vártam:
végre másztam!
Igaz, hogy nem vackorfára,
megtette az asztal lába.
S mert mászhatott akkor,
megnyugodott Vackor.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]