Vackor megmondja, hogy nem szereti a mézet

Hol volt,
hol nem,
volt az apró,
híres,
neves,
nevezetes,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó,
akit elvitt óvodába,
el az öreg apamackó.
Héj, az óvodában Vackor
első napon szökni próbált,
nem is egyszer,
hanem hatszor!
Szökni, de minek?
Ha az okát
tudta volna,
ha egy szóval
mondta volna,
akkor is –
ki érti meg?
Mert hát sehol a világban,
világ bármelyik zugában
nem élhet olyan vidáman
az a híres
kölyökmackó,
ahogy ama szóban forgó,
kényes,
fényes,
kacsalábon pergő-forgó,
gyönggyel ékes
palotában.
Miért is ne járna oda?
Hiszen mennyi csudaszépet
rejt a házak közé búvó
öreg óvoda!
Éppen ezért
a csöpp Vackor
megbánta, hogy szökni próbált,
szökni hatszor;
leült hát a piszén pisze,
hoppsz!
leült egy kicsi székre,
a körötte zsizsgő-bozsgó
óvodások gyűrűjébe.
Hogyha leült,
hát nem állott,
csavarogni
nem kívánt ott,
énekelt épp a sok gyerek
s az az apró,
híres,
neves,
nevezetes,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Száll az ének
magosan,
fújta velük
hangosan,
mély hangját kieresztette,
mint egy vénséges vén medve:
„Cifra palota,
zöld az ablaka,
jöjj ki, harmatos szép rózsa,
vár a viola.
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
esztendőre vagy kettőre
férjhez megyek én.”
Szállt az ének
magosan,
fújta Vackor
hangosan,
aztán véget ért az ének,
aztán asztalt terítettek,
aztán csak elcsendesedtek,
s nekiláttak az ebédnek.
Azaz nekiláttak volna,
mert a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze csöpp mackónak
igencsak megnyúlt az orra.
Héjjha, de meg ám!
Alig tekingetett széjjel,
egy nagy üveg:
TELI MÉZZEL,
telis-tele virágmézzel
állt az asztalán.
Szól Fazekas Marci:
– Kezdd el!
Egyél, kenyeres pajtásom,
tied az egész üveggel!
Szól Katona Anna:
– Rajta!
Az efféle virágmézet
szereti a mackófajta!
Vas Pista is mondja:
– Kééééérlek!
Ha nagy leszek,
költő leszek,
s csak ezt zengem:
Jók a mézek!
Hanem Vackor csöndesen
csak ennyit mond a kisszéken:
– A mézet nem szeretem.
Héjjha,
hujjuj!
Micsoda?
Az volt még csak
a csoda!
Ilyen csudát se látott még
a jó öreg óvoda.
Hát létezik olyan medve,
aki mézet nem eszik?
Mondta a bölcs Kováts Vicu,
hogy ilyen különös,
apró,
mézet nem kívánó mackó
talán minden ezer évben
véletlenül születik.
Feleli bűnbánón Vackor:
– Ne szidjatok azért, kérlek,
inkább megeszem a mézet,
meg én akkor.
De hát ha nem szeretem?
Én legjobban a világon,
túl minden méznyalintáson,
a jó vadkörtét kívánom,
vadkörtét – illetve vackort;
vackort adjatok nekem!
– Ne búsuljál, Vackor,
amért nincsen vackor!
Fölösleges keseregned:
nem muszáj a mézet enned.
Egyél főzeléket szépen,
van itt elég
tökfőzelék,
s finom édes
túrós rétes.
De rendesen ülj a széken!
Ne nyúládozz a tányérba,
főként pedig a máséba!
Itt a kanál,
ezt vedd mancsba,
szépen tányér fölé tartva,
így kell merni,
és így enni,
s meglásd, hogy nem lesz baj semmi!
És sóhajtva akkor
asztalhoz ült Vackor.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]