Rab Zsuzsa: Sárkányölő

Rab Zsuzsa nevét – több mint tíz évvel ezelőtt – Csehov-fordításaiból ismerte meg a céhen belüli szűkebb irodalmi közvélemény; akkor egy csapásra a legjobb orosz prózafordítók: Áprily, Makai Imre és Szőllősy Klára közé rangsorolták. De a prózafordítást, az említettek magas művészi színvonalán is, a mesterségek közé utasítja az írócéh: a valóságos, azaz nem címzetes írórangot legalább versfordítással kell bizonyítani. Hogy csak az orosz fordítóknál maradjunk: Áprily egy gazdag (és népszerű) költői mű sáncai mögött kezdte Turgenyev-sorozatát – Rab Zsuzsának tehát többszörösen nehéz bizonyítási próbákat kellett kiállnia.

Az orosz költészet nagy neveit: Puskint, Lermontovot, Tyutcsevet (utóbbit remek kötettel Szabó Lőrinc) s Majakovszkijt is közvetítő nyelvekből vagy nyers szövegek alapján fordították magyarra sokáig. Néhány kivételesen eredetiből fordított verses műre emlékszünk csak abból az időből: Áprily Anyeginjére és Fodor András Ruszlán és Ludmillájára; Majakovszkij – Szabó Lőrinc és Képes Géza kivételével – rosszul működő fordítókombájnok kerekei alá került, s törődött-zúzódott össze, olyannyira, hogy a mai napig se heverte ki „sebeit”. Rab Zsuzsa volt műfordítóink közül az első, aki eredetiből, az eredeti rangján kezdte átemelni irodalmunkba az orosz líra gyöngyszemeit; ma, a Sárkányölő olvasásakor már mondhatjuk: egy nem akármilyen kazettára valót.

És mindjárt Jeszenyinnel kezdte! A század talán legnagyobb orosz költőjének addig csak legendáját és egy versét (A kutya) ismertük Képes Géza hűtlenül-szép fordításában; tulajdonképpen hazájában is csak az ötvenes évek elején, negyedszázaddal tragikus halála után, önként választott halálát és a halála után támadt jeszenyinizmust megbocsátva kezdték újra kiadni.

Sokak bizalmatlankodtak Rab Zsuzsa vállalkozása előtt: fordíthatja-e jól nő ezt a garázda-nyers-férfias költőt? De már az első darabok elhallgattatták a kételkedőket, a Bokraink közt remek első strófája:

 

Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda, zizegő, szép zabkéve hajadról nem álmodom többé már soha.

 

Vas István híres szerelmes antológiájának, a Vallomásnak egyik legtöbbet idézett szakasza lett; ezt a verset a sok kiadáson kívül szinte hetente hallhattuk a rádió versösszeállításaiban, sőt két műsor közti egyperces szüneteiben is. És az első Jeszenyint több mint száz követte: egy önálló Rab Zsuzsa-féle Jeszenyin kötetben (A Világirodalom Gyöngyszemei) és két más Jeszenyin-válogatásban. A Sárkányölő mintegy negyedét foglalja magában e fordításoknak – véleményünk szerint még ha aránytalan is lett volna, többet kellett volna idemarkolni a remek Jeszenyin-anyagból (de persze az itt szereplők a legjelentősebb darabok; az olvasónak nem lehet hiányérzete így se a most látott Jeszenyin-kép kapcsán).

Ennyit a Sárkányölő előzményeiről, azaz pontosabban: Rab Zsuzsa „pályakezdéséről”. Azóta Fodor András Nyekraszovja, Lator László Lermontovja és Blokja már más méltó, oroszul tudó költő-fordítókról is tanúskodik, de nagy úttörő érdeme Rab Zsuzsának, hogy elsőként vágott neki ennek a fehér foltokkal teli, feltérképezetlen birodalomnak.

Azonban a Sárkányölőben ez a térképezés nem az orosz líra teljes feltárását tűzte maga elé célul; könyve előszavában értésünkre adja Rab Zsuzsa, hogy legkedvesebb orosz költői neki legkedvesebb verseit akarta ideválogatni és fordítani. Lermontov, Nyekraszov, Tyutcsev és Blok neve elő se fordul itt, mivel másutt, jó helyeken, megtalálhatók. Inkább az a törekvés vezette, hogy néhány ismeretlen vagy méltatlanul elfelejtett arcot – ha csak jelzésképpen is – fölmutasson a sokárnyalatú orosz költészet századaiból.

Óegyházi verses szövegekre nyílnak az első lapok, a pravoszláv vallásos költészet néhány időtálló remekére. Az itt szereplő versek olvastán sajnálattal regisztrálhatjuk, hogy a Dimitrij herceg látomása vagy a Sárkányölő keletkezésének idejéből nekünk alig van költői emlékünk. Rab Zsuzsa mégis az Ómagyar Mária-siralom hangjához (s Szenci Molnár Albert és Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordításaihoz) tudta idomítani hangját, persze megőrizve a pravoszláv vallási háttér sajátos stílusjegyeit. Idézetül ellenállhatatlanul idekívánkozik a kötet címadó versének, a Sárkányölőnek eredetivel felérő teljes szövege:

 

Sárkányölő Szent György, segélj meg minket! Segélj meg minket! Hőköltesd meg, Szent György, ellenségeinket! Ellenségeinket! Ki a fene sárkányt magad ledöfted, magad ledöfted: Szorongatóinktól szabadíts minket! Szabadíts minket! Mint te pogány cártól, mink is gyötretünk, mink is gyötretünk – Lándzsavető Szent György, nézz ránk, légy velünk! Nézz ránk, légy velünk! Fenekszik ránk sárkány, lángfúvó féreg, lángfúvó féreg – Háborúságunkban, Szent György segélj meg! Szent György, segélj meg!

 

Érdemes további nagy vállalkozás lenne ebből a régi orosz nyelvű költészetből egy nagyobb válogatás Rab Zsuzsától.

Nagy teret foglal (s nem érdemtelenül) a népköltés bemutatása; tulajdonképpen az Ékes fehér hattyú legszebb darabjait mentette át ide Rab Zsuzsa. E rész a Szadko című bilinával (az is sajnálatos, hogy ez az egyetlen bilina a kötetben) kezdődik, ezt a kozák dalok követik, majd balladák, szerelmes énekek. Itt is megtalálta Rab Zsuzsa a legmegfelelőbb hangot: balladáinkét, népi líránkét – mindegyiket a maga helyén. Nem szépre kerekített versek ezek; ha kellett, az eredeti tökéletlen rím- és ritmusgöröngyeit is átvette Rab Zsuzsa; így hiteles a nem-költő költők magas rendű költészete. Néhány sor Sztyenka Rázin sólymairól:

 

A Kamisinka folyón, ama zúgva szaladón két ladik száll sebesen, fegyverekkel tüskösen, ugyan ékes, ugyan díszes az a két ladik. Kopják, lobogók sűrűje, akár erdő sűrűje, evezőnél legények, dali fiak, vitézek, dali fiak, merészek, doni kozák legények. Bársony tetejű a kerek coboly sapkájok, veres selyem bélű a szürke kaftánjok, asztrahányi szép selyemöv a derekukon gyapju harisnyájuk fonata finom, sárga szattyán sarkos csizma van a lábukon. (Az asztrahányi gubernátor elveszejtése)

 

Néhány sor a zárdakapuban táncoló fiatal apáca verséből – a rabsors mélyről fölszakadó keservének sötét villámú panaszából:

 

Szép deli apáca, záporoz a könnye, ej-haja, dini-dan, záporoz a könnye, főkötőjét leszaggatja, csuháját a gyöpre, ej-haja, dini-dan, csuháját a gyöpre! Égj üszöggé, kamorám, szakadj össze, zárda, ej-haja, duni-dan, szakadj össze, zárda. (A fiatal apáca)

 

Az alábbi hétsoros a fára festett ikonokat és Brueghel képeit mossa egybe az olvasó előtt:

 

Hála neked, Isten: immár learattunk, kepéket is raktunk, be is takarodtunk. Asztag a szérün, rozs a kamorában, lepényke a tálban. (Hála neked, Isten)

 

Az egész népköltési rész, noha sok helyet kapott a kötetben, azt sugallja, még kellett volna belőle: nyelvi, ritmikai, tartalmi elemei – bár tulajdon népköltészetünkhöz hasonlítottuk előbb – izgatóan új versélményt jelentenek. De tudjuk, egy kötetnek terjedelmi kötöttségei is vannak.

A népköltés után századokat ugrott át Rab Zsuzsa, ennek okát is elmagyarázza az előszóban: jellegtelennek találta a Puskin előtti költészetet.

Néhány nevet mutat csak fel – jelzésként – a Puskin előtti időből: Szumarokovot (Juhász Ferencre emlékeztető szófűzéseivel: „szivárvány-ékes-csilla-lenge-dús-pej”, „opál-áfonyarőten”, „sós-keser-kék” – s romantikus hangszerelésű versben), Gyerzsavint, Karamzint, Zsukovszkijt, Davidovot, Panajevet – a hat költő összesen hét verssel. Puskin is csak hárommal szerepel. Kolcov és Polonszkij (Puskint követve) eggyel.

Fet az első költő (az öreg Tolsztoj rokonnak-barátnak-utókornak kötelező olvasmányul hagyja Fet verseit), akinek portréja van: hét vers. Ő már Kosztolányinak is szemébe tűnt – érthetően. A Sárkányölő modern részében szereplő Vinokurovon jól felismerhető Fet hatása, hangban és a mindennapokból eredő témaválasztásokban. Ha magyar megfelelőt keresnénk Fet mellé társul, Reviczkyre gondolnánk:

 

Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted, idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt, s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét, emléked híva, majd rebbentve szerteszét. Meddig vergődni még; az irgalmas sötétben elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen; igéző titkokat kutatva ostobán, kapkodni lázasan egy tűnt igéd után; mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet, enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked; s leintve részegen a hűvös ész szavát, neveddel verni fel a néma éjszakát! (Ó, meddig)

 

Egy másik Fet-vers itt következő strófája pedig akár Dsidáé is lehetne:

 

A fecsketorkokon elhalt a csepp harang, aznap szitakötők ragyogva nem cikáztak, borzongva üldögélt a sok begyesgalamb, s a víg madárzsivajt felitták mind a hársak. (Ne kérdezd, kedvesem)

 

Fet után Szlucsevszkij, Annyenszkij, Gorkij, Gippius, egy-egy vers – ők is csak jelzések. Ezután Bunyin-versek: hat remek. Bunyint általában – kisregényéért kapott Nobel-díja után – mint prózaírót tartja nyilván a világ irodalmi tudata, pedig elsősorban költő volt. Nehezen lehetne találni sötétebb és pontosabb lírai dokumentumokat a hazájától távol élő költő lelkiállapotának kifejezésére:

 

Álltam a szigeten, néztem hosszan a tengert, aztán a nyaktörő, meszes fehér utat: gyöngyszín sziklák között, vad tájakon tekergett. Ott mentek, mentek ők, vitték málhájukat. És kolompjuk zenélt, rekedten, együtemre, és ráeszméltetett; ez nem hazai föld. S akkor az ősi, vad, kietlen ország lelke rokon lett hirtelen, s lelkembe átömölt. (Öszvérek)

 

Brjuszov két verset kap, a kissé unalmas Brjuszov-képtől elütőt, a Lermontov arcképéhez és az Este úton címűt.

Kuzmin talán először jelent meg magyarul: századvégi zsánerképe Pétervárról érdektelen, de az utána következő Hlebnyikov (egy verssel) s főleg Hodaszevics (hárommal) újra aranymezőket sejtet. Ők anyanyelvükön is új költők, most kezdik kiadni őket. Ehrenburg önéletrajzából értesülünk csak a nevükről; Hodaszevics fehér foltját berajzolni ezen a térképen nagy öröm lehetett a fordítónak, mert az olvasónak az.

 

Mentek, a tél lucskos haván át, – a nő batyut vitt, férje ládát – a párizsi pocsolya-tenger tükörparkettjén: asszony, ember. Követtem őket jó sokáig. Elérkeztek az állomásig. Nem szólt az egyik, sem a másik. De mit is mondhattak, barátom? Kézben batyu, láda a vállon… Négy cipő bukdos át a sáron. (Mentek)

 

A sokat vitatott, támadott és tisztelt Ahmatova itt szereplő hat verse olvastán nem érti az olvasó, hol található ezen a költészeten támadási felület. Feltehetően tendenciózus Rab Zsuzsa Ahmatova-válogatása: főleg szerelmes verseket fordít, leheletfinom rajzokat. Szép versek, szép fordítások, bár az Ahmatova-legendát nem igazolják úgy, mint Jeszenyin versei Jeszenyinét – talán egy nagyobb válogatás kibontaná az Ahmatova-titkot.

Ahmatova után a másik sokat vitatott: Paszternak (két vers), Paszternak után Mandelstam, a tragikus sorsúak láncolatából. Sajnáljuk, hogy csak két verssel ő is. (Az utóbbi időben Paszternak kezd ismert lenni nálunk, elsősorban Illyés, Fodor András és Pór Judit fordításából. Nagyon elkelne egy Paszternak-válogatott kötet, mert a Gömöri–Sulyok-féle vállalkozás nem üti meg a kívánt mértéket.) Mint az Ahmatova fölötti vitát, Mandelstam ismeretlenségben hagyását sem tudjuk felfogni, egy nagy és minél több olvasó kezébe kívánkozó költészetet jelez már a Sárkányölőben közölt két vers is, különösen a Sófényű csillagok.

Cvetajeva! Nemrég jelent meg magyarul válogatott kötete – az egész kötet Rab Zsuzsa fordításában; tizenkét verset emel át belőlük a Sárkányölőbe. Ő is „most fölfedezett”, nemcsak magyarul, de oroszul is. Különös, nyugtalan, erőteljes költő (ha utóbbi jelző mellékíz nélkül alkalmazható költőnőre), szűkszavú és képgazdag egyszerre.

 

Bögölyrajok, felhőznek az álmos kedvű gebékre, és lángpiros kalugai ing hólyagzik a szélbe, és fürj kiált, és nagy kerek ég homorul rám, és árad a rozs-hullámra harangszó-hullám, és lomha beszéd, hogy: így meg úgy, az a német, és messze gyalult fakereszt sáfrányszine éget, és édes hőség dárdáz fénysugarakkal, és újra neved – zeng, mint ez a szó zeng: angyal. (És újra neved)

 

Cvetajevát a sok első klasszisú fordítás fölé emeli még Rab Zsuzsa; érezni hogy az előszóban jelzett „legkedvesebb orosz költőim” leírásakor elsősorban Cvetajevára gondolt – az utóbbi időben olvashatott eredeti versei is (az utánzás gyanúja nélkül) Cvetajeva rokonságáról árulkodnak.

Majakovszkij – egy vers – ez először szerepel magyarul: a fiatal Majakovszkij indulata süt ki a kemény sorokból.

Miután minden eddig szereplő költőt megemlítettünk, Ivanov Peterhof című versét is megemlítjük – nem különös.

Annál inkább az őt követő Jeszenyin: huszonhat vers (kár, hogy nem több), a korábbi Rab Zsuzsa-féle fordítások közt néhány új, köztük különösen a Falusi szertartáskönyv jelentős. Sorolhatnánk, hogy mit hiányolunk az ismert darabokból, de ez is nyilván terjedelemprobléma volt; hogy őszinték legyünk: Jeszenyin minden arcvonása, minden mozdulata, minden hangszíne megtalálható itt. Óegyházi, népköltési, Fet, Bunyin, Mandelstam, Hodaszevics, Cvetajeva, Vinokurov és Voznyeszenszkij remeklései közt, azt hisszük, mégis Jeszenyinben van a legtöbb. Hiszen ezek a Jeszenyinek már tulajdonképpen magyar versekké váltak, azt hihetjük, Kékség című versében valahol a mi vidékünkön lovagol a költő, mondjuk a téli Alföldön. Jeszenyin ilyen színvonalú fordítása csak annak sikerülhet, aki nemcsak a nyelvet és a verset érti és érzi, de érti és érzi a tájakat is, a magyart vagy az oroszt. A költő és fordító összetalálkozását pedig akkor érti meg igazán az olvasó, ha például elindul Pápáról, a városból kikanyargó Bakony-ér partján a messzi Bakony felé: a város alatt régi vízimalmok állnak elébe, beomlott vagy omlani készülő tetejük füzek árnyékában; a réteken nyírfák futnak át – mint Jeszenyin verseiben is. Tehát nemcsak szöveg-, de megfelelő valóságismeret is kell egy vers átéléséhez, a Jeszenyin-típusú költőknél különösen – csak akkor sikerülhet fordítás így, a Sárkányölő lapjain tapasztalhatóan. A Rab Zsuzsa mutatta Jeszenyin-kép szavanként igazolja a Jeszenyin-legendát költészetének és nyelvének utódaiban; mi nem hazug romantikát keresve örülünk, ha valahol utaztunkban Petőfi soraival találkozunk a való világ valamely pontján – Jeszenyin sosem ismert tájakat varázsol ismerőssé magyar olvasójának.

Bagrickij (egy vers), Zabolickij (kettő) – ők is a nagyok közül! Mindkettőtől többet szerettünk volna (mint Hodaszevicstől és Mandelstamtól).

Ezután már élők jönnek: Kirszanov, Martinovi, Bokov. Azt hisszük, Bokov szerepeltetése, noha „elmennek” a versei, nincs megindokolva – hozzá hasonló (sőt jobb) mai költő több is kimaradt. Aszejev, aki nemrég halt meg, Szvetlov, Lugovszkoj, Tyihonov fiatalkori versei inkább helyet érdemeltek volna. Vagy inkább több helyet kaphatott volna egy versnél az utána következő, érdekesen egyéni hangú Levitanszkij és Cibin.

Vinokurov, akitől egész kötetet fordított Rab Zsuzsa, nagyszerű válogatással: tizenkét verssel szerepel. Kisműves költő, szorosra fogott verseiben nincs egy fölösleges szó. Az ötvenes évek sokszor egyhangú szovjet költői után rehabilitálta Magyarországon – Rab Zsuzsa jóvoltából – a mai orosz lírát. Alig észrevehető a szexepilje, de aki fölfedezi, nem felejti el. Egy időben az unalomig megszoktuk, és – nem ok nélkül – elcsépeltnek tartottuk a frontverseket: mind egy hangon szólt, s ami hősiességet, nagy emberi érzést fejezett is ki, menthetetlenül frázissá szürkült. Vinokurov erről a témáról is másképpen szól, noha nyilván azt tette és érezte a fronton, amit mások. De katonazubbonyát levetve, ami hősi volt életében, nem merevedett pózzá, sőt őszintesége a hangos társak fölé emeli:

 

Tárult a világ, vetkezett, mint barakklakók szörnyű léte, mint gyilkokásra élezett késpenge jeges pőresége. Étel és nő!   Csak ez maradt. S a gyilkos-éles-fény-nyalábban ős-egyszerűség. Iszonyat. Rettentőbb arcot sose láttam. Mentünk. S ami megmenthetett, az is szakadó, gyönge szál volt: egy finom, virág-szerkezet s egy kék csillag, mely ránk világolt. (Egyszerűség)

 

Rozsgyesztvenszkij Rekviem-részletei is – másképp – ilyenek, emlékszünk rá, hogy első magyar megjelenésekor hogyan vetették a friss szövegre magukat a színészek, főleg a fiatalok. Más verseiben (itt is szerepel kettő) Rozsgyesztvenszkij nem érte el a Rekviem magaslatait – ebből a nagy versből szerencsésen választott részleteket a fordító.

A „leghíresebb” fiatal költő, Jevtusenko, két szerelmes verssel szerepel, ezekben nem pódiumköltő, noha nyilván ezek is portréjához tartoznak, nem azt a Jevtusenkót mutatják, akit egyre apadóbb legendájából ismerünk. Vinokurov és Voznyeszenszkij közé ékelve ebben az esetben értékítéletnek is tekintjük Rab Zsuzsa választását: Vinokurov és Voznyeszenszkij jóval jelentősebb tehetség Jevtusenkónál – noha Jevtusenko irodalompolitikai szerepét elismerjük. De a költőknek nemcsak irodalompolitikai szerepük van, hanem verseik is!

Voznyeszenszkijnek harminchat oldalt szentel Rab Zsuzsa, nem alaptalanul. A szovjet kritika fenntartás nélkül magasztalja, vagy ugyanolyan hévvel elveti Voznyeszenszkij verseit; sokban olyan a helyzete – csak az irodalompolitikaira gondolok –, mint nálunk Juhász Ferencnek. De mint Juhásztól se, Voznyeszenszkijtől se tagadja meg legélesebb támadója sem a rendkívüli tehetségnek kijáró figyelmet és elismerést. Sokat vitatott műve például az amerikai útjáról szóló A háromszögletű körte. Nyolc kitűnően választott darabot közöl a Sárkányölő; ezek a lírai részletek mondanak legtöbbet Voznyeszenszkijról s egyben az orosz nyelvű költészet új útkereséseiről. Hatásos formaarzenál és rendkívül szuggesztív hangszerelés jellemzi ezt a nagy verset, s Rab Zsuzsában Voznyeszenszkij (talán nem is tudja) páratlan tolmácsot talált: az eredeti telitalálatai magyarul is a tízes kör közepébe találnak:

 

Utak fecskendői verették a fülem malomlapátját a hitetlen, a hitetlen, base-ballos base-ballosa hitetlen, és csupa-benzin Amerikán át Coca-cola. Zene-bona, harang szólt. Harangszó barangolt. (Megtudom, ki vagy)

 

Mint említettük, bármelyik ideválogatott verse hibátlan, de a Sigulda (szerelmes vers) és a Mesterek című különösen kiemelkedik a többi jó közül. Kifogyhatatlan a formai bravúrokban, de – félreértés ne essék, nem a bravúroskodásban. Voznyeszenszkij is eleven bizonyítéka, hogy az ízig-vérig modern költészet megvan bukfenc nélkül is.

Három fiatal költőnő zárja a kötetet: Boriszova, Jevszejeva, Matvejeva. Jevszejevánál ugyanazt éreztük, mint Bokovnál, azaz: hogy véletlenül került ide, eléggé konvencionális két versével, s Matvejeva nagyszerű verse, a Papagáj azonnal elfeledteti az előző oldalt. De ennyi hibaszázalék felrovása nem is illendő tulajdonképpen, ez is csak a már említett ősi kritikusi reflex miatt!

A Sárkányölőben eddig nem ismert orosz költészetet olvashattunk, s ha nem is csupa hegycsúcsok – ezt Rab Zsuzsa már az első oldalon értésünkre adja –, sok olyan szelídebb hajlatot ismertünk meg, ahol szívesen időzünk, s ahova szívesen fordulunk vissza. Néhány fehér folt valóban eltűnt az orosz költészet térképéről, s néhány helyen – Fet, Cvetajeva, Bunyin, Hodaszevics és Mandelstam körül – elsüllyedt, föld alatti városokat sejtünk. További térképezést, további ásatásokat kérünk.

Országszerte elterjedt (igaz, csak parasztházak tisztaszobáiban) kép volt az első világháború után egy lovát ugrató huszár képe: a hazatért hadfiak, ha gyalogosok voltak is, az emléket idéző években lovas képükkel emlékeztették fiaikat, unokáikat. A kép gyárilag készült, ügynökök házalták szét az országban. A fej helyén kivágott üresség: oda került az illetékes fej, nem a vágta irányába, hanem a bámészkodó szemébe tekintett. A Sárkányölő címlapján az egyik legszebb orosz ikon látható; Sárkányölő Szent György éppen ledöfi a sárkányt (telitalálat illusztrációnak, mint ahogy a cím is az címnek). A hajdani háborús emléket asszociálva elképzelhetjük Szent György feje helyére Fetét, Bunyinét, Cvetajeváét, Jeszenyinét, Mandelstamét vagy Voznyeszenszkijét – vagy akár a költő-fordítóét.