Peregrináció

Kész vagyok-e mindenre őszintén válaszolni – kérdezték a Jerusaleum Literary Project barátságos és humoros munkatársai; egésznapos interjúra hívtak meg, elteszik CD-lemezen a jeruzsálemi egyetem könyvtárában. Hát persze, amennyire adódik. Minden interjúban őszinte voltam, legfeljebb felületes. Az éntolulásnak olykor túlságos helyet adtam. Igen, kész vagyok őszintén válaszolni minden kérdésre.

Hogy ott nagyobb a felrobbanás esélye, csak a fecsegés szintjén jelent valóságos veszélyt, statisztikailag nem értékelhető; a közlekedési balesetek számához képest a terror hatékonysága elenyésző.

Többre vállalkozom azzal, hogy eléállok a kérdéseknek, hogy ott mintegy kiszolgáltatom egyik énemet, a zsidót, olyan hallgatóknak, akiket alig vagy egyáltalán nem ismerek. Izraeli hallgatóim, olvasóim tőlem eltérően minden bizonnyal kemény azonosulásban vannak az ő zsidó és izraeli mivoltukkal, én pedig egy kissé feszélyezem őket, kívülálló a belülállókat, ami abból is ki fog derülni, hogy sokszor fogom hallani az interjún kívül is: miért élek ott, ahol élek?

Nemcsak azért teszem ezt, fogom mondani, mert jogomban áll ezt tenni, hiszen ez is elég volna. Azért is, mert megszoktam, mert így adódott. Meg is szolgáltam, tettem egy-két dolgot ezért az országért. Ezt a nyelvet beszélem, és itt vannak eltemetve a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim.

Többnyire Bihar megyei zsidók, de jöttek cseh földről is az ősök közül néhányan, megtelepültek Nagyváradon és Berettyóújfalun. El is ágaztak messzire, lett például az egyik ágon egy trieri, egy manchesteri és egy New York-i rabbi. Szerteszéledt a család: a lányom Párizsban él, a nővérem New Yorkban és unokatestvérek szerteszét. Adottság, hogy sem Magyarország, sem Amerika, sem Franciaország, sem Izrael nem lett az egész család befogadó otthona. A Földön élünk, a földgömb különböző színes foltjain.

Miért vagyunk zsidók? Mert annak születtünk. Mert zsidók voltak a felmenőink, ki tudja, meddig. Ez a tényállás soha nem volt kérdéses számomra, olyannyira, hogy a konverzió fel sem merült 1944 karácsonyán sem, amikor egy kolostor apácái elrejtettek volna, ha áttérni hajlandóak lettünk volna, gyerekfejjel félelmünkben igent mondva az ajánlatra. Az áttérés tekintetében jobban tetszik nekem a rabbik viselkedése, akik nem kapkodnak a hívekért, inkább elutasítják a jelentkezőt, jöjjön később, majd egyszer, ha nagyon akar, és így az elutasítások sorozatán át kiderül, hogy szívós akarat vezeti-e a jelentkezőt, avagy csak egy könnyű ötlet.

Mit is vállal az ember a zsidóságával? A természetes önelfogadást bárhol a földkerekségen. Egy zsidónak mindenütt helye van a földön, ahol csillagos ég van a feje fölött. Egy zsidónak? Egy embernek. Bármilyen embernek. De a zsidót a mogorva körülményekkel szemben rezisztensebbé teszi az ő hordozható vallása és az az aránylag nagy tér, amelyet a vallás a szövegek értelmezésében a személynek juttat.

Megerősíti az egyes zsidókat az a különös interperszonális viszony, amelyet a próféták Isten hangjával létesítettek. Példájuk felszabadította a többi zsidót az utánzásra. Ez a barátság imádkozási technikává válva (vagy éppen abból kinövően) duálissá fejlesztette a közzsidók énjét. Az egyik a gyarló, a másik a törvény szava, a kötelesség, a megnevezhetetlen, aki hatalmas munkát bíz az emberre, azt akarja, hogy a lelkiismeretének az uralma alatt éljen.

 

Az igazi gazdát a zsidó magában hordozza; az Úr, aki benne van, méri rá a kötelességtudást, ezt az ernyedetlen hajcsárt. Ettől a drive, a szorgalom, a lényegre törő tudásvágy. Attól, hogy ketten vagyunk. Kettesben lenni erőt ad. Ha körülvesznek, ha sokan vannak, akkor is ketten vagyunk. És ő most vagy máskor mindeneknél hatalmasabb.

Majd jön a nagytestvérem, és jól ellátja a bajotokat. Ha meg most még a baj inkább a zsidót látogatja, a belső szabadságnak ezek az órái vigaszul szolgálnak neki bármely sanyarú élethelyzetben. Az istállóajtóból is kinézhet a csillagos égre. A nagyobb belső szabadság nagyobb külső szabadságigénnyé változott, ami a világi viszonylatokban kötekedő, elégedetlenkedő viselkedésekhez is vezethet. El tudok képzelni forradalmárokat tele fortyogó nehezteléssel.

Vannak gyengéd anarchisták is, kivált a művészetekben. Nincs művészet anarchizmus nélkül, amely azt mondja, itt nincsen törvény, csak a szerzőé, az alkotóé. Semmi, ami előtte létezett, semmi, ami isteni, semmi, ami emberi. És ha az Úr, a másik elégedetlenkedik, akkor mondhatjuk neki, hogy bátyám, én sem szólok bele a maga dolgába, csinált egy világot, diktálja benne a törvényeket, elég goromba törvények, ki-ki folytassa a maga üzletét, neked is megvan a magad műve, nekem is megvan a magamé.

 

„Jól van – monda Isten –, csináld”, de megáll oldalt, és ironikusan nézi, hogy barkácsolom össze a saját, külön törvényemet, méghozzá úgy, hogy az egésznek is meg a résznek is legyen valami értelme. Kínlódom, mi tagadás, ő is kínlódik, mi tagadás. Itt megy, ott összeomlik az egész, küszködő mesteremberek rendetlen műhelyben.

Ebből is kihallatszott, remélem, a szemtelen zsidó szólama. Regényeimben oldalt, felül jár az eszmélet. A narratív hős a cselekvő hőssel együtt halad, de mindig egy kicsit többet tud, mintha ők mind egy bőrbe lennének összevarrva az angyalukkal. Azt a birkózást, Jákobét, Izraelét naponta kisebb-nagyobb intenzitással lebonyolítják. Van, akit az angyal már elkerül, meglátja, és messziről legyint, majd elfekszenek a csontjai, mint a kövek.

A másik meg folytatódik a gyerekeiben, az unokáiban és mindabban, amit rájuk hagyott. Ne kelljen mindent elölről kezdeni. A legtöbb, amit a szülőktől kaphatunk, a meleg jóváhagyás, amit az anya is, az apa is másképpen juttat, továbbá a fészekből kiröpítés, a repülés, vagy mondjuk inkább a saját lábunkon megállás tudománya.

A zsidók számára természetes, hogy a család mindenekfelett. Az istenfélő, értelmes zsidónak lehet sok gyereke, azokban leli örömét a felesége is, ő is, de azért oda is eljár, ahol a férfiak találkoznak, templomba, kávéházba, akadémiára, bárhova kaszinózni, esetleg csak le a térre, a kőasztalok mellé. A család nemcsak kontingencia. A család szubsztancia. Adottból választottá tehető. Azt a gyereket kell szolgálnod, aki belőled származott. És ha neked nincs, akkor egy rokon gyereket, hogy a gyerekeink ne vesszenek kárba. A megölteket pótolni kell, a megöltek lelke adoptál egy újszülöttet. Halott rokonainkkal is össze vagyunk kötve. Helyet adtunk nekik a házban, a karosszéken, az útitáskában.

A családapa magányos órái elfogadottak, de teljes magányra nem számíthat, mert a valódi családapákból nincsen elég, túlkereslet van irántuk. Nagy a tanácstalanság. Nincs kihez fordulni. Van, aki beleharapdál az igaziakba, úgyhogy nagy a keveredés a valódi családapák és a pozőrök között. Persze a különbség kiderül; idővel, amikor az a rész, ami a divaté, már elévült, amikor a tartós részt keressük, és akkor vagy van, vagy nincs. Olyan tanúság kell, amely nem hazabeszélés. Akkor vagyok igazmondó tanú, ha semmilyen összetartozás nem homályosítja el az emlékezetemet és az ítéletemet.

Íróként nem vagyok zsidó. Szándékom szerint legalábbis. Íróként semmi sem vagyok, csak az a két ujjam, amely a tollat mozgatja vagy a tasztaturán petyegtet. Van a homlokom mögött egy falitábla, és ha behunyom a szemem, arra látok felírva betűket. Így elindulnak mondatok, magamban fűzöm tovább őket.

Egy elemző föllelhetne a szövegemben olyan tulajdonságokat, amelyeket ő jellegzetesen zsidóknak minősít. De ez már az elemző dolga lenne, ha akarná, bebizonyíthatná, ahogy azt is figyelembe kellene vennie, hogy magyar nyelven íródtak olyasmiről, ami magyarokkal történt, ha magyar zsidókkal is.

Egy kissé őrült szemű német professzor egy cédulát nyomott a kezembe: az identitások pluralitása nem más, mint skizofrénia. Ami bizonyos együgyűségre vall, mert én rendelkezem ezzel a pluralitással, és mégsem vagyok bizonyíthatóan skizofrén. Lehet tehát több lovat is fogni a kocsi elé. Mert az identitás a ló és az öntudat a kocsis.

Hogy ki az Úr? Mindig kerül valaki a fejünk fölé. Például egy baba, akit magasba emelünk, vagy egy nagyobbacska gyerek, akit még mindig a vállunkra veszünk. Minden erőlködéstől, minden hasonulástól, minden fölöttem álló lényeghez törleszkedéstől mentesíteni igyekeztem magamat. Hogy egy kis nyugságot szerezzek. Hogy ne szólhassanak túl sokan énrám. Hogy a kötelességeimtől ne kukuljak meg. Hogy ne legyek a szorongástól lelki kuka.

Rám szól ugyanis a feleségem. Őrajta kívül másnak nem adok hatalmat magam fölött. Rettenthetetlen autonóm vagyok publikusan, és alázatos papucsférj otthon. Ez a stratégiám. Ez a ravaszságom. Így jutok lélegzethez, így bírok szórakozni, így biztosítom a szükséges magányt, így esik jól.

 

95 10 17. Jeruzsálem. A papucsférj megint a feleségét hívja; akkor normális, ha megvan köztük a vonal, ha bármikor szólhatnak egymáshoz, és együgyűségeken, életapróságokon mulathatnak.

A Miskenot Saananim vendégházban, a dolgozószobámban ülök, van egy étkezőkonyha is, és egy galérián ágy és fürdőszoba. Kávét, narancslevet ittam a fedett teraszon délinövények között, azzal az emberrel, aki holnap kérdezni fog, és akivel szemben csak annyira leszek őszinte, mint a nyilvánossággal, hatóságokkal itt és otthon, mint holnap az Izrael Hangja rádióval és utána a Háárec nevű lappal. Meghívóim ismert zsidó írókkal nyolcórás tévéinterjúkat csinálnak, cégüket a Rothschild bankház pénzeli, és Simon Perez a tiszteletbeli elnöke.

Adtak egy kis zsebpénzt napi költségekre, adták ezt a remek szállodai elhelyezést, a sétalehetőségeket és a tanácsot, hogy ne menjek az óvárosba, amitől elszomorodtam, mert valahogy a zsidó rész kevésbé érdekel Jeruzsálemben, mint az arab vagy a zsidón belül is az ortodox, a más, mert a zsidó belváros az euroamerikai modern mintát követi, és ez így van rendjén, az arabok új házai is hasonlóak, csak az más, ami régi.

Most több a fény, több egészséges, elég jóképű és alakú fiatal siet fel-alá a Ben Jehudán, a sétálóutcán. Akkor, 1986-ban is sokan voltak itt késő este is, ez volt a mediterrán korzó, derékig érő hajzatok, egymásba boruló párok, némelyik fiún kipa van, de ettől még az összebújás nem kevésbé alapos. Baloldaliak a fogadóink, mérgesek a vallásosokra, világiak akarnak lenni, és egyenrangú nők. Elegük van a valóságidegen fantáziálásból. Az arabok is kezdenek ráismerni a valóságra, a zsidók is, nevezetesen arra, hogy a másik itt van, és sem a tengerbe nem lehet dobni, sem a Jordán folyón túlra áttelepíteni, de lehetetlen, hogy ne maradjon egy radikális kisebbség, amely ha arab, nem tud lemondani Izrael állam felszámolásáról, ha zsidó, nem tud beletörődni Júdea és Szamaria visszaszolgáltatásába, Jeruzsálem megosztásába.

Az etnikai tisztogatásról a két nép zöme talán lemondott, de érzékenyek, a becsületükre kényesek, és a kés még könnyen előkerül. A zsidók is nekiindultak a dél-libanoni hezbollah-állásoknak a levegőből és a szárazföldön, mert a felrobbantott hat fiatal katona életét megbosszulják.

Meghívóim arra biztatják kérdezőmet, hogy legyen tapintatosan provokatív, és azt kérdi tőlem közvetve az itteni televízió főembere, hogy lehet-e polemikus most péntek este, amikor fölolvasok egy szöveget. Mi lehet az értelme a polémiának? Valószínűleg az a kérdés, hogy miért élek Budapesten, és miért nem itt. Mire én azt a választ adom, hogy amit hatvanhárom éves koromig csináltam, azt nem másítom meg, csak ha nagyon muszáj. Inkább megvédem a jogaimat ott, ahol vagyok.

Tudok egyéni módon is védekezni, ez hozzá van kötve a mesterségemhez és ahhoz, amit mások gondolnak rólam. Örülök, ha elismernek Izraelben zsidó írónak, mert az vagyok; örülök, ha elismernek Magyarországon magyar írónak, mert az vagyok. Ha valaki vitatja ilyen-olyanságomat, azt mondom, legyen meg az öröme. Nem épeszű, akinek az a passziója, hogy valaki másnak valamilyen hovatartozását megkérdőjelezi.

 

Persze hogy senki sem egészen az, aminek mondja magát. Senki sem egészen ez vagy az – hála istennek! –, hanem még valami más is. Ennek a még valami másnak a letagadása, eltávolítása hiábavaló erőszak önmagunkkal és másokkal szemben. Az a még valami más a többlet, az visz tovább ismeretlen határok felé, az tesz az emberiség nevű faj egyik példányává.

Ha zárójelbe tesszük a zsidó identitás mániáját csakúgy, mint a többit, akkor mi marad kutatási eredményként, elemezhető témaként, vizsgálati eredményként a zsidó szerzők műveiben, ami szellemi közösségnek is minősíthető?

Éppen az, amiről szó van: a problematikus, paradox, dialektikus, plurális, egyénileg megkonstruált, többelemű identitás.

Hogy túllendülnek valamilyen transzcendencia irányában az adotton. A vonzódás az egyetemes távlatokhoz, a határon túlihoz, az éppen fennállónak a vitatása, bírálata, a kritikai viszony az emberi közösség adott állapotával szemben, ami már a próféták szövegeiben megjelenik.

Hogy maguk mögött érzik az isteni igazságot; hogy mind személyesen akarnak közvetítést találni napi ügyeik és a Mindenható vagy a világtörténelem szelleme között, az absztraktnak és a kicsinyesen konkrétnak a szüntelen érintkeztetése által.

Hogy kíváncsiak, a zsidók mindig szétszéledtek, hogy oda mennek, ahol mások még nem jártak mind a térben, mind szellemiekben, a kísérletező kedv, megpróbálkozni valami originális módszerrel, üzleti ötlettel, hogy lehet a határokat átlépni, megkerülni, hogy lehet szabadulni onnan, ahonnan látszólag nem lehet, hogy lehet a zsákutcából kikeveredni, hogy lehet a gettóból kijönni?

Mihelyt nem volt olyan ellenséges a külső környezet, a gettóból hálózat lett. De a gettó belső elzárkózás is volt és maradt is valamelyest, még a hálózati szerveződés korában is. Gyanakszanak a többiekre, hogy azok vajon nem tartoznak-e oda, a zsidók gyűlölői közé. Vajon nem gondolják-e, hogy nekik, zsidóknak nem kellene létezniük, vagy legalábbis nem így, ahogy vannak. Baráti bírálattal korlátoznák őket. Ne nyüzsögjenek, ne foglalják el az első helyeket.

A zsidóknak a teljesítményeikért fizetniük kell.

Olyan régióban, ahol van irigység, ott az antiszemitizmus fennmarad, és ezt a zsidók éppen az asszimilációjukkal vagy integrációjukkal érik el, azzal, hogy magukévá teszik azokat a versenypályákat, amelyeket a környező társadalom kialakít, és azok közül többön is jó helyezéseket érnek el.

A zsidók nem lesznek utcaseprők, mert a sok évezred alatt felhalmozódó intellektuális tőke tovább öröklődik az utódokra. Az érzékenységet, az alkatot és valószínűleg intelligenciánk természetét is összeadjuk abban a génkoktélban, amik a gyerekeink. Hordozható örökség ez, és bárhol működtethető. A zsidók sok kínnal, gürcöléssel, veszélyekkel, de évezredek alatt megtanulták a munkát és a fenyegettetést.

A zsidók zöme nem tud nem diaszpórában élni. Ahol vannak, ott az intellektuális, tudományos, pénzügyi, jogi, irodalmi, mediális pályákon koncentrálódnak, tehát irritálnak, gyanakvást és antiszemitizmust keltenek, mert a puszta létükkel feszélyezik a többség intim önarcképét.

Danilo Kiš azt mondja, hogy zsidónak lenni maga az elidegenedés. Gondolhatnánk azonban azt is, hogy zsidónak lenni nemcsak büntetés, csapás, balszerencse. Egy zsidóban lakik egy internacionalista, lakik egy izraeli nacionalista, és lakik egy másik fajta nacionalista vagy regionalista, ha nem Izraelben él, például egy magyar nacionalista.

Talán a nézőpontváltásnak ez a viszonylagos könnyebbsége nehezíti, hogy a zsidók elvakultan belefeledkezzenek a dühöngő vagy éppen tompa idegengyűlöletbe. Vannak gyilkos zsidók, de a zsidókat inkább ölték, semmint hogy ők öltek volna.

Természetesen minden identitás egyszersmind korlátoltság, a zsidó is az, csak mert nem-zsidó. Vagyis hiányzik belőle valami, ami nem ő. Bármely néphez hozzátartozni az együgyűség egyik neme. Ugyanezt mondhatnánk minden odatartozásról, földrajzi, polgári, családi odatartozásunk mind egyszersmind kijelöli a határainkat és szegénységünk, tudatlanságunk roppant tartományait. Pusztán azzal, hogy A. vagyok, fájdalmasan lemondok B.-ről.

A kovász mozgékony és mozgásban van. A zsidóknak nem állt módjukban sok nemzedéken át beszövődni egy házba, egy kertbe. Diaszpóra népekre, amelyeket gyakran elűznek, nem lehet jellemző a földbe gyökerezettség, vagy ha tetszik, a röghöz kötöttség belső vigaszvilága és mitológiája.

A hagyomány őrzése nélkül semelyik nép nem létezhet. Nemcsak a tudós, reflexív őrzésre gondolok, nemcsak a történészi munkára, hanem az egyszerű ember életgyakorlatára. Vallásos zsidónak lenni annyit jelent, hogy szabad elhatározásunkból az életünkben ugyanazokat a normákat követjük, amelyeket az őseink valamikor kodifikáltak, néhány száz vagy akár néhány ezer évvel ezelőtt, és a szokásoknak ezt a megmásíthatatlan állandóságát előnyben részesítjük a változó idő ajánlataival szemben, ennélfogva személyünknél a vallási törvény megtartása fontosabb, individualitásunk csak az Örökkévalónak a törvény szerint odaszentelt élet egyik módozata lehet.

A másik út a katonailag is alátámasztott nemzetállami szuverenitás, amely egy második tömegmészárlást megakadályoz, vagy legalábbis a Maszada erőd védelmezőinek vagy akár a varsói gettófelkelés harcosainak az etikáját állítja szembe a megadó áldozat szerepével, amelyre a zsidókat a külső megfélemlítésen túl a belső megfélemedés vezette, az, hogy az ellenállást nem helyeselték volna, mert erősebb volt bennük a lojalitás a befogadó és egyszercsak kirekesztő állam hivatalos intézkedéseivel szemben. Hiszen az emancipációnak a törvénytisztelet volt az ára. A második út tehát a közös önvédelem és az együttes kiállás méltósága, a zsidó nemzeti öntudat.

A harmadik út, amely inkább a diaszpóra zsidókra jellemző, a világi humanizmus, amely tud lojális lenni a helyhez, a nemzethez, amelybe beilleszkedni próbál, de kiszabadulva – részben a kitaszítás által – a hely elfogultságaiból, nem a másik helyi elfogultságot választja, hanem valami tágabbat, amibe belefér, hogy generációkon át ott marad, ahol van, és gyarapítja a környezete kultúráját, eszméletében azonban igyekszik túllátni a nemzeti korlátain.

Lehetséges természetesen három nem zsidó válasz is. Az első a kitérés, netán éppen a katolikus egyetemesség fogalmának a megalkotása, a paulusi mű. A második a modern korban nacionalista azonosulás a befogadó nemzettel. A harmadik az internacionalizmus, mint például a marxista szocializmus vagy akár a világi diszciplínák transznacionalista realizmusa.

Elkerülhetetlen, hogy a zsidóság megértse ezt a létében hordott multipolaritást, az „autentikus” és a „nem autentikus” választások hármas útját. Nem autentikus a választás, ha a zsidóságot elutasítva, levetkőzve, megtagadva, tehernek, keresztnek, akadálynak felfogva, egyszóval asszimilánsként a környezethez hasonulunk. A zsidó áttérhet más vallásra, ez az ortodoxia radikális ellenpólusa; választhat egy másik nemzeti öntudatot, és választhat egy olyan internacionalizmust, amely az ő zsidó mivoltának a megtagadását feltételezi, ilyen volt a kommunizmus. Az autentikus utak közül első, a rendi-feudális út, az elkülönülés a nem zsidó vagy a nem ortodox, a keveredő közegtől bezárkózással, gyanakvással és a külső világ ignorálásával jár együtt. A zsidó nacionalizmus és a világi ambivalens univerzalizmus éppúgy jelenthet vakságot és elzárkózást a másik kettőtől. Mindenesetre a zsidók kompromisszumot keresnek az életükben e között a három ajánlat között, és az az érdekes, hogy ki hogyan reagál erre a létébe épített hármasságra, ki mit választ első renden, az imát, az országot avagy a világot. Mind a három válasz egész világ, és nem áll jogunkban úgy választani közöttük, hogy értékhierarchia szerint rangsoroljuk őket.

A magyar népnek is fia vagyok, a magyarok világában telt el az életem, a felmenőim magyar zsidók. Sem az állampolgárságomon, sem az anyanyelvemen, sem a vallásomon, sem a családi származásomon nem tudok és nem is akarok változtatni. A legkézenfekvőbb így elfogadnom magamat ezzel a mérsékelt bonyolultsággal. Aki ezt a multipolaritást nem tudja érdeklődően átélni, annak számára a zsidóság skizoid állapot, leszakadottság a meleg otthonosság élményéről. De hát kinek adatott meg ebben a világban a meleg otthonosság?

Mindenesetre érdekes élmény találkozni más országbeli zsidókkal és rögtön közös hangot találni. Sei gesund, mondja a belorusz zsidó taxisofőr Los Angelesben, és nekem ez megmelegíti a szívemet, mert ennek az embernek a mosolyában, a bölcselkedésében rokoni ismerősséget érzek. Taxisofőrrel és egyetemi tanárral most találkozunk először és aránylag könnyen megértjük egymást.

Az egyöntetű ember szemében a plurális identitás vagy odatartozás, a többstratégiájú ember démoni. A szinguláris odatartozás és a plurális odatartozás ethosza kölcsönösen negatív mítoszokat alkot a másikról. A szingulárisnak a plurális megfoghatatlan, a plurálisnak a szinguláris földhözragadt.

Ambivalenciájától – polivalenciájától – egy zsidó nehezen tud szabadulni. Ez kellő elfoglaltságot ad mindenféle egomániák kifejlesztéséhez. Amiből következik, s indokolt felkészülni rá, hogy ingerlőek vagyunk.

A zsidók léte kihívó. A zsidó istenfogalom kihívó. A kihívás nem szüntethető meg sem belülről, sem kívülről. Együtt kell élni vele és a kihívás reakcióival. Sem az asszimiláció, sem Auschwitz nem alkalmas válasz a problémára. A kihívás problematikájával szembe kell nézni.

Miért nem olvad fel a környező többségben? Miért nem adja át magát egészen, miért csak részlegesen és feltételesen azonosul környezete szenvedélyeivel?

Miért nem keresztény a zsidó? Miért nem muzulmán a zsidó?

Ha a nemzeti, az etnikai és a vallási szféra más népeknél egységesül, az a zsidóknak előnytelen, mert növeli kirekesztettségüket. Maguk a zsidók azonban összekapcsolják Izrael államban a nemzeti, az etnikai és a vallási tudatot.

A legnyugtalanítóbb kérdésekre senkinek sincsen biztos válasza. A rabbik nem monopolistái a zsidó öntudatnak, az izraeli politikusok sem azok. A zsidó irodalom egésze fogható fel csupán megközelítési kísérletnek, az irodalom ama jellegzetességének a figyelembevételével, hogy a szerzők egyetlenségüknél fogva szükségképpen korlátoltak, még akkor is, ha másoknál valamivel messzibbre jutottak a megértés exkurziójában.

 

Délután, hosszú csavargásról jövet átmentem a mutatós, nyugatias zsidó belvároson, aztán a Méa-Searimon, és az óvárosban az örmény, keresztény negyeden, ültem egy téren egy zsidó-kávéházban, ugyanezt tettem a Jereván nevű örmény kávéházban az óvárosban, majd egy muzulmán arabban a Damaszkuszi kapunál. Tegnap este óvtak attól, hogy bemenjek, kivált, hogy egyedül bemenjek az óvárosba; természetesen bementem, de egy kissé szorongtam. Két barátságos arabbal jól beszélgettem.

A nyugati város, a világi zsidó Jeruzsálem olyan, mint a földközi medencében számos város, rohanó autók, néhány felhőkarcoló, fényes bankportálok, sok bérautó-ügynökség, néhol szemetesebb, rendetlenebb, építkezésektől kusza negyedek, de aztán megint pálmák, szökőkutak, adományokból lett parkok és nagyszerű mellékutcai életek, sok vendéglőcske, nem túl nagy forgalommal, áradó turisták, akik nemzetköziesítik és a vendéglátásra fordítják az itteni viselkedést.

Ennek épp az ellentéte az ortodox negyed. Ott engem nem is láttak, tökéletesen zárt társadalom, nem látják meg azt, ami nem hozzájuk tartozik, én néztem őket, ők nem néztek vissza, érthetetlen munkálkodásokba merültek, ócska hűtőszekrényeket tettek működővé, kegytárgyakat árultak, csúf cipőket, édességeket. Sok csúnya, rossz testalkatú embert és sok gyönyörű, elmélyült arcú embert láttam, finom és elhasznált, szomorú asszonyokat, rengeteg gyereket, férfiakat a gyerekeik hadával, az útszélén ácsorgó gyerekcsoportokat, focizó, lépcsőházban síró, teraszokon, kis udvarokon csacsogó gyerekeket. A kisfiúknak kipájuk volt és hosszú, csőbe göndörített oldaltincsük. Legfurcsábbak a széles szőrmekucsmás, térdnadrágos férfiak, akik mondhatni olyan érdekes uniformisba öltöztek, mint a királyi testőrök. Hozzájuk képest az asszonyaik szürkébbek. Az ortodox férfiak parádés kakasok, a feleségeik kevésbé feltűnő tyúkok.

Nekem nagyon ismerős volt mind a polgárias, mind a vallásos negyed. Ismerős arcok a régmúltamból. Mind a villanegyed, mind a kövekből, deszkából, bádogból anarchikusan összetákolt építmények a Méa-Searmíban, a tóratudósok szoftver-boltja, amelynek egy-egy lemezén rajta van a Talmud.

Ezeknek az embereknek az elvonatkoztatás a mindene. A földi-testi életük: annak fenntartása, ami volt. Vannak bankjaik, valahonnan beszerzik az áruikat, de minden olyan, mint a háború előtt volt. Olyan arcok ülnek a boltok mélyén, mint hajdan Berettyóújfaluban.

Örök világ a hatalmas piac a bazársorokkal, ahol minden van egymás mellett, selyemkendő és hal, olajbogyó és csirkeláb, nagy marhahúsok héber betűs feliratokkal, rengeteg mag, dióféle, pompás gyümölcsök. Sok frissen sajtolt narancslét ittam, kitűnő török kávékat kardamonszemekkel. Itt könnyű meglenni hús nélkül. A levegő mindenütt mozgott, porban, homokban is lépkedtem, jártam vagy öt óra hosszat, egyre frissebb lettem. Kinéztem egy utcát, mentem rajta egy darabig, aztán elfordultam, hol a forgalom felé, hogy meg az elől. Megérzéses elágazásokat követtem, és ahogy mentem, eltűnt a csúnya, az is szép volt, attól függ, honnan nézed.

 

Az ortodoxok negyede tiszteletet keltett bennem, hogy így meg tudták őrizni a múltat, hogy önérzetesen kimaradtak a modernitásból, hogy eszük ágában sincs fejlődni. Őnekik a tradíció elég, ha felhasználják is a régi szövegek tanulmányozásához az informatikát, de ez csak eszköz, a lényeg a készülődés az Úr elé. Ez a világ számukra esetleges. Magukba mélyedve haladnak előre, gyakran érthetetlen sietséggel, zacskókat visznek s benne az imakendőt.

Lehet, hogy nem mind szegények, de nekem úgy tűnt, hogy inkább azok, hogy a fiatal apa nagyon gondolkozott, mit engedhet meg magának a játékboltban, mert sok gyereke van, akik csintalanok, és mit vegyen a születésnaposnak, úgy, hogy a többiek se járjanak pórul, körbejárt, megnézte a kínálatot, barlangokba tévedt, ahol még mindig játékok voltak, aztán kijött a bolt elé, és állva, hosszan gondolkozott, nem lehetett sok pénz a zsebében.

Az imádkozás itt fontosabb, mint az üzlet, de a beszélgetés is, a kávézóban és a boltokban ráérős diskurzusokat láttam, aztán egyszer csak eszükbe jut valami, kijönnek, megszaporázzák a lépteiket, és nekilódulnak minden bizonnyal a túlvilág felé, ha átmenetileg érinteniük kell is a konyhát, vagy a műhelyt, vagy az iskolát.

Némelyik arcon valódi elmélyedést láttam, nagyon finom bőrt, és egy újfalusi elemi iskolai társamra gondoltam, akit megfojtott a gáz, ő sem látta azt, ami kívül volt az ő képzelődésén. Nagyon komoly fiúcska volt, minden leckéje hibátlan, az írása makulátlan, őt el tudnám itt képzelni, már ősz lenne a szakálla, széles karimájú fekete kalapot viselne, és vékony alakján hosszú, enyhén fényes fekete kabátot. Körülállnák a gyerekek, valamit halkan, finoman megtárgyalna velük, majd folytatná az útját, a szemét inkább lesütné, nem mintha az aszfaltot nézné, valahova befelé tekintene, talán egy sötét falra, amelyen túlról jön egy hang, és a mulasztásaira figyelmezteti.

Vendéglátó szívélyességnek nyomát sem láttam közöttük. A magamfajta az ő városrészükben betolakodó, az életükbe kukucskál, muszáj elviselni, de hogy ne legyen olyan zavaró, levegőnek nézik. Idős férfiak szemében láttam némi kíváncsiságot. Éppannyira nem jutna eszembe beállni közéjük, mint a trappista szerzetesek közé, akik nagyszerű bort termelnek, és nem szólnak egymáshoz, noha mind a két szerzetesi életformát szépnek látom, a családost is, a magányost is.

Annyi másféle közösséget láttam, sok tetszett közülük, sohasem jutott eszembe törleszkedően közéjük vegyülni, de mindegyikre érdeklődéssel néztem, magamat mindenütt inkább vendégnek felfogva, mint helybelinek, ezért be kell vallanom, hogy otthonosabban éreztem magam az arab kávézóban a Damaszkuszi kapunál, ahol mind a főnök, mind a felesége, aki épp a kislányuk körmét vágta, kedves volt, biztatott, hogy jöjjek máskor is, és az is tetszett, hogy két fiatalember, valószínűleg közeli ismerősök, bejövet a főnök feleségének tisztelettudóan kezet adtak, a gyereket pedig igazi kedvességgel megcsókolták.

Egy idős arab azt mondta, hogy Rabin, Perez, Huszein király és Mubarak a legjobbak egyike, mert megértették, hogy beszélni kell egymással, és hogy erővel nem boldogulnak, muszáj összeférni és együttműködni. A zsidóknak nincs hova menni, őket a tengerbe kergetni nem csak hogy nem lenne szép, de nem is lehet, unokatestvérnek kell tekinteni őket.

 

Tegnap egész nap beszéltem, az életemről beszéltem, meg az irodalomról, meg istenről, kellemetlenségekről, boldogságokról. A léghűtés működött, újabb és újabb borospoharakat kértem, néha megizzadtam, pamacsoltak, eltesznek CD-lemezre, platinába, a jeruzsálemi egyetemi könyvtár archívumába, bombabiztos helyre, most már akár meg is halhatok, el vagyok téve, túléltem magamat.

Utána még elmentem a Minarét vendéglőbe. Hosszan baktattam a fényes, sárga köveken az amerikai zsidók által megvásárolt és csak gyérebben lakott művészházak között; lassan mentem, húztam magamat, soha egy ilyen házra nem lesz pénzem. Állnak a Dávidfalu beton félgömbjei szemben az óvárossal. Szulimán műve tetszetősebb.

Mentem az autók között és mentem lefelé a gyehenna völgyébe, ahol giccsfestők stúdiói vannak. Mennyi rossz művész! Aztán leültem a Jaffa kapunál a Mózes nevű arab vendéglőben, ettem egy mai ételt, volt benne darált hús, vegyes saláta, sült krumpli, humusz, ittam hozzá vörösbort, török kávét, és mentem az örmény negyeden át a siratófalhoz, ahol a korláton kívül bámészkodtak a gojok, a sapkátlan férfiak, én is közéjük álltam. Befontoskodhatnám magamat, de már a kézmosásnál elakadnék, és nem tudnám, hogy megálljak-e a lejáró elején a felsőtestemet ritmusosan előredöntögetve, ahogy ezt többen gyakorolják.

Néztem a vallások parádéját a Mózes vendéglő teraszáról, ezt az uniformis-sokaságot. Hányféle ortodox viselet, hányféle keresztényortodoxia és a katolikus szerzetesek sokasága! Áramlanak a turisták, meglesik az imádkozást. És jönnek nagy kocsikban a szakállas férfiak, pöffeszkedve jönnek a kalaposok. Jelmezbál, mi turisták megyünk elcsípni, kilesni egy kis áhítatot. Az isten körül sürgölődők álarcosbálja ez. De isten őrizz, hogy valami szinkretizmus összehozza őket, hogy közös nevezőre jussanak! Ellenkezőleg, különbözzenek! Szaladjanak a fürge zsidók, menjenek szoknyáikban a lassú muszlimok, kíváncsiskodjanak az európaiak, fontoskodjanak az amerikai zsidók.

Előzőleg a vendégház hosszú oszlopos tornácán ültem, ahol egy amerikai biofizikus nővel beszélgettem, aki férjhez ment egy ortodoxhoz, aki rendszeresen jön ide, de ő nem tudna itt élni, az mégiscsak egy nagy falu, New York az város, Budapest is város, szerinte dinamizmus van benne, neki a kedvence. Pénteken a családdal összejönnek, itt vannak, ide költöztek, magasak, csinosak, erélyesek.

Láttam pálcavékony, hosszú, feketébe öltözött, áttetszően fehér arcú fiúkat, akik ha megrázzák a fejüket, akkor körüllibegnek az oldaltincseik, fürtbe, csőbe csavarva; komoly előkészület, jámbor esztétika van ebben, és az is számít, hogy kin milyen harisnya van. Megpróbálják eltüntetni az egyénit, kidobják az ajtón, bejön az ablakon. Felületes észrevétel lenne azt gondolni, hogy az ortodox közösségben nincs személyiség, csak fekete kalap és az örök szöveg elmondása, mormolása, az Úrnak hűséget fogadás, mert te hatalmas vagy, én meg senki, kérlek, védjél meg az ellenségeimtől!

Sem ez a sok hízelgés, sem a sok kérelem nem lelkesít, de azért nézem hosszan a panaszfalat, a belőle kinövő bokrokat, és nem tudom megállni, hogy ne gondoljak egész családomra javukat kívánva, ha már a kívánságok és siralmak falánál állok. Sírni aztán éppen nem lenne itt kedvem, hisz itt az érzés ki van állítva: hajlongani egy nagy szőrmesapkában, beállni a sarokba, ahol a fehér szakállak és a fekete kalapok, hosszú kabátok sűrűsége a legnagyobb, és velük egy ütemre lekonyulni és kiegyenesedni az Úr előtt; akik ezt teszik, úgy gondolják, hogy istennek tetszik ez a látvány. Idős férfiak szaladtak, hogy ideérjenek, mielőtt még beáll a szombat. Ami engem illet, vagy soha, vagy csak igen kényszeredetten álltam be bármilyen fajta körtáncba, együtt éneklésbe. Ahol a közösség szelleme éledez, onnan én elpárologtam.

Kezdek rosszul járni, sántítva és erősbödő fájdalommal a bal térdemben, bottal, de szeretek menni, ez a rögeszmém. Egy-két óra után megkönnyebbül a test, ruganyosabb lesz a láb, és az ember mindig valami furcsát lát, bár a biztonságára jobban kell ügyelnie, fél a járda nélküli úttesten, ahol őrült autók robognak el mellette.

Hazavonszolom magamat, lefekszem, felkelek, kávét iszom, hunyorgok, gyenge vagyok, köhögök, előre-hátra dülöngélek. Elolvastam a újságban, hogy a kormány újabb három hónapra kínvallatási engedélyt adott az elhárításnak és hogy a terroristák is egyre profibbak. Az egyik azt mondja, hogy lesz béke, a másik azt, hogy nem lesz. Egymás mellett rohangálnak az őrült zsidók és az őrült arabok, ez is hajlong, az is hajlong, a katolikusok meg térdelnek. Én meg hátul összekulcsolom a kezemet, bár szeretnék erről leszokni. Azt tervezem, hogy hosszú éjszakám lesz, szeretném, ha nem ébresztene fel a köhögés, a vizelés, a veríték, a test számos tökéletlensége, és még mielőtt végképp lefeküdnék, kimegyek a hosszú, oszlopos tornácfolyosón, amelyen vörös fényű fotocellás készülékek jelzik, hogy valaki kilépett, és engem egy monitoron néz valaki, ahogy fel-alá sétálok. Nézzenek.

Még fáradt vagyok a hosszú interjútól, nyolc óra hosszat beszéltem, megirtóztam a számban a szótól, emberi beszédet hallani sem szeretek, most a testem nyílásai közül leginkább a szememet foglalkoztatom. Csak a lábamat használom, jármű nem kell, nem akartam beszélgetni senkivel. Sikerült egész nap senkihez sem szólnom, a hallgatás a sok beszéd után kezd egyensúlyba hozni. Este azonban meg kell tartanom a felolvasásomat.