1984-em

Január Behavazott Szigliget. Séta közben találkozás L.-val. A maga merev módján elpanaszolja, hogy nincs gyereke. Kb. 65 éves. „Nem a kontinuitás”, mondja. „Azt is tudom, hogy mennyi rizikóval jár”, fontolgatta. Az érzelmi elmeszesedéstől fél. – A motívumot felhasználni.

 

Ortega antropológiája. Az ember „egyáltalán nem dolog”, hanem „dráma”, vagyis történés. Az individuális „feladat”. De Ortegánál: a feladat nem választható, minthogy a választás elkerülhetetlen. Egyszersmind az individualitás kétséges mivolta: a tigris mindig az első tigris, mondja; ám az ember sosem Ádám, az első ember, hiszen struktúrába születünk, amelyen a múlt uralkodik.

Z. elképedése, amikor egyszer azt mondtam neki, hogy a regénynek el kell tekintenie a jellemektől. A „jellem” abból a korszakból származik, amikor az ember még dolog volt: legpregnánsabban pl. Balzacnál, aki mintegy a nyersanyagot mutatja meg a húsdaráló kerekénél állóknak. Rubemprè rángatózása a gépezetben bennem például azért ébreszt megvetést iránta, mert csődnek érzem értékítéletét; Rubemprè spontánul hiszi, hogy élet és struktúra ugyanaz, és úgy válik kiszolgáltatottá, hogy mindvégig nem ismeri fel a különbséget a kettő között. Termékként tehát, nem pedig kreatúraként. Félő azonban, hogy a szerző is ugyanígy lát. Ma már tudjuk, hogy a dolog-embernek semmi esélye, és hogy az ember csak a dologiságán túl találhat rá valami életszerűre, a rövidség kedvéért mondjuk azt, hogy az igazságra. – Tényleg, az embert végül annyira behálózták, hogy lehetetlenné vált az áttörés – hová is? Bárhová, ami nem köztulajdon, és mégis közösségi, a szó tiszta, testvéri értelmében.

A regény fölbecsülhetetlen fontossága: processzus, melynek során az ember visszanyeri az életét. A regény úgynevezett válsága nem abból származik, hogy a regényre nincs szükség, hanem abból, hogy a regényírók nem ismerik a kötelességüket, kontárok vagy sarlatánok. De nem születhet percenként egy Proust, egy Kafka, egy Krúdy. De mert léteztek, tudnunk kell, mi a regény egyetlen lehetséges tárgya: az élet visszavétele, megélése, és az, hogy eltelünk vele, egyetlen áhítatos pillanatra, mielőtt elmúlunk.

 

Az élet: idő, amit nagyrészt fölösleges dolgokkal töltünk ki. A „szent ember” fő jellemvonása talán nem is annyira a megszállottság, a monománia; inkább az időpocsékolástól való irtózás. Az idő a lényegtelen jegyét viseli, míg be nem telik förtelmes parancsa, az öregség és a halál. – Európában mindent a munkával, helyesebben a munkaszolgálattal oldanak meg. Átmenni az aluljárón, és szembetalálkozni a nyüzsgéssel. Hová sietnek? – ez nem a halálra vonatkozó olcsó kérdés; hanem hogy ennyire fontos nekik a lényegtelen. A reggeli fölkelés, aztán a higiéné; a család; majd a járművek; nyolc óra munka – többnyire az egzisztenciához nem tartozó, lényegtelen tevékenység –, aztán a bevásárlás, újra a járművek, némi – lehetőleg az egzisztenciát megint csak nem érintő – szórakozás, jó esetben egy szeretkezés és végül az alvás vagy az éjszakai álmatlanság. Leélni az életet úgy, hogy egyáltalán nem vesznek részt az életükben, és azt, ami történik, végül mégiscsak annak kell tekinteniük, ami: az életüknek. – Végezetül csak sikerült kibújnom e személytelen sors alól: az én legnagyobb kalandom mégiscsak én vagyok. Ahogy elgondoltam s ahogy megépítettem. A dac: mindennek ellenére. Lent dolgozva, a bányamélyben; némaság, összeszorított fogak. Most – bár még mindig „történek” – lényegében elkészültem; s ezzel eltelt 55 év, és a halál bármikor elvehet magamtól.

 

Február Eddig a hazugság volt itt az igazság; de ma már a hazugság sem igaz.

 

Mélypont ma éjjel, az ismert, mégis meglepő újdonságként rám törő nagy képtelenségérzet; kívülről láttam magamat, ezt a tojásdad, kisázsiai arcot, a számat, benne a hátulsó fémfogammal, a szőrös, sebhelyes combomat; ámuló szakadék-érzet, a képtelensége annak, hogy én és ez a fizikai jelenség két egyazon dolog; nem is szólva aztán mindarról a lehetetlenségről, ami a kapcsolatrendszerem, a tevékenységem, egyszóval az életem. Semminek semmi realitása, egyedül a bűnösségérzet valóságos. De ebben még boldogtalannak és megalázottnak sem tudom érezni magamat, ami pedig általában meghozza az inspirációt. Mintha sosem írtam volna semmit, elborít a szégyen, és idegen minden, legfőként én magam.

 

Febr. 29. Szökőév. De hová? hová?… Beethoven: VIII. szimfónia. Megint feltűnt, hogy a mesteri művészet mindig felmutat valami embertelen, bábuszerű mozzanatot a lezajlásban, valami mechanikusat, ami teljesen tárgyszerűvé teszi a művet. Rossz pillanataimban, a regény meglévő részleteit olvasgatva, éppen ezt vetem a saját szememre. Tiszta konstrukció és dinamika minden, fejvesztetten keresgélem benne az „emberit”, teljesen hiába; a forgás, a fémes csillogás, a megfoghatatlan, az elillanó – ábrázolják akár iróniával, akár a cselekménygépezet iramának felfokozásával –: ez a forma, és csak reménykedhetünk benne, de sosem tudhatjuk, hogy magában rejti-e az örökké mozdulatlan s minthogy mozdulatlan, ábrázolhatatlan transzcendens zsigereket, amit jobb híján léleknek neveznek.

 

Talán az álom egyesíti az embert a világgal, emberrel, állattal, ásványokkal; de ha az álom nem, akkor a halál sem; talán a nemlét is individuális?

 

A macska (itt, a kölcsönlakásban). Megfigyelésem: az állat teljesen racionálisan viselkedik. Eltekintve egy-két érthetetlen s riasztó vegetatív megnyilatkozásától, melyek már a létéhez tartoznak (s amely lét persze érthetetlen és riasztó, mert hiszen hogy juthat egy lélek osztályrészéül a macska-lét, vagyis, Montesqieu-vel szólva, hogyan lehet az ember macska), láthatóan a racionalitás a nyugvópontja, erre törekszik; ha éhes, szenved, kiéleződik az intelligenciája, de az érthető mohóságon kívül semmi szeszély, semmi őrület, semmi irracionalitás. Nincsenek „ötletei”: az olyasmit, mint amikor pl. türelmetlenül eltaszítom a jégszekrény, a trezor elől, amely kincseit, a májat és a csirkenyakat tartalmazza, türelemmel, bár persze értetlenül fogadja, minden reakciója világos, kifejező és racionális – nem mondhatok mást. Mi hát a ráció, amelyből az emberi ész a logikát kreálta? Nyilvánvaló, hogy „benne van” a természetben, különben nem lehetne a természetet racionális eszközökkel megérteni. A ráció embert, állatot és természetet egyesít. Másrészt nyilvánvalóan csak a jelenségek világára érvényes. A mélyben valami más zajlik, ami elől éppen a ráció torlaszolja el az utat. Mert bár a ráció interperszonális, egyúttal objektív is, ez pedig, a magasabb lét szintjén, elfogadhatatlan; mert hiszen szubjektumok vagyunk; valahol itt keresendő az emberi igazságkutató szenvedély nyitja – egyáltalán a szenvedély, a maga irracionális formáival; vagyis, kiélezetten szólva, a ráció voltaképpen irracionális, kivált, ha például a halálra gondolunk. – Nem a ráció öl meg, de az, hogy meghalunk, racionális; csakhogy sosem annak a racionalitása, aki meghal: itt a bökkenő. A ráció is csak olyanféle csapda, amelyre szenvedéllyel, tehát irracionalitással kell válaszolnunk: lázadással, rezignációval, gőggel, alázattal stb., a ráció is egyike azon dolgoknak, melyeket kölcsönvehetünk, de ami nem a miénk, ahogyan az életünk sem.

 

Richard Wagner: „…ki tud a lengyeleken kívül lengyelül? Legföljebb egy orosz rendőrségi ügynök.”

Egy elszigetelt nyelv, egy elhagyatott nemzet elszigetelt és elhagyatott írójának lenni. Emberileg, „alkotóilag” mindenesetre valószínűleg nagy hanyagság.

 

Március Kafka áttekinthetetlen viszonylatrendszerei és e viszonylatrendszerekben rejlő fantasztikum. De – én most ezzel próbálkozom – az áttekinthető viszonylatrendszerekben nem rejlik-e ugyanannyi fantasztikum? Nem feledve Robbe-Grillet pompás axiómáját: semmi sem fantasztikusabb a pontosságnál (éppen Kafkáról beszélve).

 

Az Antichrist. Krisztust mond, de Marxot gondolja – ahogyan valaki (talán Brandes?) Tolsztojról is megjegyezte. Mindazonáltal az erkölcsiség kritikája azon a fordulóponton – a XIX. század utolsó harmadában – messze előre mutat. Nietzsche látja a demokrácia csőcselékét, a fogyasztót, vagy ha így jobban tetszik, a tömeget. A „természetes értékek”, mint pl. „a hatalom akarása”, „a szépség”, „az erő” – csupán fordítottjai a „keresztény”, illetve a szociális forradalmi értékeknek. Nietzsche is, az anarchizmus is gyilkosságra szólít fel. Mindegy, milyen indokkal; a helyzet, úgy látszik, tarthatatlannak mutatkozott. Csak természetes, hogy végül azok gyilkoltak, akik a szervezést is fontosnak tartották: a konzervatív, birodalmi dilettantizmus, majd a szociális, illetve fasiszta állam. De Nietzsche kérdése: „minden áron élni” (ahogy én fölteszem: minden körülmények közt élni) mindmáig hangosan cseng. Pragmatikus-politikai értelemben Nietzsche valószínűleg dilettáns; a „dècadence” kérdéseiben azonban biztosan igaza van. Ámbár végeredményben a Római Birodalom sem a humanizmusa miatt ment csődbe, ahogyan Európa sem a keresztény erkölcs miatt pusztul; másrészt érdekes, ahogy egy társadalmi szerkezet, egy struktúra nem képes átlépni a saját keretein, inkább forog, fejtetőre áll e keretek közt, de lényegi meghatározóitól nem tud megszabadulni. Megint másfelől – és ez már történeti kérdés – érdekes megfigyelni, hogy a gyilkosság problémája ez idő tájt (még mindig a XIX. század utolsó harmadában) csak Németországban és attól keletre csendül fel. – Azonkívül, amikor Nietzsche „egy nép” értékeiről stb., beszél, nem veszi észre, hogy a népek éppen megszűnőben, illetve átalakulóban vannak, és éppen mint népek; vagyis nép többé nincsen, csak tömegek, fogyasztók, társadalmi osztályok stb., és az ezeknek megfelelő szervezetek, szerveződések, ideológiákban pácolt totalitások és totalitárizmusok. – Nietzschében valójában – túl költészetén – a szenvedély és a szenvedés az érdekes, a benne robbanó indulat, a nagy felismerés: az út végére értünk, választani kell. Azóta megtörtént ez. Az állam kezében összezsugorodott az ember, élete folyamatos szégyenné vált, szakadatlan degradálássá, tehetetlensége megpecsételődött, és nem kell többé választania, mert sokkal jobban megvetik őt annál, semhogy teret hagynának neki erre. Ez volt a természetes, mondhatni racionális folyamat – a kényelmes, a lomha, a megadóan mégis fennmaradó, az emberi tömeglét inerciális minőségének megfelelő, örök-átmeneti pangás.

 

Simone Weil: a mechanizmus „a” rossz, egyszeri választásunk – amennyiben a rosszat választjuk – átad minket a mechanizmusnak, a nehézkedés törvényének, a vak természeti erőknek. Lehet. De az is lehet, hogy éppen ez a bizonyos mechanizmus Isten, és minden azon áttörő akarat az ember lázadása a jó kivívására – hiábavaló lázadás természetesen, hiszen a mechanizmus az erő, a törvény, a halál, mégis, az emberi suttogás a jóról lassan betölti az emberi világot, ám mindig csak az emberi világ határain belül, e határokon sosem tud túláradni; – tehát, ahogy tetszik. Tartani kell tőle azonban, hogy végső soron a nyelvi logikusoknak van igazuk: ez a beszéd – logikailag – értelmetlen hangok és jelek összessége, amiről nem lehet beszélni, arról nem kell beszélni; ha másfelől persze az ember természete, vágyai és főként a cselekedetei, az élete nem is szorítható bele a logikába. Minden annyira kétséges játék a szavakkal! És gyanítható, hogy a szavak mind kevesebb kapcsolatot tartanak fenn a valósággal; igen: mi a valóság? Ezt bizony alig tudjuk. A nevezetes Én – az Ortegai Én, aminek felszínre hozatala, illetve felszínre törésének processzusa az individuális feladat –, a nevezetes Én tehát alig bogozható ki a reflexiók aktív hálózatából, ami maga az ember; és mire a felszínre tör, nem önmagában álló tünemény, mint egy vulkán vagy mint egy vízesés, hanem szintén reflexióvá válik, kérdéssé és feleletté, amelyek mindig a konkrétra vonatkozó kérdések és feleletek, magukon viselve az anyag bélyegét – a nevezetes Én tehát szintén társadalmi termék, újra csak reflexió-láncolat, mesterség, fogalmazás, színkeverés, hangszerelés, hadviselés, logikai rendszerteremtés, esti egyetem tizenkét tanítványnak, s mindezek mélyén a kibogozhatatlan jel: az akarat, az őserő, a szublimált teremtő-, illetve pusztító erő. Mi az élet? Ki tudná ezt? Hiszen csak kölcsönkapjuk, rövid használatra; és sohasem vegytisztán, az emberi hangyabolyban nyüzsgünk, életünk fogyasztás és fogyasztatás.

 

A személytelenség, ahová Simone Weil szerint el kell jutnunk, igencsak különösen rímel Lukács György ama kijelentésére, hogy ő megszüntette a maga személyiségét, persze nem Isten, hanem a forradalmi objektivitás jegyében. Megjegyzendő, hogy Lukács is zsidó volt, először misztikus, majd a mozgalom következett, ahol megtalálta a kegyelmet és a hozzá tartozó parafilozófiát. Milyen furcsa is a sors! Nietzschének van igaza, az ő fanyar materializmusának, ahogyan vesékig hatoló pillantással minden megnyilatkozást visszavezet az alkatra, a személyiségre, az akaratra, a „dècadence”-ra vagy a Bejahungra. Sem Simone Weil, sem Lukács György nem bírta elviselni élete súlyát, egyáltalán az életet, olyannak, amilyen, plusz személyes, roppant kínos zsidó mivoltuk; expanzív személyiségük szublimált bensőséggé, kegyelmi filozófiává változott, mutatis mutandis.

Okosak csak korlátoltságunk határain belül lehetünk.

 

Mindazonáltal a Sorstalanság 2. kiadását diadalnak kell elkönyvelni. A köszönőlevél, amit jogfosztottságomért írok. Előzmény: a kiadóban szóvá teszem, hogy a könyv joga hat éve az enyém, ha kiadják, a törvény szerint újra meg kell venniük tőlem a jogot. Valami V. Katalin főszerkesztői válasza, vállrándítva: „30 éve így csináljuk, hogy mindig csak az utánnyomás díját fizetjük.” Adjanak előleget, kértem. A válasz: „Utánnyomásra nem szoktunk előleget fizetni. De ír egy köszönőlevelet Illés Endrének, hogy újra kiadjuk a könyvét, és kérelmezi, hogy engedélyezze az előleget.” Ilyen egyszerű ez, akár a középkori kisfejedelemségek udvaraiban. (Schiller esete: „Valóban tetszett felségednek?” „Valóban.” „Akkor nevezzen ki udvari tanácsossá felséged.” Ki is nevezték. Velem ez nem fog megtörténni.)

 

Április A gyári rész mozdíthatatlan. Egy éve nem nyúltam a regényhez.^* Akkor írtam a Berg-jelenetet. Sötét kétségbeesés. – Tegnap este séta a poros, enyhe levegőjű városban. Egy padon az Engels téren (regényszíntér) az összes variációt végigjátszottam. A tragikus hang rossz, mert valóságos; a naturalista hang rossz, mert valóságos, ráadásul a regényben itt még nem léphet be az idő; a retrospektív technika rossz, mert egyszer alkalmaztam már, mégpedig a városba érkezéskor; kihagyni a gyárat meg a lányt nem lehet, mert kategorikus imperatívuszként követeli magát. Stb. Az eddig szerencsésen alkalmazott jelenetezési technika itt egyszerűen csődöt mond.

Este Pascal. Nem találtam benne semmi vigaszt.

 

Pascal a szórakozásról. Ugyanaz az élmény, amit annyira ismerek. Az emberek számára tűrhetetlen a létezés, és az életüket a legkevésbé sem veszik komolyan. Rendkívül fontos felismerés ez, amit csak a legnagyobb szellemek mernek kimondani. Az életek könnyű odalökése egyfelől – a szorongás a létezés miatt másfelől, melyek mintha kizárnák egymást. Holott így csupán a logika gondolkodik, de a logika nem az élet. Az élet paradoxon. Legalább két ellentét, egyszerre. A logikus konstrukció meg sem közelíti az életet, azt, amit valóságként tapasztalunk.

 

Pascal, Montaigne-ről szólva : „Micsoda ostoba szándék, önmagát akarja ábrázolni!” – Csábít, hogy mottóul A kudarc elé írjam.

 

Pascal a stílusról. Pascal kristályos stílusa. Olykor azonban bizonyos degesz gall méltóság. Lehet, ez sodorta a valláshoz. A meggyőződés tisztára stílus kérdése. – Az, hogy az ember gondolkodik, egyáltalán nem a méltósága, az ember egyszerűen nem tud nem gondolkodni – és többnyire úgy gondolkodik, mintha nem tudna gondolkodni; ideológiái, erkölcsi indítékai stb. olyanok, mintha tudatosan el akarná hárítani a gondolkodás képességéből eredő konzekvenciákat. Pascal méltósága nem „az ember” méltósága: kizárólag csak Pascalé, és „az embernek” esze ágában sincs követni őt e téren. Történelmileg tekintve a gondolkodás az ember méltatlansága, a csődje.

 

Pascal kozmikus víziója a gigantikus és a parányi terekben megnyilatkozó végtelenről: modern gondolkodó, a modern szónak abban az értelmében, ahogyan egyik kezével könyörtelenül felépíti a romokat, amiket a másik kezével lassan már le sem kell rombolnia; neki még igen, hiszen végül is a vallásban talált menedéket. De mi elől? Mivégre?

 

Pascal okosabb, mint Nietzsche? Van egy pont, ahol mindketten buták; ott, ahol mindketten ugyanazt mondják, mégsem értenék egymást. De ezt Pascal tudja, valószínűleg Nietzsche is, csak hát ő – alkatánál, temperamentumánál fogva – sosem lenne hajlandó elismerni; ennyiben, tehát pusztán alkatilag, Pascal mégiscsak okosabb.

 

Már hogyan is lehetne a regény – túl a minőségi különbségen – „olyan mint az élet”, amikor az élet sem olyan, mint az élet?

 

Persze Pascal és Nietzsche nem ugyanazt mondják (némely kivételekkel). Nietzsche már az elszántan a sötétségben hadakozó ember: „Túl a jón…” – A Felvilágosodás óta butábbak a gondolkodók – talán eltökéltebbek, de butábbak.

 

Pascal sem lát bizonyítékot. Igazuk van a szkeptikusoknak meg az ateistáknak, mondja, csupán a következtetéseik tévesek; ugyanis az övékével ellenkező alapelv is igaz. Így hát mindent a hitre tesz fel. És igaza van: mert olyan csodálatos gondolkodóvá válik így, aki hívő létére jottányit sem hamisítja meg az életet.

 

Ahol azonban azt latolgatja, mit nyerhetünk, illetve veszíthetünk azzal, hogy hiszünk, itt Pascal egyszerre gyermekessé válik. Nos, mondja, veszíteni semmit, nyerni azonban dupla tétet nyerhetünk, amennyiben hitünk igaznak bizonyul (hol bizonyul? mikor bizonyul? csak nem a másvilágon? akkor meg sem akarok halni, mint Marat mondta). Mindez nagyon hasonlít valami bukméker ajánlására: úgy látszik, az ilyen számítgatást egyetlen hittérítő, sőt hívő sem kerülheti el. Miért kell hinnünk? Hogy ne essünk kétségbe. De ha nem esünk kétségbe – attól tudniillik, hogy meghalunk és megsemmisülünk –, akkor hinnünk sem kell. Nemcsak a hit választás kérdése, de az a hit nélküli etikus élet is, sőt nekem ez hősiesebbnek, bizonyos értelemben méltóságteljesebbnek tűnik; ettől még nem kell gyilkossá válnunk; attól viszont, hogy gyilkossá, etikátlanná váljunk, nem óv meg a hit, sőt a történelem tanúsága szerint, éppen ellenkezőleg. – Vagy talán kétségbe akarja vonni Pascal, hogy a katolikus egyház tagjain kívül más is lehet jó ember? Nevetséges. – Pascallal alighanem végeztem.

 

Tegnap este, a sötét budai utcán találkozás T.-val. Hogy „a helyzet reménytelen”. Hát igen. De milyen helyzet reményteli? Az olyan, amelyben az ember világosan meg tudja különböztetni önmagát a helyzettől. Ha el is nyel a mocsár, csak hullaként azonosulok vele, miután már megfojtott. A kollektív csapda, a nemzeti rabszolgaállat szerepe, és még ráadásul úgy tenni, mintha valóságos szerepet játszhatnánk. Nem, nemcsak a modern állam és hatalmi struktúra taszítja az embert a kollektívba: maga az ember sem bír egyedül megállni a lábán.

 

Toynbee érdekes észrevétele, miszerint az ember megjelenése után többé nem alakulhat ki magasabb fejlettségű lény a földön, minthogy az ember abban a helyzetben van, hogy minden magasabb formációt csírájában megöljön. Félelmetes távlatokra nyíló megjegyzés! (És mi lesz akkor az Übermensch-csel?)

 

Bibó István antiszemitizmus-tanulmánya. Megdöbbentett. Ki és mi pusztult el Auschwitzban? Négymillió zsidó? Dehogy: minden. – Másrészt látni kell, hogy a nemzet nevelője szól itt, pragmatikus-pedagógiai célkitűzésekkel.

 

Május 25. Nietzsche Die Geburt…-ját fordításra elvállaltam. Némileg önbüntetésül a regényírásban való veszteglés miatt. – Hogyan? Végül talán irodalmi egzisztencia leszek? „Író, műfordító”… Haha.

 

A szocializmus még a polgárság világához tartozik. A polgárság teremtette meg a gondolatot és a tömeget is. Polgári-keresztény szféra és gondolat. És Hitler Adolf? Az ideológiából nincs szabadulás, csakis annak tükrében ítéljük meg, ami történik; holott a történés, a jelenség, amit egyszerre csak megpillantunk, más, nyers, és arra vall, hogy máshonnan származik, nem onnan jön, amit szemmel tartunk, amin gondolkodni szoktunk vagy tudunk. – Az ideológia mindent folyamatnak mutat, de ezt a csalóka megjelenítést a történések szakadatlanul szétszabdalják; miután aztán megtörténik, ami megtörténik, az ideológia ismét feltápászkodik, és a következő történésig megpróbálja helyreállítani a folyamatot. Mint a rossz jósnő: megjövendölni, hogy mi fog bekövetkezni, nem tudja, de miután bekövetkezett, megállapítja, hogy az előzetes jelek alapján semmi más nem következhetett be, és ezzel helyreáll a szükségszerűség.

 

Nietzsche, mint a kijátszott ember bosszuló lángpallosa. Mindenekelőtt a kijátszottság, a halálos kijátszottság éleslátó dühe. A dühvel párosuló intellektuális tehetetlenség. Minden érték átértékelése. A néven nem nevezhető ideál. Mondjuk dionüszoszi… – Hitler Adolf mint Dionüszosz. Nietzsche: első pillantásra talán valami szellemes, talán valami cinikus, talán valami bosszúállóan-igenlő mosoly; rögvest utána kétségbeesett menekülés, őrjöngő szembefordulás. Az értelmiségi út. De valójában érzékcsalódás az egész: Nietzsche és a náci Dionüszosz között semmi összefüggés nincsen. Nietzsche szellemében inkább úgy tehetnénk fel a kérdést, hogy ebben az alkonyba borult világban Dionüszosz már csak Hitler képében jelentkezhet.

Az ellentétes szemlélet dacára szembeötlő temperamentumbeli rokonság a korabeli anarchistákkal; Nietzsche már az anarchizmusban is előre meglátta a kijátszottságot; felháborítóan méltatlannak találta a vásárra vinni a bőrét semmiért. Európai módján valami intézményesféle dionüszizmusról szólnak ábrándjai, a filozófusok, a művészek és a technokraták elituralmáról, vagy ha úgy tetszik, elitista rémuralmáról. Helyette a katonák, a rendőrök, az iparszervezők és a szatócsok lapos rémuralma következett – következhetett – csak be; és ez az ideális, ez a demokrácia, ami még mindig jobb az államtotalitárizmusnál meg egy elmebeteg diktátornál. – És mi lehet a mai álláspont? Mondhatni semmi: minden eldőlt. A dolgokat ma már csak a történeti helyzet fényében lehet szemügyre venni. Európa megszűnt, utóbbi háromnegyed évszázadának története az oka-e vagy csupán a tünete: tökmindegy. Vazallusföldrész lett, más hatalmak katonai raktára, felvonulási terep. Mindegy, hogy mit gondol önmagáról. És így, amit gondol (mert valamit azért gondol – főként közgazdaságilag –, ám csak a saját, immár lapszélre szorult helyzetére reflektáltan), egyáltalán nem számít.

 

Június Miért nem szeretem én különcségekkel jellemezni a figuráimat, mint más írók? Pl.: A fiatal nő, aki állandóan a táskájában hordja apró, piros, összecsukható, kerek hamutálkáját, amely olyan, akár egy ékszeres szelence, társaságban előszedi, és kizárólag abba hajlandó hamuzni. Az írók általában gyűjtik az efféle „jellemző” furcsaságokat. Nekem nem mondanak semmit. (Éppenséggel ebben az esetben – egyedül a sajátjába, a picibe, a pirosba hajlandó csak belecigarettázni – a szexuális motívum teljesen világos: no és? mi haszna?) Mahlerről szólva mondja valahol Adorno, hogy a szimfonikus építkezés eszméje olykor a háttérbe szorítja a részletek aprólékos kidolgozását. (Ami paradoxon, mert hiszen a szimfonikus építmény a részletekből áll össze; de ez a paradoxon jellemző a művészetre.)

 

A filozófusokat nem annyira a rendszereik, inkább a mellékmondataik miatt olvasom.

Filozófus, aki eltitkolja, mit gondol az egészről, és csak a részletekről hajlandó beszélni; de akkor nem lenne filozófus.

 

Ez a világszituáció, a hiteken túl és a pusztulás előtt, a szabadság röpke, de nagy pillanata. Aki író, most a maga csupaszságában elővillanó emberéletre szegezheti még mindig vizsga tekintetét; átélheti a nagy kijátszottság kis élményét, a rabszolgaság tudatának már-már gőgös érzésével; immár semmiféle „elkötelezettség” nem kötelezi többé.

 

Úgy látszik, a világháborúkkal egyetlen alternatíva nyílott: rabszolgaság vagy rabszolgaság… De, pusztán kényelemben kifejezve, micsoda különbség!…

 

Bizony, rettenetes beletörődni abba, hogy a birodalmakat közönséges bűnözők és még bűnözőknek is közönséges, ostoba fráterek irányítják; kibúvóként elkezdik keresgélni a „történelmi okokat”, és kitalálják például Hitler Adolf „taktikai ügyességét”. Micsoda gyávaság a kor egész, úgynevezett szellemi élete!

 

(A Kaddishoz.) Canetti: A megmentett nyelv; a magam Kaddisára kell gondolnom. Olyan gyerekkorom volt, mely lehetetlenné tette, hogy – akár közvetetten, a saját gyermekem révén is – megismételjem és változtassak rajta. Nem akartam rajta változtatni, mert alighanem így termékeny a számomra. Gyűlöltem gyerekkoromat; az ifjúságot (Nietzsche) „betegségként” éltem át. Stb. A teljes önelemzés. A teljes erőmre szükségem volt, hogy kihúzzam magam meghatározottságaim, a nemlétezés kátyújából; ez a processzus – hogy kitörjek a mindenfelől körülzáró tagadásból – csakis verbálisan mehetett végbe; de ez minden erőmet lefoglalta. Megmentettem magam – ezzel azonban pontot is tettem a folyamatra. Mintha ez az utolsó nagy lázadás szembefordított volna a halállal stb.

 

„A tévedés gyávaság” : Nietzsche, az Ecce homo bevezetőjében. (Tévedésen az „ideálokba vetett hitet” érti.)

 

Miért „trauma”? Nem azért, mert hatmillió embert meggyilkoltak, hanem azért, mert hatmillió embert meg lehetett gyilkolni.

Nietzsche az Ecce homóban: „Pascalt nem olvasom, hanem szeretem…” Empátiám érdekes bizonyítéka, hogy egyik nagy keresztény mennyire rokon a másik nagy kereszténnyel – vagy az egyik antikrisztus a másik antikrisztussal; vagy ha úgy tetszik, Krisztus az Antikrisztussal.

 

A Sorstalanság mint „önéletrajzi regény”. Életrajzomban az a legönéletrajzibb, hogy a S.-talanságban semmi önéletrajzi nincs. Ami önéletrajzi benne, az az, hogy hogyan hagytam el belőle minden önéletrajzit a magasabb hűség kedvéért. És hogy e kiküzdött személytelenség hogyan lesz végül mégis a partikularitásában néma személyiség áttörésévé és foglalatává.

 

Ecce homo. Nietzsche, az amor fati Nietzschéje, aki sosem tagadott meg semmit, és a kudarchoz vezető tetteit éppen azért szereti, mert a kudarchoz vezettek; aki szereti a szükségszerűt, és sosem kívánta, hogy valami másképpen történt légyen, mint ahogyan történt: Nietzsche tehát forradalmárnak nevezi magát. Csodálatos.

Az Ecce homóban egyébként – eltekintve a Zarathustra túlértékelésétől, ami igazán megbocsátható, hiszen egy nagy szerző értékel fel itt egy nagy művet (és hányszor látjuk az ellenkezőjét, sőt úgyszólván csak azt látjuk) – nem fedezem fel „az őrület borongását”. Nagy könyv ez, amely, meglehet, túl merész: azóta eltelt egy évszázad, és az ilyen fejezetcím például: „Miért vagyok én sors”, egyáltalán nem bizonyult túlzásnak.

 

Nietzsche: nem igaz, mondja, hogy a nihilizmus okai a fiziológiában vagy a társadalmi állapotokban lennének föllelhetőek. Azért fontos meglátás ez az én számomra, mert eszerint az okok nem determináltak, nem olyan dolgok függvényei, mint pl. a termelési viszonyok; nem, hanem a megismerés, a megismerés módjának, fokának, etikájának kérdése (ha ez teljesen mégsem választható el, persze, a társadalmi immanenciától), a megismerésé tehát, aminek N. (mint én is) vitális fontosságot tulajdonít, és nem holmi szórakozásnak, az állami költségvetésben szereplő „kultúrának” látja. Így tehát a művészet is az ember vitális cselekvése, életfunkciója.

 

A múltkor azt mondtam: „vendégtermészet vagyok”. Igaz. Egyszerűen nem tűröm az arrivé-szellemet, a birtokló természetet, az átlépést a kirekesztettből az „elitbe”, amivel tüstént egyfajta gondolkodásmód jár együtt. Eszembe jut beszélgetésem egy arrivált történésszel Hitler Adolfról. Az efféle megjegyzései: „Ugyan, hiszen a nácizmust mindenki szívesen fogadta, kivéve pár zsidót.” Bár tudom, hogy ez személyeskedő megjegyzés volt, ráadásul valószínűleg igaz is; mégiscsak a gondolkodásmód elfajulása ez, átlépés egy olyan szférába, melyet még csak nem is ellenzek, csak egyszerűen nem tudok lélegzethez jutni benne.

 

A tragédia születése: az egész, modern német szellemtudomány a Nietzsche köpenyéből bújt ki. Mindazt tudta már, amit Freud. Csodálattal, ámulattal olvasom. A dionüszoszi, amit alighanem Metz falai alatt élt át, akárcsak én a KZ-ben és az „ötvenes években”. Az apollóni görög, aki elámultan nézi a Dionüszoszt szolgálót, és ámulata egyre fokozódik, amint mindinkább ráeszmél, hogy mindez nem is áll olyan nagyon távol tőle. (Vö.: „Én, a hóhér”-koncepció.) A nagy, modern tapasztalat. A dionüszoszi mint mozgalom, a dionüszoszi mint rock. A szakadék, amely a barbár dionüszoszit a görögök Dionüszoszától elválasztja. Íme, a modern világ, amely nihilizmusában a barbár Dionüszosznak szolgál – változtass a változtatandón: az ideológia mindig megvan hozzá, de nélkülözi az apollóni ellensúlyt. Milyen kellemes is így gondolkodni, és elvetni a lapos historizmust! – Nietzsche is tisztában volt a létezés elviselhetetlenségével: az ő problémája is – már akkor! – az egyén, a személyiség. Mindig is Nietzschével gondolkoztam, az ő problémái vannak a vérembe írva. A valóság írta belé, a tapasztalataim – nincs ebben semmi konstrukció, semmi teoretikus. – Egy kaján észrevétel: a Zauberberg szó is A tragédiá…-ban szerepel, innen emelte ki Thomas Mann.

 

Ha sok természettudományt olvasok, lassacskán olyan érzésem kerekedik, hogy a világ egy jól beindított gépezet, a megfelelő elektronikus impulzusokkal, ösztönökkel, a falásra, a halálra, a keletkezésre és a gyarapodásra létrehozott, önmagában zárt struktúra, ahol az ember megjelenése csak véletlen elfajulás – alighanem a különösen kedvező földi viszonyok következménye –, mely elfajult lény a tudatával megbontotta a… mit is? A mechanizmust. Merthogy átlátja képtelenségét – igaz, csak az emberi tudat számára látja át, és igaz, csak az emberi tudat látja képtelennek. Hogyan képzeljük el mármost Istent? Mert ha az ember – eszerint – nem is teremtmény, kreatúra, előre eltervelt fenomén, mindenesetre az anyagból áll ő is, rabja ennek a micsodának, a teremtésnek, mondjuk, vagy a tákolmánynak, ha így jobb tetszik. Isten tehetetlen? Lusta? Kíváncsi várakozója a fejleményeknek? Töprengő, aki egyelőre még nem találta meg a megoldást? Némely korban így látják, más korokban úgy. Nekem úgy tetszik, hogy Isten humorista, kissé kegyetlen humorista, ámbár nem hiányzik belőle az igazi humorista bölcs, noha korlátozott jósága sem. – Persze, ez nem igaz: a humort az ember találta ki, és éppen isten elégtelensége miatt; ha isten – és vele az élet – tökéletes lenne (átlátható, valamint halál és rémület nélkül való), akkor nem létezne humor.

 

Előre csak, soha vissza ne fordulj, ott elöl a halál – szabad vagy tehát.

 

Július Ez az utolsó regény, amit még a csupasz egzisztencia jegyében írok. Érzem, hogy kerülget a miszticizmus. „A szellem és az anyag egymásba való átjátszása…” Goethe? – Az elcsigázott test révén elért unio mistica, minden megaláztatás nélkül való önelvesztés. „A bizalom.”

 

Nagy művészethez minimumon kell élni, legalábbis kezdetben, és amíg csak lehet. Később megtanulni, hogyan kell a bőséget korlátozni és igába fogni (Goethe).

 

Korszerűtlenségem. Fogalmam sincs pl. korom műszaki vívmányairól, nem is érdekelnek; még csak autót vezetni sem tudok. Tegnap K., aki Amerikából jött, és azt mondja, hogy tényleg tűnőben az olvasási kultúra. Egyenesen megkönnyebbülést éreztem: regényt írok, merőben korszerűtlen tevékenységet folytatok tehát. És közben mégiscsak a tiszta artikuláció, az elbeszélés szellemének hiányát érzem korszerűtlennek – amennyiben persze a fennmaradás kérdése korszerű kérdés még.

 

Oldalról oldalra előre A tragédia születésében. Az individuáció problematikája, az én problematikám. Romantikus probléma ez, mindig is tudtam; de míg romantikusok vagyunk, addig legalább tudunk még szenvedni az élettől – mert a romantika ennyit jelent: szenvedni az élettől. És ebben rejlik még az élet iránti legerősebb inspiráció – ebben van igaza Nietzschének –, a racionális nihilizmus már nemcsak a biológiai bomlás, de a szellemi halál is, a konformizmus, a regresszió, a pusztulás.

 

Létezésem minden vonatkozásban szörnyűséges, kivéve az írás vonatkozásában: írni tehát, írni, hogy létezésemet eltűrjem, mi több, igazoljam.

 

Augusztus Tegnapelőtt éjszaka elkezdtem fordítani A tragédiát. Bölcs dolog most abbahagyni a regényt? Csúcsponton? Fülembe cseng az empatikus hang: „Úgy fordítasz, mintha hadifogságban lennél.” Némi szünet után: „Úgy is élsz.” Én: „Igen.”