A pad

Sokat aludtam akkoriban. És többnyire a legalkalmatlanabb helyeken. Például a szerkesztőségben; esetleg éppen rovatvezetőnőm feddő szavai közepette; elaludtam, mialatt riportalanyaim válaszoltak a nekik föltett kérdéseimre; no és persze a végeérhetetlen szerkesztőségi értekezletek alatt.

Reggelente hét órakor meg kellett rántanom a szerkesztőség bejáratánál elhelyezett bélyegzőóra karját. Megesett, hogy elkéstem; máskor telefonon beteget jelentettem. A titkárnő fagyos hangja feltűnően kevés részvétről tanúskodott. Mit tehettem volna? Elharapózott rajtam a kór, birtokába vett, akár egy leküzdhetetlen szenvedély.

Nem szerettem én már igazából ezt a szerkesztőséget. Két éve, amikor a pályafutásom elkezdődött, a miénken kívül még öt-hat déli és délutáni s ki tudja, hány reggeli lap jelent meg. Fiatal voltam még akkor, tizenkilenc éves. Vadásztam a napi szenzációt, lesben álltam a lelepleznivalókra, tollamat pátosz és harag lendítette.

Ma már a mi újságunk volt az egyetlen délben megjelenő napilap Budapesten. Felállították a bélyegzőórát. A riportokat hosszú távú tervek szabályozták. A kampányok kijelölték a feladatokat, az újságíró munkája világossá és egyszerűvé vált.

És a cikkeim mégsem sikerültek; végül már meg sem írtam őket. A legmélyebbre csúsztam: a napi kishírek megfogalmazására fogtak.

Kaptam például egy MTI (Magyar Távirati Iroda)-jelentést. Szerepelt egy név is benne, e hazában a legnagyobb Név. Ezt a nevet jelzők illették meg. Ott is voltak becsülettel, szám szerint kettő. Miközben azonban lediktáltam őket a gépírónőnek, valami halk elégedetlenség fogott el: szükségét éreztem egy harmadiknak is. Mármost egykönnyen hozzácsaphattam volna valamit a, mondhatnám, liturgikus készletből. Én azonban mást akartam: valami eredetit, személyeset, valami meglepőt. A gépírónő ujjai madárkarmokként várakoztak a levegőben. Gondolkodtam, törtem a fejem. Nem jutott eszembe semmi. Lediktáltam a hírt, úgy, ahogy volt, a két hivatalos jelzővel.

Délben, a kinyomtatott lapban mégis ott találtam egy harmadikat. A szerkesztőm írhatta hozzá. Sem eredeti, sem személyes, sem meglepő nem volt: éppen megfelelt. Egy pillanatra megcsapott a végzet fagyos lehelete.

Adtak még egy utolsó esélyt. Akkoriban szaporodtak el az áruhalmozók. Felvásároltak, letaroltak mindent, akár a sáskák, és a készletet – főként élelmiszert – a lakásukon rejtegették. Ezért voltak üresek a boltok. Ez pedig elégedetlenséget szított a dolgozók körében. Az ügy nyilvánosságot kívánt.

Egy detektívet kellett elkísérnem a nyomozókörútján, hogy lapunk hasábjain beszámoljak a tapasztalataimról. Reggel érte mentem a Főkapitányságra. Négy-öt címünk volt. Gyalogszerrel vágtunk neki. De a detektív mindenekelőtt egy fél deci rumot kívánt lehajtani, mégpedig a lehető leghamarabb, az utunkba akadó legelső kocsmában.

A maga módján érdekes ember volt a detektív, középkorú, köpcös, már ritkuló hajjal, de formás bajuszkával. Félretaposott cipőt és kopott ballonkabátot viselt. Munkáját nagy rutinnal végezte, s egy bizonyos kedélyesség sem volt tőle idegen. Tévedhetetlen biztonsággal húzott ki fiókokat, bukkant rejtett zugolyokra, nyúlt ládák mélyeibe. S mindig, mindenhonnan előkerült valami: liszt, cukor, zsír, más efféle. Cirkuszi bűvészhez hasonlított, aki faarccal varázsolja elő nyulait a mások cilinderéből.

Dél táján már csak egyetlen címünk maradt. De a detektív, a két cím közt immár megszokottá váló féldeci után ezúttal egy újabbat is rendelt.

– Fájront. Holnap is van nap – jelentette ki.

Egyetértettem vele.

Mármost megírtam én a cikket; éreztem azonban, hogy nem tökéletes. Valami hiányzott belőle. Meg is tudtam, mi, de csak akkor, amikor már kinyomtatva olvastam a lapban.

Ez azonban – eltekintve az alakoktól és a puszta helyszínektől – már nem az én cikkem volt. Bizonyos jellegzetességei rovatvezetőnőm stílusára vallottak. A riportban a dolgozók szájától elvont, kincseiken kuporgó sárkányokkal találkoztam, a detektív a velük harcba szálló Szent György lovaggá változott át, a tanúskodó újságíró pedig küzdelmük névtelen, de lángoló szavú krónikásává. Mire a végére értem, hideg verejték lepett el. Hiszen mindezt magam is megírhattam volna. Egyszerű volt a dolgom, egészen egyszerű: csak tehetség kellett volna hozzá, hogy felismerjem.

A következő napok egyikén szerkesztőségi értekezletre gyülekeztünk. Délután kezdődött, s számíthattam rá, hogy az éjszakába nyúlik. Berendezkedtem az egyik széken. A közelemben volt egy hamutartó, előttem pedig tömött sorok és elegendő széles hát. Egyébre nem is volt szükségem.

Soká tartott az értekezlet, fáradékony, dohányfüst marta szemem nem állta a próbát: le-lecsukódott már.

Arra eszméltem, hogy a nevemen szólítanak. A főszerkesztő beszélt éppen, s rólam szólott. Teljesítményemet, magatartásomat elemezte. Mondanivalójában nem sok hízelgőt találhattam. Őutána kollégáim következtek. Nyugodtan hallgattam őket, még meglepődni is elfelejtettem. Talán, mert átéreztem igazukat.

Különös, hogy a róla ejtett szavak némelykor mennyire megváltoztatják az embert. Azt a személyt, akiről körülöttem, a felszólalások sorrendjében beszéltek, magam is oly távolról és annyira tárgyszerűen szemléltem, hogy némi jogos megvetésen kívül semmi egyebet sem éreztem iránta. Nem éreztem például, hogy védelmembe kéne vennem; egyáltalán, a legcsekélyebb közösséget sem voltam hajlandó elvállalni vele. S talán csak szánalomból nem emeltem ellene én magam is vádat.

Csak mikor csend lett, s ez a csend szinte feltornyosult körülöttem: azt hiszem, akkor ébredtem csak rá teljes bizonyossággal, hogy mindeddig énrólam beszéltek. Váratlan felismerés volt, zavarba is ejtett. Szinte a bőrömön éreztem a felém irányuló feszültséget. De többé-kevésbé megint csak ugyanúgy jártam, ahogyan a cikkem megírásakor. Tudtam, hogy tennem kéne valamit, s azt is tudtam körülbelül, hogy mit: csak egyszerűen a tehetségem hiányzott hozzá, hogy meg is tegyem.

Aztán szertefoszlott a csend. Másról kezdtek beszélni. Hosszú idő múltán a hátratolt székek zöreje az értekezlet végére figyelmeztetett. Kifelé menet az ajtóban – hogy, hogy nem – a főszerkesztő mellé sodródtam. Visszaléptem, hogy magam elé bocsássam: ő azonban előretessékelt, a vállamra helyezett tenyerével. Ott is hagyta; pár lépést így mendegéltünk a folyosón. Feszélyező, de meleg biztonságérzet fogott el.

– Neked, elvtársam – szólalt meg egyszerre –, semmi mondanivalód sincs a rólad elhangzottak után?

Hogyisne lett volna; csak éppen azt nem tudtam, mit mondhatnék.

– Nincs? – hallottam még egyszer.

– Nincs – mondtam. A tenyér lerepült a vállamról: a főszerkesztő leemelte. Higgadt, megfontolt mozdulat volt, s visszavonhatatlan, akár egy ítélet.

Mindazonáltal senki sem mondta, hogy többé ne járjak be a szerkesztőségbe; s én ezt úgy értelmeztem, hogy továbbra is be kell mennem. Nem utolsósorban, mert innen kaptam a fizetésemet. Kis fizetés volt, de abból éltem. Szokatlanul pontos voltam akkoriban: a bélyegzőóránál kevesen előzhettek meg. Ezekben a napokban – sőt lassan már hetekben – egyszer sem jelentettem beteget.

Csak éppen semmi dolgom sem akadt többé. Még a napi kishíreket is egy másik kollégára ruházták át. Olykor észlelnem kellett, hogy útban vagyok. Leültek a székemre; benyitva a szobámba, rovatom szűkebb körű értekezésébe csöppentem, melyről előzőleg engem tájékoztatni is elfelejtettek; a levegőből igyekeztem elkapkodni a fejem fölött röpködő szavakat, s egyet-egyet én is szárnyra bocsátani: de senki sem hallgatott meg. Lassacskán elcsöndesedtem. Még mindig várakoztam, szolgálatkészen és telve igyekezettel, de éreztem már, hogy ez a várakozásom mennyire mértéktelen és jogosulatlan. Korai végnapjaimat éltem. Időközönként fel-felködlött bennem a kérdés, hogy vajon létezem-e még egyáltalában.

Éjszakánként el-eljárogattam egy bárba. Barátaimmal találkoztam itt, fiatalokkal, egyetemről, a Rádióból, ki tudja, honnan. Egy-egy lány is akadt mindig. Mozgalmasak voltak az éjszakák akkoriban Budapesten. És olcsók. Mondhatnám, az éjszaka volt az egyetlen napszak, amikor soha, még véletlenül sem aludtam. Leejtett kézzel ültem a széken, a körülöttem hullámzó vöröses ködben. Időtlen hangulat lengett körül. A másnap itt érvénytelenné vált számomra, csupán holmi távoli, tán el sem érkező kellemetlenségnek tetszett. Hallgattam Len Hughes zenekarát, amely az Állatfarm című számot kotkodácsolta, nyerítette, ugatta és bégette. A mixernő – valódi volt baronesz – kegyes mosolyt küldött felém; híre kelt ugyanis, hogy befolyásos újságíró vagyok.

Az éjszaka legcsöndesebb óráján vetődtem haza, mintegy az idő határmezsgyéjén, amikor, a régi nap s egy új között, minden elnémul; a mezőkön valószínűleg harmat permetez ilyenkor. Budán laktam akkoriban, a Rózsadomb alján volt egy albérletem. Gyér világítású, meredek utca kaptatott fölfelé a most néptelen főútvonal kanyarodójától. Ennek az utcának a tövében állott akkoriban egy pad; egy nagy, kényelmetlen, zöldre mázolt utcai pad. Onnan szólt rám a pasas.

Hatalmas, terebélyes pasas volt, két hosszú lába messzire nyúlt, öles karjai a pad támláján terpedtek széjjel. Zakója a hasán kigombolva, ingnyaka nyitva, nyakkendője leeresztve. Ismertem én ezt a pasast valahonnan: egy zenés eszpresszónak a zongoristája volt. Az eszpresszóban olykor megfordultam. De azért korántsem voltunk akkora nagy barátságban, mint amennyire most megörült nekem. Hellyel kínált a padon. Nem nagy kedvet éreztem a társalgáshoz; de hát hálás az ember, ha így örülnek neki. Leültem.

Elmondta, hogy rossz alvó. Munkája végeztével, a füstös eszpresszóból hazajövet, itt szokott szellőzködni még egy ideig a padon. Helyeseltem; az egészség fontos dolog. Itt lakott különben ő is, a Rózsadomb alján. Csodálkozásomnak adtam hangot, hogy ennek ellenére mégis ily ritkán futunk össze. Elmondtunk egymásnak néhány éppen forgalomban lévő viccet. Azután felálltam, mert későre járt, és eszembe jutott a bélyegzőóra.

Valósággal rémültnek látszott.

– Maradj még egy kicsit – kérlelt.

– Álmos vagyok, le kell feküdnöm – mondtam.

– Ostobaság. Minden ember párnák közt hal meg – legyintett.

– Reggel hétre be kell mennem – magyaráztam.

– Akkor már nem is érdemes lefeküdnöd – érvelt.

Akkoriban mindig, mindenről meg lehetett engem győzni, ha kellő türelemmel vagy eréllyel kerültem szembe. Az a hitem, hogy pár órát aludnom kéne, semmivel sem volt szilárdabb, mint a többi. Visszaültem.

Emberem megkezdte a küzdelmét értem. Mintha csak valamilyen kísérteties fogadás tétje lett volna, hogy el ne bocsásson maga mellől. Szava pergett, mint a záporeső, lankadó figyelmemet újabb meg újabb fordulatokkal csigázta. Néha tettem egy-egy tétova kísérletet, hogy felálljak. Végül megadtam magam. Keresztbe vetett lábbal üldögéltem a padon. Mögülünk, a hegyek irányából, hűs, illatos léghuzat érkezett, a közelgő hajnal ígérete. Megborzongtam.

Emberem, akár egy szeizmográf, azonnal felfogta ezt a rezdülésem; talán újabb távozási kísérlet előrengésének érezte. Réges-régi, budapesti históriákat ígért. Mint újságírót, vélekedett, bizonyára érdekelnek majd engem ezek a történetek. Mesélt a frankhamisításról. Elbeszélte, hogyan adták el a 46-os villamost. Egy agyafúrt fickó a Keleti pályaudvarra érkező, jómódú parasztokat szólított meg. Felült velük a 46-os villamosra. Bérlete volt, a kalauz nagyot szalutált neki, ahogy az a régmúlt időkben szokásos volt. Kérdezgette a kalauzt a napi bevételről, a forgalomról, s a kalauz tisztességtudóan válaszolgatott. A gyanútlan vidéki számára ez a beszélgetés olyan színezetben tűnt fel, mintha a főnök kérdezgetné az alkalmazottját. Láthatta, hogy mennyi utas száll fel, s hogy mindnyájan jegyet vesznek. A Nyugati pályaudvari végállomáson azután, némi alku és engedmény kicsikarása után, aláírta az adásvételi szerződést, és ott helyben ki is nyálazta rögtön a bankókat.

Megtudtam továbbá, hogy miképpen lopták el a Rottenbiller utcát. Hajdanában ezt az utcát – miként a többit is – faburkolat borította. Valaki lezárta az utcát, minden oldalán felállította az útjavítási jelzéseket. Embereket alkalmazott, társzekereket bérelt. Egyetlen éjszakán egyszerűen elszállíttatta az egész utcát. Több tonna különleges faanyaghoz jutott ilyen módon.

Értesültem azután még annak a szemfüles szélhámosnak az esetéről is, aki jó hírű éttermek és cukrászdák teraszai előtt egy tengeri kígyó hosszúságú mérőszalaggal méregetni kezdte a járdát. A tulaj hamarosan figyelmessé vált az eseményre. Egy alkalmazottat szalajtott ki: tudná meg, mi készülődik itt, az ő terasza előtt. Az alkalmazott azzal a lesújtó válasszal tért vissza, hogy egy bizonyos célra használatos zöld házikót terveznek ide. A tulaj azonnal tárgyalásba bocsátkozott a méricskélő szélhámossal. Ez felmutatta neki a Főváros hivatalos papirosát. A papiros természetesen hamisítvány volt. A tulaj ezt persze nem tudhatta. Behívta a „mérnök urat” a belsőbb termekbe. Etette, itatta. Hosszabb rábeszélés után ez végre belátóbbnak mutatkozott, s némi – bár korántsem csekély – pénzösszeg fejében hajlott rá, hogy a vendégriasztó zöld házikó egy távolabbi helyen épüljön fel.

Kivirradt már. Orrunk előtt elcsörömpöltek az első villamosok. Korai járókelők bukkantak fel, sietősen, mint megannyi szemrehányás. Óbuda felől teherautók érkeztek zötykölődve, egymás mögött kettő. Emberek kuporogtak rajtuk, motyók, batyuk, néhány bútordarab körében. Akárha költözködők lettek volna. Azok is voltak. A kocsik farában ott ültek a költöztetők is, fázósan, görnyedten, térdük közt szorongatott puskákkal.

Emberem felállt. Nagyot nyújtózkodott.

– Mehetünk aludni – mondta. – Elmentek.

Felnéztem rá. Ónszínű, petyhüdt, megviselt arca idegenül hatott a reggeli fényben. Mintha csak bosszút akart volna állni rajtam az erőfeszítésért, amellyel mostanáig szóval tartott, egyszerre szűkszavúvá és ingerlékennyé vált.

Nekivágtunk a meredeknek, hazafelé. Útközben megkérdeztem tőle, rajta van-e a kitelepítési listán.

– Mit tudom én – felelte.

– A néptől idegen elem vagy? – érdeklődtem tőle, nyájasan.

– Ezt nem én döntöm el – vont vállat. – Nagykereskedők voltunk.

Úrifiú korában szerencsére megtanították zongorázni: ennek köszönheti most a kenyerét, folytatta. Hajnalig sosem megy haza. Tudja, hogy az a veszélyes időpont. Egy padon szokott üldögélni addig – nem feltétlenül mindig ugyanezen a padon.

Úgy találtam, ez nem megoldás. Ha meg akarják találni, bárhol megtalálják.

– Igaz – ismerte el. – De nem akarom, hogy az ágyból húzzanak ki.

– Szerintem ez már tökmindegy – vélekedtem.

– Hogy volna mindegy?! – tiltakozott. – Az a legrosszabb. Bármit, csak azt ne. Azt az egyet mindenképp el akarom kerülni.

A sarkon elbúcsúztunk egymástól. Meg kellett értenem, hogy mindnyájunk lelke rejteget bizonyos makacsságokat, amelyek ellenállnak minden józan értelemnek.

Nekem egy darabon még tovább kellett kapaszkodnom. A nap kezdte már melengetni a hátamat. Visszafordultam. A magaslatnak erről a pontjáról, szemközt a látóhatár fölé emelkedő nappal, az egész várost beláthattam. Mozdulatlanul álltam. Nem tudtam, mi történik velem. Mintha még sosem éltem volna meg egy tiszta, kora nyári reggelt. Mintha még sosem láttam volna ezt a kéklő várost, sosem éreztem volna sajátos illatát, sosem hallottam volna még ébredésének neszeit. Megértettem, hogy ezekben a percekben veszítem el padomat, amelyen mindmostanáig révülten, magam vesztetten kuporogtam. Valami esztelen megkönnyebbülés fogott el: mint annyian mások, szabadságolt bűnöző vagyok én is. S tudtam, hogy – hosszú idő után először – ma reggel ismét beteget jelentek.