Az angol lobogó

 

Az angol lobogó

 

Az angol lobogó

 

Ha most netalán mégiscsak el akarnám mondani az angol lobogó történetét, amint erre néhány napja – vagy hónapja – egy baráti társaságban buzdítottak, akkor meg kellene említenem azt az olvasmányomat, amely engem először tanított az angol lobogó, mondjuk így: fogcsikorgató csodálására, el kellene mondanom akkori olvasmányaimat, olvasási szenvedélyemet, azt, hogy ez miből táplálkozott, milyen véletlenszerűségeken múlott – mint egyébként minden, amiben az idő múltával akár a végzet következetességét, akár a végzet értelmetlenségét, de mindenképpen a végzetünket ismerjük fel –, el kellene mondanom, hogy ez a szenvedély mikor kezdődött és végül hová juttatott, egyszóval majdnem az egész életemet el kellene mondanom. És mivel ez lehetetlen, nemcsak a szükséges idő, de a kellő ismeretek híján is, mert ugyan ki mondhatná el magáról, hogy ama néhány megtévesztő ismeret birtokában, amit az életéről ismerni vél, mindjárt az életét, ezt a számára – és leginkább az ő számára – merőben ismeretlen folyamatot, lefolyást és kimenetelt (exit vagy exitus) is ismeri, így valószínűleg a leghelyesebb lenne az angol lobogó történetét Richard Wagnerrel kezdenem. És noha Richard Wagner, akár egy konzekvens vezérmotívum, sejtelmes biztonsággal egyenes úton elvezetne az angol lobogóig, magát Richard Wagnert azonban a szerkesztőségnél kellene kezdenem. Ez a szerkesztőség ma már nem létezik, mint ahogy rég nem létezik már a ház sem, amelyben ez az egykori szerkesztőség az én számomra akkoriban (hogy pontos legyek: a háború után három évvel) egy ideig még nagyon is létezett – ez a sötét folyosókkal, poros zegzugokkal, dohányfüstös, csupasz égők világította apró szobákkal, telefoncsöngésekkel, ordításokkal, írógépek gyorstüzelő ágyúropogásával teli, futó izgalmakkal, tartós szorongásokkal, változó hangulatokkal, majd a változatlan s mind változatlanabb, mintegy a zegzugokból előbújó s aztán mindenre rátelepedő félelemmel teli, immár régóta nem réges-régi szerkesztőségeket idéző egykori szerkesztőség, ahová nekem akkoriban, egy bizonyos gyötrelmesen korai időpontban, mondjuk minden reggel hét órára be kellett mennem. Miféle reményekkel vajon? – töprengtem hangosan és nyilvánosan a baráti társaságban, amely engem az angol lobogó történetének elbeszélésére buzdított. Azt a fiatalembert (húszéves lehetett), akit, az érzékcsalódás folytán, amelynek mindannyian ki vagyunk szolgáltatva, akkor a legsajátabb énemnek hittem és érzékeltem, ma úgy látom, mint egy filmen; s ebben alighanem befolyásol, hogy ő maga – vagy én magam – is valahogy úgy látta (láttam) magát (magamat), mint egy filmen. Másfelől kétségkívül ez teszi elmondhatóvá ezt a történetet, amely különben, mint minden történet, elmondhatatlan, vagyis nem is történet, s amit ha ilyenformán mégis elmondanék, valószínűleg éppen az ellenkezőjét mondanám el annak, amit el kellene mondanom. Ezt az életet, ezt a húszéves fiatalember-életet egyedül a megfogalmazhatósága tartotta fenn, ez az élet, minden idegszálával, minden görcsös törekvésével egyedül a megfogalmazhatóság szintjén zajlott. Ez az élet minden erejével élni törekedett, és ezzel ellentétben állott például a mai törekvésemmel, így ellentétben a mai megfogalmazásaimmal is, ezekkel a szakadatlanul csődöt mondó, szakadatlanul a megfogalmazhatatlanba ütköző, a megfogalmazhatatlannal – természetszerűen mindhiába – küszködő megfogalmazásokkal: nem, ott és akkor a megfogalmazásra törekvés éppenséggel azt célozta, hogy homályban tartsa a megfogalmazhatatlant, vagyis a lényeget, vagyis a sötétben zajló, a sötétben botorkáló, a sötétség súlyát hurcoló életet, mert ezt az életet ez a fiatalember (én) csakis így tudta (tudtam) élni. Az olvasás, létezésem rétegeinek e felhámja révén érintkeztem a világgal, mint valami védőöltözéken át. Ez az olvasás enyhítette, ez az olvasás által eltávolított, ez az olvasással megsemmisített világ volt az én hazug, de egyedül élhető, sőt hébe-korba csaknem elviselhető világom. Végül is elkövetkezett az előre látható pillanat, amikor én ennek a szerkesztőségnek a számára elvesztem, és ezzel elvesztem a… majd’ azt mondtam, hogy a társadalom számára is, de ha lett volna társadalom, illetve ha az, ami volt, társadalom lett volna, akkor elvesztem ennek a társadalomfélének, ennek a hol megvert kutyaként nyüszítő, hol éhes hiénaként üvöltő, mindig szétmarcangolható eleségre éhes horda számára; a magam számára már rég elvesztem, és majdnem elvesztem az élet számára is. De még e mélyponton – legalábbis akkor mélypontnak hittem, míg mélyebbet, majd egyre mélyebbeket, a feneketlenséget is meg nem ismertem –, még e mélyponton is megtartott a megfogalmazhatóság, mondhatni a kamerabeállítás, például egy ponyvaregény kameralencséje. Hol tettem rá szert, mi volt a címe, miről szólt, nem tudom. Ma már nem olvasok ponyvaregényeket, amióta egy ponyvaregény olvasása közben egyszer hirtelen azon kaptam magam, hogy egyszerűen nem érdekel, ki a gyilkos, hogy ebben a világban – egy gyilkos világban – nemcsak megtévesztő és tulajdonképpen felháborító, de fölösleges is azon töprengenem, hogy ki a gyilkos: mindenki. Ez a megfogalmazás azonban akkor – talán úgy negyven évvel ezelőtt – föl sem merült bennem, nem olyan megfogalmazás volt, aminek akkori – talán úgy negyven évvel ezelőtti – törekvéseim a hasznát láthatták volna, hiszen tény volt csupán, azon egyszerű – habár nyilván nem a leglényegtelenebb – tények egyike, melyek közt éltem, melyek közt élnem kellett (mert élni akartam): sokkal fontosabb volt számomra a főszereplőnek, egy kalandos foglalkozású férfinak – talán magándetektívnek – az a szokása, hogy mielőtt halálosan veszedelmes vállalkozásai egyikébe bocsátkozott volna, mindig „megajándékozta magát” valamivel, egy whiskyvel, olykor egy nővel, de néha egy céltalan és féktelen száguldással is beérte, autóján, az országúton. Ez a detektívregény tanított meg arra, hogy megkínzatása ritka szüneteiben az embernek örömre van szüksége: ezt addig nem merészeltem volna megfogalmazni, ha mégis, legföljebb bűnként. Ezekben az időkben már halálos veszedelmek fenyegettek ebben a szerkesztőségben, hogy pontos legyek: halálosan unalmas, de azért nem kevésbé halálos veszedelmek, mindennap újabb, noha mindennap ugyanaz. Ezekben az időkben, rövid és semmivel sem indokolható átmeneti szünet után, ismét élelmiszerjegyek járták, kivált a húsra vonatkozólag, egyébként – és főként a húsra vonatkozólag – teljesen fölöslegesen, minthogy a húsra vonatkozó jegyeknek nem volt meg a kibocsátás megfelelő komolyságát bizonyító húsfedezete. Ez idő tájt nyitották meg – vagy nyitották meg újra – az ennek a szerkesztőségnek a tőszomszédságában lévő úgynevezett „Corvin” éttermet, azaz az úgynevezett „Corvin” Áruház úgynevezett „Corvin” éttermét, ahol (lévén az áruház idegen tulajdonban, szabatosabban: lévén a megszálló hatóság birtokában) húst is kiszolgáltak, sőt húsjegy nélkül, noha dupla áron szolgáltak ki húst (vagyis a dupláját kérték annak, amit máshol kértek volna, ha máshol is kiszolgáltak volna húst), és ez idő tájt, ha előreláthatólag újabb halálosan unalmas halálveszély leselkedett rám ebben a szerkesztőségben – többnyire az egyébként nemesen hangzó „értekezlet” formájában –, előzőleg olykor „megajándékoztam magamat” egy rántott szelettel ebben az étteremben (igen gyakran a már a következő havi fizetésem terhére fölvett előlegből, minthogy az előleg intézménye, nyilván valamilyen feledékenység folytán, egy darabig még akkor is érvényben maradt, miután minden más már rég az érvényét vesztette); és bármennyi és bármilyen halálosan unalmas életveszéllyel kellett is szembenéznem, az a tudat, hogy előzőleg „megajándékoztam magam”, tehát a felkészültségem, a titkom, sőt a szabadságom tudata, amely a húsjegy nélküli rántott szeletben és az ehhez fölvett előlegben rejlett, s amelyről kívülem senki sem tudhatott, legföljebb a pincér, de ő is csupán a rántott szeletről, és legföljebb a pénztáros, de ő meg csupán az előlegről: aznap minden förtelmen, minden gyalázaton és meggyalázáson átsegített. Ez idő tájt ugyanis a mindennapok, a napkeltétől napkeltéig tartó mindennapok a napkeltétől napkeltéig tartó módszeres gyalázattá változtak át, de hogy hogyan változtak azzá, ennek a különben bizonyára figyelemre méltó folyamatnak a megfogalmazása – vagy megfogalmazás-sorozata – már nem szerepel a megfogalmazás-emlékeim, tehát valószínűleg az akkori megfogalmazásaim között sem. Ennek oka nyilván az lehet, hogy – mint már említettem – az én megfogalmazásaim az életem puszta gyakorlását, az életem napkeltétől napkeltéig tartó puszta folytathatóságát szolgálták, miközben magát az életet adottnak tekintették, mint a levegőt, amelyben lélegeznem, a vizet, amelyben úsznom kell. Az élet minőségét mint a megfogalmazás tárgyát az én megfogalmazásaim egyszerűen figyelmen kívül hagyták, mivel ezek a megfogalmazásaim nem az élet megismerését, hanem – mint mondottam – ellenkezőleg, az élet élhetőségét, vagyis az élet megfogalmazásának mellőzését szolgálták. Ez idő tájt például bizonyos perek zajlottak az országban, és a baráti társaság kérdéseire, amely engem az angol lobogó történetének elbeszélésére buzdított, ennek a többnyire az egykori tanítványaimból, tehát nálam többnyire húsz-harminc évvel fiatalabb, eo ipso már persze mégsem annyira fiatal emberekből összeverődött társaságnak a sürgető, zaklató, azzal sem törődő kérdéseire, hogy e kérdéseikkel félbeszakítanak és eltérítenek az angol lobogó történetének elbeszélésétől, e kérdésekre tehát, miszerint én vajon – úgymond – „elhittem-e” az ezekben a perekben kifejtett vádpontokat, „hittem-e” a vádlottak bűnösségében és így tovább, azt feleltem, hogy ez a kérdés, jelesül e perek hitelességének vagy hiteltelenségének kérdése akkoriban még csak föl sem merült bennem. Abban a világban, amely engem akkor körülvett – a hazugság, a rémület és a gyilkosság világában, ahogyan ezt a világot sub specie aeternitatis éppenséggel minősíthetem ugyan, de amivel ennek a világnak a valóságát, az egyediségét még csak nem is érintettem –, ebben a világban tehát még csak föl sem merült bennem, hogy ezek a perek mind egy szálig ne hazugságok lennének, hogy a bírák, a vádlók, a védők, a tanúk, sőt maguk a vádlottak is mind ne hazudnának, és hogy itt ne csupán egyetlen igazság működne, ám az fáradhatatlanul: a hóhéré, és hogy itt a letartóztatás, a bebörtönzés, a kivégzés, az agyonlövés és a felakasztás igazságán kívül más igazság is működne vagy működhetne. Mindezt azonban csak most fogalmazom meg ennyire élesen, ilyen határozottan minősítő szavakkal – mint hogyha akkor (vagy akár most is) lett volna (vagy lenne) bármiféle szilárd alapja bármiféle minősítésnek –, most, hogy az angol lobogó történetének elbeszélésére buzdítanak, és így kénytelen vagyok mindezt egy történet szemszögéből elbeszélni, jelentőséget tulajdonítani annak, ami a köztudatban – ebben az általánosság rangjára emelt tévtudatban – azóta jelentőségre tett szert, de aminek az akkori valóságban – legalábbis az én számomra – csak igen csekély vagy egészen másféle jelentősége volt. Így aztán nem beszélhetek például arról, hogy ezekkel az az idő tájt zajló perekkel kapcsolatosan én az idő tájt netalán valamiféle erkölcsi felháborodást éreztem volna: nem emlékszem rá, hogy éreztem, és ezt nem is tartom valószínűnek, egyszerűen azért nem, mert semmiféle erkölcsöt sem éreztem – sem magamban, sem magam körül –, aminek a nevében felháborodhattam volna. Mindezzel azonban, mondom, messze túlértékelem, túlmagyarázom azt, amit ezek a perek az én számomra jelentettek – egy olyan énem számára, amelyet ma már nagyon távolról, mintegy csak valami kopott, rezgő és szakadékony filmen látok –, mert valójában éppen csak hogy horzsolták a figyelmemet; mondjuk, az állandó veszély és ezzel persze az állandó undorom sűrűsödését, az engem azért közvetlenül talán még nem fenyegető veszély fokozódását jelentették, hogy költőien fejezzem ki magam, a horizont további elsötétedését, ami mellett azonban még mindig lehetett olvasni, ha éppen volt mit (például A diadalív árnyékábant). Engem ezeknek az akkortájt folyó pereknek nem az erkölcsiség, inkább az érzékelhetőség síkján zajló hatásai értek, következésképp nem erkölcsi, inkább az érzékszervek, az idegpályák szintjén mozgó reflexiókat váltottak ki belőlem, mondhatni hangulati reflexiókat, mint a fentebb már említett undort, aztán riadalmat, megütközést, futó hitetlenkedést, általános elbizonytalanodást ésatöbbi. Emlékszem például, hogy akkortájt nyár volt, és hogy ez a nyár már mindjárt a kezdetekor szinte tűrhetetlen forrósággal köszöntött be. Emlékszem, hogy ezen a tűrhetetlenül forró nyáron jutott az eszébe valakinek ebben a szerkesztőségben, hogy az, úgymond, „fiatal munkatársakat” magasabb, úgymond elméleti oktatásban kell részesíteni. Emlékszem, hogy ennek az igen forró nyárnak egy különösen forró estéjén ennek a szerkesztőségnek egy főszemélyisége, egy fő-párt-, egy párt-főszemélyisége, egy közrémületben álló, magánál a fő- és felelős szerkesztőnél is főbb és felelősebb, bár az autoritását illetően eléggé – ha szabad ezzel a heideggeri parafrázissal élnem: – homályban tartott főszemélyiség részesített bennünket, úgymond fiatalabb munkatársakat ebben az, úgymond, elméleti oktatásban. Emlékszem a szobára is, ahol ez az előadás folyt, erre a ma már nem létező szobára, amelynek már a hűlt helyét is beépítették, erre az úgynevezett „gépszobára”, amin írógépek, ezeket az írógépeket rohamszerűen csattogtató gépírónők, író- és közönséges asztalok, székek, zűrzavar, töméntelen telefon, töméntelen munkatárs, töméntelen hangforrás értendő, ami ezen az estén már mind elnémíttatott, kiküszöböltetett, elrendeztetett és a székeken ülő áhítatos hallgatósággá meg az őket oktató előadóvá alakíttatott át. Emlékszem, hogy tárva volt a kétszárnyas erkélyajtó, és hogy mennyire irigyeltem az előadót, amiért olyan gyakran, később már úgyszólván percenként, szinte az előadásában szereplő vesszők gyanánt léphetett ki hűsölni a hatalmas erkélyre, meg sem állva a korlátig, ahol a rács fölött kihajolva mindannyiszor lenézett a Körút gőzölgő szakadékába, és a fülledt szobában én is mindannyiszor vágyakozva gondoltam az útszéli fáknak az alkonyi levegőben talán épp megmozduló poros lombjaira, az alattuk őgyelgő járókelőkre, a szemközti Szimplon, majd Szimpla kávéház ütött-kopott teraszára, a magas cipősarkaikon már frissen a Népszínház vagy a Bérkocsis utcai standjuk felé korántsem titokban kopogó, titkos prostituáltakra. Annál inkább feltűnt, bár jelentőséget ennek csupán később tulajdonítottam, hogy az előadása végeztével ez a rákvörösre főtt arcú főszemélyiség, akinek homlokáról patakzott az izzadság, és valósággal remegett, mint akkor hittem (ha egyáltalán hittem valamit akkor), a megerőltetéstől, nem nagyon igyekezett leérni az utcára, ellenkezőleg, alig tudott elszakadni tőlünk, egyenként megszólongatott még néhányunkat, majd végre-valahára megszabadultunk tőle, és én is kiléphettem az erkélyre, megkönnyebbült sóhajjal én is lenézhettem az utcára, ahol éppen akkor lépett ki a házból ez a főszemélyiség, a járdánál várakozó fekete autóból meg éppen akkor ugrott ki az ominózus két szolgálatkész férfi, akik a főszemélyiséget nagy buzgón, bár talán egy kissé tolakodóan besegítették a fekete autóba, miközben abban a váratlanul beálló csendben, amely egy-egy elviselhetetlen nap végén a városok ricsaját a leereszkedő szürkületben, mintegy csúcspontként vagy zenekari szünetként egy kurta pillanatra megszakítja olykor, hirtelen kigyulladtak a lidércfényű utcalámpák. Benneteket, érett, művelt embereket, mondtam ennek a főként az egykori tanítványaimból összeverődött baráti társaságnak, amely engem váltig az angol lobogó történetének elbeszélésére buzdított, ma már nem fog meglepni, ha megtudjátok, hogy ez a fekete autó hová vitte áldozatát, hogy ez a főszemélyiség az erkélyről folyton az odalent várakozó fekete autót leste, egy ideig azt remélve, hátha nem őrá várakozik a fekete autó, majd egy idő múltán – az előadása alatt – lassanként kétségbevonhatatlanul megbizonyosodva róla, hogy igenis őrá várakozik a fekete autó, s e bizonyság után csupán az időt tudta húzni még, már ameddig tudta, a távozás, a házkapun való kilépés pillanatát halogatni; engem azonban nem is tudom, mi lepett meg jobban és persze kellemetlenebbül, a négy, öt vagy hat évvel későbbi találkozás az Andrássy, Sztálin, Magyar Ifjúság, Népköztársaság stb. út akkor még létező fasorában egy ronccsá vert, félig megvakított, összetört öregemberrel, akiben nagy rémületemre erre az egykori főszemélyiségre ismertem, vagy az erkélyjelenetet követő napon sebbel-lobbal összehívott szerkesztőségi gyűlés, úgymond „röpgyűlés”, amelynek során erről a tegnap még közrettegésben, közhódolatban, közcsúszás-mászásban álló főszemélyiségről képtelenebbnél képtelenebb dolgokat kellett megtudnom. Ezeket a képtelenségeket, hol egy elkényeztetett gyerek hisztériásan vonagló toporzékolásával, hol egy halálos rettegésében valami emberi ősállapotra, valami lüktető amőbára, valami puszta létkocsonyára redukált és e redukált állapotába tökéletesen belefeledkezett lény felfoghatatlan indulatkitöréseivel maga a tegnap még ez előtt a főszemélyiség előtt hajbókoló és rettegő és bizalmaskodva csúszó-mászó fő- és felelős szerkesztő hozta a tudomásunkra. Ennek az embernek a képtelen állításainál is képtelenebb szavait ma már teljességgel lehetetlen és teljességgel fölösleges is volna felidéznem: mindenféle vádak és mocskolódások, bizonykodások, mentegetőzések, gyalázkodások, fogadkozások, fenyegetőzések és más effélék legszélsőségesebben kifejezett – a mocskolódásoknál például az állatnevektől, főként kutyafajtájú ragadozók neveitől sem tartózkodó, a fogadkozásoknál a legbigottabb vallási hitélet szavait is ide ráncigáló – zagyvalékából álltak. Mármost igen kíváncsi lennék rá, hogy ez az én baráti társaságom, amely engem az angol lobogó történetének elbeszélésére buzdított, akár csak hozzávetőlegesen is el tudta-e képzelni ezt a jelenetet, ahogyan őket erre akkor megkértem, mivel én magam, sajnos, nem rendelkezem a kellő láttató erővel, a kellő kifejezési eszközökkel: bármennyire bólogattak, erőlködtek, próbálkoztak is, biztos vagyok benne, hogy végül is képtelenek voltak rá, egyszerűen azért, mert ezt a jelenetet nem is lehet elképzelni. Nem lehet elképzelni, hogy egy felnőtt, jó negyvenes férfi, aki késsel-villával eszik, nyakkendőt köt, a művelt középosztály nyelvén beszél és fő- és felelős szerkesztőként igényt formál arra, hogy az ítélőképességében fenntartás nélkül megbízzanak: nem lehet elképzelni, hogy egy ilyen ember, anélkül hogy részeg lenne vagy hirtelen megtébolyodott volna, egyszerre csak a saját félelme mocskában fetreng, és rángógörcsök közepette nyilvánvaló esztelenségeket rikácsol; nem lehet elképzelni, hogy ilyen helyzet létrejöhet, illetve, minthogy létrejött, nem lehet elképzelni, hogy miként jöhet létre; és végül nem lehet elképzelni magát a helyzetet, a jelenetet, annak valamennyi részletével: a handabandázó csepűrágóval szemben szorongó csoportot, csoportunkat, ezeket a felnőtt férfiakat meg nőket, harminc-, negyven-, ötven-, sőt hatvan- és hetvenéves újságírókat, gyorsírókat, gépírókat, mindenféle szakembereket, akik megszeppenten, komolykodó arccal és egyetlen ellenvetés nélkül hallgatják ezeket a minden józan észre, megfontoltságra, mértékletességre öntagadó dühvel, az öntagadás valóságos paroxizmusával rácáfoló, már-már jelentés nélküli indulatszavakat. Ismétlem: még csak fel sem merült bennem e szavak, e vádak hitelességének vagy hiteltelenségének kérdése, ezek a ponyvaregénybe illő szavak, ezek a középkori eretnekkrónikákat idéző vádak messze maguk mögött hagyták a megítélhetőség régióját – hiszen ki ítélkezhetett itt azokon kívül, akik ítélkeztek? Miféle igazságot érzékelhettem volna itt ennek a nevetséges, ennek a – lényegében – gyerekes jelenetnek az igazságán, no meg azon az igazságon kívül, hogy bárkit bármikor elvihet a fekete autó, ezen a – lényegében – megint csak gyerekes mumusigazságon kívül. Ismétlem: az a kábult, tétova, a szakadatlan rémülete és a szakadatlan nevethetnékje közt hányódó húszéves fiatalember (én) egyedül azt érzékelte (érzékeltem), hogy az az ember, aki tegnap még főszemélyiség volt itt, ma már csak kutyafajta ragadozók nevével illethető, és egy fekete autón bárhová, bármikor elvihető – vagyis egyedül az állandóság hiányát érzékelte (érzékeltem). Mármost én a baráti társaság előtt, amely engem az angol lobogó történetének elbeszélésére buzdított, váratlanul arra a kijelentésre ragadtattam magam, hogy az erkölcs (egy bizonyos értelemben) talán nem is egyéb, mint állandóság, és hogy talán nem is egyébért hoznak létre állandóság-hiánnyal jellemezhető állapotokat, mint azért, hogy ne jöhessen létre erkölcsi állapot: ha ez az uzsonnaasztalnál elejtett kijelentésem az írás jóval megfontoltabb körülményei között persze módfelett henyének és valószínűleg, sőt minden bizonnyal nagyrészt tarthatatlannak tűnik is, annyit mégis fenntartok belőle, hogy legalábbis a komolyság és az állandóság között fennáll a szoros kapcsolat. A halál, ha egy élet során állandóan készülünk rá, mint a reánk váró igazi, sőt – tulajdonképpen – egyetlen feladatra, ha egy élet során begyakoroljuk mintegy, ha megtanuljuk – végső soron megnyugtató –, ha nem is kielégítő – megoldásnak látni: komoly dolog. De a tégla, amely véletlenül épp a mi fejünkre pottyan, nem komoly. A hóhér nem komoly. És lám, mégis: a hóhértól az is fél, aki a haláltól nem. Mindezzel mindössze az állapotomat, az akkori állapotomat akarom – ha fogyatékosan is – leírni. Azt, hogy egyfelől féltem, másfelől nevettem, főként azonban egy bizonyos értelemben megzavarodtam, azt is mondhatnám, válságba jutottam, elvesztettem a megfogalmazásaim menedékét, talán a gyorsuló tempó, a dinamika következtében életem mind megfogalmazhatatlanabbá, következésképpen az életvitelem folytathatósága is mind kétségesebbé vált. Emlékeztetnem kell itt arra, hogy újságíróként foglalkozásszerűen űztem – azaz kellett volna űznöm – az élet megfogalmazását. Igaz, az élet megfogalmazásának újságírói követelménye már jó eleve a hazugság volt: de aki hazudik, tulajdonképpen az igazságon gondolkodik, és az életről csakis úgy tudtam volna hazudni, ha – legalább részben – ismerem az igazságát, ezt az igazságot, ennek az életnek, ennek az általam is élt életnek az igazságát azonban sem részben, sem egészében nem ismertem. Így tehetséges újságíróból ebben a szerkesztőségben lassanként tehetségtelen újságíróvá minősültem át. Attól a pillanattól kezdve, hogy – egy időre legalábbis – kicsúsztam a megfogalmazhatóság és ezzel életvitelem folytathatóságának világából, a körülöttem zajló események – és így én magam is mint esemény – töredékes képekre, benyomásokra hullottak (hullottam) szét. De a kameralencse, amely ezeket a zavaros képeket, hangokat, sőt gondolatokat is összefogta, még mindig, gyötrelmesen és megszüntethetetlenül én voltam, csakhogy egy tőlem egyre távolabb kerülő én. Az úgynevezett világtörténelem katlanában, amelyben mindnyájan rotyogunk, ez egyszer megint az emberleves legaljára kotort az ördögi fakanál. Ott látom magam, depressziós csüggedtségben, hajnalokba vesző gyűléseken, ahol a pokol kutyái ugatnak, hátamon a kritika és az önkritika korbácsa csattog, egyre csak várom, várom, mikor és merre nyílik az ajtó, amelyen kilökjenek, ki tudná, hová. Nemsokára egy gyilkos gyárkaszárnya végtelenbe vesző csőhálózata alatt botorkálok a rozsdaszínű porban, vasöntés szagú, sivár hajnalok várnak, hályogos nappalok, amikor a tudat tompa észleletei nehéz fémbuborékokként pöfögnek fel és pattannak szét a gőzölgő, gomolygó massza ónszürke felszínén. Gyári munkás lett belőlem: de ezt legalább lassacskán újra meg lehetett fogalmazni, ha csupán a kaland, a képtelenség, a nevetség és a félelem szavaival is, vagyis az engem körülvevő világgal egylényegű szavakkal, és ezzel félig-meddig megint visszanyertem az életemet. Hogy netalán teljesen is visszanyerhetném, egyáltalán, hogy netalán a teljes élet is lehetséges – de most már, hogy ezt az életet leéltem, most már, hogy ami ebből az életből (az életemből) még hátravan, az is leéltnek tekinthető, pontosabban, sőt egészen pontosan kell fogalmaznom: tehát, hogy netalán a teljes élet is lehetséges lett volna –, ezt csak akkor sejtettem meg, amikor egyszerre csak, elképedve és lenyűgözve, a kaland megfogalmazásai után váratlanul a megfogalmazás kalandjával találtam magam szemben. Ezt a valamennyi kalandomat túlszárnyaló kalandot azonban – mint már idején előrebocsátottam – Richard Wagnerrel kell kezdenem, Richard Wagnert pedig – mint azt szintén jeleztem már – a szerkesztőséggel kellett kezdenem. Eleinte, amikor engem ebbe a szerkesztőségbe „felvettek”, amikor én ebbe a szerkesztőségbe elkezdtem nap mint nap bejárni, amikor a városházáról (minthogy ehhez a rovathoz, a „városházi rovathoz” osztottak be) nap mint nap betelefonáltam ebbe a szerkesztőségbe a városházi híreket, sőt tudósításokat, mindezeket a tényeket úgy fogalmaztam meg, és akkor még nem is teljességgel alaptalanul, hogy „újságíró vagyok”, mivel a látszat és a tevékenység, amely ezt a látszatot létrehozta, nagyjában-egészében valóban megengedte nekem, hogy így fogalmazzak. A naiv megfogalmazások időszaka volt ez életemben, az elfogulatlan megfogalmazásoké, amikor életvitelem és ennek megfogalmazása még nem állott egymással megszüntethetetlen vagy kizárólagos radikális eszközökkel megszüntethető ellentétben. Már erre a pályára és így ehhez a szerkesztőséghez is egy megfogalmazás, egy olvasmányom sodort, az, úgymond „pályaválasztás” kényszerén, no meg azon a türtőztethetetlen vágyamon kívül, hogy a szülői sanyargatás és a tanulással meghosszabbított gyerekkor béklyóiból szabaduljak. Miután borral és építőanyagokkal folytatott ügynökösködésem nevetséges eredményekkel, sőt, egész egyszerűen a nevetségesség eredményével zárult, majd a nyomdászattal, pontosan a betűszedéssel folytatott próbálkozásaim is csupán a hiábavaló gyötrelem, a monotónia tapasztalatával ismertettek meg, teljesen véletlenül – ha ugyan létezik ilyen, amiben (mármint a véletlenben) én magam nem hiszek – egy könyv akadt a kezembe. Ez a könyv egy újságíró, egy budapesti újságíró életének, egy budapesti kávéházakban, budapesti szerkesztőségekben, budapesti társasági körökben mozgó, budapesti nőkkel – közelebbről két nővel, egy úri hölggyel, akit csak a parfümje francia márkájának nevén emleget, valamint egy leánnyal, egy egyszerű, szegény, tiszta, a parfümmárkás hölgynél érezhetően különb, mert lelkiséggel felruházott, ám elnyomatásra született és ezért örökös, mondhatni szociális és metafizikai lelkifurdalást kiváltó teremtéssel – viszonyt folytató újságíró életének teljesen hamis és meghamisított, de – a mai emlékezetem szerint – őszinte vággyal, tehát őszinte elhitető erővel történt megfogalmazása volt. Ez a könyv olyan életről, olyan világról szólt, amely a valóságban sohasem, legföljebb megfogalmazásokban létezhetett, olyanféle megfogalmazásokban, amilyenekre később, életvitelem fenntarthatósága végett, én magam is törekedtem, megfogalmazásokra, amelyek függönyt vonnak a megfogalmazhatatlan, a sötétben zajló, a sötétben botorkáló, a sötétség súlyát hurcoló élet, vagyis maga az élet elé. Ez az erről az újságíróról, tehát némileg az újságírásról is szóló könyv mit sem tudott a katasztrófa-kori újságírásról, egyáltalán, a katasztrófáról; ez a könyv kedélyes volt és bölcs, vagyis tudatlan könyv volt, de a tudatlanság csábításával az én számomra végzetes hatású könyv. Lehet, hogy ez a könyv hazudott, de – a mai emlékezetem szerint – biztos, hogy őszintén hazudott, és igen valószínű, hogy akkor nekem éppen erre a hazugságra lehetett szükségem. Az ember mindig ugyanolyan pontosan és ugyanolyan haladéktalanul rátalál a számára szükséges hazugságra, mint amilyen pontosan és haladéktalanul rátalálhat a számára szükséges igazságra is, ha egyáltalán szükségét érzi az igazságnak, azaz az élete felszámolásának. Ez a könyv magát az újságírást amolyan könnyed foglalatosságnak, a tehetség kérdésének tüntette fel, és ez teljesen megfelelt akkori, valamilyen könnyed, de azért némileg intellektuális életről szőtt, teljességgel képtelen és teljességgel tudatlan ábrándjaimnak. Ezt a könyvet egyfelől hamar elfelejtettem, másfelől sohasem; soha többé nem olvastam újra, soha többé nem került a kezembe, és végül a könyv maga is elkallódott valahol, valahogy, és soha többé nem kerestem. Később azonban, óvatosan alapos kérdezősködések eredményeként, arra jutottam, hogy ez a könyv nem lehetett, csakis Szép Ernő egyik munkája, alighanem – noha ez csak föltevés, én magam nem győződtem meg róla – Ádámcsutka című regénye. És ha már megemlítettem ezt az életemet mélységesen, mintegy a kinyilatkoztatásszerű álmok különös határozottságával befolyásoló könyvet, némi habozás után azt is elmondtam ebben a baráti társaságban, ahol engem az angol lobogó történetének elbeszélésére buzdítottak, hogy ennek a könyvnek az íróját, Szép Ernőt, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ő ennek a könyvnek – talán korántsem élete egyik legjelentősebb vagy akár csak igazán jelentős művének – a szerzője, akkortájt, tehát amikor a katasztrófa immár nemcsak hogy régóta letagadhatatlanul látható, jelenlévő és nyilvánvaló volt, de a katasztrófán kívül semmi más nem volt látható, jelenlévő és nyilvánvaló, és a katasztrófán kívül semmi más nem működött, azokban az egykor úgynevezett „irodalmi” kávéházakban és eszpresszókban, amelyek az idő tájt léteztek még, bár persze már csak katasztrófa-kávéházakként, katasztrófa-eszpresszókként, ahol már csak némi meleget, átmeneti hajlékot, átmeneti megfogalmazásokat kereső árnyak tévelyegtek, egyszer-másszor megmutatták nekem, úgynevezett „fiatal újságírónak” Szép Ernőt. És egyszer-másszor – talán kétszer-háromszor is – be is mutattak engem, „fiatal újságírót” Szép Ernőnek (aki az előző bemutattatásaimra természetszerűen sosem emlékezett), pusztán csak hogy hallhassam azóta legendává, nem, mítosszá emelkedett bemutatkozását: „Szép Ernő voltam”. Ehhez a ponthoz érve, ennek a baráti társaságnak, egykori tanítványaimnak, akik engem ennek a történetnek, az angol lobogó történetének elbeszélésére buzdítottak, egypercnyi megálljt indítványoztam. Mert, mondtam nekik, ahogy múlnak az évek, évtizedek, én ezt a bemutatkozási formulát nemcsak hogy el nem felejtettem, de mind gyakrabban jut az eszembe. Persze, mondtam, látnotok kellett volna Szép Ernőt, látnotok kellett volna az öregembert, aki azelőtt, mielőtt láthattátok volna, Szép Ernő volt: ezt az apró, a saját súlyától is megszabadult öregembert, akit a katasztrófa szele porszemként söpört végig a jeges utcákon, és sodort kávéháztól kávéházig. Látnotok kellett volna – mondtam – például a kalapját, ezt az egykor nyilván „galambszürkének” nevezett, egykori úgynevezett „Eden-kalapot”, amely most számos telitalálattól megroggyant csatacirkálóként dülöngélt apró madárfején. Látnotok kellett volna gondozott, reménytelen-szürke öltönyét, a cipőjére rogyó nadrágszárát. Már akkor megsejtettem, ma már azonban pontosan tudom, hogy ez a bemutatkozás: „Szép Ernő voltam”, nem az ebben a katasztrófavárosban megszokott katasztrófaviccek, katasztrófa-szellemességek egyike volt, aminek az akkor immár leplezetlenül beállt katasztrófa-korban általában hitték és fogadták, mert nem hihettek, mert nem tudtak és nem akartak mást hinni, sem elhinni. Nem: ez a bemutatkozás megfogalmazás, mégpedig radikális megfogalmazás, mondhatnám a megfogalmazás hőstette volt. Ennek a megfogalmazásnak a révén maradt, sőt lényegült Szép Ernővé Szép Ernő, és éppen akkor, amikor már csak Szép Ernő volt; amikor már felszámoltak, likvidáltak, államosítottak minden olyan lehetőséget, amelyek Szép Ernőnek egykor még megengedték, hogy Szép Ernő legyen. Egyszerűen az aktuális igazságállapot (a katasztrófa) lapidáris, három szóba foglalt megfogalmazása, amely bölcsességről vagy kedélyességről immár nem tud semmit. Olyan megfogalmazás, amely senkit sem csábít semmire, de amivel senki soha nem békélhet meg, ennélfogva messzire visszhangzó megfogalmazás, sőt a maga nemében alkotás, amely talán – megkockáztatom – Szép Ernő valamennyi irodalmi alkotásánál tovább fennmaradhat. Barátaim, egykori tanítványaim itt felmorajlottak, némelyek kétkedve ellene vetették, hogy a művet – ahogyan mondták – azért, úgymond, „semmi sem helyettesítheti”, továbbá, hogy Szép Ernő éppen mostanában támad új életre, műveit éppen mostanában kezdik újra olvasni, újra értékelni. Én erről ez egyszer megint csak nem tudtam és nem is akartam tudni semmit, hiszen nem vagyok irodalmár, sőt már régóta nem szeretem, és nem is olvasok irodalmat. Ha megfogalmazásokat keresek, többnyire az irodalmon kívül keresem, ha megfogalmazásokra törekednék, valószínűleg tartózkodnék tőle, hogy e megfogalmazások irodalmi megfogalmazások legyenek, mert – és talán elég, ha ennyit mondok, sőt ennél többet valójában nem is mondhatnék – az irodalom gyanúba keveredett. Félni kell tőle, hogy az irodalom oldószerébe áztatott megfogalmazások soha többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket. Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Semmi kifogásom ellene, ha ilyen megfogalmazásokra az irodalom is képes: de mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá, esetleg egy némán, a megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás. „Azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” – irodalom ez? „Szép Ernő voltam” – irodalom ez? Így hát – most veszem észre – a megfogalmazás kalandjával (egyszersmind az angol lobogóval) való találkozásom történetét mégsem, mint eredetileg hittem, Richard Wagnerrel, hanem Szép Ernővel, de ezt is, azt is mindenképpen a szerkesztőséggel kell és kellett kezdenem. Ebben a szerkesztőségben, ahová engem a Szép Ernő által befolyásolt képzeletem juttatott – az eltökélt képzeletnek mindig készséggel engedő külső körülmények mellett –, ebben a szerkesztőségben tehát én mintegy rövidebb és sűrűbb közegű pályán, noha persze minden szellemi nyomvonal hátrahagyása nélkül jártam be ugyanazt az utat, amit a bölcsesség és a kedélyesség tudatlanságától a „Szép Ernő voltam”-féle megfogalmazásig Szép Ernő megtett; mindössze az állítólagos egykori Budapest helyén én már csak egy romba dőlt várost, benne romba dőlt életeket, romba döntött lelkeket és e romok közé tiport reményeket találtam. Ez a fiatalember, akiről itt beszélek – én –, is egyike volt e romok közt a semmi felé botorkáló lelkeknek, noha ő – én – e romokat akkor még csupán mintegy valamely filmdíszletként, önmagát pedig e film, mindenesetre valamilyen szplínes, valamilyen fanyarul modern, valamilyen fanyar és modern módon hazug film szereplőjeként értelmezte, mely szerepet, teljességgel a nézőtéri látszatra alapozva, és minden zavaró körülményt (azaz a valóságot, vagyis a katasztrófát) mellőzve, így fogalmazott (fogalmaztam) meg: „újságíró vagyok”. Látom ezt a fiatalembert őszi, csöpögős reggeleken, melyeknek ködjét úgy lélegezte be, akár a gyorsan illanó szabadságot; látom körülötte a díszleteket, a feketén csillogó, nedves aszfaltot, az ismert utcák meghitt kanyarulatait, a semmibe vesző kitágulásukat, amerre a hígan gomolygó köd a folyót sejttette; az ázott szagú embereket, akik vele együtt az autóbuszra vártak, a vizes esernyőket, a színes hirdetésekkel teleragasztott palánkot, amely egy ház háborús romhalmazát takarta, és amelynek helyén ma, négy évtized múltán egy másik rom, a béke romja áll, a háborús romház helyére épített béke-romház, a totális békének ez a korai enyészet marta, légköri szenny borította, mindennemű mocsok, tolvajlás, mulasztás, végtelenbe nyúlt ideiglenesség és jövőtlen közöny rongálta nyolcemeletes, roskadozó emlékműve. Látom a lépcsőházat, amelynek lépcsőin nemsokára felsiet, a téveszmék hajtotta embereknek ugyanavval a biztonságérzetével, amely kimondatta vele – velem –: „újságíró vagyok” – bizonyos fontosságtudattal tehát, amit már magában ez a lépcsőház is táplált, ez a már régen nem létező, akkor azonban egyértelmű valóságot, a valódi szerkesztőségek, a néhai újságírók, az egykori újságírás és a mindezt magában foglaló hangulat és valóság valóságát sugalló lépcsőház; látom a sánta portást, az úgynevezett „szolgát”, pontosabban szerkesztőségi szolgát, ezt a páratlanul fontos embert, akit akkor még csupán a páratlanul fontos szolgálatai tettek oly páratlanul fontossá, aki a szerkesztőségi szobák közt fürgén bicegve éppoly buzgalommal hordta-vitte a kéziratokat, hasáblevonatokat, teljesített apró, de mulaszthatatlan megbízatásokat, mint amilyen készségesen kölcsönzött készpénzt is (olcsó kamatra), ha minden kötél szakadt; s aki csak későbben vált a nagy hatalmú, kérlelhetetlen, a gőgjének szőrmebundájába burkolózó, megközelíthetetlen Hivatalsegéddé, aki egyedül Kafka regényeiből, no meg az úgynevezett szocialista valóságból ismeretes. Egy ilyen őszi reggelen, nem, inkább már délelőttön, alighanem a lapzárta, a „slussz” zajos akkordjainak lassú csendesedése idején, ezekben a lanyha és, mondhatni, valamilyen elégtételtől ernyedt percekben történt, hogy az egyik gyorsíró azt a kérdést intézte hozzám ebben a szerkesztőségben, hogy melyik színházba kérek ingyenjegyet. Ez a gyorsíró – ma is emlékszem rá, Pásztornak hívták, és bár legalább ötven évvel volt idősebb nálam, én is, mint annyian, Pásztorkának szólítottam, mivel apró, rendkívül gondozott külsejű emberke volt, finom öltönyökben, választékos nyakkendőkben, franciás lábbelikkel, afféle itt felejtett parlamenti gyorsíró, oly időkben, amikor a parlament már rég nem volt parlament, s a gyorsírás sem volt gyorsírás, a kész szövegek, a konfekcionált szövegek, az előre gyártott, előre megemésztett és aprólékosan megcenzúrázott katasztrófa-szövegek idején: ez a gyorsíró tehát, gömbölyű eunuch-hasacskájával, tojásdad, tar fejével, a gondosan érlelt, puha sajtokra emlékeztető arcával s a szűk hasítékában aggodalmasan bujkáló szemecskéivel így különös kíméletre szorult, annál is inkább, mivel nagyothallott, ami egy gyorsírónál enyhén szólva paradox jelenség, ilyenformán ugyanabban a városban, sőt csak néhány utcával arrébb, ahol a börtönökben és a különféle fegyintézményekben már kezdtek rohamosan szaporodni a folyosókon hátratett kezekkel s arcukkal a fal felé fordulva állongó emberek, amikor a vésztörvényszékek harsogva ontották ítéleteiket, amikor a börtönfalakon kívül mindenki, de válogatás nélkül mindenki csak meghatározatlan időre szabadságolt börtönlakónak volt tekinthető, ő mindegyre attól szorongott, hogy véletlenül lelepleződhet a mindenki előtt ismeretes süketsége, és még netalán nyugdíjba küldik: ez a gyorsíró szokta tehát ebben a szerkesztőségben az úgynevezett munkatársak ingyenjegyigényeit és -jogosultságát nyilvántartani. Még emlékszem ennek a fiatalembernek, akit akkoriban – mondom – önmagamként viseltem és érzékeltem, a gyorsíró felszólítása nyomán támadt ambivalens meglepődésére, hiszen egyfelől nem volt kedve – kedvem – színházba menni, egyszerűen az e színházakban játszott elkedvetlenítő színdarabok miatt, másfelől a puszta felszólítást jogában állott a gyakornoki időszak végének, mintegy újságírói nagykorúsításának is tekinteni, minthogy ezek az ingyenjegyek kizárólag a teljes jogú és értékű úgynevezett munkatársakat illették meg. Emlékszem, hogy egy ideig őszinte, mondhatni bajtársias kétkedéssel latolgattuk a sanyarú lehetőségeket, ő, az apró gyakorlati félelmeire egyszerűsödött öregember, s én, a bonyolultabban és általánosabban szorongó fiatal, miközben annyira idegen és annyira meghitt tekintetünk néhány pillanatig összekapcsolódott. Volt még egy lehetőség: az Operaház. A Walkür megy, mondta. Ezt az operát akkortájt nem ismertem. Richard Wagnert egyáltalán nem ismertem. Egyáltalán, semmilyen operát sem ismertem, az operát egyáltalában nem szerettem – hogy miért nem, azon érdemes lenne elgondolkodni, bár nem itt, nem most, amikor tulajdonképpen az angol lobogó történetét kell elbeszélnem. Érjük be annyival, hogy a családom szerette az operát, így némelyest érthetőbbnek látszik, hogy én miért nem szerettem az operát. A családom egyébként korántsem Richard Wagner operáit szerette, hanem az olasz operát, a családom ízlésének, majd’ azt mondtam, tűrőképességének csúcsa az Aida című opera volt. Olyan zenei környezetben nőttem fel – már amennyiben gyerekkori környezetemet egyáltalán zenei környezetnek nevezhetném, amit azonban egyáltalában nem tehetek, mert gyerekkori környezetemet akármilyen más környezetnek inkább nevezhetném, mint éppen zenei környezetnek –, ahol Richard Wagnerről például ilyenféle szólások járták: Wagner hangos,Wagner nehéz; vagy, hogy egy másik szerzővel kapcsolatos szólást említsek: „ha már Strauss, akkor legyen Johann” és így tovább. Egyszóval zenei tekintetben éppoly ostoba környezetben nőttem fel, mint minden egyéb tekintetben, ám ez nem hagyta teljesen érintetlenül az ízlésemet. Nem merném határozottan kijelenteni, hogy kizárólag a családom hatására, de kétségtelen tény, hogy addig a pillanatig, amíg ebben a szerkesztőségben ettől a Pásztor nevű gyorsírótól meg nem kaptam jegyemet Richard Wagner A Walkür című operájához, kizárólag a hangszeres zenét szerettem, és semmi olyan zenét nem szerettem, ahol énekelnek (eltekintve a Kilencedik szimfóniától, s itt a Beethovenére gondolok, nem pedig a később, a jóval később, épp a kellő időben, a halálgondolatok jelentkezésének, a halálgondolatokkal való ismerkedésnek, sőt azt kell itt mondanom: a halálgondolatokkal való barátkozásnak, ha éppen nem megbarátkozásnak az idején megismert Mahler-féle Kilencedik szimfóniára), mintha csak az emberi hangban, pontosabban az énekhangban valamiféle szennyező anyagot látnék, amely rossz fényt vet a zenére. Mindazok a zenei előzmények, amelyekben a Wagner-opera meghallgatása előtt részesültem, tisztán hangszeres előzmények voltak, főként nagyzenekari előzmények, amelyekhez leginkább alkalomszerűen jutottam, elsősorban annak a szerfölött goromba, valamiféle látáshibától mindig gyanakvó arcú öregembernek a révén, akit az idő tájt minden diák és diákféle ismert a Zeneakadémián, aki a markába nyomott egy-két forintért minden diákot és diákfélét beengedett a nézőtérre, gorombán a fal mellé parancsolt, majd abban a pillanatban, amikor a karmester a pódiumra vezető ajtóban felbukkant, nyers hangon az el nem foglalt szabad ülőhelyekre vezényelt. Ma már hiába tűnődöm azon, hogy miért, hogyan és miféle késztetésre szerettem meg a zenét; de tény, hogy már az idő tájt, amikor nem mondhattam magamat még újságírónak sem, amikor örökké problematikus életem talán a legproblematikusabb volt, mert ez az élet a családomnak, ennek az az idő tájt már széthullani készülődő, majd a katasztrófa idején teljesen széthullott, börtönökbe, idegen országokba, halálba, szegénységbe vagy, ritkább esetben, éppenséggel jólétbe hullott családnak kiszolgáltatott élet volt, olyan élet, amely elől már akkor, mint azóta is, folyton menekülnöm kellett: tehát tény, hogy zene nélkül már akkor, úgyszólván gyerekként sem bírtam volna ki ezt az életet, az életemet. Azt hiszem, ez az élet készített fel, valójában inkább azt kellene mondanom: ez az élet gyakoroltatta be velem nem sokkal későbbi, katasztrófa-kori, az olvasás és a zene enyhítette életemet, az olyan életet, amely több különféle, egymásba átjátszó, egymást egymással tetszés szerint megsemmisíthető, egymással egymást mégiscsak egyensúlyban tartó s állandó megfogalmazásokat kínáló életekből álló élet volt. Ebben és tisztán ebben: az egyensúly, a kis súlyok egyensúlyának tekintetében A Walkür megnézése és meghallgatása, A Walkür befogadása, A Walkür rám zúdulása bizonyos értelemben kétségkívül veszélyt jelentett: túl nagy súlyt vetett a serpenyőbe. Ráadásul ez az esemény – Richard Wagner A Walkür című operája – úgy ért, mint valami útszéli merénylet, mint egy váratlan támadás, amelyre semmilyen értelemben sem voltam felkészülve. Természetszerűen annyira mégsem voltam tájékozatlan, hogy ne tudtam volna: Richard Wagner maga írta operái szövegkönyvét, így ezeket a szövegeket tanácsos az operái meghallgatása előtt elolvasni. Csakhogy A Walkür szövegét, akárcsak Wagner egyéb szövegeit, nem tudtam megszerezni, amiben, nem kétséges, a környezetem kiváltotta pesszimizmus, és e pesszimizmus kiváltotta hanyagságom, e mindenféle lemondásra mindig mindjárt készen álló hanyagságom is közrejátszott, a teljes igazság kedvéért azonban azt is hozzá kell tennem, hogy Richard Wagner a katasztrófakorban, vagyis történetesen abban a korban, amikor engem Richard Wagner érdekelni kezdett, voltaképpen nemkívánatos szerzőnek minősült, így operaszövegeit nem árusították, operáit általában nem játszották, s hogy valamennyi operája közül miért mégis éppen A Walkürt játszották, mégpedig meglehetős következetességgel, ennek magyarázatát mindmáig nem értem és nem ismerem. Emlékszem, árusítottak valamiféle úgynevezett műsorfüzetet, afféle katasztrófa-kori műsorfüzetet, amely más operák, balettek, színdarabok, bábjátékok meg filmek – katasztrofális – ismertetése mellett A Walkür „tartalmát” is, úgymond, ismertette, öt-hat sorban, amiből semmit sem értettem, és amit föltehetően – noha erre akkor nem gondoltam – már eleve úgy is szerkesztettek meg, hogy senki se érthesse; és hogy semmit se hallgassak el, valójában még azt sem tudtam, hogy A Walkür egy összefüggő tetralógia második darabja. Így ültem be a nézőtérre, az Operába, amely még a katasztrófa-korban is szerfelett kellemes, sőt ünnepélyes hely volt. Aztán megtörtént velem, ami megtörtént: „…elsötétedett a terem, és lenn vadul felharsant a nyitány. Vihar, vihar… Vihar és villámlás. Fergeteg az erdőn. Feldübörgött az Isten nyers parancsa, ismétlődött, haragtól eltorzulva, és engedelmes mennydörgés csattant a nyomába. A függöny szétsuhant, mintha a vihar lebbentette volna szét. Íme a pogány terem, a háttérben a parázsló tűzhely, középen a kőrisfa törzsének magasra nyúló körvonalai. Siegmund, egy rózsás arcú férfi, zsemlyeszínű szakállal, megjelent a fából ácsolt ajtóban, és elcsigázva s kimerülten támaszkodott az ajtófélfának. Aztán állati bőrökkel és szíjakkal körülcsavart lába tragikusan vontatott léptekkel vitte előre. Parókájának szőke fürtjei s szőke szemöldökpárja alól megtört pillantású kék szemét mintegy kérlelve a karmesterre szögezte; s végre a zene meghátrált, szünetet tartott, hogy hallani lehessen a tenorista hangját, mely világosan és ércesen csengett, bár ziháltában tompította… Egy perc telt el, a zene éneklő, beszélő, hírt adó folyása töltötte ki, mely az események lábánál hömpölyögtette tova áradatát. Aztán balról jött Sieglinde… odalenn mély, nyújtott ének csendült fel. És újra egymásba mélyedt a pillantásuk, a zenekarban újra felhangzott a vontatott és epedő mély dallam…” Igen, így volt. A szövegből, noha fülemet is, szememet is a végsőkig erőltetve figyeltem, egyetlen szót sem értettem. Fogalmam sem volt róla, kicsoda Siegmund és Sieglinde, hogy kicsoda Wotan meg a walkür, s hogy mi mozgatja őket. „Közeledett a vég. Nagy távlat, magasztos szándék tárult fel. Epikus ünnepélyesség volt minden. Brünhilde aludt; az Isten áthágott a sziklákon.” Igen, én pedig az Operaházból kiléptem a Sztálin útra, ahogyan akkortájt éppen hívták. Meg sem kísérelem – és természetszerűleg hiába is tenném –, hogy itt most az úgynevezett művészi hatást vagy művészi élményt elemezzem; lényegében véve – hogy ízlésem ellenére irodalmias hasonlattal éljek – valahogy úgy jártam, mint ugyanennek a szerzőnek, Richard Wagnernek egy másik operájában (amelyet akkor csupán hírből ismertem még), a Trisztán és Izoldában jártak a főszereplők, miután felhajtották a varázsitalt: a méreg mélyen belém hatolt, át- meg átjárt. Ettőlfogva valahányszor csak A Walkürt adták, lehetőleg mindig ott ültem a nézőtéren – az idő tájt az Operaház nézőterén, és A Walkür, sajnos mégiscsak eléggé ritka előadásain kívül csupán egyetlen menedékem akadt még, ahol az általános, azaz a köz- és személyes katasztrófában, ha mégoly törékeny ideiglenességgel is, de olykor meghúzhattam magam: a Lukács uszoda. Ezen a két helyen: a Lukács uszoda akkori, még zöld forrásvizében tisztán érzékileg, az Opera vörös homályában pedig érzékileg és szellemileg valamely más, egészen más közegbe merülve, szerencsés pillanatokban fel-felderengett bennem egy magánélet képzetének – persze elérhetetlenül távoli – sejtelme. Ha az efféle sejtelem, mint már említettem, rejtett is magában bizonyos veszedelmet, másrészt éreznem kellett visszavonhatatlanságát, és ebben a szilárd érzésben megbízhattam, akár valamiféle metafizikai vigaszban: egyszerűen szólva, soha többé, a legmélyebb katasztrófában s e katasztrófa legmélyebb tudatában sem élhettem többé úgy, mintha nem láttam és hallottam volna Richard Wagner A Walkür című operáját, mintha Richard Wagner nem írta volna meg A Walkür című operáját, mintha ez az opera és ennek az operának a világa a katasztrófa világában is nem állna fenn mint világ. Ezt a világot szerettem, a másikat el kellett viselnem. Wotan érdekelt, a főszerkesztőm nem. Siegmund és Sieglinde rejtélye érdekelt, az engem ténylegesen körülvevő világé – a tényleges katasztrófa világáé – nem. Mindezt akkor, magától értetődően, nem fogalmazhattam meg magamnak ennyire egyszerűen, mivelhogy nem is volt, nem is lehetett ez ennyire egyszerű. Azt hiszem, túlságosan is engedtem az úgynevezett valóság terrorjának, amit azután a katasztrófa kiúttalan valóságnak, az egyetlen és megfellebbezhetetlenül valóságos világnak mutatott; és habár, persze, a magam részéről most már – A Walkür után, A Walkür révén – megfellebbezhetetlenül tudtam a másik világ valóságáról is, de mintegy titokban tudtam csak róla, bizonyos értelemben törvénybe ütköző, tehát ugyan kétségbevonhatatlan, de bűnös tudással. Azt hiszem, akkor még nem tudtam, hogy ez a bizonyos titkos és bűnös tudás voltaképpen az önmagamról való tudás. Nem tudtam, hogy a létezés mindig is a titkos és bűnös tudás formájában ad hírt magáról, és hogy a katasztrófa világa voltaképpen e titkos és bűnös tudásnak az öntagadásig felfokozott világa, egyedül az öntagadás erényét jutalmazó, egyedül az öntagadásban üdvözítő, tehát – akárhogy is nézzük – bizonyos értelemben vallási világ. Így A Walkür katasztrófavilága és a tényleges katasztrófavilág között semmiféle összefüggést nem láttam, holott másrészt mindkét világ valóságáról megfellebbezhetetlen ismereteim voltak. Egyszerűen nem tudtam, miként hidalhatnám át e két világot elválasztó szakadékot, pontosabban inkább tudathasadást, amiként azt sem tudtam, miért érzem feladatomnak – némiképp homályos, némiképp fájdalmas, de némiképp reményteljes feladatomnak is –, hogy ezt a bizonyos szakadékot, pontosabban inkább tudathasadást áthidaljam. „…A zenekarba nézett. A mélyített tér világos volt és munkától nyüzsgött: ujjak hangicsáltak a húrokon, hegedülő karokat, fúvásra felfújt arcokat lehetett látni, egyszerű, buzgó embereket, akik egy nagy szenvedő erő művét szolgálták, ezt a művet, amely odafenn gyermekes és magasztos látomásokban öltött testet… A mű! Hogyan születik a mű? Fájdalom mozdult a mellében, láz vagy epekedés, valamiféle édes hiányérzet – merre? mi után? Olyan homályos volt, olyan szégyenletesen kusza. Két szót érzett: Alkotás… Szenvedély. És míg halántéka forrón lüktetett, sóvárgó felismerésként lepett rá: szenvedélyből születik az alkotás, hogy aztán újra felvegye a szenvedély alakját. Látta a sápadt, elcsigázott asszonyt, ahogy ott csüggött a bujdosó férfi ölén, látta szorultságukat, és érezte: ilyen élet kell ahhoz, hogy az ember alkotni tudjon”  – úgy olvastam ezeket a szavakat, mint aki életében először olvas, mint aki életében először találkozik szavakkal, az egyedül neki szóló, az egyedül általa érthető titkos szavakkal, ugyanaz történt velem, mint amikor életemben először láttam A Walkürt. Ez a könyv – Thomas Mann Wälsungvér című könyve – A Walkürről szólt, ezt mindjárt elárulta a címe, abban a reményben kezdtem olvasni, hogy talán megtudok belőle valamit A Walkürről – és azzal a megrendült ámulattal tettem le a könyvet, mintha magamról tudtam volna meg valamit, mintha jóslatot olvastam volna. Minden egyezett: A Walkür, a bujdosás, a szorultság – minden. Meg kell itt jegyeznem, hogy az első Walkür-befogadás, vagyis A Walkür első rám zúdulása és ennek a könyvecskének az első rám zúdulása között évek, elég, ha mindössze ennyit mondok róluk: viszontagságos évek teltek el; s ezért, megvilágítandó előbbi kijelentésemet, hogy „minden egyezett”, ezen a ponton kénytelen leszek némileg kitérni akkori életkörülményeim legalább vázlatos ismertetésére, annál is inkább, hogy magam is biztosan tájékozódjam az idő és az események szövevényében, s hogy el ne találjam veszíteni ennek a történetnek – az angol lobogó történetének – a fonalát. Ez a könyv – a Wälsungvér – azután került a kezembe, hogy későbbi feleségemmel, valamint egy jó barátunk segítségével az egykori Lónyay, majd Szamuely és ma ismét Lónyay utcából egy négykerekű s a rúdjánál húzható kézikocsin, amelyen, egyszerűen szólva, kezdetleges háztartásunk kellékei voltak elhelyezve, egy szép nyári délelőttön a fél városon átkeltünk. Ez épp idején történt, mivel a Lónyay, illetve Szamuely utcai albérlet, ahol előzőleg a későbbi feleségemmel laktunk, immár kezdett tűrhetetlenné és lakhatatlanná válni. Későbbi feleségemmel az előző nyár végén ismerkedtem meg, miután éppen kijött az internálótáborból, ahol őt egy évig, a szokásos indokkal – vagyis minden indok nélkül – fogva tartották. Ez idő tájt későbbi feleségem egy régebbi barátnője konyhájában lakott, ahová ez a régebbi barátnő őt – egyelőre – befogadta, mivel későbbi feleségem lakásában meg éppen másvalaki lakott. Ez a bizonyos személy – egy nő (Solymosiné) – ezt a lakást mindjárt a későbbi feleségem letartóztatása után, szerfelett gyanús – vagy ha úgy tetszik, szerfelett szokásszerű – körülmények között foglalta el, ugyanannak a hatóságnak a közbenjárásával, amely későbbi feleségemet – lényegében minden igazolható indok, sőt akár ürügy nélkül – letartóztatta. Úgyszólván ugyanabban a pillanatban, amikor tudomást szerzett a későbbi feleségem kiszabadulásáról, ez a bizonyos személy (Solymosiné) azonnal felszólította (ajánlott levélben) későbbi feleségemet, hogy az ő (Solymosiné) jogos tulajdonában lévő lakásában jogtalanul tárolt bútorait későbbi feleségem azonnal szállíttassa el jelenlegi szálláshelyére (azaz az őt egyelőre befogadó régebbi barátnő konyhájába). Később, miután egy hosszadalmas bírósági eljárás, de leginkább mégiscsak a kiszámíthatatlan körülmények, mondjuk így, a szerencsés pillanat jóvoltából későbbi feleségem a saját lakását visszakapta, néhány ott felejtett limlom, könyv és egyéb kacat közt egy gémkapoccsal összefűzött, női gyöngybetűkkel teleírt cédulaköteget találtunk, amelyből – mondjuk – „Jegyzetek egy följelentéshez” vagy „Egy feljelentés töredékei” címmel, puszta adalékként egy perirathoz, de akár a katasztrófa esztétikájához is, nem restellek néhány részletet idézni, íme: „Különféle feljelentést tett ellenem a Tanácsnál és rendőrségen, hogy jogtalanul költöztem a lakásba, és elloptam az övét… Azt gondolta, hogy a piszkálódásaival megrémít, s lemondok részére a lakásról… A lakás véghatározatilag ki van utalva, bútorának semmi helye a lakásomban… Bútorok: 3 nagy szekrény, 1 sarokrekamié, 4 szék… Rakassa raktárba, nem vagyok köteles most már 1½ éve ott tartani azokat…” Itt néhány, úgy látszik, emlékeztető adat következik: „1952 X. 17. igénylés, X. 29. kiutalás, XI. 23. ajtófelnyitás, leltárfelvétel, XI. 15. beköltözés, XI. 18. ÁVH, Tanács = ÁVH, ÁVH 2 × = válasz nincs, Rákosi titkárság… 1953 szeptemberében V.-né” (azaz a későbbi feleségem) „V.-né reggel… Kértem a bútor elszáll. ajánlott levélben… Saját bútoraimat egy pincébe kell tartani, mert az ő holmijait őrzöm… Szekrényeiben lévő   össze vannak zsúfolva, ÁVH lepecsételve, szellőztetni nem lehet… Arra hivatkozik, hogy nincs lakása, vendégségben lakik. Vajon a szekrényben lévő dolgokra nincs neki szüksége? A hölgynek igen jó előadóképessége van, és ha kell, zokogni is tud, amelyből már nekem elég volt, s a bútorát sem tűröm tovább a lakásomba –” Ezt az előttünk álló katasztrófatelet tehát, amely már mindjárt a kezdetén 20-25 fokos hidegekkel köszöntött be, különféle átmeneti hajlékokban kellett eltöltenünk, így a már említett régebbi barátnő konyhájában, távoli rokonok hangsúlyozottan átmenetileg átengedett mellékszobájában, egy módfelett bájtalan albérletben, melyet a függőfolyosón lévő jéghideg illemhely tett különösen emlékezetessé, és így tovább, míg csak az ölünkbe nem pottyant Bessie, az egykori kígyóbűvölőnő Lónyay, illetve Szamuely utcai albérletének – igaz, mint kitűnt, igencsak átmeneti – csodája. Ma már teljesen mindegy, hogy ez a csoda hogyan és miért is következett be, jóllehet e történetből – az angol lobogó történetéből – nem hiányozhat ennek az égi csodának a földi közvetítője, egy bizonyos, a Nagymező utcai eszpresszók és mulatók környékén Faragó Bandi bácsinak ismert, deres halántékú, az akkori időkhöz – a katasztrófa-időkhöz – és alkalomhoz – a katasztrófához – mérten egy kissé kirívóan öltözködő úr, aki ez idő tájt arisztokratikus, zöld vadászkalapot, rövid bundát és angolos sportöltönyöket viselt, arca e halálsápadt télben is örökké napbarnított színekben ragyogott, s máskülönben – állítólag – a hivatásos szélhámosok és házasságszédelgők kizárólagos foglalkozását űzte, mint ez évtizedekkel később valónak is bizonyult, amikor egy merő szórakozottságból megvásárolt hírlapból (mivelhogy az úgynevezett hírek igazán nem érdekeltek) csöndes és valódi megrendüléssel értesültem az egyik ismert köztörvényes börtönben bekövetkezett haláláról, mely börtönben őt – állítólag – a szabadlábon töltött napok időszakában is állandó cellája, papucsa és fürdőköpenye várta; és aki ezeknek a Nagymező utca környéki eszpresszóknak, ezeknek az államilag elzüllött, de legalább államilag jól fűtött, államilag késő éjszakáig nyitva tartott, olcsó, zenés, zajos, huzatos, homályos, piszkos és a kivetettek illegális nappali és éjszakai menedékhelyévé lett eszpresszóknak egyikében, ahol későbbi feleségemmel átmeneti lakhelyeink helyett átmenetileg leginkább mégiscsak, mondhatni, laktunk, egy délutáni órán váratlanul az asztalunkhoz lépett, s valójában minden előzetes és közvetlenebb ismeretség nélkül így szólt: – Hallom, fiam, hogy albérletet kerestek. – S apatikus, minden reménytől eleve elzárkózó beismerésemre: – Node, édes fiam, akkor miért nem nekem szóltok? – kérdezte olyan magától értetődő, annyira értetlen és mélységes szemrehányással, hogy szégyenemben elakadt a szavam. Később, miután a megadott címre, a Szamuely utcába elmentünk, ahol egy – mint talán Krúdy Gyula mondaná – delnői termetű, már korosabb hölgy nyitott ajtót, zöld turbánja alól sárgán előgöndörödő hajfürtökkel, a vastag festéktől egy kissé merev arccal, mágikus csillag- és geometriai jelekkel telehintett különös selyembugyogóban, s aki nem érve be a szóbeli hivatkozással, tapodtat sem engedett beljebb az előszobájába, míg a Faragó Bandi bácsi saját kezével írt céduláját, azon a Faragó Bandi bácsi saját kézjegyét is meg nem pillantotta; amikor tehát ez a hölgy bennünket, későbbi feleségemet meg engem a kiadó szobába bevezetett, egy terjedelmes, kiugróval is rendelkező sarokszobába, amelynek uralkodó bútordarabjai egy határozottan túlméretezett, legalább négyszemélyes heverő, egy vele szemben elhelyezett tükör, valamint egy mindenféle avítt bankjegyekkel – így a még nem is oly régi, úgynevezett mill- és billpengőkkel is – teleragasztott ernyőjű s misztikus fényű állólámpa voltak, e szoba eredeti rendeltetéséről későbbi feleségemmel egyetlen pillanatnyi kételyünk sem maradt, s a legvalószínűbbnek (egyúttal a csoda nyitjának is) az látszott, hogy ez idő tájt, ezekben a feljelentés-időkben ennek a szobának a rendeltetésszerű használata – s ki tudná, talán nem éppen egy függőben lévő feljelentés miatt –, hogy rövid legyek, hirtelenjében nem tűnt célszerűnek. Tavaszra ez megváltozhatott; a télen még betekinthettünk háziasszonyunk múltjába; láthattuk őt fiatal nőként, strucctollas selyemturbánban, meztelen dereka körül tekeredő foltos óriáskígyóval, valami orani, algíri vagy tangeri mulatóhelyen, ami itt, a Lónyay, azaz Szamuely utcai katasztrófa-albérletben csakugyan szerfelett valószínűtlenül hatott, kézbe vehettük, rituálisan megcsodálhattuk a relikviák mindama sokaságát, amelyek éppily kevés valószínűséggel bírtak; később azonban a kígyóbűvölőnő elkomorodott, mind következetesebb kedélyállapotán világosan látszott, hogy túl az emberben az ember iránt idővel természetszerűen fellépő ellenséges érzelmein, őt mégsem e transzcendens gyűlölet iránytalan céljai, hanem nagyon is kézzelfoghatóan gyakorlatias cél vezérelte: vissza akarta nyerni a szobáját, mert más, föltehetően jövedelmezőbb tervei voltak vele. Igyekszem ezeken a részleteken mihamarább túljutni; ezek a részletek csakis ebben a szellemben, a megfogalmazhatóság szellemében mondhatók el, ami persze korántsem azonos ezeknek a részleteknek a valóságos szellemével, vagyis azzal, ahogyan ezt a valóságot éltem és átéltem; és ez jól mutatja a megfogalmazás és a létezés közt meredő vasfüggönyt, az elbeszélő és a hallgatósága közt meredő vasfüggönyt, az ember és ember közt meredő vasfüggönyt s végül az ember és önmaga, az ember és a saját élete közt meredő, átjárhatatlan vasfüggönyt. Minderre akkor ébredtem rá, amikor ezeket a szavakat olvastam: „…látta szorultságukat, és érezte: ilyen élet kell ahhoz, hogy az ember alkotni tudjon.” Ezek a szavak egyszerre ráébresztettek az életemre, ezeknek a szavaknak a fényében egyszerre megpillantottam az életemet, ezek a szavak – így éreztem – megváltoztatták az életemet. Ezt a könyvet, amely megfogalmazásaim ködpáráit egyik pillanatról a másikra így elsöpörte az életem felszínéről, hogy ezt az életet egyszerre szemtől szemben, a komolyság friss, meglepő és merész színeiben lássam, az új, vagyis visszanyert lakásban felejtett limlomok, a fentebb már említett feljelentés-cédulák, néhány ronggyá olvasott ponyva-, élmunkás-, partizán- és avítt kiadású szerelmes regény közt találtam, teljesen oda nem illően, teljesen valószínűtlenül, az egyedül – mint arról még ma is meg vagyok győződve – nekem szóló csoda módján. Ezzel a könyvvel – így éreztem – elkezdődik életem radikalizálódása, amikor életvitelem és annak megfogalmazása többé nem állhat egymással semmiféle ellentmondásban. Ez idő tájt réges-régen nem voltam már újságíró, gyári munkás sem voltam már, ez idő tájt vetettem bele magam akkor parttalannak látszó, parttalannak is hitt és parttalannak is akart tanulmányaimba, miközben alkalmi állásaimból, a velem született szervi betegség jóvoltából, akár hónapokat is mulaszthattam, anélkül, hogy az úgynevezett „közveszélyes munkakerülés” bűncselekményét minden bizonnyal kimerítő létmódom közvetlen veszélybe sodort volna. Mindez az idő tájt teljesen betöltött, az emelkedés, a feladat érzését keltette bennem. Azt hiszem, akkor ismerkedtem meg az olvasás élményével, az olvasás semmihez, az általában olvasásnak hitt és nevezett élményhez a legkevésbé hasonlítható élményével, az olvasásnak azokkal a rohamaival, azzal az őrületével, amely az embert jó esetben is egy életben egyszer vagy kétszer ha meglepi tán. Ez idő tájt jelent meg a Wälsungvér szerzőjének is könyve, egy tanulmánykötet, benne a Goethe- és Tolsztoj-tanulmánnyal, melynek már pusztán a fejezetcímei, mint: „Rangkérdések”, „Betegség”, „Szabadság és előkelőség”, „Nemesi báj” ésatöbbi már önmagukban is szinte az eszemet vették. Emlékszem, akkoriban mindig és mindenütt ezt a könyvet olvastam, a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányt hordtam mindig és mindenütt a hónom alatt, a Goethe- és Tolsztoj-tanulmánnyal szálltam villamosra, mentem be üzletekbe, kódorogtam az utcákon – így indultam egy különösen szép késő őszi kora délutánon az Istituto Italiano di Cultura per l’ Ungheriába is, az Olasz Kultúrintézetbe, ahol ez idő tájt, parttalan tudásszomjamban olaszul is tanultam, miközben a városon áthaladtomban felfigyeltem, sőt itt-ott, legalább bámész közönségként, részt is vettem ennek a később emlékezetessé vált napnak a mámoros eseményeiben, mely napról aligha sejthettem vagy sejthette volna bárki, hogy ama bizonyos emlékezetes nappá növekedik majd. Egy kissé – emlékszem – meglepődtem, amikor a Múzeum körútról a máskülönben általában néptelen Bródy Sándor utcába, az Olasz Intézet egykor magyar képviselőháznak épített közeli palotája felé igyekezve befordultam. De az óra annak rendje-módja szerint elkezdődött. Egy idő múlva az utcalárma a terembe a zárt ablakokon keresztül is behatolt. Signore Perselli, a választékos, szénfekete bajuszú direttore, akit az órákon tett ritka látogatásai alkalmával legföljebb egy-egy feltűnő otrombasággal kiejtett molto szó hozott izgalomba, megmutatva, hogyan kell azt olasz olvadékonysággal a szó elején zárt, a végén kurta o-val, a közéjük eső mássalhangzókat pedig hátrahúzott nyelvvel ejtve, csaknem maltonak mondani, ezúttal valóságos hektikás sietséggel rontott be a terembe, és váltott néhány, bizonyára diplomáciailag aggodalmaskodó szót a tanárunkkal, majd szaladt máris tovább, a többi tanterembe. A következő percben már mindenki valamelyik ablaknál volt. A lassan beköszöntő szürkületben jól láttam, hogy balra, elöl, a Rádió épületéből zöld rakéták röppennek ki az ott sötétlő, hullámzó, háborgó tömeg feje fölött. Ugyanebben a pillanatban az ellenkező irányból, a Múzeum körút felől három nyitott teherautó fordult az utcába, idefentről jól láttam a rajtuk lócákon ülő, zöld határvadász jelzést viselő karhatalmi katonákat, a térdük közt szorongatott puskákkal. Az első kocsi rakfelületén, a sofőrháznak támaszkodva egy főhadnagy állt, nyilván a parancsnokuk. A tömeg elnémult, utat nyitott, majd felmorajlott. Ezen a helyen teljesen fölösleges lenne felidéznem azokat a nyilván patetikusan ható szavakat, melyeket a katonáknak kezdtek odalentről felkiáltozni, s amelyek csupán a pillanatban, a pátosznak ebben az emelkedett pillanatában hathattak valóban igazi pátosszal. A sűrű tömegben a kocsik lassítottak, majd megálltak. A főhadnagy hátrafordult, a magasba lendítette a kezét. Az utolsó kocsi most elkezdett az utcából kifelé hátrálni, majd követte a másik kettő is, a tömeg ujjongása közepette. Ebben a pillanatban utasítottak bennünket, a mindenen kívül- és felülálló olasz diplomácia szemszögéből hirtelen bizonyára kellemetlenné vált, ki tudná, miféle érzelmi vagy egyéb megnyilatkozásra képes vendégeket, hogy gyülekezzünk odalenn, a hosszú, neoreneszánsz kapuboltozat alatt. A súlyos, kétszárnyas kapu belülről vaspánttal volt elreteszelve. Itt szorongtunk, a kívülről beviharzó hangok meg a mögöttünk készenlétben álló belső őrség között, mígnem az Intézet termetes portása, valamiféle jeladásra nyilván, el nem fordította a vaspántot, ki nem tárta gyorsan a kaput, amelyen keresztül, valakik valamiféle mögöttünk gyakorolt erőteljes nyomására, mindannyian – úgy hatvan-nyolcvan ember – egyetlen szempillantás alatt kint voltunk a már alkonyi utcán, a házak közt csapdosó hangok, kavargó mozgás, fékezhetetlen indulatok és átláthatatlan események örvényében. Ezekben a most következő napokban megoszlott a figyelmem a Goethe- és Tolsztoj-tanulmány meg az odakint viharzó események közt, vagy hogy pontosabb legyek, a titkos és megfogalmazhatatlan ígéret, ami a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányban, annak fokonkénti megértésében, majd befogadásában rejlett, furcsa, de egészen magától értetődő módon összekapcsolódott bennem az odakinti eseményekben rejlő, úgyszintén megfogalmazhatatlan, éppolyan bizonytalan, de egyúttal tágasabb ígérettel. Nem mondhatom, hogy ezek az odakint zajló események csökkentették a Goethe- és Tolsztoj-tanulmány iránti érdeklődésemet, ellenkezőleg, inkább fokozták; másrészt megint csak nem mondhatom, hogy miközben teljesen elmerültem a Goethe- és Tolsztoj-tanulmány világában s ennek az élménynek a lelki és szellemi megrázkódtatásaiban, szórakozottan fel-felfigyeltem az utcán zajló eseményekre is: nem, ez semmiképpen sem felel meg az igazságnak, inkább azt kell mondanom, bármilyen furcsán is hangozzék, hogy az utcán zajló események igazolták a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányra fordított fokozott figyelmemet, az ezekben a napokban az utcán zajló események ezúttal valóságos és cáfolhatatlan értelmet adtak a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányra fordított fokozott figyelmemnek. Ősziesre fordult az idő; néhány csendesebb nap következett; odalent is, persze, de kivált az ablakon kinézve láttam, mennyire megváltozott az utca: a leszakadt villamosvezetékek a sínek közt kígyóztak, golyók lyuggatta cégtáblák lógtak, itt-ott betört ablakok, friss lyukak a hámló vakolatú házakon, a hosszú-hosszú út járdáin, egészen a távoli kanyarodóig sűrű tömegek, az úttest üres, egy-egy nagy ritkán, nagy sebességgel elhúzó jármű, személy- vagy teherautó, valamilyen erősen szembeötlő, lehetőleg minél rikítóbb megkülönböztető jelzéssel. Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván a rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek. Én ezt az autót, miután elrohant előttem, most már csak hátulnézetből láttam: s ebben a pillanatban, amikor a taps megszilárdulni, szinte megvastagodni tetszett, a bal oldali kocsiablakból tétován, először szinte vonakodón kinyúlt egy kézfej. Ez a kéz világos kesztyűbe volt bújtatva, nem közelről láttam ugyan, de feltételezem, hogy szarvasbőr kesztyűbe; s valószínűleg a tapsot viszonzandó, néhányszor óvatosan, a kocsi menetirányával párhuzamosan meglendült. Integetés volt ez, baráti, üdvözlő, tán egy kissé részvétteli mozdulat, mindenesetre fenntartás nélküli helyeslést tartalmazott, és mellesleg a szilárd tudatot is, amivel ez a kesztyűs kéz nemsokára a repülőgépről a betonra vezető lépcső korlátját tapintja majd, hazaérkezve a távoli szigetországba. Azután kocsi, kéz és angol lobogó – minden eltűnt a kanyarban, és a tapsok lassan elhaltak.

Hát ennyi az angol lobogó története. „Johnny féktelenül örült a kilátásban lévő viadalnak, sem ő, sem Battström nem érezték azt a szorongást, amely rajtam erőt vett” – olvastam ezen a hamarosan beálló súlyos télen, amelyen a már említett betegségem úgyszólván az olvasási láz formájában vagy talán az olvasási lázam a már említett betegség formájában nemsokára újra fellángolt. „Johnny ismételten kijelentette az ő bájos raccsolásával, hogy a két fiú teljes komolysággal fog megverekedni, úgy, amint férfiakhoz illik; azután derűs és kissé gúnyos tárgyilagossággal fontolgatta a győzelmi esélyeket… Tőle nyertem első benyomásaimat az angol nemzeti jellem sajátságos fölényéről, amelyet később oly nagyon megtanultam csodálni” – olvastam.

A történethez, bár talán mondanom sem kell, de természetszerűen hozzátartozik még, hogy ugyanabban a kanyarban, csak éppen az ellenkező irányból, mint ahol az angol lobogó eltűnt, néhány nappal később tankok bukkantak fel. Siettükben, izgalmukban, félelmükben szinte megtántorodva, a fordulóban egy pillanatra mindig megtorpantak, és noha immár az úttest, a járda, a kerület, a város, minden néptelen volt, sehol egy ember, sehol egy hang, sehol egy lélek, mintegy még a netalán megfoganó gondolatot is megelőzendő, ezek a tankok mindannyiszor leadtak egy, szigorúan csak egyetlen ágyúlövést, mielőtt továbbcsörtettek volna. Minthogy a lőállás, az irány és a röppálya mindig ugyanaz volt, így napokon keresztül mindig ugyanannak a vén, szecessziós bérháznak ugyanazokat az első emeleti ablakait, ház-, majd szobafalait lőtték szét, úgyhogy ez a tátongó üreg végül úgy nézett ki, akár egy halott ember végső csodálkozásában eltátott szája, amelynek most egyenként még minden fogát is kiverik.

De itt csakugyan véget ér az angol lobogó története, ez a szomorú, de talán mégsem annyira jelentékeny történet. Sosem jutott volna eszembe elmondani, ha ez a baráti társaság, egykori tanítványaim, akik a, mi tagadás, immár meglehetősen kerek számjegyű születésnapom megünneplésére verődtek így össze, a lelkemre nem beszélnek, mialatt a feleségem odakint a konyhában a hidegtálat meg az italokat készítette számukra. Hogy, mondták, nekik, „fiatalabbaknak” már nincsenek, úgymond „elsődleges élményeik”… hogy ők már kizárólag hőstörténeteket meg rémtörténeteket, esetleg rém-hőstörténeteket meg hős-rémtörténeteket ismernek és hallanak csupán… hogy szép dolog a születésnap, de megfontolva ingadozó vérnyomásomat, „forradalmi”, azaz percenként legföljebb ha negyvennyolcas pulzusomat, a számomra előbb-utóbb mégiscsak elkerülhetetlenné váló pészmékert… magyarán szólva, hogy még netalán én is a sírba viszem a történeteimet, az élményeimet, az egész élettapasztalatomat, holott alig van már hiteles szemtanú és elbeszélhető történet, és hogy ők – a „generáció”, úgymond – itt maradnak bőséges, tárgyszerű, de teljesen élettelen és sablonos tudásukkal meg ismereteikkel… és így tovább. Igyekeztem megnyugtatni őket, hogy nincsen ebben semmi hiba, hogy túl az anekdotákon, minden történet és mindenki története a lényeget tekintve egyforma történet, és hogy ezek a lényegében egyforma történetek lényegében tényleg mind rémtörténetek, hogy lényegében minden történés tényleg rémtörténés, és hogy, lényegében, a történelem is már réges-régen legföljebb csak rémtörténelem. Mégis, kérdezték erre, hogy lehet az, hogy az én saját rémtörténetem során ilyen lelki-szellemi élményekről számolhattam be, mint amilyenekről beszámoltam, hogy annak, amit beszámolóm során „feladatnak” neveztem, hol maradt a folytatása, és hogy vajon lemondtam-e erről a „feladatról”; hogy továbbá az egész történetemből kiviláglott számukra, amit, mondták, valójában mindig is sejtettek és feltételeztek rólam, hogy ugyanis, szürkén meghúzva magam szűkebb szakterületemen, redukált életet éltem, holott szellemi létet is folytathattam, és, akár csupán a szűkebb szakterületemen, alkotó is lehettem volna – egyszóval, hogy, amint mondták, hol és hogyan következett be a „törés” az én, úgymond „pályámon”. Én erre csak álmélkodni tudtam, hiszen ezek szerint teljesen hiába beszéltem el nekik az angol lobogó történetét, úgy látszik, hogy ők, a pusztulás gyermekei már nem értik, nem érthetik, hogy a totális háború rombolását a totális béke avatta teljes és mondhatni, tökéletes pusztítássá. Egyetlen megjegyzést csak a szellemi létről: de hiszen ha történetesen szellemi létet folytatok is, azt csakis az öntagadás árán tehettem volna, vagyis a szellemi létnek legfeljebb a látszatát folytathattam volna; tehát akár szellemi létet választok, akár a szellemi létem feladását választom, mindenképpen egyedül és kizárólag az öntagadást választhattam. Így hát, számítva arra, hogy természetszerűen úgysem értenek, nem érthetnek meg, próbáltam elmagyarázni nekik, szó sincs róla, hogy úgymond, „lemondtam” volna arról, amit a feladatomként megjelöltem, hogy tudniillik életvitelem és annak megfogalmazása között ne álljon fenn többé ellentmondás, legalábbis radikális ellentmondás. Idéztem nekik a nagy történetfilozófust, Wilhelm Diltheyt, akit velük, egykori tanítványaimmal még tanítványkorukban igyekeztem – már amennyire tehettem, már amennyire szabad volt tennem – megismertetni: „A megértés megélést előfeltételez, és az élmény csak azáltal lesz élettapasztalattá, hogy a megértés átvezet a megélés szűk és szubjektív voltából az egész és az általános régiójába”. Én – így érzem – megtettem ezt. Megértettem, hogy alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges egyedüli alkotás az öntagadás mint alkotás. Talán szélsőségesen fejeztem ki magam, de mindegy, hisz úgysem értettek: elmondtam, hogy ennyiben, ennek következetes felismerésével megéltem, megértettem és beteljesítettem az élet – az itteni élet –, hogy úgy mondjam, erkölcsileg kötelező élettapasztalatát, és hogy ennyiben az életem tanúságtevő élet – nyugodt vagyok tehát. Emlékeztettem őket a történetemben, az angol lobogó történetében idézett megfogalmazásokra: „Azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” és: „Szép Ernő voltam”. Nincs ezeknél végsőbb tanulság, nincs teljesebb tapasztalat. Más kérdés, gondoltam aztán, hogy mivégre mindez, mivégre épp ez – mivégre a tapasztalat? Ki lát általunk? Élni, gondoltam, az Istennek tett szívesség. És mialatt a figyelem az érkező tálak, a születésnapom örömére emelkedő és összekoccanó poharak felé fordult, ha nem is éppen türelmetlenül, de bizonyos várakozásteli megkönnyebbüléssel gondoltam, hogy azt az ígéretesebb jövendőt, amellyel mostanában mindenfelől fenyegetnek, énnekem már sem megélnem, sem megértenem nem kell.

Megközelítések

 

Budapest, Bécs, Budapest

1989 szeptembere. Október: Bécs. Az Osztrák Irodalmi Társaság meghívása. Úgymond: fordításaimért, valójában: baráti pártfogás, néhány jó szó az érdekemben – tehát rokonszenv, ahogyan mindent mindig is ez vagy az ellenkezője mozgat. Szállodai szállás, kellemes pénzösszeg. – Utálatos intéznivalók. 1./ Útlevél. Postafordultával megjön. 2./ Vonatjegy. A pénztárosnő az útlevelemet kéri. Nincs nálam. Ki hitte volna, hogy az útlevélvizsgálat már a pénztárablaknál megkezdődik. Merthogy forintért akarok jegyet venni. Itt nem bíznak a forintban. Haza, a város túlsó végébe, vissza, a legközelebbi menetjegyirodába. Hosszú sor. Az egész délelőttöm rámegy. Mint egy előlegképpen kiszabott megrovás: azért olyan egyszerűen nem mész el innen. Mint kaszárnyákban a kimenő előtti végeérhetetlen őrmesteri akadékoskodások. A diktatúra és az idő. A primitív életszemlélet és az idő. A primitív struktúra és az idő. Az ember és az idő, nem: az ember, lényegében mint idő. Az ember tehát deklaráltan semmi. KZ-idő, börtönidő, nagy megkönnyebbülés: vasútjegy-vásárlásidő. Ilyen gondolatokkal szórakozom, míg rám kerül a sor. A Südbahnhofra szeretnék megérkezni, mert – a térképen kinéztem – az esik közel a szállásomhoz. És a délelőtti vonattal, mert nem szeretek hajnalban kelni. A Westbahnhofra kapok jegyet, és a hajnali vonatra. Hogy az kedvezményes. A pénztáros, igen határozottan: – 1000 forintot megér magának, hogy egyszer korábban keljen. – Nem tudom. De, úgy látszik, 1000 forintot megér nekem, hogy ne vitatkozzam, mert hallgatok. Kifelé menet jutnak eszembe az ellenérvek, mint mindig; dühöngök, agresszióm, mert más utat nem talál, szokás szerint önmagam ellen fordul. A – minek is nevezzem most már? – keleti lágertársadalom titka, hogy örökké haragban vagy önmagaddal, s ha nem, akkor szégyenkezel az érzelem, az ész vagy a pénztárcád kompromisszuma miatt.

 

A bécsi úr, a Lajta menti Brucknál. Addig egyedül ülök, háttal a menetiránynak, egy háromszemélyes pamlagon. A biztonság kedvéért a mellettem lévő ülésre teszem az egyik csomagomat is. A bécsi úr egyetlen pillantással fölméri a terepet: – Gestatten Sie? – mutat könyörtelenül a bőröndömre. Leül, aktatáskájából iratokat szed elő. Számoszlopok, könyvelési rubrikák. Golyóstollat vesz kézbe, fölrakja a szemüvegét. Megnyugszom. Mire észbe kapok, már kilátástalan társalgásba bonyolódtam vele. Canetti megjegyzése az Augenspielben a fecsegőkről, akik elől Bécsben sehogyan sem lehet kitérni. Íme, egy eleven példány. Néhány keresztkérdés, és bevallom, hogy író, műfordító vagyok. Felélénkül; úgy látom, azt gondolja, jó fogást csinált. Egyetlen tolakodónak sem tudok ellenállni. Se Rákosinak, sem vasúti pénztárosnak. A bécsi úr legalább szórakoztató. A maga módján. Kissé sok a kultúra. Irodalom – Hofmannsthal, Schnitzler, Roth, akiket fordítottam –, azután zene. Hogy Richard Strauss eredetibb szerző Mahlernél, mert Mahler nem képzelhető el Beethoven és Brahms nélkül, Strauss viszont igen. Hülyeség, de ráhagyom. Hogy Abbado mester Karajannak a Bécsben is, Salzburgban is megüresedett helyére pályázik, és figyeljem majd meg, nem eredménytelenül. Sajnos, nekem mindegy. Neki korántsem. Izgul, mintha a „Fradiról” lenne szó. Ez a különbség, gondolom. A rendszert se szidja. Semelyiket. Micsoda harmónia. – 1956-ot úgy éltem át, mint maguk, magyarok – mondja egyszerre. Mélyen megrendítette. Utána segített a menekülteknek, valami segélyszervezetnél működött, ha jól értem, egy évig. És 1968? – érdeklődöm. Az már nem tartalmazott számára semmi újat, feleli. Most, idős korára (azt mondja, 70 éves, tizenöttel fiatalabbnak nézném) megtalálta Istent, a saját Istenét, a személyes Istent. Eljutott odáig, hogy bárhol, bármikor, bármilyen körülmények közt is képes imádkozni. Végül tagadhatatlanul megkedvelem. Ámbár elmulasztom miatta a megérkezés mozzanatait. Pedig szeretek átcsattogni kietlen, rideg külvárosokon, szeretem, amint azután egy város mintegy felforrósodik körülöttem, megindul érverése, majd néhány meglepő mozdulattal életre kel. Másfelől e beszélgetés a legstílszerűbb megérkezés Bécsbe. Akár egy századvégi regényben. (Talán Paul de Kocknál, akit Krúdy folyton idéz; vajon tényleg létezett Paul de Kock, vagy csak Krúdy találta ki őt, az idézhetőség kedvéért?) – Auf Ihrem Beifall – mosolyog a bécsi úr, amikor közlöm vele észrevételemet. A vonat lassít. Felállok, leveszem csomagjaimat, föl a kabátomat. Mire megfordulok, a bécsi urat már sehol sem látom. Eltűnt, szertefoszlott, mintha csak álmodtam volna őt. Talán így is történt, tűnődöm; eltűnt, mint Paul de Kock, akit Krúdy álmodott. Higgadt leszállás, előzékeny, gördíthető hordáralkalmatosságok, előzékenyen kitáruló, automatikus üvegajtó. Bécs fátyolos napsütéssel fogad. A pályaudvarral szemközt romhalmaz; otthonos érzések. (Később kiderül, csak metrót építenek.) Öntudatos, készséges taxisofőr. Aggodalmasan lesem a taxiórát, hogy az utazási csekken fölül kikönyörgött 180 schillingből futja-e a kedvezményes vonatjegy miatt elkerülhetetlenné vált bécsi taxiköltségre. Éppen hogy. Némi borravalóval. Ahogy a taxisofőr elegánsan megköszöni, attól, nem tudom, miért, hirtelen helyrebillen a lelki egyensúlyom. Úgy érzem magam, mint egy külföldi úr. Erről az oldalamról nem is ismerem magamat; bizonyos tisztelet fog el irántam, mint aki inkognitóban jár. Egy teljesen ismeretlen titok titkos ügynöke, teljesen ismeretlen teendőkkel. Csak le ne lepleződjem – szorongok.

 

Hiányzik a szótáram. Otthon hagytam. Az Osztrák Irodalmi Társaságnak nincs. Utolsó reményem: a Collegium Hungaricum. Villamos, azután a nyirkos szélben átballagok a Salztorbrückén. A hídról világvárosi látkép, a Schwedenplatz, a Kai, majd lejjebb, az Urania-épület felé pillantva. A Collegium Hungaricumot s abban Bécsben Magyarországot azonnal megtalálom. A kapualji kapufülke, a termetes felvigyázóasszony, a hangja: – Milyen ügyben? Meg van beszélve? Várjon, majd felszólok telefonon! – Az Osztrák Irodalmi Társaság ódon, zegzugos irodájában ilyenkor mindenekelőtt hellyel szoktak kínálni. Szótár természetesen nincs. Azaz van, de csak egy, az pedig kell az ösztöndíjasoknak. A túloldalról jól megnézem a szürke irodaépületet. A magammal hozott „Lloyd útikönyvek” 1929-ben megjelent Ausztria című kötete 142. oldalán az alábbiakat olvasom: „…Közvetlen közelében fekszik a Magyar gárdapalota (Museumstrasse 7.), amelyet Mária Terézia vásárolt a magyar testőrgárda számára. A remek palota, melyet Fischer von Erlach épített, a magyar kormányé (Collegium Hungaricum)”. Ami engem illet, a Hollandstrasse 4-ben jártam, ma itt a Collegium Hungaricum. A „remek palota” is megvan, csakhogy időközben átment az osztrákok kezébe. Bécs város tanácsa ugyanis úgy jó húsz-huszonöt éve felszólított bennünket, hogy renováltassuk a műemlék palotát, mert förtelmes állapotban van. Illetékesek ekkor úgy döntöttek, hogy a munkás-paraszt Magyarországnak tulajdonképpen nem is kell ez a palota. Ezért aztán összehívták Bécs valamennyi szatócsát, krejzlerájosát, ócskását, és dobra verték a levitézlett palota valamennyi műkincsét. Így is akadtak a nepperek közt jobb érzésűek, akik rimánkodva rimánkodtak, az istenért, el ne kótyavetyéljék e pótalhatatlan értékeket; így őrződött meg néhány szőnyeg, pár bútordarab, melyek most állítólag a követségen találhatók. A kiárusított palotát azután Bécs városának megvételre fölajánlották, az boldogan meg is vette, eladta a palotához tartozó üres telket, s a pénzből a remek palotát remekül kitataroztatta – természetesen önmagának. Tanulság? Se szótár, se palota…

 

Elvesztettem az inkognitómat. Alapvető hiba, alapvető tanulsággal: ha elvesztem inkognitómat, akkor az ideális abszurdból átlépek a reális abszurdba. Az elviselhetőből az elviselhetetlenbe. Oka: hirtelen támadt, kelet-európai valutaszorongásom, ösztöndíj-schillingjeim oktalan kuporgatása. Bratwurstot ebédelek, két zsemlével, állva a piacon. Mellettem a félrészeg osztrák lumpen azonnal kiszúr magának: – Jonopot kifánok – mondja, cseppet sem barátilag. Eszem a sült kolbászt, mintha nem érteném. – Bongiorno – próbálkozik tovább. – Á, il signore parla l’italiano – derülök fel –, bravo, benissimo – és bátran vállon veregetem. – Na látja – fordítja erre véreres szemeit a tulajnő felé –, mondtam, hogy csak magyar lehet, vagy olasz. Most legalább tudjuk, hogy olasz. – Gyorsan bekapom a Bratwurstomat, mielőtt meglincselnének. Fogalmam sincs, hogy miért nem szívelik itt az olaszokat. Futólag eszembe ötlik Gilbert amerikai börtönpszichológus esete Streicherrel, aki kijelentette neki, hogy a nürnbergi per nem érvényes, mert a bírák közt zsidók vannak. Miből gondolja?, lepődött meg Gilbert. Ó, így Streicher, ő nyomban és tévedhetetlenül felismeri, hogy kiben milyen vér kering: három bíró nagyon nyugtalanul viselkedik, ha ő erősen rájuk néz. Gilbert paranoiát állapított meg Streichernél. De ez a gondolat nem vigasztal. Engem itt felismertek – ha nem is annak, aki vagyok. Ki vagyok? Az, akinek a képzeletem megteremt. Most kezdem csak felfogni titkos ügynöki küldetésemet: Bécsbe is, mint mindig és mindenhová, önmagam titkos megfigyelésére érkeztem, a szakadatlan jelentéstétel kifürkészhetetlen titkosparancsával. Mindenesetre ettől kezdve kizárólag jó vendéglőkben eszem, jó ételeket, jó kiszolgálás mellett, és mindig emelt fővel távozom. Talán azt mondjátok: játék, de akkor játéknak az életben maradás technikáját hívjátok.

 

Influenza. Napközben erőt veszek rajta, de este a szobámhoz köt. Forró tea, rádió. A Walkür bemutatója, a londoni Covent Gardenből. A második felvonás után interjú a felújítás karmesterével, Bernard Haitinkkel. Hogy a darabot eredetileg Ljubimov rendezte volna, de végül is ki kellett venni a kezéből. Wagner-idegen elgondolásai; valójában nem is ismeri a Tetralógiát; fogalma sincs a hagyományokról, és nincs is érzéke irántuk. Lásd: a Ljubimov rendezte, botrányos londoni Hamlet; otrombán meghúzta Shakespeare-t, egy olyan rendezői koncepció jegyében, amelyről kiderült, hogy nem is létezik. A riporter megkérdezi Haitinkot, ismeri-e Fischer Iván esetét Ljubimovval, amikor az Budapesten a Don Giovannit rendezte. Nem ismeri. Nos, Ljubimov megkérdezte Fischer Ivánt: „De hol fog játszani a zenekar? Mert a zenekari árok ugyebár a pokol lesz.” Haitink kacag, orrhangon, affektáltan, diadalmasan. Hirtelen megjelenik előttem Ljubimov, amint egy csatakos, jégszürke téli napon, női udvartartás kíséretében, ziláltan kilép a pesti népnyelv által „Elizélt-palotának” elkeresztelt épületből a Vörösmarty téren. Én éppen Tankred Dorst (nyugat)német írót kalauzoltam, akinek Merlin című darabját lefordítottam. A két férfi egymás nyakába borult. Dorst szavait én fordítottam magyarra, s aztán a nők oroszra, Ljubimovnak. Az egyik nő, emlékszem, nagyon panaszkodott: „Nem jól érezzük magunkat. Fáj a fejünk, és a magyar hatóságok sem rendesek velünk” így, mindig többes szám első személyben. Ljubimov meghívta Dorstot a Don Giovanni másnapi jelmezes főpróbájára. Kísérőként én is vele mehettem. A végén megint kettős tolmácsolás folyt. Dorst meleg szavakkal dicsérte a rendezést. Mialatt fordítottam, egyszerre az a téveszmém támadt, hogy én is itt vagyok, ezért hozzátettem: – Kérem, mondja meg Ljubimov úrnak, hogy én is gratulálok. – Mire a nő, lesújtó pillantással: – Maga ne gratuláljon, hanem tolmácsoljon. – Íme, egy másik inkognitóvesztésem története. Akkoriban, úgy hat-hét éve még gyakran kerültem identitászavarba: hirtelenében nem tudtam néha, hogy nemlétezésem melyik formáját is válasszam inkognitómul.

 

Szeretem a Hilton Szálló és a Kärtnerstrasse közti tágas, szellős útvonalat. Itt a Konzerthaus; egy kissé távolabb, a Lothringerstrassén pedig a Musikverein. Micsoda áhítat belépni a koncertterembe, ahol Schönberg – nem, elüldöztetése óta: Schoenberg – megbukott! Most Schubert „nagy” C-dúr szimfóniájához veszek jegyet. Óriási csalódás: a Bécsi Szimfonikusok Georges Prêtre vezényletével tökéletes hangzású, de csapnivalóan lármás, túldinamizált, Schubertet szinte teljesen kiküszöbölő előadást produkálnak. A bécsi közönség felállva tapsol. Mentségükre szolgáljon: már nem ők azok, akik Webernt kifütyülték. Boldogan őrzöm magamban Eugen Jochum és a Bambergi Szimfonikusok Erkel-színházbeli, felejthetetlen C-dúr szimfóniája emlékét, amit néhány éve, már nem sokkal Jochum halála előtt hallottam. Fülembe cseng még a második tétel tört tánca, az utolsó tétel halkan ujjongó, dionüszoszi témája, ez a könnyed lábú szabadulás a földi dolgoktól, ez a szárnyas bokájú híradás a halál boldogságáról. – A Musikvereint elhagyva, már majdnem a Kärtnerstrasse sarkán irdatlan irodaház emelkedik, második emeletén működik a Citibank. A zárt üvegkapu előtt a nyirkos szélben mindig didereg néhány csalódott külsejű ember. A kapualjban magyar nyelvű felirat tudatja, hogy a Citibank kizárólag kereskedelmi ügyletekkel foglalkozik, turistacsekket itt nem váltanak be. Éppen az ide utazásom előtti napon olvastam én is valamelyik otthoni újságban, hogy a Lothringerstrassén található Citibank az utazási csekkeket levonás nélkül, névértékben beváltja. – Dujú szpík inglis? – szólít meg egy tétova, bajuszos férfi. – Mondja csak nyugodtan magyarul – felelem. A Landstrasser Hauptstrasse-i takarékpénztárt keresi, melyet a Citibank, önmaga helyett a magyar turistának beváltóhelyül ajánl. Fölényes, ám együttérző helybeliként igazítom útba. – Nem tudja, hány százalékot vonnak le? – Bizony, nem. – Valaki otthon jól meggazdagszik ezen – mondja. – Gondolja? – biztatom. De nem folytatja. Mint aki nem tartja érdemesnek, hogy fölösleges szócsépléssel fűszerezze a megkopasztását. Nézem, amint az Am Heumarkt irányában eltrappol. Szegény, megcsúfolt, kijátszott, becsapott magyar; szegény Kelet-Európa, gondolom, a kívülállók derűs sajnálkozásával.

 

Míg csak utazási csekkjeimmel én is nem vagyok kénytelen megjelenni a Sparkasse színe előtt. – Szabad az útlevelét? – szól az osztrák bankárhölgy. Érzem, hogy kínomban, dühömben elvörösödök. Előttem egy svájci úr frankokat váltott be. Tőle nem kértek útlevelet. Hogyan? Hát velem szemben meg a világ valamennyi pénztárosnője hatóságként léphet fel? Ha meggondolom, eddig a Musikverein pénztárosnője volt az egyetlen, aki nem kérte az útlevelemet, amikor hangversenyjegyet vásároltam. Meg se nézem, mennyit vonnak le az életemben először kiváltott valutajárandóságomból, amit a hivatalos eladási feláron vettem meg az otthoni hivatalos bankban; úgy érzem, a kiszolgáltatottság bűze messzire szaglik rólam. Akit egyszer megaláztak, örökké megalázzák; akit otthon megaláznak, idegenben is megalázzák, próbálgatom axiómáimat. Az osztrák pénztárosnő a jellegzetes magyar hatósági arccal tanulmányozza útlevelemet. Féltékenyen emlékszem vissza előbbi mosolyára, amit a svájci úrra vetett. Eszembe jut Jaspers egy észrevétele: mindenki felelős a saját hazája politikai állapotaiért. Magyarország árnyéka mindig, mindenütt rám vetül; olykor – mert ez a lélektani törvény – dacosan belé burkolózom, akár egy önként magamra húzott darócba.

 

Továbbsétálok a halpiac felé, hogy bánatomat egy heringes zsemlével enyhítsem. Miután ez megtörténik, gyümölcs után nézek. A kofánál éppen fekete kabátos, termetes asszonyság vásárol. Egy zacskó banánt forgat a kezében, tétován: – Csak ennyit ad? – motyogja. – Hát nincs több? Nekem öt kiló kell! – Magyarul beszél, nem tudom, kihez: a bécsi kofa nem érti, én értem ugyan, de ő ezt nem tudhatja. Vörös az arca, a szeme ködös, mintha a bevásárlás mámorában önkívületbe esett volna. A háta mögül tolmácsolom kívánságát a kofának. Az jelbeszéddel elkéri az asszonyság szatyrát, villámgyorsan hajladozik, nyújtózkodik, leszedi a bódéja ereszére aggatott valamennyi banánfürtöt, leméri, visszaadja az asszonyságnak a szatyrot. – Három kiló narancs is kell – szól most az asszony, de se hozzám, sem a kofához, csak úgy, a levegőbe. Ha ez így megférne együtt, azt mondanám: szótlanul tolmácsolok. Aztán még kiwit is óhajt (tolmácsolom), majd lázvörös arccal egy marék papírpénzt nyújt a kofának, aki ujjai madárcsőr-mozdulataival a kötegből kicsipegeti a járandóságát. Azzal vége a különös jelenetnek, az asszonyság, súlyos szatyraival elindul valamerre. – És a Herr mit parancsol? – fordul most felém a kofa. Fél kiló görög szőlőt kérek, vacsora utánra szánom. Úgy látom, mérsékelt vásárlási kedvem a kofára valósággal üdítően hat. Köszöni a Herrnek; a viszontlátásra, legyen máskor is szerencséje a Herrhez. A szállodám felé ballagtomban egyre azon töröm a fejem: ugyan, mit gondolhat az egészről a fekete ruhás asszonyság, hogyan élte meg vajon, hogy ilyen simán, ilyen szolgálatkészen, ilyen tüsténkedőn peregtek körülötte az események, hogy valamennyi kívánsága ilyen könnyűszerrel teljesült, méghozzá úgyszólván a saját részvétele nélkül? Azt gondolja tán, hogy csoda történt? Ezt nem tartom valószínűnek, hisz egész biztosan fel van világosítva róla, hogy csodák nincsenek. Végül azt tartom a leghihetőbbnek, hogy nem gondol semmit. Egyszerűen tudomásul vette a tényeket, ahogyan évtizedek óta rászoktatták. Hogy a tények néha furcsák? Hát furcsák. Fődolog, hogy megvan a banán. Engem meg talán álmodott csak, mint én álmodtam a bécsi urat, mint Krúdy Gyula Paul de Kockot…

 

Jause, vagyis uzsonna az Osztrák Irodalmi Társaság herrengassei helyiségeiben. Meghívottak, hölgyek, urak, akiknek bemutatják a társaság e havi ösztöndíjasait. A kávé és a kuglóf mellé Kelet-Európa is terítékre kerül. Az érdeklődés középpontjában az orosz germanista. Azt mondja, hogy az orosz értelmiségnek mintegy az égből pottyant ölébe a váratlan szabadság, és még nem világos, hogy mennyire és mire tudja felhasználni. A bolgár akadémikushölgy, perfekt, de bájosan szlávos németségével némi optimizmusra lát okot, ami a saját hazáját illeti. A cseh műfordító, aki hozzám hasonlóan éppen Canetti valamelyik önéletrajzi kötetét fordítja, és ezért kollegiális megértéssel teli, sajnálkozó pillantásokat vet felém, most, októberben még teljesen borúlátó. Csakhamar fesztelen csevegés alakul ki, kávéscsészék, kuglóftöredékek fölött kipirult, jóltáplált, Kelet-Európáért aggódó arcok, gondterhelt kérdések, még gondterhesebb válaszok. Egyedül a Bécsben is ismert nevű, kiváló kelet-európai író szellemes közbeszúrásai jelentenek felüdülést az irodalompártoló közönségnek. A többiek inkább nyomottak, kedvetlenek otthoni bajaiktól. Ő azokkal is sikert arat. Kiragyog a nehézkes germanisták, műfordítók társaságából: súlyos, dohos tárgyak közt sistergő csillagszóró. Kifejti írói hitvallását: az irodalom nem fontos dolog. Kacéran mosolyog. Hangja halk, érvelése lehengerlő. Az irodalom csak a diktatúrákban fontos tényező, mondja. Most, hogy otthon is normális társadalom felé tartunk, az irodalom is elfoglalja majd benne normális, azaz cseppet sem fontos szerepkörét. Megszeppenten hallgatom. Végig sem merem gondolni a szavaiból adódó következtetést. Elvégre tőlem sem egészen idegen az irodalom, anch’io sono pittore: így hát azt kell kívánnom, hogy nem normális társadalomban, netalán diktatúrában éljek, hisz akkor, mint hallom, az irodalom megint fontos ügy lesz. Mostanában sok ilyen elmélet forog irodalmi közszájon. Eszembe jut egy nemrég olvasott, s tagadhatatlan, roppantul praktikus kritikusi ideológia. Eszerint az irodalom nem csupán nem fontos, de – legalábbis jó irodalom – nem is lehetséges. Minthogy életünket nem egyetlen, nagy, központi princípium vezérli – amilyen például a vallás volt valaha –, így hát nagy irodalom sem létezhet. Praktikusnak ezt az elméletet azért érzem, mert szerencsésen kiküszöbölődik általa a kritikusi tévedés lehetősége. Ha nincs nagy irodalom, akkor – nyilvánvaló – a kritikust semmi sem kötelezi, hiszen minőség sincs. Csakhogy, ötlik fel bennem, nem éppen a diktatúrákban van ez pontosan így, ahol a tehetetlenné bűvölt értelmiség egyetlen igazolását már csupán a szójátékban látja? Valósággal elszomorodnék ezen a kellemes uzsonnán, ha valami azt nem súgná bennem, hogy az a társadalom, amelyben az irodalom nem fontos, nem lehet normális társadalom. Az irodalom ugyanis fontos. Mi több: az élet egyetlen értelme. Eszembe jut egy hazátlan író, Kafka meghatározása: „az irodalom, a nemzeteknek ez a történetírástól olyannyira eltérő naplóvezetése…” És mit is mond a saját kezemmel fordított „Tragédiá…”-ban Nietzsche? Íme: „én a művészetben ennek az életnek a legmagasabb feladatát, a voltaképpeni metafizikai tevékenységét látom…” Igen, az irodalom is, mint minden művészet, az ember vitális cselekvése. Föltéve, hogy vitális cselekvésként művelik. Ha nem, akkor persze nem fontos. Akkor a leghangosabb piktort ki lehet nevezni Michelangelónak; a leghamisabb kintornást Johann Sebastian Bachnak. Akkor a legjobb költő az lesz, aki a legtetszetősebb rímeket vagy rímtelenségeket farigcsálja, a legjobb író meg tán, aki a legolvashatatlanabb könyvet írja vagy a legjobb vicceket mondja. – De lám, vége az uzsonnának: mindannyiunkon erőt vesz a nyájas búcsúzkodás. Az enyhe estében a bécsi presszók, kávéházak előtt még kint vannak a teraszok: az egyikre kiülök, és sört rendelek, hogy aggályaimat, no meg a kuglófot is leöblítsem. Szemben mozit látok, próbálom kivenni, mit adnak. Te jó isten, hát nem épp egy pornómozi vicsorítja rám rikító plakátját? Éppen véget érhet az előadás, mert nyitogatják az ajtókat; egy barna bőrű fiatalember ballag kifelé, zsebre dugott kézzel. Várom a kitóduló közönséget: nem jön. Úgy látszik, ő volt az, a barna fiatalember. Hogyan? Hát itt már a pornófilm sem fontos?, döbbenek meg.

 

Vénasszonyok nyara Bécsben. Ebéd után a Volksgarten egyik padján ejtőzöm a nyárias napsütésben, a selyemkék ég alatt. A bécsi parkok. Léteznek. Szabályos, annak rendje-módja szerinti parkok, nyírott bukszusokkal, pázsittal, virágágyásokkal, ápolt sétautakkal. Este bezárják kovácsoltvas kapuikat, reggel kinyitják őket. Piros-fehér-zöld karszalagos csősz bácsik a botjuk hegyére szúrják az elhullajtott papírdarabkákat; nem, ez gyerekkoromban történt, Budapesten. Itt Bécsben, a Belvedere parkjában azonban hozzám szaladt egy apró, fekete mókus, és mivel nem talált nálam mogyorót, karmocskáival a mutatóujjamba csípett. Itt, a Volksgartenben csak egy-egy varjú károg bele néha Mahler II. szimfóniájába, ami a kabátzsebemben lapuló Panasonicomban forog, és a fejhallgatóm közvetíti a fülemhez. Szinte félálomban ringatózva ér a felismerés, hogy ez a zene térbeli, architektonikus: az utolsó rész a capella kórusa két emelettel feljebbről szól, mint a zenekar. De ehhez itt kell ülni, Bécsben, a Volksgartenben, ahol az egyik oldalon a Neue Hofburg épületkölteményét meg a Heldenplatzot, a másikon pedig a Burgtheatert látom. Ahol egyébként jegyet veszek a Heldenplatzhoz, Thomas Bernhard híres-hírhedt színdarabjához. Még otthon láttam a vastag albumot, amelyben a darabhoz fűződő sajtódokumentációt kiadták: még a legenyhébb vádak közé tartozik, hogy Bernhard a saját fészkébe belepiszkító hazaáruló. Ma már a bécsi közönség edzett nyugalommal tűri, amiket a nácik elől Oxfordba menekült, majd Bécsbe hazatérő és itt az öngyilkosságba hajszolódó zsidó Schuster professzor családja a színpadról a fejükhöz vagdos. Sőt, fel-felnevetnek, amikor azt hallják, hogy ők bizony reménytelen fajgyűlölők, kiskorú nép, Ausztria pedig olyan színpad, ahol minden csak rohad és züllik, s ahol őrült szereplők járják esztelen táncukat a néhány bűnöző főszereplő rendezésében. A ragyogó előadást figyelve (sajnos, a harmadik felvonásra elfogy a feszültség), felfogom, hogy Thomas Bernhard teljesen objektív darabot írt. Egyfelől – ahol még egyáltalán léteznek – a pusztulásukat véletlenül túlélt, többszörösen is talajtalan zsidó értelmiségiek mindenütt pontosan így beszélnek; másfelől a zsidóságuk metafora, mely Beckett végjátszmákba szorult figuráinak a helyzetébe állítja őket. Szellemi magányra és a szellem magányára a zsidóságnál megfelelőbb hasonlatot aligha lehetne találni nagy századunkban. Nemigen értem tehát a darab körül csapott botrányt. Dr. K., aki ebédre hívott a Landtmann kávéházba, azt állítja, hogy a botrányt Peymann szervezte, a darab német rendezője, Bernhard pedig, sajnos, a jóváhagyását, sőt a részvételét adta hozzá. Egy kicsit faggatni próbálom dr. K.-t Bernhardról: jól ismerte, sőt régebben barátok voltak. Hogy, mondja dr. K., a betegsége előrehaladtával Bernhard mind összeférhetetlenebbé vált. – Sikerhajhász is volt? – érdeklődöm. Minél idősebb lett, annál inkább, feleli a doktor. Kínos történetek járják állhatatlanságáról, kíméletlen szeszélyeiről. Megindultan hallgatom. Megfordul bennem, hogy ha tavaly jöhettem volna Bécsbe, akkor, talán az egyik nem is túl távoli asztalnál még megpillanthattam volna Bernhard elbűvölő klaun-fejét, amivé ez a korábban fegyelmezett, férfias, vonzó arc, az utolsó fényképek tanúsága szerint, átlényegült. Egy éve került a kezembe az elbeszéléskötete, és úgy olvastam el, ahogyan utoljára nagyon, nagyon régen, szellemi ínségem legmélyebb nyomorában olvastam; úgy jó harmincöt esztendeje, amikor a Margit utca fölötti park egyik szálkás, törött padján, a nyári fényözönben, három nap alatt elolvastam a Varázshegyet, amelynek Genius kiadású, sötétkék kötetkéiért három eredeti, piros P. Howardot adtam (nem könnyű szívvel) a volt könyvkereskedőnek, aki, államosított üzletéből száműzve, a hóna alatt néhány megmentett, régi portékájával járta az eszpresszókat. Valószínűleg az utolsó olvasói fellobbanásom volt ez, gondolom bánatosan, miközben a pincér leszedi az asztalt. Hogy ízlett a főtt marhahús?, érdeklődik. Ha az ember enni akar, Bécsbe kell jönnie, felelem nagyvilágiasan. A pincér mosolyogva, könnyedén meghajol. Csorbítatlan inkognitóban lépek ki a Ringre, amely semmivel sem valószínűtlenebb, mint a múltam, mint a jelenem, mint Paul de Kock, mint minden.

 

Hans Castorpjaim, ahogy magamban a fiatal német házaspárt nevezem, elutaztak. Pár napja szabályos reggelizőtársaságot alkotunk a szállodában, ők, az idős müncheni úr meg én. A müncheni úr náthát kapott, emiatt szemlátomást neheztel önmagára, mogorván csöpögteti az orrát, kiskanalazza mézét. A fiatalok duisburgiak, a fiú mérnök (akárcsak Castorp), a lány szeplős. Az első reggelinél fesztelenül magukhoz húzzák a vajamat, a zsemlémet, és elfogyasztják. Ez némileg zavarba ejt, de persze nem bocsátkozom közelharcba. Másnap, nagy nevetés közepette, bocsánatot kérnek: azt hitték, közös. Először járnak Bécsben, láthatóan felizgatja őket a város. Voltak a Varázsfuvolában, a Víg özvegyben. Aztán a múzeumok, a házak, az életstílus, a drágaság, a… a… – igen, a régi napok még mindig szimatolható nyomai. („Aki nem élt a forradalom előtt, nem tudja, milyen édes az élet.”) Minden reggelinél elmondják, mi újat láttak tegnap. Van bennük valami nyers báj, valami Hans Castorp-szerű agyafúrt együgyűség, ami még az én nemlétező pedagógiai ösztöneimhez is ellenállhatatlan kihívást intéz. A németek egy kicsit úgy viszonyulnak az osztrákokhoz, mint a fanyar, feszes angolokhoz a demokratikusan brutális amerikaiak. Mindenütt a németekre szórt szidalmak. Hogyan, kérdem, hát nem…? – Dehogy – mondja például H. –, mindig is ellenfelek voltunk: gondoljon csak a napóleoni időkre vagy a porosz–osztrák háborúra. – Én azonban, a rám jellemző konoksággal, titokban az Anschlussra gondolok. Ausztria, miután lerángatták róla keleti területeinek szőrmesubáját, kínos pucérságában, didergő magányában a különféle lázaktól izzó testű nagyobb báty hasa alá bújt melegedni. Most már lassan hozzászoknak 34 éve megteremtett (s csöppet sem kellemetlen) egzisztenciájukhoz. De a teljes öntudathoz azért szükség van az ámbár kiterjedtebb és gazdagabb, de jóval kevésbé előkelő rokonságra is, akik fölött az osztrákok egyetlen szemvillanással tüstént értik egymást. A nemzeteknek ugyanis nemcsak történelmük, társadalmuk, iparuk meg kereskedelmük van, hanem pszichéjük is. (Ez az a bizonyos izé, amit a marxisták ameddig még léteztek – „tudománytalannak” minősítettek.) Tudtam, hogy Hans Castorpjaim ma kora reggel hazakészülődnek: de épp ma reggel elaludtam. A reggelinél már csak hűlt helyüket találom. Egyszerre azonban nyílik az ajtó: bár a kocsi már begyújtva, de – úgymond – nem akarnak úgy elmenni, hogy tőlem el ne búcsúzzanak. Meg vagyok hatva, le vagyok véve a lábamról. Tán megmaradok az emlékezetükben: Bécs, és, igen, a reggeliknél a magyar irodalmár, rokonszenves, némileg hóbortos, a korban egy kicsit már benne járó úr, aki olyan mulatságosan beszél németül. Békésen gondolok erre, mint inkognitóm egyik szintén lehetséges formájára.

 

Aztán a 4-es földalatti, Hietzingnél, őszi verőfényben kiszállok, a dobozos sör felnyitásánál (mert megszomjaztam) ügyetlenül megvágom az ujjam, egy kicsit ontom a vérem, tudom, hiába, tehát papírzsebkendő, majd átmegyek a Kennedy-Brückén, és, mondhatni, hátulról lépek be Schönbrunn parkjába. A keresztútnál balra kapom a sárga kastély széles, homlokzati látképét. Előtte, szétszórtan, feketéllik a tömeg. Az úton is sűrű csoszogás. Bágyasztó napsütés hullik a pázsitra, a bukszusokra, a különös, melankolikus formákra, szobrokra, oszlopokra, hattyús medencére. Lassan, óvatosan és finoman düledezik minden, elegánsan recseg-ropog a végtelen idő. A Neptunos kút mellett, a sok ember közt felkapaszkodom a Gloriette romladozó oszlopsorához. Az időszerűtlen meleg elnehezíti járásomat, lihegek. Alattam a kastély felé vivő út, a töméntelen láb fölverte könnyű por fehéres fátylában; emberek lepik az utakat, a kerteket, a padokat, emberek várnak bebocsáttatásukra Schönbrunn kastélyába, hogy megnézzék a császári ebédlőt, a császári fogadótermet, a császárné hálószobáját, mindenféle emberek: helyiek és idegenek, japánok és hollandok, amerikaiak, arabok meg ausztráliaiak. Tétován bámulnak valamit, ami nincs, vaksin tapogatóznak egy nemlétező központ, egy kihamvadt koherencia irányában. Schönbrunnból hiányzik valami, valaki: a császár. Nézem a szelíd fényben a Gloriette mellvédjéről, amint e sokféle ember keresgélőn nyüzsög az elillant eszme körül, mint egykori tűzimádók régesrég felvilágosult, szomorú ükunokái. Megpróbálnak új nevet adni ennek az eszmének, megpróbálják életben tartani: Európának hívják, amely talán csak addig létezett valójában, amíg nem volt közös parlamentje. Önkéntelenül is hazagondolok, szegény Magyarországra, amelynek éppen most kell, amely éppen most akar europaizálódni. Inteni kell őt – gondolom a Gloriette mellvédjén – a várható csalódásra, óvni a csalódás lélektani következményeitől, felvilágosítani, hogy a csalódás a felnőttkor kezdete, hogy a csalódásban erő és megvilágosodás rejlik. Megint eszembe jut Hans Castorp, s a példázat, hogy az egészséghez kétféle út vezet: az egyik a természetes, a másik azonban a betegségen keresztül vivő, s ez az út a zseniális. Talán – gondolom – így van ez a szabadsággal is: hogy a második út a rabságon keresztül vezet el hozzá, s ez az út a megszenvedett, a tanúságot tevő út. Fogékony-e még Európa az ilyen tanúságtétel iránt? Felismeri-e, hogy elszürkülő, közgazdasági egzisztenciájába most éppen Kelet-Európa felől próbálnak lelket lehelni, hogy egyedül Kelet-Európa révén támadhat fel, ébredhet újra önmagára? Úgy érzem, jobb, ha nem keresek választ ezekre a kérdésekre. Annál is kevésbé, mert különös felvonulásra leszek figyelmes: szmokingos pincérek sietős menete közeledik a sétányon, a szemközti Park Hotel irányából. Ámulok-bámulok, alig hiszek a szememnek. Mintha csak álmodnám (akár Krúdy Gyula Paul de Kockot), a Gloriette nyitott oszlopcsarnokában szmokingos szellemalakok keringenek, levegős mozdulatokkal mindent leborítanak hófehérrel, hosszú asztalok kerülnek, damasztok ragyognak, nagy, ezüst ételmelegítők csillognak, kristály meg porcelán csörren. Mi ez: Artus király lakomája? Vagy egy Fellini-film? Mindenesetre nem várom meg az esetleges felszólítást, sietve elkotródom. Nyilvánvaló, hogy nem nekem terítenek itt.

 

A Belváros egyre szűkebb utcái; Mozart háza; templomok, kocsmák, antikvárium, sötét udvarokban elegáns butikok; majd hirtelen megnyíló tér, a kapualjakban párosával strázsáló, baszksapkás, géppisztolyos rendőrök. Arckifejezésük, ha nem is túl feszült, de fürkésző. Mi ez? – hökkenek meg. Megtudom: a szemben lévő házban van a zsinagóga. A rendőrökön, no és az ablakokra festett hatágú csillagokon kívül semmi sem mutat erre: közönséges, szürkésfehérre meszelt lakóháznak tűnik. A kapuban két fiatalember, fejükön hímzett, kerek sapkácska. Hogy mit akarunk, kérdezi az egyik. Hát bemenni, felelem. Nem olyan egyszerű. Pár éve merénylet történt itt. Ezért a rendőrök. Minden pénteken? Minden pénteken és az ünnepeken. Félelem, gyanakvás és elszántság lebeg a zsinagóga körül; mintha hirtelen vékony földkéregre léptem volna, mely alatt a poklok kitörni kész lávája fortyog. Eddig Bécs belvárosában sétáltam, ezen a téren hirtelen más időbe csöppenek. Mélységes mély a múlt kútja. Most már mindenképpen be akarok menni, évtizedek óta nem jártam zsidó istentiszteleten. Ki vagyok?, kérdi az ajtónálló fiatalember. Magyar író, aki írásaiban némileg érintette a zsidó lét kérdéseit, felelem. Tudom-e igazolni ezt, kérdi. Nem tudom. Mondjak valamit héberül. Semmi se jut az eszembe. De azt legalább tudom-e, hogy miféle délután ez a mai. Nem én, hanem az osztrák, szőke, őskatolikus Helga feleli: hogyne, péntek délután, a sabesz beállta. Mehetünk. A boltíves folyosón – mivel hajadonfőtt vagyok – kölcsön kapok egy fekete sipkát. Helga szépen felmegy a nők helyére, a karzatra. Ezúttal kapóra jön a szertartás rendje, örülök, hogy magam maradhatok. Megállok a hátsó padsorok egyikében. A színházteremszerű zsinagóga kicsi és ragyog, akár egy ékszerdoboz. Elöl kántor énekel s két rabbi sürög-forog. A gyér számú gyülekezet félig sem tölti meg a termet. A hangok hol felszárnyalnak, hol mormolássá csitulnak hirtelen. Egyszerre felismerem: kaddist mondanak. Oktalan megindultság fog el, mintha éppen az én kedvemért, a pár hónapja befejezett, hasoncímű regényemért szólna az imádság; holott a zsidóknak mindig van okuk a halotti imára. Kijövet még jó darabig nem tudom felölteni kedvenc, távolságtartó, civilizált inkognitómat. Vagy talán az a megrendült személy lenne az igazibb inkognitóm, aki az előbb az imaház padsorában állt? Zavaros, egy kevéssé kétségkívül dúlt érzéseimre nem találok megfogalmazható választ. Eszembe jut a már idős Schönberg felcsukló Sömá jiszroélja az A survivor of Warsow végén: talán – gondolom – ha az ember elég soká él, elkövetkezik az a pillanat, amikor nem tehet egyebet, mint hogy imádkozik.

 

Búcsú Bécstől; ebéd, séta után hazafelé, a Stadtparkon keresztül. Szinte nyári délután. A Hietzing felől érkező, élénksárga napsütés. Szíres ruhák, ingek a pázsiton. A Monarchia-formák, a sárga kioszk, a kávéházak, a hidacskák, a tavak, a boltívek, a málladozó, szívszorító alakzatok. „A stílus a kultúrákban az önbeteljesítés érverése” (Spengler, 688. o.). Valami távoli jelentékenység, ami egy-egy szoborban, kőstrázsában, oszlopfőben, cirádában mintegy a túlvilágról még figyelmeztetően fölemeli az ujját. „Tiszafák és sok magas rács / címerek avítt aranyja, / csillogó szfinksz a sűrűben…” Végtelen melankólia, boldog melankólia, haboskávé-illatú, vasárnapi stílusú. Ez utolsó pillantásom Bécsre: a Schubert Ring, a Stadtpark zöld-arany-vörös növényvilága, a gyepen tarkálló, szelíd embertömeg, a császársárga szecesszió és a csönd, akár az emlékkönyveké. – Este ezt írom Naplómba: „Szorongás a hazameneteltől. Szerettem itt, Bécsben. Szerettem úri modorát, csendjét, szerettem, hogy – lényegében – működik. Szerettem mérsékelt eleganciáját, civilizációját, azt, hogy az életre, az élésre van berendezve. Azt hiszem, jobb minőségű életre születtem, mint amit élnem adatott. De ez gőgös kijelentés, a gőg pedig mindig ostobaság, lényegében. Megélni az életet, azt, ami jutott, s úgy megélni, hogy a teljes jusson, ez az életfeladat, bárhol is éljünk.”

 

Taxi, a pályaudvarra. („Kedvezményes” vonatjegy.) A telefonhívásra barna bőrű, kis, kackiás bajszú sofőr érkezik: török vendégmunkás, mint kiderül. Azonnal frontális támadást indít minden lehetséges inkognitóm ellen. Hova utazom? Haza? Igen, de hova haza? Á, magyar! Örömében két kézzel csapkodja a volánt. Valami képtelen pidzsin-németet beszél. Balaton! Jonopot! Van egy barátnője Magyarországon. Dermedten ülök. Csakis azért teheti ezt velem, mert magyar vagyok, gondolom. Paul de Kockkal nem tehetné. Mit Paul de Kockkal: egy szimpla osztrák polgárral sem. Oda nézzek! – mutat izgatottan valami ezüstszínű autót. És nő ül a volánnál! Nő! Fíl frrrdínen! – mármint hogy nyilván sokat keres. Ilyen kocsit! Német kocsi! Szocializmus: nix! Magyarország: nix! Polen: nix! Bulgaren: nix! Deutsch: ja! Csak a deutsch, csak a német ja! Mivel foglalkozom? Fordítással. Á, tolmács! Nem tolmács, magas irodalom. Á, fíl frrrdínen! Nem annyit, mint egy taxisofőr, mondom. Ez roppantul tetszik neki, örömében megint két kézzel csapkodja a volánt. Végre megérkezünk, 146 schillinget mutat az óra. Százhatvanat adok neki. Megütközötten néz rám: 176 a számla, mondja. A taxióráról közben eltűntek a számok. Eszem ágában sincs vitatkozni, fizetek. Dortmundból érkező vonatom két óra negyven percet késik. Veszek svájci csokoládét, a pályaudvaron azt vacsorázom. Az úton végig Joseph Roth Spinnennetzét olvasom, amelyről otthon majd lektori jelentést kell írnom. Közben azon kapom magam, hogy máris a taxiszerzés hadműveleti terveit kovácsolom. Feltűnnek Budapest éjszakai fényei. Érzem, hogy lehullik rólam az álarc, feltarthatatlanul foszlanak szét inkognitóim. Vagyok, aki vagyok: egy ember a tömegből, akinek feltétlenül taxit kell szereznie. A szabadság tágassága talán a felölthető inkognitók mennyiségével és változatosságával mérhető, gondolom még utoljára, búsan és frivolan. Aztán már csak futok, rohanok, két bőrönddel meg egy válltáskával a két várótermen, a leírhatatlan szagok közt hortyogó hajléktalanokon keresztül kifelé, és lihegve lecsapok az állomás előtt standoló utolsó taxira. Ahogy a Thököly úton megfordulunk, még mindig zihálva, de elégedetten tekintek hátra a pályaudvar előtt gyorsan szaporodó tömegre, az üres taxistandra. Sikerült: ügyes vagyok. Élelmes vagyok. Itthon vagyok.

Világpolgár és zarándok

Ketten voltak és testvérek. A külsejükről nem szól határozott tudósítás. De nem látjuk-e a vörhenyes óriást, savószín szemének véreres tekintetét, aránytalanul kicsiny, lapos fejét, kurta bikanyakát, melynek izmai evezős vállakba és hordómellkasba indáznak, s ezt az egész építményt tartó és hordozó oszlopos lábakat? S nem ismerjük-e a másikat, ezt a kreolos, piperkőc legényt, olajosan fénylő fekete hajával, sötét szemének olvadékony, jellemgyönge, gunyoros és behízelgő pillantásával? Nézd csak a kákabélű fickót, a hanyag tartását, az enervált, bokasüllyedésre hajlamos lábát! Mindamellett, dühítő módon, nem vitatható el tőle bizonyos báj. Fürge mozgás (hogy ne mondjuk kecsesnek), hajlékony törzs, hosszú végtagok. Kézügyesség. Lustaság. És Ábel a juhászok pásztora lőn, Káin pedig földmívelő.

Nem tudta pontosan, miért gyűlöli az öccsét. Feltehetően mindjárt így fogadta, amint megszületett. Jövevény volt, és megzavarta a világot. Jogcsorbítás. Nyilvánvalóan valami effélét érzett: „ő itt van, és nekem szűkebb lett, azért, mert ő van”. De azért túlzás volna erre alapozni mindent. A báty idővel megbocsát az öcsnek, és a bocsánat mélabúja… A szeretet tulajdonképpen csak egy bizonyos probléma egy bizonyos módon való megoldása.

Nos hát, ő nem így oldotta meg. Nem ez volt a természete. Még hogy mélabú: mi sem állt távolabb egyhangú, monomániás érzésvilágától. Nézte az öccsét, amint eszik, amint alszik, amint az emberek közt forgolódik, amint a juhokat őrzi. Minden ingerelte, amit megfigyelt. Másképp csinálta, mint ő. Nem lehet mondani, hogy rosszul, de másképp. Ingerelte a dolog. Nem tudta, mért. Nem értelmiségi volt, nem entellektüel, hogy a lelke titkait firtassa. A földet mívelte. Nem kellett túlkomplikálnia a dolgot, viszonylag szerény indokokkal is beérte. Azt mondta magában: „Annak ott – mert mindig így gondolkodott róla: az – minden sikerül. Nekem meg semmi.” Persze, ez túlzás volt. Az öccse végül is semmivel sem ment többre a juhokkal, mint ő a földdel. Mindketten legényemberek módján, egyforma szerénységben éltek. De ő mégis azt gondolta: „Az szerencsés. Én meg, az ördögit, szerencsétlen vagyok.” S az is volt, csakugyan. Nézte az öccsét, és fültövénél az izmok kitüremkedtek, a szeme összeszűkült, és fejét lecsüggeszté. Ha idegen és asszony lett volna, bízvást állíthatjuk, belészeret, tompán, reménytelenül, erőszakosan; de mivel férfi volt és az öccse, így hát gyűlölte. Ezt is tompán, reménytelenül, erőszakosan. Végre is az ember mindent a maga módján csinál.

Az se szerette a bátyját. No nem, hogy szerette volna, ez – bár különben jámbor lélek volt – mégiscsak merész állítás lenne. Még merészebb, hogy gyűlölte volna. Jövevény volt. A bátyja viszont tény. Már ott volt, amikor ő érkezett – kétségbevonhatatlan valóság. Ezzel szemben önmaga: esetlegesség csupán. Annak van joga a földre, aki korábban érkezik. No meg, aki erősebb. A nagy, durva bátyja, a testével, a szagával, az apró, gyulladt szeme – nem, Ábel sosem tudott kikecmeregni a vonzás és taszítás zűrzavarából.

Nagyjából a következőket érezte iránta. Először: tartott tőle. Másodszor: megvetette. Harmadszor: tisztelte. Szeretett volna hasonlítani hozzá. Tudta, hogy nem hasonlít hozzá, hogy ő más, mint Káin, ő Ábel, és ezt nagy vétségnek érezte. Azért érezte annak, mert a bátyja így tartotta. Hagyta, hogy ráerőltesse a dolgot. Hibásnak érezte magát, nem azért, mert csakugyan hibázott, hanem csupán, mivel hibáztatták. Ez ügyetlenség volt. Másfelől viszont kényelmes is, egy bizonyos értelemben. Meg aztán biztonságban érezte magát, mert jóba’ volt Istennel. Ha a juh kövérjéből áldozott Neki, mindig fölfelé szállott a füstje. Ez sokat jelentett. Néha ugyan elkapta a bátyja tekintetét, és olyankor azt gondolta: „Miért néz így? Ennek egyszer még rossz vége lesz.” De aztán vállat vont, mosolygott. Volt ebben a mosolyban valami tunya, valami kihívó, provokatív, már-már valami szemérmetlen. Mintegy ledobta hátáról a zsákot, és a továbbiakért nem vállalt felelősséget. Ilyenkor valóban egész önmagának látszott, Ábelnek.

Amúgy különben csak akkor foglalkozott a gondolattal, ha semmiképp el nem kerülhette. Egy kevés hanyagsággal és egy kis életművészettel ellensúlyozta jövevény voltát. Jól érezte magát ezen a földön. Őrizte a juhokat. A bátyja meg a földet mívelte. Amikor fölnézett, a mező túlsó végén, közel az erdőszélhez az öccsét látta. A juhai körében heverészett, s valami citeraszerű holmit pengetett. (Vagy egy furulyafélét billegtetett.) Nézte. Megindult a szokott automatizmus: a gyomorsav, a májváladék, az izmok görcse, a szemideg vibrálása. Mindez oly ismerős volt, hogy szinte üdvözölte. Aztán helyreállt minden. Tompaságot érzett. Köpött egyet. Felnézett a napra. Még korán volt. Újra megragadta durva szerszámait.

Később tüzet raktak, hogy áldozzanak az Úrnak. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. Káin, a maga részéről, a föld gyümölcséből vive. Vékony kis füstszalag kígyózott habozva fölfelé: egy ideig ingadozott, de az erdő felőli nyirkos szél egykettőre a földre nyomta, majd rárontott a tűzre, és csakhamar az egészet kihamvasztotta. Roskadtan állt, és tompán az üszökbe meredt. Aztán az öccse felé nézett: annál csak úgy lobogott. Miért is Káin haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.

Elindult, át a mezőn, az öccse felé. A kapát magával vitte. Útközben mintha valaki egyre suttogott volna hozzá. Az Úr volt. Megpróbált a lelkére beszélni:

– Miért gerjedtél haragra, és miért csüggesztéd le fejedet? Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtód előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta – így az Úr. De Káin nem nagyon figyelt. Az az ember volt, aki egyszerre csak egy dologra tud figyelni. Most az öccsét figyelte. Annyira, hogy menet közben belebotlott minden göröngybe, minden vakondtúrásba, ami csak a lába alá került.

Hamar elérte. Az tán észre sem vette. A tűz előtt kuporgott. Arcán az Úr kegyeltjeinek együgyű kifejezése. És szól és beszél vala Káin Ábellel, az ő atyjafiával. De alig tudott megszólalni, az állkapcsa rángatózásától.

– Látom, nálad ég – mondta.

– Igen – felelte Ábel, és gyermekes örömében nevetett. Mert fölfelé szállott a füst, ahogyan kellett, és azt lehetett kiolvasni a jelenségből, hogy minden a legteljesebb rendben. De fölnézett a bátyjára, és akkor abbahagyta a nevetést.

– Nálam nem ég – mondta Káin rekedten.

Arrafelé pillantott a mezőn: valóban nem égett. Azután az ő juhai első fajzásának sercegő, ropogó, diadalmasan az égnek törő lángolását figyelte. Majd ismét a bátyjára tekintett. „Furcsán néz” – gondolta. És elmosolyodott. Ahogy mindig. Tunyán, kihívóan, már-már szemérmetlenül.

Igen: ha asszony, akkor most a magáévá teszi, ha kell, erőszakkal; de mivel férfi volt és az öccse, így hát megölte.

Először is fejbe ütötte a kapával. Nem volt valami sikerült ütés. Izgalmában elmérte a távolságot. Amellett Ábel el is hajolt, egy kuporgó félfordulattal. Így hát tulajdonképpen nem is a fején, csak a lapockáján érte az ütés. Semmiség volt. De ő mégis, rögtön a földre terült. Mintegy engedelmesen, kötelességtudóan. Mintha már álmodott volna erről a pillanatról. Iparkodott minél hamarább átesni a maga dolgán. Nem annyira fájdalmat, mint inkább egyfajta szégyenkezést érzett. Mindig megalázó, ha meggyilkolnak minket. Behunyta a szemét.

Kész. Fölemelkedett. Míg az öccse torkát fogta, gyönyörűséget érzett. Ez most elmúlt. Egy kissé lihegett. Nézte a tetemet: éppoly tompának, éppoly szerencsétlennek érezte magát, mintha az öccse még mindig élne. Semmi változás, semmi. Keserűség fogta el. Az öccsére is neheztelt: becsapta. Azt hitte, ő az oka a bajnak. Úgy látszik, mégsem. Akkor meg mi a fenének csináltam az egészet, kérdezte. Köpött egyet. Felnézett a napra. Kezdett későre járni. Az erdő felé indult.

Néhány lépés után megállt: eszébe jutott valami. Visszafordult. Mindent a helyén talált. A tűz még égett. A juhok nyugodtan legelésztek: az előbb ugyan sejlett nekik valami, de hát alkonyattájt legjobb ízű a fű, nem hagyták zavartatni magukat. Megragadta az egyiket, a hóna alá kapta, és egykettőre elvágta a torkát. A kövérjét a tűzre tette. Fát is hordott rá, vastag ágakat. Végül fogta a tetemet, azt is rávetette. Bűz terjengett a levegőben. A füst, vastagon, zsírosan fölfelé szállt. De ő most nem ügyelt erre. Árkot ásott. Aztán a kapával kikaparta a tűzből, ami az öccséből megmaradt, és az árokba szórta. Csak a nagyját, mert sietett. Földet is csak vékony réteget taposott rá. Kész. Körülnézett. A nap már a mező széléről nézett vissza rá, vörösen, fénytelenül, egy szürkéslila felhőcsík mögül: akár a saját, vérrel aláfutott, gyulladt szeme. Csak a juhok legelésztek tovább, a régi békességben. Némelyikük felé fordult, ostoba arcán a háziállat baromi elégültsége, és nyájasan bégetett. Ízlett nekik a fű. Békeszerető állatok voltak. Tőlük nem kellett tartania. Az erdő felé indult. Pár lépés után futni kezdett.

Egy ideig az erdőben rejtőzködött. Szeretett volna eggyé válni az erdővel, fa lenni a fák között. Aztán a városban próbált elvegyülni. Alkalmi munkákból, kéregetésből, lopásból tartotta fenn magát. Keserű idők voltak. De időt kellett nyernie, akármilyen természetűt. Közben gondolkodott a történteken. Meghányta-vetette magában az ügyet. Kezdett világosan látni a dologban.

Amikor a városban már égni kezdett lába alatt a talaj, újra az erdő felé osont. Nyílt mezőkön állította meg a hang. Azonnal fölismerte. Az Úré volt.

– Hol van Ábel, a te atyádfia?

Természetesen nem lepődött meg különösebben. Bizonyos mértékig meg is könnyebbült: ő is szerette volna már ledobni a maga zsákját. De ez a szónoki kérdés, ez a pátosz ingerelte.

– Nem tudom – felelte hát mogorván. – Avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?

Ennyi cinizmus láttán eget-földet megreszkettetett az Úr haragja:

– Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről – dörögte odafenn a magasban, mintegy állig a talárjába burkolózva.

Káin rögtön visszakozott. Ami megtörtént, megtörtént. Különben arra a szeles, fülledt, baljóslatú napra nem tud pontosan visszaemlékezni. Tény, hogy az Úr Ábelre és az ő ajándékára tekinte, Káinra pedig és az ő ajándékára nem tekinte: ez fájt neki. Ő is szereti az Urat. És neki is van önérzete. Aztán minden megfékezhetetlenül, ellenállhatatlanul, az indulatok paroxizmusában, úgyszólván előre megálmodottan és álomszerűen megszervezve történt, minden valószínűség szerint a sors akaratából. Miért mondja tehát néki az Úr: „Mit cselekedtél?” – mintha a cselekvés egészen és minden tekintetben az övé lehetne? Hiszen kicsoda is ő végeredményben? Csak egy ember. És mi az ember? Eszköz-e vagy akarat?

– Avagy szabad vagyok-é én a földön mint ember, és magam vagyok-é az oka önmagamnak? Avagy pedig teremtett lény vagyok-é és az én Uram alkotása?

Elhallgatott, és tisztelettudó, előírásos tartásban várta a választ.

Ez nem is késlekedett. Hogyan hogy az ember ne az Úr alkotása lenne? És hol van, ki az, aki ezt merészelné állítani? Mindamellett az ember számára ez nem kibúvó:

– Nem megmondottam-é neked még a legutolsó pillanatban is: a bűn az ajtód előtt leselkedik és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta?!

– Igen, igen, Uram, így mondád – sietett elismerni Káin, szinte mohón. – De hogyan is uralkodhattam volna a bűnön én, a gyönge ember, alávetett eszköze az Úrnak, mikor Ő az én ajtóm elé helyette azt? Mert ha én uralkodom a bűnön, akkor magam fölött is én uralkodom; és ha enyém a cselekvés, úgy én vagyok a törvényhozója önmagamnak, a forrása minden tettemnek és gondolatomnak, az egyetlen való, ami a létemet betölti, és amit ilyen módon akkor elveszek az Úrtól, hogy egészen az enyém, csakis az enyém legyen, és uralkodhassam rajta egyedül.

Egy pillanat csönd támadt, égen és földön egyaránt. Aztán monda Káin:

– De nem volna-é ez nagyobb vétek az én Urammal szemben, mint hogy engedtem a bűnnek, amelyet Ő helyezett az ajtóm elé, és… hát igen… megfojtám Azt… akarom mondani az én atyámfiát?

Elhallgatott, és óvatosan fölfelé sandított. Odafönn pedig valami furcsa nesz töltötte be a mennyboltozatot: mintha az Úr a fogát csikorgatta volna. Nem, talárról többé szó sem lehetett. Az ember marka kemény, és fogva tartja az Istent.

– Menj hát – szólt végül rekedten. – Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, és így tovább: Káin itt nem nagyon figyelt. Megint az ő atyjafiának véréről volt szó, s ez már ingerelte. Minek annyit beszélni róla? Hanem újraéledt az érdeklődése, amikor az Úrtól azt hallotta, hogy a föld ne adja többé néki az ő termő erejét, továbbá, hogy bujdosó és vándorló legyen a földön: végre is, ez már a megélhetésében érintette.

– Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám – kezdte, elfödött szemmel, siránkozva. Az alku rövid volt és nem is annyira kemény. Egy bélyegben állapodtak meg: Káin ezt a homlokán fogja viselni. A dolog kissé kényelmetlennek, lényegében azonban tűrhetőnek ígérkezett. Csupán az nem tetszett még neki, hogy „bujdosó és vándorló” is legyen:

– Akárki talál reám, megöl engemet – aggodalmaskodott. Jövendő életét az Úr törvényének oltalmában kívánta eltölteni: annyi viszontagság után végre szilárd és rendezett körülményekre vágyott.

Az Úr átlátott a szitán. De nem tehetett egyebet:

– Aki megöléndi Káint, kétszerte megbüntettetik – biztosította. Fogva volt, a saját törvényeinek logikájánál fogva. Mindketten ismerték egymás lehetőségeit. Amellett az Úr alkalmasint már undorodott egy kissé az egésztől, és – Ő tudja, miért – iparkodott mihamarább lezárni az ügyet.

Káin némileg megtépázva, de tulajdonképpen elégedetten tért haza. Egy ideig meghúzta magát. Egy ideig, mert babonás természetű volt, azt hitte, az Úr átkai következtében csakugyan megcsappan majd a terméshozam. De úgy tapasztalta, alapjában nem oly nagy a veszteség, és egy kevés szakértelemmel pótolni lehet, amit az átok révén elveszített. Idővel, elmondhatjuk, kezdett neki jól menni. Megnősült. Számos gyermeke született, nemzetsége virulni, szaporodni kezdett. Először házat, majd házakat, végül pedig építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánokhnak. Látni való: megtalálta helyét a világban. Szavának súlya lett, tekintélye szilárd gazdasági bázison nyugodott. Ügyletei messzire kiterjedtek. A bélyeg nem vált kárára az üzletmenetelnek, sőt bizonyos vonzerőt gyakorolt az idegenekre: eljöttek a nevezetesség kedvéért, tapintatosan megtekintették, s miután illendően megborzongtak, áttértek az üzletre. Ha elfoglaltsága megengedte, hébe-hóba el-elmerengett még a múlton. Ha öccse jutott eszébe, könnyű reszketés fogta el, ama régi gyönyör távoli emléke; ha meg az Urat találta fölidézni az emlékezete, olyankor gondosan elfödte száját a tenyerével, s óvatosan belénevetett.

 

A pad

Sokat aludtam akkoriban. És többnyire a legalkalmatlanabb helyeken. Például a szerkesztőségben; esetleg éppen rovatvezetőnőm feddő szavai közepette; elaludtam, mialatt riportalanyaim válaszoltak a nekik föltett kérdéseimre; no és persze a végeérhetetlen szerkesztőségi értekezletek alatt.

Reggelente hét órakor meg kellett rántanom a szerkesztőség bejáratánál elhelyezett bélyegzőóra karját. Megesett, hogy elkéstem; máskor telefonon beteget jelentettem. A titkárnő fagyos hangja feltűnően kevés részvétről tanúskodott. Mit tehettem volna? Elharapózott rajtam a kór, birtokába vett, akár egy leküzdhetetlen szenvedély.

Nem szerettem én már igazából ezt a szerkesztőséget. Két éve, amikor a pályafutásom elkezdődött, a miénken kívül még öt-hat déli és délutáni s ki tudja, hány reggeli lap jelent meg. Fiatal voltam még akkor, tizenkilenc éves. Vadásztam a napi szenzációt, lesben álltam a lelepleznivalókra, tollamat pátosz és harag lendítette.

Ma már a mi újságunk volt az egyetlen délben megjelenő napilap Budapesten. Felállították a bélyegzőórát. A riportokat hosszú távú tervek szabályozták. A kampányok kijelölték a feladatokat, az újságíró munkája világossá és egyszerűvé vált.

És a cikkeim mégsem sikerültek; végül már meg sem írtam őket. A legmélyebbre csúsztam: a napi kishírek megfogalmazására fogtak.

Kaptam például egy MTI (Magyar Távirati Iroda)-jelentést. Szerepelt egy név is benne, e hazában a legnagyobb Név. Ezt a nevet jelzők illették meg. Ott is voltak becsülettel, szám szerint kettő. Miközben azonban lediktáltam őket a gépírónőnek, valami halk elégedetlenség fogott el: szükségét éreztem egy harmadiknak is. Mármost egykönnyen hozzácsaphattam volna valamit a, mondhatnám, liturgikus készletből. Én azonban mást akartam: valami eredetit, személyeset, valami meglepőt. A gépírónő ujjai madárkarmokként várakoztak a levegőben. Gondolkodtam, törtem a fejem. Nem jutott eszembe semmi. Lediktáltam a hírt, úgy, ahogy volt, a két hivatalos jelzővel.

Délben, a kinyomtatott lapban mégis ott találtam egy harmadikat. A szerkesztőm írhatta hozzá. Sem eredeti, sem személyes, sem meglepő nem volt: éppen megfelelt. Egy pillanatra megcsapott a végzet fagyos lehelete.

Adtak még egy utolsó esélyt. Akkoriban szaporodtak el az áruhalmozók. Felvásároltak, letaroltak mindent, akár a sáskák, és a készletet – főként élelmiszert – a lakásukon rejtegették. Ezért voltak üresek a boltok. Ez pedig elégedetlenséget szított a dolgozók körében. Az ügy nyilvánosságot kívánt.

Egy detektívet kellett elkísérnem a nyomozókörútján, hogy lapunk hasábjain beszámoljak a tapasztalataimról. Reggel érte mentem a Főkapitányságra. Négy-öt címünk volt. Gyalogszerrel vágtunk neki. De a detektív mindenekelőtt egy fél deci rumot kívánt lehajtani, mégpedig a lehető leghamarabb, az utunkba akadó legelső kocsmában.

A maga módján érdekes ember volt a detektív, középkorú, köpcös, már ritkuló hajjal, de formás bajuszkával. Félretaposott cipőt és kopott ballonkabátot viselt. Munkáját nagy rutinnal végezte, s egy bizonyos kedélyesség sem volt tőle idegen. Tévedhetetlen biztonsággal húzott ki fiókokat, bukkant rejtett zugolyokra, nyúlt ládák mélyeibe. S mindig, mindenhonnan előkerült valami: liszt, cukor, zsír, más efféle. Cirkuszi bűvészhez hasonlított, aki faarccal varázsolja elő nyulait a mások cilinderéből.

Dél táján már csak egyetlen címünk maradt. De a detektív, a két cím közt immár megszokottá váló féldeci után ezúttal egy újabbat is rendelt.

– Fájront. Holnap is van nap – jelentette ki.

Egyetértettem vele.

Mármost megírtam én a cikket; éreztem azonban, hogy nem tökéletes. Valami hiányzott belőle. Meg is tudtam, mi, de csak akkor, amikor már kinyomtatva olvastam a lapban.

Ez azonban – eltekintve az alakoktól és a puszta helyszínektől – már nem az én cikkem volt. Bizonyos jellegzetességei rovatvezetőnőm stílusára vallottak. A riportban a dolgozók szájától elvont, kincseiken kuporgó sárkányokkal találkoztam, a detektív a velük harcba szálló Szent György lovaggá változott át, a tanúskodó újságíró pedig küzdelmük névtelen, de lángoló szavú krónikásává. Mire a végére értem, hideg verejték lepett el. Hiszen mindezt magam is megírhattam volna. Egyszerű volt a dolgom, egészen egyszerű: csak tehetség kellett volna hozzá, hogy felismerjem.

A következő napok egyikén szerkesztőségi értekezletre gyülekeztünk. Délután kezdődött, s számíthattam rá, hogy az éjszakába nyúlik. Berendezkedtem az egyik széken. A közelemben volt egy hamutartó, előttem pedig tömött sorok és elegendő széles hát. Egyébre nem is volt szükségem.

Soká tartott az értekezlet, fáradékony, dohányfüst marta szemem nem állta a próbát: le-lecsukódott már.

Arra eszméltem, hogy a nevemen szólítanak. A főszerkesztő beszélt éppen, s rólam szólott. Teljesítményemet, magatartásomat elemezte. Mondanivalójában nem sok hízelgőt találhattam. Őutána kollégáim következtek. Nyugodtan hallgattam őket, még meglepődni is elfelejtettem. Talán, mert átéreztem igazukat.

Különös, hogy a róla ejtett szavak némelykor mennyire megváltoztatják az embert. Azt a személyt, akiről körülöttem, a felszólalások sorrendjében beszéltek, magam is oly távolról és annyira tárgyszerűen szemléltem, hogy némi jogos megvetésen kívül semmi egyebet sem éreztem iránta. Nem éreztem például, hogy védelmembe kéne vennem; egyáltalán, a legcsekélyebb közösséget sem voltam hajlandó elvállalni vele. S talán csak szánalomból nem emeltem ellene én magam is vádat.

Csak mikor csend lett, s ez a csend szinte feltornyosult körülöttem: azt hiszem, akkor ébredtem csak rá teljes bizonyossággal, hogy mindeddig énrólam beszéltek. Váratlan felismerés volt, zavarba is ejtett. Szinte a bőrömön éreztem a felém irányuló feszültséget. De többé-kevésbé megint csak ugyanúgy jártam, ahogyan a cikkem megírásakor. Tudtam, hogy tennem kéne valamit, s azt is tudtam körülbelül, hogy mit: csak egyszerűen a tehetségem hiányzott hozzá, hogy meg is tegyem.

Aztán szertefoszlott a csend. Másról kezdtek beszélni. Hosszú idő múltán a hátratolt székek zöreje az értekezlet végére figyelmeztetett. Kifelé menet az ajtóban – hogy, hogy nem – a főszerkesztő mellé sodródtam. Visszaléptem, hogy magam elé bocsássam: ő azonban előretessékelt, a vállamra helyezett tenyerével. Ott is hagyta; pár lépést így mendegéltünk a folyosón. Feszélyező, de meleg biztonságérzet fogott el.

– Neked, elvtársam – szólalt meg egyszerre –, semmi mondanivalód sincs a rólad elhangzottak után?

Hogyisne lett volna; csak éppen azt nem tudtam, mit mondhatnék.

– Nincs? – hallottam még egyszer.

– Nincs – mondtam. A tenyér lerepült a vállamról: a főszerkesztő leemelte. Higgadt, megfontolt mozdulat volt, s visszavonhatatlan, akár egy ítélet.

Mindazonáltal senki sem mondta, hogy többé ne járjak be a szerkesztőségbe; s én ezt úgy értelmeztem, hogy továbbra is be kell mennem. Nem utolsósorban, mert innen kaptam a fizetésemet. Kis fizetés volt, de abból éltem. Szokatlanul pontos voltam akkoriban: a bélyegzőóránál kevesen előzhettek meg. Ezekben a napokban – sőt lassan már hetekben – egyszer sem jelentettem beteget.

Csak éppen semmi dolgom sem akadt többé. Még a napi kishíreket is egy másik kollégára ruházták át. Olykor észlelnem kellett, hogy útban vagyok. Leültek a székemre; benyitva a szobámba, rovatom szűkebb körű értekezésébe csöppentem, melyről előzőleg engem tájékoztatni is elfelejtettek; a levegőből igyekeztem elkapkodni a fejem fölött röpködő szavakat, s egyet-egyet én is szárnyra bocsátani: de senki sem hallgatott meg. Lassacskán elcsöndesedtem. Még mindig várakoztam, szolgálatkészen és telve igyekezettel, de éreztem már, hogy ez a várakozásom mennyire mértéktelen és jogosulatlan. Korai végnapjaimat éltem. Időközönként fel-felködlött bennem a kérdés, hogy vajon létezem-e még egyáltalában.

Éjszakánként el-eljárogattam egy bárba. Barátaimmal találkoztam itt, fiatalokkal, egyetemről, a Rádióból, ki tudja, honnan. Egy-egy lány is akadt mindig. Mozgalmasak voltak az éjszakák akkoriban Budapesten. És olcsók. Mondhatnám, az éjszaka volt az egyetlen napszak, amikor soha, még véletlenül sem aludtam. Leejtett kézzel ültem a széken, a körülöttem hullámzó vöröses ködben. Időtlen hangulat lengett körül. A másnap itt érvénytelenné vált számomra, csupán holmi távoli, tán el sem érkező kellemetlenségnek tetszett. Hallgattam Len Hughes zenekarát, amely az Állatfarm című számot kotkodácsolta, nyerítette, ugatta és bégette. A mixernő – valódi volt baronesz – kegyes mosolyt küldött felém; híre kelt ugyanis, hogy befolyásos újságíró vagyok.

Az éjszaka legcsöndesebb óráján vetődtem haza, mintegy az idő határmezsgyéjén, amikor, a régi nap s egy új között, minden elnémul; a mezőkön valószínűleg harmat permetez ilyenkor. Budán laktam akkoriban, a Rózsadomb alján volt egy albérletem. Gyér világítású, meredek utca kaptatott fölfelé a most néptelen főútvonal kanyarodójától. Ennek az utcának a tövében állott akkoriban egy pad; egy nagy, kényelmetlen, zöldre mázolt utcai pad. Onnan szólt rám a pasas.

Hatalmas, terebélyes pasas volt, két hosszú lába messzire nyúlt, öles karjai a pad támláján terpedtek széjjel. Zakója a hasán kigombolva, ingnyaka nyitva, nyakkendője leeresztve. Ismertem én ezt a pasast valahonnan: egy zenés eszpresszónak a zongoristája volt. Az eszpresszóban olykor megfordultam. De azért korántsem voltunk akkora nagy barátságban, mint amennyire most megörült nekem. Hellyel kínált a padon. Nem nagy kedvet éreztem a társalgáshoz; de hát hálás az ember, ha így örülnek neki. Leültem.

Elmondta, hogy rossz alvó. Munkája végeztével, a füstös eszpresszóból hazajövet, itt szokott szellőzködni még egy ideig a padon. Helyeseltem; az egészség fontos dolog. Itt lakott különben ő is, a Rózsadomb alján. Csodálkozásomnak adtam hangot, hogy ennek ellenére mégis ily ritkán futunk össze. Elmondtunk egymásnak néhány éppen forgalomban lévő viccet. Azután felálltam, mert későre járt, és eszembe jutott a bélyegzőóra.

Valósággal rémültnek látszott.

– Maradj még egy kicsit – kérlelt.

– Álmos vagyok, le kell feküdnöm – mondtam.

– Ostobaság. Minden ember párnák közt hal meg – legyintett.

– Reggel hétre be kell mennem – magyaráztam.

– Akkor már nem is érdemes lefeküdnöd – érvelt.

Akkoriban mindig, mindenről meg lehetett engem győzni, ha kellő türelemmel vagy eréllyel kerültem szembe. Az a hitem, hogy pár órát aludnom kéne, semmivel sem volt szilárdabb, mint a többi. Visszaültem.

Emberem megkezdte a küzdelmét értem. Mintha csak valamilyen kísérteties fogadás tétje lett volna, hogy el ne bocsásson maga mellől. Szava pergett, mint a záporeső, lankadó figyelmemet újabb meg újabb fordulatokkal csigázta. Néha tettem egy-egy tétova kísérletet, hogy felálljak. Végül megadtam magam. Keresztbe vetett lábbal üldögéltem a padon. Mögülünk, a hegyek irányából, hűs, illatos léghuzat érkezett, a közelgő hajnal ígérete. Megborzongtam.

Emberem, akár egy szeizmográf, azonnal felfogta ezt a rezdülésem; talán újabb távozási kísérlet előrengésének érezte. Réges-régi, budapesti históriákat ígért. Mint újságírót, vélekedett, bizonyára érdekelnek majd engem ezek a történetek. Mesélt a frankhamisításról. Elbeszélte, hogyan adták el a 46-os villamost. Egy agyafúrt fickó a Keleti pályaudvarra érkező, jómódú parasztokat szólított meg. Felült velük a 46-os villamosra. Bérlete volt, a kalauz nagyot szalutált neki, ahogy az a régmúlt időkben szokásos volt. Kérdezgette a kalauzt a napi bevételről, a forgalomról, s a kalauz tisztességtudóan válaszolgatott. A gyanútlan vidéki számára ez a beszélgetés olyan színezetben tűnt fel, mintha a főnök kérdezgetné az alkalmazottját. Láthatta, hogy mennyi utas száll fel, s hogy mindnyájan jegyet vesznek. A Nyugati pályaudvari végállomáson azután, némi alku és engedmény kicsikarása után, aláírta az adásvételi szerződést, és ott helyben ki is nyálazta rögtön a bankókat.

Megtudtam továbbá, hogy miképpen lopták el a Rottenbiller utcát. Hajdanában ezt az utcát – miként a többit is – faburkolat borította. Valaki lezárta az utcát, minden oldalán felállította az útjavítási jelzéseket. Embereket alkalmazott, társzekereket bérelt. Egyetlen éjszakán egyszerűen elszállíttatta az egész utcát. Több tonna különleges faanyaghoz jutott ilyen módon.

Értesültem azután még annak a szemfüles szélhámosnak az esetéről is, aki jó hírű éttermek és cukrászdák teraszai előtt egy tengeri kígyó hosszúságú mérőszalaggal méregetni kezdte a járdát. A tulaj hamarosan figyelmessé vált az eseményre. Egy alkalmazottat szalajtott ki: tudná meg, mi készülődik itt, az ő terasza előtt. Az alkalmazott azzal a lesújtó válasszal tért vissza, hogy egy bizonyos célra használatos zöld házikót terveznek ide. A tulaj azonnal tárgyalásba bocsátkozott a méricskélő szélhámossal. Ez felmutatta neki a Főváros hivatalos papirosát. A papiros természetesen hamisítvány volt. A tulaj ezt persze nem tudhatta. Behívta a „mérnök urat” a belsőbb termekbe. Etette, itatta. Hosszabb rábeszélés után ez végre belátóbbnak mutatkozott, s némi – bár korántsem csekély – pénzösszeg fejében hajlott rá, hogy a vendégriasztó zöld házikó egy távolabbi helyen épüljön fel.

Kivirradt már. Orrunk előtt elcsörömpöltek az első villamosok. Korai járókelők bukkantak fel, sietősen, mint megannyi szemrehányás. Óbuda felől teherautók érkeztek zötykölődve, egymás mögött kettő. Emberek kuporogtak rajtuk, motyók, batyuk, néhány bútordarab körében. Akárha költözködők lettek volna. Azok is voltak. A kocsik farában ott ültek a költöztetők is, fázósan, görnyedten, térdük közt szorongatott puskákkal.

Emberem felállt. Nagyot nyújtózkodott.

– Mehetünk aludni – mondta. – Elmentek.

Felnéztem rá. Ónszínű, petyhüdt, megviselt arca idegenül hatott a reggeli fényben. Mintha csak bosszút akart volna állni rajtam az erőfeszítésért, amellyel mostanáig szóval tartott, egyszerre szűkszavúvá és ingerlékennyé vált.

Nekivágtunk a meredeknek, hazafelé. Útközben megkérdeztem tőle, rajta van-e a kitelepítési listán.

– Mit tudom én – felelte.

– A néptől idegen elem vagy? – érdeklődtem tőle, nyájasan.

– Ezt nem én döntöm el – vont vállat. – Nagykereskedők voltunk.

Úrifiú korában szerencsére megtanították zongorázni: ennek köszönheti most a kenyerét, folytatta. Hajnalig sosem megy haza. Tudja, hogy az a veszélyes időpont. Egy padon szokott üldögélni addig – nem feltétlenül mindig ugyanezen a padon.

Úgy találtam, ez nem megoldás. Ha meg akarják találni, bárhol megtalálják.

– Igaz – ismerte el. – De nem akarom, hogy az ágyból húzzanak ki.

– Szerintem ez már tökmindegy – vélekedtem.

– Hogy volna mindegy?! – tiltakozott. – Az a legrosszabb. Bármit, csak azt ne. Azt az egyet mindenképp el akarom kerülni.

A sarkon elbúcsúztunk egymástól. Meg kellett értenem, hogy mindnyájunk lelke rejteget bizonyos makacsságokat, amelyek ellenállnak minden józan értelemnek.

Nekem egy darabon még tovább kellett kapaszkodnom. A nap kezdte már melengetni a hátamat. Visszafordultam. A magaslatnak erről a pontjáról, szemközt a látóhatár fölé emelkedő nappal, az egész várost beláthattam. Mozdulatlanul álltam. Nem tudtam, mi történik velem. Mintha még sosem éltem volna meg egy tiszta, kora nyári reggelt. Mintha még sosem láttam volna ezt a kéklő várost, sosem éreztem volna sajátos illatát, sosem hallottam volna még ébredésének neszeit. Megértettem, hogy ezekben a percekben veszítem el padomat, amelyen mindmostanáig révülten, magam vesztetten kuporogtam. Valami esztelen megkönnyebbülés fogott el: mint annyian mások, szabadságolt bűnöző vagyok én is. S tudtam, hogy – hosszú idő után először – ma reggel ismét beteget jelentek.

 

1984-em

Január Behavazott Szigliget. Séta közben találkozás L.-val. A maga merev módján elpanaszolja, hogy nincs gyereke. Kb. 65 éves. „Nem a kontinuitás”, mondja. „Azt is tudom, hogy mennyi rizikóval jár”, fontolgatta. Az érzelmi elmeszesedéstől fél. – A motívumot felhasználni.

 

Ortega antropológiája. Az ember „egyáltalán nem dolog”, hanem „dráma”, vagyis történés. Az individuális „feladat”. De Ortegánál: a feladat nem választható, minthogy a választás elkerülhetetlen. Egyszersmind az individualitás kétséges mivolta: a tigris mindig az első tigris, mondja; ám az ember sosem Ádám, az első ember, hiszen struktúrába születünk, amelyen a múlt uralkodik.

Z. elképedése, amikor egyszer azt mondtam neki, hogy a regénynek el kell tekintenie a jellemektől. A „jellem” abból a korszakból származik, amikor az ember még dolog volt: legpregnánsabban pl. Balzacnál, aki mintegy a nyersanyagot mutatja meg a húsdaráló kerekénél állóknak. Rubemprè rángatózása a gépezetben bennem például azért ébreszt megvetést iránta, mert csődnek érzem értékítéletét; Rubemprè spontánul hiszi, hogy élet és struktúra ugyanaz, és úgy válik kiszolgáltatottá, hogy mindvégig nem ismeri fel a különbséget a kettő között. Termékként tehát, nem pedig kreatúraként. Félő azonban, hogy a szerző is ugyanígy lát. Ma már tudjuk, hogy a dolog-embernek semmi esélye, és hogy az ember csak a dologiságán túl találhat rá valami életszerűre, a rövidség kedvéért mondjuk azt, hogy az igazságra. – Tényleg, az embert végül annyira behálózták, hogy lehetetlenné vált az áttörés – hová is? Bárhová, ami nem köztulajdon, és mégis közösségi, a szó tiszta, testvéri értelmében.

A regény fölbecsülhetetlen fontossága: processzus, melynek során az ember visszanyeri az életét. A regény úgynevezett válsága nem abból származik, hogy a regényre nincs szükség, hanem abból, hogy a regényírók nem ismerik a kötelességüket, kontárok vagy sarlatánok. De nem születhet percenként egy Proust, egy Kafka, egy Krúdy. De mert léteztek, tudnunk kell, mi a regény egyetlen lehetséges tárgya: az élet visszavétele, megélése, és az, hogy eltelünk vele, egyetlen áhítatos pillanatra, mielőtt elmúlunk.

 

Az élet: idő, amit nagyrészt fölösleges dolgokkal töltünk ki. A „szent ember” fő jellemvonása talán nem is annyira a megszállottság, a monománia; inkább az időpocsékolástól való irtózás. Az idő a lényegtelen jegyét viseli, míg be nem telik förtelmes parancsa, az öregség és a halál. – Európában mindent a munkával, helyesebben a munkaszolgálattal oldanak meg. Átmenni az aluljárón, és szembetalálkozni a nyüzsgéssel. Hová sietnek? – ez nem a halálra vonatkozó olcsó kérdés; hanem hogy ennyire fontos nekik a lényegtelen. A reggeli fölkelés, aztán a higiéné; a család; majd a járművek; nyolc óra munka – többnyire az egzisztenciához nem tartozó, lényegtelen tevékenység –, aztán a bevásárlás, újra a járművek, némi – lehetőleg az egzisztenciát megint csak nem érintő – szórakozás, jó esetben egy szeretkezés és végül az alvás vagy az éjszakai álmatlanság. Leélni az életet úgy, hogy egyáltalán nem vesznek részt az életükben, és azt, ami történik, végül mégiscsak annak kell tekinteniük, ami: az életüknek. – Végezetül csak sikerült kibújnom e személytelen sors alól: az én legnagyobb kalandom mégiscsak én vagyok. Ahogy elgondoltam s ahogy megépítettem. A dac: mindennek ellenére. Lent dolgozva, a bányamélyben; némaság, összeszorított fogak. Most – bár még mindig „történek” – lényegében elkészültem; s ezzel eltelt 55 év, és a halál bármikor elvehet magamtól.

 

Február Eddig a hazugság volt itt az igazság; de ma már a hazugság sem igaz.

 

Mélypont ma éjjel, az ismert, mégis meglepő újdonságként rám törő nagy képtelenségérzet; kívülről láttam magamat, ezt a tojásdad, kisázsiai arcot, a számat, benne a hátulsó fémfogammal, a szőrös, sebhelyes combomat; ámuló szakadék-érzet, a képtelensége annak, hogy én és ez a fizikai jelenség két egyazon dolog; nem is szólva aztán mindarról a lehetetlenségről, ami a kapcsolatrendszerem, a tevékenységem, egyszóval az életem. Semminek semmi realitása, egyedül a bűnösségérzet valóságos. De ebben még boldogtalannak és megalázottnak sem tudom érezni magamat, ami pedig általában meghozza az inspirációt. Mintha sosem írtam volna semmit, elborít a szégyen, és idegen minden, legfőként én magam.

 

Febr. 29. Szökőév. De hová? hová?… Beethoven: VIII. szimfónia. Megint feltűnt, hogy a mesteri művészet mindig felmutat valami embertelen, bábuszerű mozzanatot a lezajlásban, valami mechanikusat, ami teljesen tárgyszerűvé teszi a művet. Rossz pillanataimban, a regény meglévő részleteit olvasgatva, éppen ezt vetem a saját szememre. Tiszta konstrukció és dinamika minden, fejvesztetten keresgélem benne az „emberit”, teljesen hiába; a forgás, a fémes csillogás, a megfoghatatlan, az elillanó – ábrázolják akár iróniával, akár a cselekménygépezet iramának felfokozásával –: ez a forma, és csak reménykedhetünk benne, de sosem tudhatjuk, hogy magában rejti-e az örökké mozdulatlan s minthogy mozdulatlan, ábrázolhatatlan transzcendens zsigereket, amit jobb híján léleknek neveznek.

 

Talán az álom egyesíti az embert a világgal, emberrel, állattal, ásványokkal; de ha az álom nem, akkor a halál sem; talán a nemlét is individuális?

 

A macska (itt, a kölcsönlakásban). Megfigyelésem: az állat teljesen racionálisan viselkedik. Eltekintve egy-két érthetetlen s riasztó vegetatív megnyilatkozásától, melyek már a létéhez tartoznak (s amely lét persze érthetetlen és riasztó, mert hiszen hogy juthat egy lélek osztályrészéül a macska-lét, vagyis, Montesqieu-vel szólva, hogyan lehet az ember macska), láthatóan a racionalitás a nyugvópontja, erre törekszik; ha éhes, szenved, kiéleződik az intelligenciája, de az érthető mohóságon kívül semmi szeszély, semmi őrület, semmi irracionalitás. Nincsenek „ötletei”: az olyasmit, mint amikor pl. türelmetlenül eltaszítom a jégszekrény, a trezor elől, amely kincseit, a májat és a csirkenyakat tartalmazza, türelemmel, bár persze értetlenül fogadja, minden reakciója világos, kifejező és racionális – nem mondhatok mást. Mi hát a ráció, amelyből az emberi ész a logikát kreálta? Nyilvánvaló, hogy „benne van” a természetben, különben nem lehetne a természetet racionális eszközökkel megérteni. A ráció embert, állatot és természetet egyesít. Másrészt nyilvánvalóan csak a jelenségek világára érvényes. A mélyben valami más zajlik, ami elől éppen a ráció torlaszolja el az utat. Mert bár a ráció interperszonális, egyúttal objektív is, ez pedig, a magasabb lét szintjén, elfogadhatatlan; mert hiszen szubjektumok vagyunk; valahol itt keresendő az emberi igazságkutató szenvedély nyitja – egyáltalán a szenvedély, a maga irracionális formáival; vagyis, kiélezetten szólva, a ráció voltaképpen irracionális, kivált, ha például a halálra gondolunk. – Nem a ráció öl meg, de az, hogy meghalunk, racionális; csakhogy sosem annak a racionalitása, aki meghal: itt a bökkenő. A ráció is csak olyanféle csapda, amelyre szenvedéllyel, tehát irracionalitással kell válaszolnunk: lázadással, rezignációval, gőggel, alázattal stb., a ráció is egyike azon dolgoknak, melyeket kölcsönvehetünk, de ami nem a miénk, ahogyan az életünk sem.

 

Richard Wagner: „…ki tud a lengyeleken kívül lengyelül? Legföljebb egy orosz rendőrségi ügynök.”

Egy elszigetelt nyelv, egy elhagyatott nemzet elszigetelt és elhagyatott írójának lenni. Emberileg, „alkotóilag” mindenesetre valószínűleg nagy hanyagság.

 

Március Kafka áttekinthetetlen viszonylatrendszerei és e viszonylatrendszerekben rejlő fantasztikum. De – én most ezzel próbálkozom – az áttekinthető viszonylatrendszerekben nem rejlik-e ugyanannyi fantasztikum? Nem feledve Robbe-Grillet pompás axiómáját: semmi sem fantasztikusabb a pontosságnál (éppen Kafkáról beszélve).

 

Az Antichrist. Krisztust mond, de Marxot gondolja – ahogyan valaki (talán Brandes?) Tolsztojról is megjegyezte. Mindazonáltal az erkölcsiség kritikája azon a fordulóponton – a XIX. század utolsó harmadában – messze előre mutat. Nietzsche látja a demokrácia csőcselékét, a fogyasztót, vagy ha így jobban tetszik, a tömeget. A „természetes értékek”, mint pl. „a hatalom akarása”, „a szépség”, „az erő” – csupán fordítottjai a „keresztény”, illetve a szociális forradalmi értékeknek. Nietzsche is, az anarchizmus is gyilkosságra szólít fel. Mindegy, milyen indokkal; a helyzet, úgy látszik, tarthatatlannak mutatkozott. Csak természetes, hogy végül azok gyilkoltak, akik a szervezést is fontosnak tartották: a konzervatív, birodalmi dilettantizmus, majd a szociális, illetve fasiszta állam. De Nietzsche kérdése: „minden áron élni” (ahogy én fölteszem: minden körülmények közt élni) mindmáig hangosan cseng. Pragmatikus-politikai értelemben Nietzsche valószínűleg dilettáns; a „dècadence” kérdéseiben azonban biztosan igaza van. Ámbár végeredményben a Római Birodalom sem a humanizmusa miatt ment csődbe, ahogyan Európa sem a keresztény erkölcs miatt pusztul; másrészt érdekes, ahogy egy társadalmi szerkezet, egy struktúra nem képes átlépni a saját keretein, inkább forog, fejtetőre áll e keretek közt, de lényegi meghatározóitól nem tud megszabadulni. Megint másfelől – és ez már történeti kérdés – érdekes megfigyelni, hogy a gyilkosság problémája ez idő tájt (még mindig a XIX. század utolsó harmadában) csak Németországban és attól keletre csendül fel. – Azonkívül, amikor Nietzsche „egy nép” értékeiről stb., beszél, nem veszi észre, hogy a népek éppen megszűnőben, illetve átalakulóban vannak, és éppen mint népek; vagyis nép többé nincsen, csak tömegek, fogyasztók, társadalmi osztályok stb., és az ezeknek megfelelő szervezetek, szerveződések, ideológiákban pácolt totalitások és totalitárizmusok. – Nietzschében valójában – túl költészetén – a szenvedély és a szenvedés az érdekes, a benne robbanó indulat, a nagy felismerés: az út végére értünk, választani kell. Azóta megtörtént ez. Az állam kezében összezsugorodott az ember, élete folyamatos szégyenné vált, szakadatlan degradálássá, tehetetlensége megpecsételődött, és nem kell többé választania, mert sokkal jobban megvetik őt annál, semhogy teret hagynának neki erre. Ez volt a természetes, mondhatni racionális folyamat – a kényelmes, a lomha, a megadóan mégis fennmaradó, az emberi tömeglét inerciális minőségének megfelelő, örök-átmeneti pangás.

 

Simone Weil: a mechanizmus „a” rossz, egyszeri választásunk – amennyiben a rosszat választjuk – átad minket a mechanizmusnak, a nehézkedés törvényének, a vak természeti erőknek. Lehet. De az is lehet, hogy éppen ez a bizonyos mechanizmus Isten, és minden azon áttörő akarat az ember lázadása a jó kivívására – hiábavaló lázadás természetesen, hiszen a mechanizmus az erő, a törvény, a halál, mégis, az emberi suttogás a jóról lassan betölti az emberi világot, ám mindig csak az emberi világ határain belül, e határokon sosem tud túláradni; – tehát, ahogy tetszik. Tartani kell tőle azonban, hogy végső soron a nyelvi logikusoknak van igazuk: ez a beszéd – logikailag – értelmetlen hangok és jelek összessége, amiről nem lehet beszélni, arról nem kell beszélni; ha másfelől persze az ember természete, vágyai és főként a cselekedetei, az élete nem is szorítható bele a logikába. Minden annyira kétséges játék a szavakkal! És gyanítható, hogy a szavak mind kevesebb kapcsolatot tartanak fenn a valósággal; igen: mi a valóság? Ezt bizony alig tudjuk. A nevezetes Én – az Ortegai Én, aminek felszínre hozatala, illetve felszínre törésének processzusa az individuális feladat –, a nevezetes Én tehát alig bogozható ki a reflexiók aktív hálózatából, ami maga az ember; és mire a felszínre tör, nem önmagában álló tünemény, mint egy vulkán vagy mint egy vízesés, hanem szintén reflexióvá válik, kérdéssé és feleletté, amelyek mindig a konkrétra vonatkozó kérdések és feleletek, magukon viselve az anyag bélyegét – a nevezetes Én tehát szintén társadalmi termék, újra csak reflexió-láncolat, mesterség, fogalmazás, színkeverés, hangszerelés, hadviselés, logikai rendszerteremtés, esti egyetem tizenkét tanítványnak, s mindezek mélyén a kibogozhatatlan jel: az akarat, az őserő, a szublimált teremtő-, illetve pusztító erő. Mi az élet? Ki tudná ezt? Hiszen csak kölcsönkapjuk, rövid használatra; és sohasem vegytisztán, az emberi hangyabolyban nyüzsgünk, életünk fogyasztás és fogyasztatás.

 

A személytelenség, ahová Simone Weil szerint el kell jutnunk, igencsak különösen rímel Lukács György ama kijelentésére, hogy ő megszüntette a maga személyiségét, persze nem Isten, hanem a forradalmi objektivitás jegyében. Megjegyzendő, hogy Lukács is zsidó volt, először misztikus, majd a mozgalom következett, ahol megtalálta a kegyelmet és a hozzá tartozó parafilozófiát. Milyen furcsa is a sors! Nietzschének van igaza, az ő fanyar materializmusának, ahogyan vesékig hatoló pillantással minden megnyilatkozást visszavezet az alkatra, a személyiségre, az akaratra, a „dècadence”-ra vagy a Bejahungra. Sem Simone Weil, sem Lukács György nem bírta elviselni élete súlyát, egyáltalán az életet, olyannak, amilyen, plusz személyes, roppant kínos zsidó mivoltuk; expanzív személyiségük szublimált bensőséggé, kegyelmi filozófiává változott, mutatis mutandis.

Okosak csak korlátoltságunk határain belül lehetünk.

 

Mindazonáltal a Sorstalanság 2. kiadását diadalnak kell elkönyvelni. A köszönőlevél, amit jogfosztottságomért írok. Előzmény: a kiadóban szóvá teszem, hogy a könyv joga hat éve az enyém, ha kiadják, a törvény szerint újra meg kell venniük tőlem a jogot. Valami V. Katalin főszerkesztői válasza, vállrándítva: „30 éve így csináljuk, hogy mindig csak az utánnyomás díját fizetjük.” Adjanak előleget, kértem. A válasz: „Utánnyomásra nem szoktunk előleget fizetni. De ír egy köszönőlevelet Illés Endrének, hogy újra kiadjuk a könyvét, és kérelmezi, hogy engedélyezze az előleget.” Ilyen egyszerű ez, akár a középkori kisfejedelemségek udvaraiban. (Schiller esete: „Valóban tetszett felségednek?” „Valóban.” „Akkor nevezzen ki udvari tanácsossá felséged.” Ki is nevezték. Velem ez nem fog megtörténni.)

 

Április A gyári rész mozdíthatatlan. Egy éve nem nyúltam a regényhez.^* Akkor írtam a Berg-jelenetet. Sötét kétségbeesés. – Tegnap este séta a poros, enyhe levegőjű városban. Egy padon az Engels téren (regényszíntér) az összes variációt végigjátszottam. A tragikus hang rossz, mert valóságos; a naturalista hang rossz, mert valóságos, ráadásul a regényben itt még nem léphet be az idő; a retrospektív technika rossz, mert egyszer alkalmaztam már, mégpedig a városba érkezéskor; kihagyni a gyárat meg a lányt nem lehet, mert kategorikus imperatívuszként követeli magát. Stb. Az eddig szerencsésen alkalmazott jelenetezési technika itt egyszerűen csődöt mond.

Este Pascal. Nem találtam benne semmi vigaszt.

 

Pascal a szórakozásról. Ugyanaz az élmény, amit annyira ismerek. Az emberek számára tűrhetetlen a létezés, és az életüket a legkevésbé sem veszik komolyan. Rendkívül fontos felismerés ez, amit csak a legnagyobb szellemek mernek kimondani. Az életek könnyű odalökése egyfelől – a szorongás a létezés miatt másfelől, melyek mintha kizárnák egymást. Holott így csupán a logika gondolkodik, de a logika nem az élet. Az élet paradoxon. Legalább két ellentét, egyszerre. A logikus konstrukció meg sem közelíti az életet, azt, amit valóságként tapasztalunk.

 

Pascal, Montaigne-ről szólva : „Micsoda ostoba szándék, önmagát akarja ábrázolni!” – Csábít, hogy mottóul A kudarc elé írjam.

 

Pascal a stílusról. Pascal kristályos stílusa. Olykor azonban bizonyos degesz gall méltóság. Lehet, ez sodorta a valláshoz. A meggyőződés tisztára stílus kérdése. – Az, hogy az ember gondolkodik, egyáltalán nem a méltósága, az ember egyszerűen nem tud nem gondolkodni – és többnyire úgy gondolkodik, mintha nem tudna gondolkodni; ideológiái, erkölcsi indítékai stb. olyanok, mintha tudatosan el akarná hárítani a gondolkodás képességéből eredő konzekvenciákat. Pascal méltósága nem „az ember” méltósága: kizárólag csak Pascalé, és „az embernek” esze ágában sincs követni őt e téren. Történelmileg tekintve a gondolkodás az ember méltatlansága, a csődje.

 

Pascal kozmikus víziója a gigantikus és a parányi terekben megnyilatkozó végtelenről: modern gondolkodó, a modern szónak abban az értelmében, ahogyan egyik kezével könyörtelenül felépíti a romokat, amiket a másik kezével lassan már le sem kell rombolnia; neki még igen, hiszen végül is a vallásban talált menedéket. De mi elől? Mivégre?

 

Pascal okosabb, mint Nietzsche? Van egy pont, ahol mindketten buták; ott, ahol mindketten ugyanazt mondják, mégsem értenék egymást. De ezt Pascal tudja, valószínűleg Nietzsche is, csak hát ő – alkatánál, temperamentumánál fogva – sosem lenne hajlandó elismerni; ennyiben, tehát pusztán alkatilag, Pascal mégiscsak okosabb.

 

Már hogyan is lehetne a regény – túl a minőségi különbségen – „olyan mint az élet”, amikor az élet sem olyan, mint az élet?

 

Persze Pascal és Nietzsche nem ugyanazt mondják (némely kivételekkel). Nietzsche már az elszántan a sötétségben hadakozó ember: „Túl a jón…” – A Felvilágosodás óta butábbak a gondolkodók – talán eltökéltebbek, de butábbak.

 

Pascal sem lát bizonyítékot. Igazuk van a szkeptikusoknak meg az ateistáknak, mondja, csupán a következtetéseik tévesek; ugyanis az övékével ellenkező alapelv is igaz. Így hát mindent a hitre tesz fel. És igaza van: mert olyan csodálatos gondolkodóvá válik így, aki hívő létére jottányit sem hamisítja meg az életet.

 

Ahol azonban azt latolgatja, mit nyerhetünk, illetve veszíthetünk azzal, hogy hiszünk, itt Pascal egyszerre gyermekessé válik. Nos, mondja, veszíteni semmit, nyerni azonban dupla tétet nyerhetünk, amennyiben hitünk igaznak bizonyul (hol bizonyul? mikor bizonyul? csak nem a másvilágon? akkor meg sem akarok halni, mint Marat mondta). Mindez nagyon hasonlít valami bukméker ajánlására: úgy látszik, az ilyen számítgatást egyetlen hittérítő, sőt hívő sem kerülheti el. Miért kell hinnünk? Hogy ne essünk kétségbe. De ha nem esünk kétségbe – attól tudniillik, hogy meghalunk és megsemmisülünk –, akkor hinnünk sem kell. Nemcsak a hit választás kérdése, de az a hit nélküli etikus élet is, sőt nekem ez hősiesebbnek, bizonyos értelemben méltóságteljesebbnek tűnik; ettől még nem kell gyilkossá válnunk; attól viszont, hogy gyilkossá, etikátlanná váljunk, nem óv meg a hit, sőt a történelem tanúsága szerint, éppen ellenkezőleg. – Vagy talán kétségbe akarja vonni Pascal, hogy a katolikus egyház tagjain kívül más is lehet jó ember? Nevetséges. – Pascallal alighanem végeztem.

 

Tegnap este, a sötét budai utcán találkozás T.-val. Hogy „a helyzet reménytelen”. Hát igen. De milyen helyzet reményteli? Az olyan, amelyben az ember világosan meg tudja különböztetni önmagát a helyzettől. Ha el is nyel a mocsár, csak hullaként azonosulok vele, miután már megfojtott. A kollektív csapda, a nemzeti rabszolgaállat szerepe, és még ráadásul úgy tenni, mintha valóságos szerepet játszhatnánk. Nem, nemcsak a modern állam és hatalmi struktúra taszítja az embert a kollektívba: maga az ember sem bír egyedül megállni a lábán.

 

Toynbee érdekes észrevétele, miszerint az ember megjelenése után többé nem alakulhat ki magasabb fejlettségű lény a földön, minthogy az ember abban a helyzetben van, hogy minden magasabb formációt csírájában megöljön. Félelmetes távlatokra nyíló megjegyzés! (És mi lesz akkor az Übermensch-csel?)

 

Bibó István antiszemitizmus-tanulmánya. Megdöbbentett. Ki és mi pusztult el Auschwitzban? Négymillió zsidó? Dehogy: minden. – Másrészt látni kell, hogy a nemzet nevelője szól itt, pragmatikus-pedagógiai célkitűzésekkel.

 

Május 25. Nietzsche Die Geburt…-ját fordításra elvállaltam. Némileg önbüntetésül a regényírásban való veszteglés miatt. – Hogyan? Végül talán irodalmi egzisztencia leszek? „Író, műfordító”… Haha.

 

A szocializmus még a polgárság világához tartozik. A polgárság teremtette meg a gondolatot és a tömeget is. Polgári-keresztény szféra és gondolat. És Hitler Adolf? Az ideológiából nincs szabadulás, csakis annak tükrében ítéljük meg, ami történik; holott a történés, a jelenség, amit egyszerre csak megpillantunk, más, nyers, és arra vall, hogy máshonnan származik, nem onnan jön, amit szemmel tartunk, amin gondolkodni szoktunk vagy tudunk. – Az ideológia mindent folyamatnak mutat, de ezt a csalóka megjelenítést a történések szakadatlanul szétszabdalják; miután aztán megtörténik, ami megtörténik, az ideológia ismét feltápászkodik, és a következő történésig megpróbálja helyreállítani a folyamatot. Mint a rossz jósnő: megjövendölni, hogy mi fog bekövetkezni, nem tudja, de miután bekövetkezett, megállapítja, hogy az előzetes jelek alapján semmi más nem következhetett be, és ezzel helyreáll a szükségszerűség.

 

Nietzsche, mint a kijátszott ember bosszuló lángpallosa. Mindenekelőtt a kijátszottság, a halálos kijátszottság éleslátó dühe. A dühvel párosuló intellektuális tehetetlenség. Minden érték átértékelése. A néven nem nevezhető ideál. Mondjuk dionüszoszi… – Hitler Adolf mint Dionüszosz. Nietzsche: első pillantásra talán valami szellemes, talán valami cinikus, talán valami bosszúállóan-igenlő mosoly; rögvest utána kétségbeesett menekülés, őrjöngő szembefordulás. Az értelmiségi út. De valójában érzékcsalódás az egész: Nietzsche és a náci Dionüszosz között semmi összefüggés nincsen. Nietzsche szellemében inkább úgy tehetnénk fel a kérdést, hogy ebben az alkonyba borult világban Dionüszosz már csak Hitler képében jelentkezhet.

Az ellentétes szemlélet dacára szembeötlő temperamentumbeli rokonság a korabeli anarchistákkal; Nietzsche már az anarchizmusban is előre meglátta a kijátszottságot; felháborítóan méltatlannak találta a vásárra vinni a bőrét semmiért. Európai módján valami intézményesféle dionüszizmusról szólnak ábrándjai, a filozófusok, a művészek és a technokraták elituralmáról, vagy ha úgy tetszik, elitista rémuralmáról. Helyette a katonák, a rendőrök, az iparszervezők és a szatócsok lapos rémuralma következett – következhetett – csak be; és ez az ideális, ez a demokrácia, ami még mindig jobb az államtotalitárizmusnál meg egy elmebeteg diktátornál. – És mi lehet a mai álláspont? Mondhatni semmi: minden eldőlt. A dolgokat ma már csak a történeti helyzet fényében lehet szemügyre venni. Európa megszűnt, utóbbi háromnegyed évszázadának története az oka-e vagy csupán a tünete: tökmindegy. Vazallusföldrész lett, más hatalmak katonai raktára, felvonulási terep. Mindegy, hogy mit gondol önmagáról. És így, amit gondol (mert valamit azért gondol – főként közgazdaságilag –, ám csak a saját, immár lapszélre szorult helyzetére reflektáltan), egyáltalán nem számít.

 

Június Miért nem szeretem én különcségekkel jellemezni a figuráimat, mint más írók? Pl.: A fiatal nő, aki állandóan a táskájában hordja apró, piros, összecsukható, kerek hamutálkáját, amely olyan, akár egy ékszeres szelence, társaságban előszedi, és kizárólag abba hajlandó hamuzni. Az írók általában gyűjtik az efféle „jellemző” furcsaságokat. Nekem nem mondanak semmit. (Éppenséggel ebben az esetben – egyedül a sajátjába, a picibe, a pirosba hajlandó csak belecigarettázni – a szexuális motívum teljesen világos: no és? mi haszna?) Mahlerről szólva mondja valahol Adorno, hogy a szimfonikus építkezés eszméje olykor a háttérbe szorítja a részletek aprólékos kidolgozását. (Ami paradoxon, mert hiszen a szimfonikus építmény a részletekből áll össze; de ez a paradoxon jellemző a művészetre.)

 

A filozófusokat nem annyira a rendszereik, inkább a mellékmondataik miatt olvasom.

Filozófus, aki eltitkolja, mit gondol az egészről, és csak a részletekről hajlandó beszélni; de akkor nem lenne filozófus.

 

Ez a világszituáció, a hiteken túl és a pusztulás előtt, a szabadság röpke, de nagy pillanata. Aki író, most a maga csupaszságában elővillanó emberéletre szegezheti még mindig vizsga tekintetét; átélheti a nagy kijátszottság kis élményét, a rabszolgaság tudatának már-már gőgös érzésével; immár semmiféle „elkötelezettség” nem kötelezi többé.

 

Úgy látszik, a világháborúkkal egyetlen alternatíva nyílott: rabszolgaság vagy rabszolgaság… De, pusztán kényelemben kifejezve, micsoda különbség!…

 

Bizony, rettenetes beletörődni abba, hogy a birodalmakat közönséges bűnözők és még bűnözőknek is közönséges, ostoba fráterek irányítják; kibúvóként elkezdik keresgélni a „történelmi okokat”, és kitalálják például Hitler Adolf „taktikai ügyességét”. Micsoda gyávaság a kor egész, úgynevezett szellemi élete!

 

(A Kaddishoz.) Canetti: A megmentett nyelv; a magam Kaddisára kell gondolnom. Olyan gyerekkorom volt, mely lehetetlenné tette, hogy – akár közvetetten, a saját gyermekem révén is – megismételjem és változtassak rajta. Nem akartam rajta változtatni, mert alighanem így termékeny a számomra. Gyűlöltem gyerekkoromat; az ifjúságot (Nietzsche) „betegségként” éltem át. Stb. A teljes önelemzés. A teljes erőmre szükségem volt, hogy kihúzzam magam meghatározottságaim, a nemlétezés kátyújából; ez a processzus – hogy kitörjek a mindenfelől körülzáró tagadásból – csakis verbálisan mehetett végbe; de ez minden erőmet lefoglalta. Megmentettem magam – ezzel azonban pontot is tettem a folyamatra. Mintha ez az utolsó nagy lázadás szembefordított volna a halállal stb.

 

„A tévedés gyávaság” : Nietzsche, az Ecce homo bevezetőjében. (Tévedésen az „ideálokba vetett hitet” érti.)

 

Miért „trauma”? Nem azért, mert hatmillió embert meggyilkoltak, hanem azért, mert hatmillió embert meg lehetett gyilkolni.

Nietzsche az Ecce homóban: „Pascalt nem olvasom, hanem szeretem…” Empátiám érdekes bizonyítéka, hogy egyik nagy keresztény mennyire rokon a másik nagy kereszténnyel – vagy az egyik antikrisztus a másik antikrisztussal; vagy ha úgy tetszik, Krisztus az Antikrisztussal.

 

A Sorstalanság mint „önéletrajzi regény”. Életrajzomban az a legönéletrajzibb, hogy a S.-talanságban semmi önéletrajzi nincs. Ami önéletrajzi benne, az az, hogy hogyan hagytam el belőle minden önéletrajzit a magasabb hűség kedvéért. És hogy e kiküzdött személytelenség hogyan lesz végül mégis a partikularitásában néma személyiség áttörésévé és foglalatává.

 

Ecce homo. Nietzsche, az amor fati Nietzschéje, aki sosem tagadott meg semmit, és a kudarchoz vezető tetteit éppen azért szereti, mert a kudarchoz vezettek; aki szereti a szükségszerűt, és sosem kívánta, hogy valami másképpen történt légyen, mint ahogyan történt: Nietzsche tehát forradalmárnak nevezi magát. Csodálatos.

Az Ecce homóban egyébként – eltekintve a Zarathustra túlértékelésétől, ami igazán megbocsátható, hiszen egy nagy szerző értékel fel itt egy nagy művet (és hányszor látjuk az ellenkezőjét, sőt úgyszólván csak azt látjuk) – nem fedezem fel „az őrület borongását”. Nagy könyv ez, amely, meglehet, túl merész: azóta eltelt egy évszázad, és az ilyen fejezetcím például: „Miért vagyok én sors”, egyáltalán nem bizonyult túlzásnak.

 

Nietzsche: nem igaz, mondja, hogy a nihilizmus okai a fiziológiában vagy a társadalmi állapotokban lennének föllelhetőek. Azért fontos meglátás ez az én számomra, mert eszerint az okok nem determináltak, nem olyan dolgok függvényei, mint pl. a termelési viszonyok; nem, hanem a megismerés, a megismerés módjának, fokának, etikájának kérdése (ha ez teljesen mégsem választható el, persze, a társadalmi immanenciától), a megismerésé tehát, aminek N. (mint én is) vitális fontosságot tulajdonít, és nem holmi szórakozásnak, az állami költségvetésben szereplő „kultúrának” látja. Így tehát a művészet is az ember vitális cselekvése, életfunkciója.

 

A múltkor azt mondtam: „vendégtermészet vagyok”. Igaz. Egyszerűen nem tűröm az arrivé-szellemet, a birtokló természetet, az átlépést a kirekesztettből az „elitbe”, amivel tüstént egyfajta gondolkodásmód jár együtt. Eszembe jut beszélgetésem egy arrivált történésszel Hitler Adolfról. Az efféle megjegyzései: „Ugyan, hiszen a nácizmust mindenki szívesen fogadta, kivéve pár zsidót.” Bár tudom, hogy ez személyeskedő megjegyzés volt, ráadásul valószínűleg igaz is; mégiscsak a gondolkodásmód elfajulása ez, átlépés egy olyan szférába, melyet még csak nem is ellenzek, csak egyszerűen nem tudok lélegzethez jutni benne.

 

A tragédia születése: az egész, modern német szellemtudomány a Nietzsche köpenyéből bújt ki. Mindazt tudta már, amit Freud. Csodálattal, ámulattal olvasom. A dionüszoszi, amit alighanem Metz falai alatt élt át, akárcsak én a KZ-ben és az „ötvenes években”. Az apollóni görög, aki elámultan nézi a Dionüszoszt szolgálót, és ámulata egyre fokozódik, amint mindinkább ráeszmél, hogy mindez nem is áll olyan nagyon távol tőle. (Vö.: „Én, a hóhér”-koncepció.) A nagy, modern tapasztalat. A dionüszoszi mint mozgalom, a dionüszoszi mint rock. A szakadék, amely a barbár dionüszoszit a görögök Dionüszoszától elválasztja. Íme, a modern világ, amely nihilizmusában a barbár Dionüszosznak szolgál – változtass a változtatandón: az ideológia mindig megvan hozzá, de nélkülözi az apollóni ellensúlyt. Milyen kellemes is így gondolkodni, és elvetni a lapos historizmust! – Nietzsche is tisztában volt a létezés elviselhetetlenségével: az ő problémája is – már akkor! – az egyén, a személyiség. Mindig is Nietzschével gondolkoztam, az ő problémái vannak a vérembe írva. A valóság írta belé, a tapasztalataim – nincs ebben semmi konstrukció, semmi teoretikus. – Egy kaján észrevétel: a Zauberberg szó is A tragédiá…-ban szerepel, innen emelte ki Thomas Mann.

 

Ha sok természettudományt olvasok, lassacskán olyan érzésem kerekedik, hogy a világ egy jól beindított gépezet, a megfelelő elektronikus impulzusokkal, ösztönökkel, a falásra, a halálra, a keletkezésre és a gyarapodásra létrehozott, önmagában zárt struktúra, ahol az ember megjelenése csak véletlen elfajulás – alighanem a különösen kedvező földi viszonyok következménye –, mely elfajult lény a tudatával megbontotta a… mit is? A mechanizmust. Merthogy átlátja képtelenségét – igaz, csak az emberi tudat számára látja át, és igaz, csak az emberi tudat látja képtelennek. Hogyan képzeljük el mármost Istent? Mert ha az ember – eszerint – nem is teremtmény, kreatúra, előre eltervelt fenomén, mindenesetre az anyagból áll ő is, rabja ennek a micsodának, a teremtésnek, mondjuk, vagy a tákolmánynak, ha így jobb tetszik. Isten tehetetlen? Lusta? Kíváncsi várakozója a fejleményeknek? Töprengő, aki egyelőre még nem találta meg a megoldást? Némely korban így látják, más korokban úgy. Nekem úgy tetszik, hogy Isten humorista, kissé kegyetlen humorista, ámbár nem hiányzik belőle az igazi humorista bölcs, noha korlátozott jósága sem. – Persze, ez nem igaz: a humort az ember találta ki, és éppen isten elégtelensége miatt; ha isten – és vele az élet – tökéletes lenne (átlátható, valamint halál és rémület nélkül való), akkor nem létezne humor.

 

Előre csak, soha vissza ne fordulj, ott elöl a halál – szabad vagy tehát.

 

Július Ez az utolsó regény, amit még a csupasz egzisztencia jegyében írok. Érzem, hogy kerülget a miszticizmus. „A szellem és az anyag egymásba való átjátszása…” Goethe? – Az elcsigázott test révén elért unio mistica, minden megaláztatás nélkül való önelvesztés. „A bizalom.”

 

Nagy művészethez minimumon kell élni, legalábbis kezdetben, és amíg csak lehet. Később megtanulni, hogyan kell a bőséget korlátozni és igába fogni (Goethe).

 

Korszerűtlenségem. Fogalmam sincs pl. korom műszaki vívmányairól, nem is érdekelnek; még csak autót vezetni sem tudok. Tegnap K., aki Amerikából jött, és azt mondja, hogy tényleg tűnőben az olvasási kultúra. Egyenesen megkönnyebbülést éreztem: regényt írok, merőben korszerűtlen tevékenységet folytatok tehát. És közben mégiscsak a tiszta artikuláció, az elbeszélés szellemének hiányát érzem korszerűtlennek – amennyiben persze a fennmaradás kérdése korszerű kérdés még.

 

Oldalról oldalra előre A tragédia születésében. Az individuáció problematikája, az én problematikám. Romantikus probléma ez, mindig is tudtam; de míg romantikusok vagyunk, addig legalább tudunk még szenvedni az élettől – mert a romantika ennyit jelent: szenvedni az élettől. És ebben rejlik még az élet iránti legerősebb inspiráció – ebben van igaza Nietzschének –, a racionális nihilizmus már nemcsak a biológiai bomlás, de a szellemi halál is, a konformizmus, a regresszió, a pusztulás.

 

Létezésem minden vonatkozásban szörnyűséges, kivéve az írás vonatkozásában: írni tehát, írni, hogy létezésemet eltűrjem, mi több, igazoljam.

 

Augusztus Tegnapelőtt éjszaka elkezdtem fordítani A tragédiát. Bölcs dolog most abbahagyni a regényt? Csúcsponton? Fülembe cseng az empatikus hang: „Úgy fordítasz, mintha hadifogságban lennél.” Némi szünet után: „Úgy is élsz.” Én: „Igen.”

Táborok maradandósága

Tisztelt közönség, kedves barátaim!^* – Amikor felkértek rá, hogy szóljak hozzá a náci és a bolsevik koncentrációs táborok analógiájának, illetve különbségének, egyszóval a XX. századi gyalázat, Pilinszky kifejezésével: a „botrány” problematikájához, rögtön azt találtam mondani Szilágyi Ákosnak a telefonba, hogy szerintem ez mitologikus kérdés. És bár azóta jó darab idő eltelt, mit sem változott a véleményem.

Jól tudom, hogy a felvetett kérdés kimeríthetetlen, időnk és mindannyiunk türelme azonban véges: így hát igyekszem rövid lenni, ám ugyanez kényszerít a vázlatosságra. Mindenekelőtt is: milyen alapon történjék ez az összehasonlítás, illetve különbségtétel? Nyilvánvaló, hogy az emberi létből való száműzetés, a gyötrelem, az éhezés, a rabmunka, a kínhalál Recsken is ugyanolyan, mint Dachauban, és Kolima sem különbözik e tekintetben Mauthausentől. Azt méricskéljük, hogy Ravensbrückben vagy a Gulag-szigetvilág valamelyik táborában volt-e kisebb a kenyérfejadag? Hogy a szadizmus szakemberei a Prinz-Regentenstrasse-i Gestapo-házban vagy a moszkvai Lubjanka-börtönben értettek jobban a kínzáshoz? Ez ugyebár nagyon szomorú, de terméketlen beszélgetés lenne. Ítélkezzünk tehát a jog alapján a lágerek világegyeteme fölött? Vizsgálgassuk, hogy hol és kik szenvedtek igazságtalanabbul? De hisz jól tudjuk, hogy mindez túl van a jogon és az igazságon; nem is szólva az olyanféle úgynevezett felelősségre vonásokról, amilyen például a Péter Gáboré volt, még a nürnbergi ítéletek és a frankfurti Auschwitz-per is megmutatta, hogy az áldozatok és a hóhérok világa, és vele az iszonyú ítélet is, messze a bírósági termen kívül fekszik. Vagy pedig, ahogy mondani szokás, bízzuk a történelem ítélőszékére a kérdést? Csakhogy, valljuk be, a történelmi szemlélet – legalábbis eddig – igen kevéssé mutatkozott alkalmasnak arra, hogy magyarázattal szolgáljon, mi több: hogy egyáltalán felfogja ezeket a bibliai vagy népnyelvi fogalmakkal, esetleg hatósági fedőneveikkel, leginkább azonban a puszta helységnevükkel illetett eseményeket. Persze fontosak a történelem által felhalmozott tények; de megmaradnak puszta nyomozati adattárnak, ha e tényekkel megbirkózni a történelem nem képes. Márpedig azt látjuk, hogy nem képes, talán, mert nem rendelkezik egyetemes elrendező szemlélettel, mondjuk ki: filozófiával. Az utolsó történetfilozófiai szót – nem filozófiakritikait tehát, hanem affirmatív történetfilozófiai szót – talán Hegel mondta ki, amikor azt írta, hogy a történelem az ész képe és tette. Ma könnyen nevetünk ezen (könnyes szemmel, természetesen), de nem tagadhatjuk, hogy az ész XVIII. századi mítosza Európa utolsó termő nagymítosza volt, amelynek elillanása vagy – témánkhoz inkább illő hasonlattal – elfüstölgése lelki-szellemi árvaságra kárhoztatott bennünket.

Tisztelt barátaim, amióta Nietzschétől megtudtuk, hogy meghalt az isten, igen súlyos probléma lett, hogy – természetesen a számítógépesített hatósági nyilvántartáson kívül – ki tartja számon az embert; magyarán szólva, hogy kinek a tekintete előtt élünk, kinek tartozik az ember számadással, a szó etikai, már bocsássanak meg nekem, de igenis: a szó transzcendentális értelmében. Az ember ugyanis dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon. Albert Camus a L’ homme revoltéban – úgy hiszem, ő maga is valaki mástól: alighanem Shelleytől idézi – azt mondja: „a költők a világ törvényhozói.” Azt hiszem, valahonnan innen kell kiindulnunk. Mert igaz ugyan, hogy a költők – és ezt a szót itt igen tágan kell értelmeznünk, a kreatív képzeletre általában –, hogy tehát a költők nem hozzák a törvényt, mint az alkotmányjogászok a parlamentben, de ők azok, akik engedelmeskednek a törvénynek, annak a törvénynek, amely a világban még mindig törvényként működik, és amely a történeteket, és a nagy embertörténetet is, teremti és szerkeszti. A költő az, aki sosem véthet e törvény ellen, mert akkor műve igazolhatatlan, vagyis egyszerűen rossz lesz. Engedjék meg, hogy ezt a megfoghatatlan s mégis mindennél hatékonyabb törvényt, amely nemcsak hogy irányítja szellemünket, de amelyet szakadatlanul mi magunk táplálunk eleven életünkkel, hiszen különben nem létezne: hogy ezt a törvényt most, jobb híján és tanácstalanságomban, a Thomas Manntól kölcsönvett kifejezéssel egyszerűen az elbeszélés szellemének nevezzem. Ez dönti el, hogy mi és hogyan kerül be a mítoszba, hogy mi marad meg egy civilizáció történettárában, annak ellenére, hogy ezt oly gyakran szeretnék eldönteni inkább az ideológusok. Úgyszólván sosem sikerül nekik, úgy legalább, ahogyan ők szeretnék. A mítoszról valami más dönt, valami titkos és közös elhatározás, ami nyilván valódi lelki motívumokat, szükségleteket tükröz, amiben megjelenik az igazság. Mindennapi életünk horizontját ezek a történetek határolják, ezek a – végső soron – jóról és rosszról szóló történetek, és e horizonton belüli világunkat a jóról és a rosszról való kifogyhatatlan suttogás hangjai hatják át. Megkockáztatok egy vakmerő kijelentést: egy bizonyos értelemben és egy bizonyos síkon kizárólag az elbeszélés szelleme kedvéért élünk, ez a mindannyiunk szívében-fejében szakadatlanul formálódó szellem foglalta el isten szellemileg kitapinthatatlan helyét; ez az a képletes tekintet, amit magunkon érzünk, s mindent e szellem fényében teszünk vagy nem teszünk.

Mindezt előre kellett bocsátanom, ha fel akarom tenni azt a kérdést, hogy miért vált Auschwitz az európai tudatban azzá, amivé vált: egyetemes példázattá, amelyre rátétetett a maradandóság pecsétje; amely puszta nevébe foglalta a náci koncentrációs táborok teljes világát, az egyetemes szellem efölötti megrendülését, és amelynek mitikussá emelt színterét fenn kell tartani, hogy a zarándokok meglátogathassák, amint meglátogatják például a Golgota dombját. Tényleg: mi szükséges a beteljesedéshez, a – remélem nem fognak félreérteni –, tehát a bizonyos értelemben vett tökéletességhez? Mindenesetre néhány adalékot fel tudunk sorolni. Az első: minden nagy példázat alapkövetelménye, az egyszerűség. Auschwitzban egyetlen pillanatra sem mosódik össze a jó meg a rossz. Az elbeszélés úgy tudja – mint különben igaz is –, hogy Auschwitzba ártatlan emberek millióit hurcolták, ott szörnyű módon hitegették, majd bestiálisan legyilkolták őket. Ezt a képet nem zavarja össze semmilyen idegen színárnyalat, például a politikumé: ezt a történetet nem bonyolítja olyan szál, hogy a mozgalom – és kizárólag a mozgalom – szempontjából ártatlanul elítélt, de különben hithű náci vezetőket csuktak volna Auschwitzba, akikkel szemben az elbeszélés szellemének nehézkes ambivalenciával kellene megküzdenie.

Másodszor: Auschwitz tökéletesen feltárt, éppen ezért zárt és immár érinthetetlen struktúra. Egyaránt vonatkozik ez mind térbeli, mind időbeli dimenziójára. Igen furcsa paradoxon ez. Mert noha még köztünk járnak túlélői – mint az is, akit itt látnak, kezében e papírral –, mégis eltávolodva áll előttünk, akár egy gondosan kipreparált ásatási lelet, egy valamennyi részletében ismeretes, végleges történet, amelyre joggal alkalmazhatjuk az elbeszélői múltat. Térbelileg pedig e történetnek ismerjük minden zegét-zugát, a fekete faltól a cseh családi barakkokig, a Sonderkommandótól a krematóriumokat működtető ventilátorok gyári márkájáig. Úgy áll előttünk, mint a Jelenések Könyve, mint Edgar Allan Poe, Kafka vagy Dosztojevszkij valamelyik kínos részletességgel ecsetelt rémtörténete; ismeretesek a részletei, a logikája, erkölcsi borzalma és gyalázata, a gyötrelmek mértéktelensége, szörnyűséges, az elbeszélés európai szelleméből valami módon immár kiűzhetetlen tanulsága.

Mindez azonban még nem elég ahhoz, hogy egy bűn szellemtörténeti szenzációvá nőjön, égő sebbé, traumává, amelyet, mint súlyos baleseti zúzódásait a test, úgy őriz az emlékezet: nyugtalanul, eltüntethetetlenül, minden érintésnél újra felvérződve. Ehhez nemes szerveket kellett érintenie a katasztrófának. Ideje futó pillantást vetnünk a század grand guignoljának két társszerzőjére, a náci meg a bolsevik mozgalomra. Az elbeszélés szelleme mint szerződésszegőket tartja számon őket, más szóval: bűnözőkként. A bűn hangulata a komolyság, mondja Kierkegaard. Én azért említettem a szerződésszegést, mert amióta az európai etikai kultúra lángoló csipkebokrában megjelent a törvény látomása, majd szavakká formálódva kőbe vésetett, azóta minden eseményt e szavakon mérünk, és minden tett a szerződéshez viszonyított tett. Nem értenénk a bűn hangulatának komolyságát, hogy úgy mondjam, a bűnözők erkölcsi szerepvállalását, ha az elbeszélés szelleme nem ismerné Káint, Ahasvérust, Torquemadát, Hitlert és Sztálint. Mármost a két mozgalomnak csak a végeredménye azonos: a terror, a táborok, a népirtás, a gazdasági, szellemi, lelki és erkölcsi élet teljes elnyomorítása, az individuum eltiprása – minek folytassam? Jellegük azonban különböző. Mindketten az elbeszélés szelleméből indulnak ki: az egyik látszólag (azaz ideológiája szerint) beteljesítve azt, a másik nyílt dühvel szembeszállva vele. Az egyik megváltóként jelenik meg, és köntöse alatt az ördög lapul; a másik sátánnak öltözik, és az is. Az egyik a törvényt alkalmazza törvénytelenül, a másik törvényen kívül helyezi a törvényt. Ha egyek is a tömeggyilkosságban, más a náci tömeggyilkos és megint más – legalábbis eredetileg – a bolsevik tömeggyilkos motivációja. Idő híján éppen csak néhány tőmondatot a XX. század e két gyilkostípusáról. A bolsevik: lélek és értelem helyén taktika. A taktika fegyelme. A taktika mint egyetlen mozgatóerő, mint morál, mint „a cselekvés vezérfonala”. A filozófiai rabulisztika, a skolasztikus csűrés-csavarás, a rideg dogma valami egyházi jelleget kölcsönöz az egésznek, ami a pszeudo-munkásmozgalom nyárspolgári bűzével, valamint a kínzókamrák és a mártíriumok mellékzöngéjével egészen különös együttest alkot. Van benne valami a jezsuitizmusból, de a jezsuiták elitizmusa nélkül. A bolsevik elitet szétzúzták, a 30-as évek elitje pedig, amely az úgynevezett ötvenes éveket teremtette, sosem volt elit, legföljebb parancsnokság, vezérkar, magasrangú szolgahad. A náci? Rokonellentét. Egyszerűbb, mondhatni modernebb. Nem a taktika embere, leplezetlenül alapoz a kultúra évezredei során visszaszorított ocsmány ösztönökre. A náci fegyelem katonai fegyelem, különítményfegyelem. Sajátos ötvözete a bolseviknak, a gyarmati katonának, a középkori lovagnak, a főkönyvelőnek meg a konkvisztádornak. A náci az őrület, az elszabadult kutyafalkák, a kocka alakra szabdalt tömegmozdulatok, a tajtékzó nemzeti ittasság, a gyilkosság és az öngyilkosság, a nyílt kétségbeesés és a nihil. Elit-imitációval párosult kisebbrendűségi komplexus. A nácizmus az ember idegszálaiban él, mint gyűlölet, mint agresszió, mint bacchanália, mint butaság, mint menekülés, mint védelem a tömeg mélyén és mint a lerészegedett, lumpenné züllött ember munkakerülése, megint csak Thomas Mann kifejezésével élve.

A lázadó emberben Camus azt mondja, hogy a bolsevizmus univerzalitásra tör, a náci – vagy fasiszta – mozgalom azonban nem. Nos, ez alapos tévedés. De érthető: szellemi ember lévén Camus önkéntelenül is egy konstruktív mozgalom pozitív ideológiáját kereste, ha csupán álcaként is, a nácizmusban. Holott az egyetemességre törő igényét a náci mozgalom éppenséggel dekonstruktivitása, negativitása révén jelentette be. Nézzük csak, hogyan kapcsolódott az egyetemes mítoszba, ha csupán negatív főszereplőként is, hogyan tört az univerzalitásra, ha nem is a szeretet, de épp a fonákja, a gyűlölet, a gyilkosság által.

Bármilyen tudomány vizsgálja is az antiszemitizmus kérdését – persze valódi és nem holmi ideológiai botcsinálta tudományra gondolok –, mindig egyazon eredményre jut: tehetetlenül áll előtte. Felsorakoztat néhány kézenfekvő történelmi, gazdasági, társadalmi, tudatállapoti, szituációs stb. okot, majd megállapítja, hogy irracionális. Én azonban úgy hiszem, hogy az elbeszélés szelleme erre is jobb magyarázattal szolgál. Freud említi, hogy a németek antiszemitizmusát az egykor pogány germánoknak a kereszténység ellen való lappangó lázadása is motiválja, elvégre a keresztény hit a zsidó monoteizmus gyermeke. Szerintem azonban ez, ha egyáltalán, akkor legföljebb távoli hárfakíséretként színezheti csupán a brutálisan harsogó indulót. Aztán meg, ha így lenne is, ugyan miért lázadoztak a németek pontosan az 1933-tól 1945-ig terjedő tizenkét esztendőben a kereszténység, azaz a zsidóság ellen? Nos, a kérdés mégsem annyira abszurd, mint amilyennek első pillantásra látszik. Isten óvjon minket az obskurus misztikától, attól, hogy a germán lélek mélyrétegeiben vájkáljunk, de tény és való, hogy az újkorral kezdődött évszázadok során a zsidókkal való bánásmód, a zsidókhoz való viszony, köznyelvileg szólva a zsidókérdés Európa lelkiismereti kérdése lett. Mondhatni, a körmére égett, akárcsak az újkori forradalmak, melyeknek legemlékezetesebbje, a francia azután kimondta a zsidók emberi és jogegyenlőségét. Önmagában véve az ilyen törvényalkotás azonban még nem mindent jelent, hacsak az elbeszélés szelleme is be nem fogadja, és nem szentesíti. Mit akarok mondani? Azt, hogy a tevőleges antiszemitizmus ettől fogva valóban botránykő lett, és ezentúl mindig is a szerződésszegés fekete köntösében jelent meg. Mellesleg utalok itt csupán a Dreyfus-ügyre vagy a tiszaeszlári perre, melyek a maguk nagyságrendje szerint, de azonos hatást keltettek: botrányt, a sötét meg a világos, a retrográd meg a progresszív, a jó meg a rossz erőinek plasztikus elrendeződését. És ha már mindenképpen mélylélektani mozgatórugókat keresgélünk a német, a náci antiszemitizmusra, akkor én ezeket sokkal inkább a németeknek a felvilágosodás, pontosabban a francia felvilágosodás elleni lázongásában vélem látni, aminek erősen aktuális tartalmakat adhatott az elveszített világháború meg a rákövetkező „béke”.

Az előbb már céloztam arra, hogy a náci mozgalom egyszerűbb, ha úgy tetszik, nyíltabb eszközökkel dolgozott, mint a bolsevik. Egyszerűség – ez egyben a maszk egyszerűségét is jelenti. A botránykeltő, a modern Káin, az, aki a hatalmi dinamizmus számára a szerződésszegést választja hajtómotornak, aki tehát úgy akar bekerülni az elbeszélésbe, hogy szembeszáll szellemével, az fölkelése zászlajára tüstént kitűzi az antiszemitizmust. Ez egyetemes jelkép és világos felszólítás a cinkosságban való elkötelezettségre. Az antiszemitizmus tehát, a zsidók ellen elkövetett bűntett révén, az érvényes szerződés és e szerződésre még nagyon is fogékony-érzékeny lélek ellen elkövetett bűntett. Így jelentette be tehát igényét a náci mozgalom az egyetemességre – másrészt így vált halhatatlanná rémtette. Megszegte azt a szerződést, amelyre az érvényben lévő szellem nemrég még büszke volt, és amelyet megszeghetetlennek tekintett. Akárhogy analizáljuk is, a holocaust füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, miközben lángjai eltakarhatatlan jelet égettek az égboltra. Ebben a kénes fényben az elbeszélés szelleme újramondta a kőbe vésett szavakat; ebbe a lidérces új fénybe állította most az ősi történetet, valósággá tette a példázatot, életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot. A holocaust első számú színtere: Auschwitz lett minden időkre a náci táborok gyűjtőneve, jóllehet száz meg száz tábor működött még, és jól tudjuk, hogy még magában Auschwitzban is a nem zsidók tízezreit tartották fogva és pusztították el.

Éppen csak érintőlegesen teszem hozzá mindehhez, hogy amikor Sztálin birodalmi bolsevizmusa végül elszántan és leplezetlenül a szerződésszegés nemzetiszocialista, Európa- és civilizációellenes útjára lépett, első dolga volt, hogy ezt egy „zsidó-perrel” demonstrálja: ezzel mintegy felöltötte azt a színpadi maszkot, amelyről a nagy mítosz valamennyi nézője és résztvevője azonnal ráismer a főszereplő céljára és jellemére. Szerencsére – legalábbis ebben a tekintetben – elég későn nyilatkoztatta ki igazi elhivatottságát. De ne higgyék ezt csupán a zsidók szerencséjének, hiszen a végsőkre elszánt szerződésszegő, univerzalitása jeleként, ritkán éri be a világkatasztrófánál kevesebbel.

Tisztelt barátaim, már befejezem. Még egyszer le akarom szögezni: nem volt célom – nem is lehetett, mert értelmetlen lett volna –, hogy a náci és a szovjet táborok egyezéseit, különbségeit mérlegeljem. A szenvedésre nincsen mérce, az igazságtalanságnak nincsen fokmérője. A Gulagot is, a náci táborhálózatot is egyazon célra hozták létre, és hogy céljukat betöltötték, arról az áldozatok milliói tanúskodnak. Hogy azután a kollektív emlékezet, az elbeszélés rejtélyes, de határozott szelleme miért választja ki magának inkább ezt a tábort, mint amazt, de mindenesetre egyúttal amannak is a jelképe gyanánt, erre próbáltam az előbb néhány okot találni. Mindenesetre a mítosz Auschwitzról szóló döntése ma már végérvényesnek látszik: az Auschwitz-elbeszélés átment már a titkos érdeklődés, a látszólagos felejtés azon időszakán, amit a pszichoanalitikai iskola elfojtásnak nevez. A Gulag, ebben biztos vagyok, minden hasonlóság dacára más elbeszélés. Egyetlen szóval sem mondom, hogy kevesebb benne a bűn, a borzalom, hogy kevésbé megrázó: de – milyen fájdalmasan sajátságos! – a maradandóság mégsem ezen múlik, és én úgy érzem, hogy ezen a történeten még munkálkodik az elbeszélés szelleme, mielőtt ráüti majd a végső forma pecsétjét. – Végezetül, és ezt a szörnyű mondatot, sajnos, sem a magam, sem az Önök számára nem takaríthatom meg: még mindig nem lehetünk százszázalékosan bizonyosak felőle, hogy a bolsevik táborokról valóban befejezett múlt időben beszélhetünk.