A kudarc

Első fejezet

Köves arra eszmélt, hogy zúg a füle; valószínűleg elaludt, csaknem elmulasztva a rendkívüli pillanatot, amikor a csillagfényes magasságból a földi éjszakába ereszkedtek. A repülőgép fordulatai közt minduntalan fölbillenő látóhatár szegélyein elszórt, pisla fények mutatkoztak; akár imbolygó hajókaravánnak is nézhette volna a sötét óceánon. Ám alattuk szárazföld volt; ilyen szánalmas képet mutat tehát ez a város? Kövesnek otthona jutott eszébe, a másik város – Budapest –, amelyet elhagyott. S noha már tizenhat órája repült, most először érte utol, mint valami könnyű részegség, a távolság bizonyossága, amely a Duna meghitt kanyarulatától, a lámpafüzéres hidaktól, Buda magaslataitól és a Belváros fénysugaras koszorújától elválasztja. Itt is megpillantott ugyan egy halványan csillámló szalagot odalent: alighanem valami folyóét; fölötte egy-egy gyéren kivilágított ívet – föltehetően hidakéit; s lejjebb ereszkedve azt is ki tudta már venni, hogy a folyam egyik oldalán a város egy lapályon terpedt széjjel, a másikon viszont hegy-dombos vidékre települt.

További megfigyeléseket Köves nem végezhetett. A gép földet ért, az ilyenkor szokásos kapkodás: a biztonsági öv kioldása, néhány gyors rántás meggyűrődött ruházatán, egy találóan rövid búcsúszó angol útiszomszédjának – az angol valami szupercég képviseletében röpködött a föld körül, a repülésben szerzett tapasztaltságának Köves nagy hasznát látta az úton – kissé megzavarta Kövest, aki végül is életében most először kelt át világrészeken, s ráadásul az egyetlen kiszálló volt ezen a helyen. Emellett az út minden fáradalma is mintha most egyszerre szakadna rá: alig várta már, hogy elvegyék tőle a poggyászát – jóllehet az mindössze egyetlen bőröndből állt, amire szüksége lehet még, azt hírneves, jómódú barátja segítségével majd beszerzi utóbb, itt a helyszínen –, önmagát pedig az alkalmazottak gondoskodására bízza.

Hiába várakozott azonban; senki sem sietett elébe, a repülőtér sötét volt és teljesen elhagyottnak látszott. Mi történt itt?! Sztrájkolnak? Háború tört ki, és elsötétítették a repülőteret? Vagy egyszerű hanyagság, az idegenre bízzák, hogy kifürkéssze az utat? Köves néhány tétova lépést tett abba az irányba, ahol a távolban szilárdabb körvonalakat sejtett a tekintete, feltehetően a repülőtéri épületét; hamarosan megcsúszott azonban – úgy látszik, a sötétben letévedt a betonról –, és ugyanakkor mintha hirtelen pofon vágták volna. Egy fényszóró kemény sugara volt; kíméletlenül épp az arcába irányították. Köves bosszúsan hunyorította össze a szemét. A fénysugár erre – mintha csak tudomásul vették volna méltatlankodását – sietve lejjebb siklott, s mintegy végigtapogatva a testét, a lába elé futott, ott néhány métert előre szaladt a talajon, majd ismét visszatért Köves lábára és azután újra elébe. Így akarnak utat mutatni neki? Mindenesetre különös eljárás; előzékenységnek éppúgy tekintheti, akár parancsszónak: s miközben ezt fontolgatta, Köves azon kapta magát, hogy – kezében bőröndjével – máris az előtte táncoló fénycsóva nyomába indul.

Meglehetősen nagy utat kellett megtennie. A reflektorfény ugyan minden egyebet vaksötétbe borított körülötte, Köves úgy észlelte, hogy lába alatt gazos talaj és újabb kifutópályák váltakoznak. Ezek azonban már keskenyebbnek tűntek; talán alkalmasak sem lettek volna afféle korszerű óriásgép fogadására, mint amellyel Köves megérkezett; talán – tűnődött Köves – amazt nemrég építhették, s ez magyarázhatja, hogy emezeknél távolabbra került. Vagy netalán – fontolgatta tovább – nem akarják itt, hogy az idegen utas rögtön mindent tisztán lásson?

A fénysugár ekkor hirtelen kialudt; úgy látszik, céljához ért; s Köves most kivilágított bejárattal és egy emberrel találta magát szemközt. Pontosabban egy emberi forma körvonalaival inkább – néhány lépcsőfokkal magasabban, mint ahogyan ő állt –, mert a bejárati világítás ismét csak úgy esett, hogy Köves a fénytől ezúttal sem látott. De végre legalább egy ember; s Köves kizárólag azért nem szólította még meg, mert hirtelen zavarában azt sem tudta, milyen nyelven mondjon neki jóestét.

De a segítségére siettek:

– Megjöttünk? – tudakolta tőle az ember. A kérdés inkább barátságos üdvözlésként hatott, egy nehezen meghatározható hangsúly – talán valami kárörömféle – bizonytalan árnyalatát, lehet, már csupán Köves képzelte hozzá.

– Meg – felelte.

– No lám – mondta az ember, megint csak olyan hangsúllyal, ami – valószínűleg, mert nem láthatta közben a beszélő arcát – újabb fejtörést okozott Kövesnek. Sehogy sem tudta eldönteni, hogy gúnyt, sőt valamiféle alattomos fenyegetést, vagy egyszerűen a puszta megállapítást hallja-e ki belőle. Ez a bizonytalanság indíthatta magyarázkodásra, hiszen erre senki sem szólította fel:

– A barátomat jöttem meglátogatni – mondta. – Csak azért nem értesítettem előre, hogy meglepetést szerezzek neki…

– Miféle barátját? – kérdezte az ember.

– Bizonyos Sziklait… később Stones-t… jelenlegi nevén pedig Sassonét, a világhírű vígjáték- és forgatókönyvírót – magyarázta Köves. S mint aki végre a tények szilárd talaját érzi a talpa alatt: – Ismernie kell a nevét! – tette hozzá, az eddigieknél jóval határozottabban.

– Ön nagyon jól tudja, hogy ilyen nevű írót itt mi nem ismerhetünk – mondták neki.

– Nem?… – kérdezte Köves; s mivel nem érkezett válasz, megjegyezte: – Tudni nem tudtam, de tudomásul veszem. – Kis ideig hallgatva állt ott, a bejáratból ráeső sárgás fény furcsán megnyújtotta árnyékát, kezében lógó bőröndjét valami testéhez tartozó, formátlan kölöncnek mutatta. Azután az eddigieknél jóval halkabban, úgy, ahogyan némi bevezető társalgás után egyszerre bizalmasra fordítjuk a szót, megkérdezte: – Hol vagyok?

– Otthon – hangzott a válasz. Most az ember tartott kis szünetet. Az immár hűvösödő tavaszi éjszakában Köves megpillantotta leheletének könnyű páráját – végre valami vitathatatlan híradás ennek az embernek a fizikai valóságáról –, amint ismét megszólalt. Ezúttal egyértelmű nyájassággal, már-már bizonyos részvéttel kérdezte Kövestől:

– Akar visszafordulni?

– Hogyan? – kérdezte Köves.

Az ember kínáló mozdulattal, mint aki néma ajánlatot tesz Kövesnek, kinyújtotta a karját. Köves hátrafordult: alig kivehetően piciny ablaksor csillogott a távolban. Talán az ő gépe volt még, amellyel megérkezett. S egyszerre heves honvágy rohanta meg utasterének szavatolt biztonsága, kondicionált levegőjének melege, kényelmes ülése, nemzetközi társadalma, mosolygó légikisasszonyai, az étkezések gondtalan terülj-asztalkám szertartásai, sőt még unott és ritka szavú angol szomszédja iránt is, aki mindig tudja, honnan indul és hová érkezik.

– Nem – fordult vissza azután az emberhez –, azt hiszem, nem volna értelme. Ha már egyszer itt vagyok – tette még hozzá.

– Ahogy gondolja – mondta az ember. – Mi semmire sem kényszerítjük.

– Igen – ismerte el Köves –, nehéz volna bebizonyítanom az ellenkezőjét. – Elgondolkodott. – És mégis kényszerítenek – szólalt meg ismét. – Akárcsak az a fénysugár, amit elébem küldtek.

– Nem kellett volna követnie – vágta rá azonnal az ember.

– Persze – mondta Köves –, persze. Akár ott is maradhattam volna a puszta ég alatt, amíg kivirrad, vagy megfagyok – amiben azért akadt talán némi szónokias túlzás, mert hiszen tavasz volt.

Odafentről kurtán elfojtott nevetés ütötte meg a fülét.

– No jöjjön – mondta azután az ember –, essünk át a formaságokon. – Félreállt az útból, s Köves végre megmozdulhatott, hogy felhágjon a néhány lépcsőfokon.

Kivilágított, üres csarnokba lépett; most látta csak Köves, hogy mennyire megtévesztette odakint az éjszaka: itt benn ugyanis már korántsem találta annyira fényesnek a világítást; ellenkezőleg, inkább gyéren, hellyel-közzel foghíjasan, egészében eléggé siváran hatott. A csarnok önmagában véve nagy volt ugyan, egy nemzetközi repülőtér csarnokához arányítva azonban – amire pedig az elhagyott pultok, az üres pénztári ablakok és minden egyéb, csak futólag észlelt berendezés is mutatott – vidékiesen kicsi. Most vehette szemügyre végre azt az embert is Köves, akivel mostanáig beszélt: valójában inkább csak egy egyenruhát látott. Maga az ember annyira beleillőnek és tőle oly elválaszthatatlannak hatott, hogy Kövesnek már-már az a benyomása támadt – nyilvánvalóan téves benyomás persze, alighanem csak a fáradtsága sugallta –, hogy ez az egyenruha öröktől fogva létezett, mindig is létezni fog, és átmeneti viselőit mindenkor önmagához szabja. Egyébként az egyenruha ismerősnek rémlett neki, anélkül azonban, hogy felismerte volna. „Nem katona – tűnődött –, nem is rendőr. És nem is…” – kapta magát egy hirtelen elszabaduló gondolaton, amelyre nem is talált volna pontos nevet. Mindenesetre úgy határozott tehát, hogy vámtiszttel áll szemben: végtére ennek – ez ideig legalábbis – semmi sem mondott ellent. Az ember közben felkérte, hogy kövesse. Egy szobába tessékelte Kövest, a szoba közvetlenül a csarnokból nyílott: berendezése mindössze hosszú asztalból, mögötte pedig három irodai székből állt. A vámos – ahogyan Köves már elkeresztelte magában – rögtön az asztal mögé került és helyet foglalt Kövessel szemben. Kövesnek – noha jelentéktelen megfigyelés volt talán – mégis feltűnt, hogy nem a magától értetődően kínálkozó középső széket, hanem az egyik szélsőt foglalta el. Kövesnek át kellett adnia iratait, bőröndjét pedig az asztalra helyeznie.

– Fáradjon ki és foglaljon helyet – mondta aztán a vámos –: szólítani fogjuk.

Köves keresett hát magának egy széket a közelben; karosszék volt, bár felcsapható, párnázatlan faülőkéje nem sok kényelemmel kecsegtette. Helyéről az egész csarnokot láthatta; de amíg az irodában járt, idekint valamilyen változás történt, s alighanem a világítás körül – jött rá Köves: most ugyanis sötétebb volt, a lámpák egy részét időközben eloltották, meglehet, záráshoz készülődnek. Erre vallott, hogy a terem távolabbi sarkaiban, ráérős, kedvetlen mozdulatokkal, takarító személyzet kezdte meg működését; az elkoptatott, színtelen, mértéktelenül hosszú futószőnyegen pedig porszívót vonszolt egy sapkás, kék köpönyeges ember, de valamilyen divatjamúlt gépet, amilyet Köves régóta nem látott már – kehes duruzsolása egyhangú morajjal töltötte meg az egész termet. S most, hogy nem feszélyezte semmi, vagy talán mert máris hozzászokott, Kövesnek valahogyan ismerősnek tetszett ez a csarnok. Olyan érzése támadt – képtelen érzés persze –, mintha már járt volna itt egyszer; talán a sok műterméskő okozta – falakon, padlózaton, minden lehetséges helyen –, a pultok, a berendezési tárgyak jellegzetes vonalai: egy bizonyos ízlés, mondhatni stílus jegye egyszóval, amit a század közepe táján még modernnek tekintettek, de ami tizenöt-húsz esztendő múltán oly könnyen évült el. Csupán ez, no meg ismét elhatalmasodó kimerültsége kelthette benne azt a különös káprázatot, hogy amit lát, azt látta már egyszer, s hogy ami történik, az megtörtént már vele.

Mindamellett mégsem tudta, mi fog történni; s Kövest hirtelen valami könnyelmű, megadó, csaknem felszabadult érzés kerítette hatalmába; egyszerre készen állt minden kaland befogadására – jöjjön, aminek jönnie kell, jöjjön bármi, ami elragadja, tovasodorja, magába nyeli, aminek révén új fordulatot vehet az élete: hiszen nem ezért vágott-e neki ennek az útnak? Köves élete ugyanis odakinn, valahol az éjszakában vagy azon is túl, a mértéktelen terek távolában, ki tudja, talán már egy másik dimenzióban, mi tagadás, csődbe jutott. Hogy történt, mint történt: Köves többé – vagy jó ideig legalábbis – gondolni sem akart rá. Valószínűleg lassacskán ment tönkre, szívósan, mintha előre haladna, folyamatában tehát észrevehetetlenül: élt egy bizonyos életet, belecsöppent bizonyos helyzetekbe, megejtette választásait; és végül az egészből a kudarc képe kerekedett ki, tovább tagadni nem lehetett. Talán már a születésével kezdődött – nem, inkább a halálával, pontosabban az újjászületésével: Köves ugyanis túlélte a saját halálát, egy bizonyos időpontban, amikor meg kellett volna halnia, ő nem halt meg, holott ehhez már minden elő volt készítve, megszervezett, társadalmilag jóváhagyott, elintézett dolog volt – ám Köves egyszerűen vonakodott eleget tenni a követelménynek, nem bírt ellenállni a benne működő, természetes életösztönnek, valamint a kínálkozó szerencsének, s ilyenformán – dacolva minden ésszerűséggel – életben maradt. Emiatt később állandóan az ideiglenesség valamilyen kínos érzése kerülgette, mint aki átmeneti búvóhelyén egyre csak azt várja, hogy mikor kérik számon tőle a mulasztását; s bár erről Kövesnek magának, valószínűleg lelke – általában a lélek – finom szerkezete következtében nem volt pontos tudomása, mégis megmérgezte további életét és valamennyi tettét – jóllehet voltaképpen erről sem volt pontos tudomása, mindig csak az elképesztő eredményt látta. Egyszóval hontalanként lézengett a saját névtelen életében, akár egy nem őrá szabott, túl bő öltönyben, amelyet valamilyen homályos célból adtak neki kölcsön, mígnem egy szép napon elérte a megvilágosodás. Ez egy neonfényes, L alakú folyosó rövidebbik szárában esett meg vele (ahová egészen mellékes esetlegességek folytán került), alig tíz perc alatt (miközben ott egészen másra várakozott), s onnan (miután időközben esetleges ügyét is elintézte) már kész feladattal lépett ki az utcára. Ez a feladat lényegében véve – jóval később, például a repülőgép civilizált, nemzetközi környezetében, a világot ismerő angol útiszomszédja társaságában Köves még önmagának is restellte volna bevallani – egy regény megírásából állt. Csakhamar kiderült azonban, hogy Köves nincs birtokában a feladatához szükséges feltételeknek: nem ismeri például a regényírás gyakorlatát; csak nagy távlataiban látja, pontosabb részleteiben azonban korántsem, hogy miféle regényt is kell tulajdonképpen megírnia, márpedig egy regény elsősorban mégiscsak a tulajdon részleteiből áll; fogalma sincs róla továbbá, hogy mi a regény, amúgy egyáltalán; hogy miért írnak regényt egyes emberek, hogy ugyan miért írna ő maga, hogy mi az értelme ennek általában, és az ő számára speciálisan, hogy kicsoda is ő tulajdonképpen, és így tovább – megannyi fogas kérdés tehát, mindegyik külön-külön is alkalmas rá, hogy akár egy életre fennakadjon rajtuk az ember. Végül tíz év alatt mégiscsak elkészült a regény; Köves ezalatt kikopott a világból. A szórakoztatóiparból származó alkalmi jövedelmei – minthogy a regényírás Kövest mind alkalmatlanabbá tette az emberek szórakoztatására – veszedelmesen elapadtak; felesége áldozatos kenyérkereső munkára kényszerült, Köves gyötrődve látta fokozatos beletörődését kemény sorsába, melyen változtatni nem tudott; ő maga pedig ezalatt szobájába – egészen pontosan lakásuk egyetlen szobájába – zárkózva s ott a jelek elvont világába veszve úgyszólván azt is elfelejtette, hogy milyen is odakint az élet. Tetejébe regényét, miután utolsó pénzén egy szakmájában híres, első osztályú gépírónővel lemásoltatta, majd fényezett borítófedél közé köttette, a kiadó egyszerűen visszaküldte. „Lektoraink egybehangzó véleménye alapján regénye kiadására nem vállalkozhatunk”; „Úgy véljük, a művészi megfogalmazás nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó”; „Hogy mégsem válik az olvasó számára megrendítő élménnyé a regény, elsősorban főhősének furcsa reakcióin múlik”; „Mondatai rosszízűek, körülményesen fogalmazottak” – ilyesmiket írtak a mellékelt levélben Kövesnek.

Kövest korántsem ez a levél keserítette el; ő elvégezte kitűzött feladatát, e tekintetben – írhattak neki, amit akartak – semmi kétsége sem maradt; s hogy regénye megrendíti vagy nem rendíti meg az olvasót, azt Köves olyan zaklató és fölösleges kérdésnek tekintette, amit egyszerűen rá akarnak kényszeríteni, holott semmi köze hozzá. Mindamellett az olyan fogalom, mint az „olvasó”, továbbá a kiadó levelének mániákus fontoskodása ennek a legkevésbé sem tisztázott s – legalábbis az ő esetében – teljesen elvont fogalomnak a tárgyában mégsem hagyta nyugton Kövest, s végül ráeszméltette egy különös körülményre, amely hirtelen valami erőszakos képtelenség színezetében jelent meg előtte, tudniillik arra, hogy ő író. Márpedig erre Köves addig sosem gondolt, ha mégis, akkor másként; mindenesetre nem úgy, ahogy most a kiadói levél tükrében egyszerre megpillantotta önmagát, kiutasítva, ám egyúttal mégiscsak tárgyiasítva e sanyarú foglalkozási ágban. Szó, ami szó, megírt egy regényt; de csak úgy, ahogyan mondjuk végső katasztrófa esetén a repülőgépből is kivetette volna magát az ismeretlen semmibe, ha a túlélésre csupán ezt az egyetlen lehetőséget látja; s Köves számára egyszerre nyilvánvalóvá vált, hogy – képletesen szólva – földet most már csupán íróként érhet, vagy elvész a semmiben. Ez pedig a legkülönfélébb kérdéseket és gondolatokat ébresztette Kövesben. Mindenekelőtt is, hogy ezt akarta-e: vagyis, hogy amikor a megvilágosodás következményeként feladatát a maga számára kijelölte, az volt-e a tulajdonképpeni célja, hogy író legyen? Köves erre már nem emlékezett; a pillanat emlékét elsodorták az évek, a megvilágosodás élménye nehézkes munkává, mondhatni egyfajta robottá vált, tartalma csupán kérlelhetetlen parancs formájában működött tovább Kövesben, mely feladata teljesítésére sarkallta. Így hát a kérdés tisztázása Kövestől további megfontolásokat igényelt. Elképzelte például, hogy a kiadó nem ezt a levelet, hanem pontosan az ellenkezőjét írja neki. Sőt – Köves hallotta, hogy hajdanában előfordult ilyesmi –, hajnal táján megjelennek lakásán maguk a kiadói lektorok, élükön a főlektorral, biztosítják róla, hogy regényét egymás kezéből kapkodva egész éjszaka egyhuzamban olvasták végig, és hogy az kétségkívül a velőkig meg fogja rendíteni az olvasót; tehát tüstént ki is adják. És akkor? – merült fel a savanyú kétely Kövesben. Mit jelent egy könyv, számításba véve, hogy a földkerekségen legalább egy millió könyv jelenik meg évente, ha ugyan még ennél is nem több? Mit jelenthet az olvasó futó megrendülése (Köves lelki szemeivel látta a megrendült olvasót, amint újabb megrendülést keresve szórakozottan máris újabb könyvért nyúl a polcra) azokhoz az esztendőkhöz viszonyítva, amelyeket ő, Köves, a feladatának szentelt, miközben tönkre silányította életét, kiszikkasztotta önmagát és elgyötörte a feleségét? És végül hogyan békélhetne meg emésztő feladatának gyakorlati eredményével: a nyomorúságos honoráriummal – hogy mindennek a végére járjon, Köves legújabban ez irányban is tájékozódott –, amit néhány hónap alatt megkereshetne bármely közhasznú, kétségbevonhatatlan és semmiféle kiadói lektor által nem minősíthető ipari szakmában?

Köves előtt mi sem vált nyilvánvalóbbá tehát, mint hogy zsákutcába jutott, ráadásul az idejét is jóvátehetetlenül elfecsérelte. A regényírástól végképp megcsömörlött; sőt, mintegy kijózanodva egy tíz esztendeig tartó szakadatlan részegségből, tiszta fejjel Köves most már fel sem bírta fogni valójában, hogy miként is adhatta fejét ilyen esztelen vállalkozásra. Ha legalább ismerné az okát, akkor – Köves legalábbis így érezte – némi vigaszt találhatna a szükségszerűségben. Mint mindenki, ő is hallott róla természetesen, hogy a regényírás útjára állítólag a tehetség sodorja az embert. Köves számára azonban ez a kifejezés semmi felfoghatót sem tartalmazott. Valahogy olyan színezetben tűnt ez fel neki, mintha valakiről azt mondanák: egy csinos szemölcs virít az arcán. Ez a szemölcs aztán, szó se róla, csúf gyulladássá, sőt rákká is elfajulhat – vagy megmarad vonzó dísznek: ez már nyilván szerencse kérdése. Csakhogy Köves sosem fedezett fel magán efféle rendellenességet, ő sosem érezte magát valamilyen büszke, vele született megkülönböztető jegy akár szerencsétlen, akár kiváltságos tulajdonosának. Máshol kell lappangania a hibának – vélte Köves –, valahol mélyebben; őbenne, a körülményeiben, a múltjában, ki tudja, talán a jellemében: mindabban, ami történt vele, élete egész alakulásában, amelyre nem fordított elegendő figyelmet. Ha legalább megismételhetné; ha újra kezdhetné – ábrándozott Köves –, úgy minden másként alakulna, most már tudná, hol kellene korrigálni, fordítani rajta. Mindez persze – jól tudta – lehetetlen; ekkor döntött az utazás mellett. Nem mint hogyha cserben akarná hagyni feleségét, otthonát, hazáját: de úgy érezte, új ösztönzésekre van szüksége, idegen forrásokban kell megmártóznia, hogy felfrissüljön; a távolba vágyott, hogy közelebb kerüljön önmagához, hogy elvethessen minden régit és birtokába keríthessen valami újat – egyszóval, hogy rátaláljon önmagára, hogy új alapokon új életet kezdjen.

Egy álma is – afféle minduntalan visszajáró álom, amilyen mindenkit meglátogat olykor – erre ösztökélte Kövest. Lebegéssel kezdődött, Köves a semmiben volt. Csillámló semmi volt ez, körös-körül apró fénypontokkal, mint a csillagok; de semmi volt, és a sok pici fény Kövest inkább megtévesztette, mintsem hogy eligazította volna. Szorongás következett, a nagy terekben saját szűkösségének keserves tudata, félelem; de nem attól félt, hogy elveszhet, hogy mintegy feloldódik és beléolvad a semmibe: ellenkezőleg, Köves álmában is határozottan érezte, attól fél, hogy rábukkan valamire. Keresett valamit, de nem akarta megtalálni; még pontosabban: találni akart valamit, de nem azt, amit keresett. Aggodalma nőttön-nőtt; egyszerre csak, mintha valami ördögi szökőkút láthatatlan sugarai lövellték volna a magasba őket, Köves elé dolgok foszlányai vágódtak, arcok és tárgyak, amelyeket ismert. Egy-egy arc, amit szeretett, egy-egy tárgy, amit naponként használt vagy látott, egy-egy holmi, amit mindennap magára öltött. Próbálta elérni, a kezébe venni őket, de nem tudta; s úgy érezte, tehetetlen kapkodását ezek a tárgyak és arcok valamilyen szemrehányással figyelik, s azért kínálkoznak föl neki, hogy küzdelemre kényszerítsék és bizonyítsák szinte: nem képes megragadni őket. Fájdalmas tehetetlenségüket, ellibbenésüket, alászállásukat, szétfoszlásukat Köves a saját bűnének érezte: igen, bűnnek érezte, hogy hasztalan küzd értük, nem tudja kezében tartani azt, ami mind-mind az ő tenyerének melegére vágyott – Köves jól érezte ezt a kívánságukat, még az élettelen tárgyak félszeg sóvárgását is; ezért menekült előlük. Végre maga mögött hagyta őket, eltűntek; ő pedig valamilyen üregbe: barlangba vagy alagútfélébe jutott. Itt jó volt, mert az alagút biztonságos volt, sötét és meleg; jó lett volna itt maradni, megbújni homályában; ám Kövest valami akaratlan lendület hajtotta, melyen úrrá lenni nem tudott, tovább, előre, a távolban derengő fény felé. Az alagút egyszerre kiöblösödött, kör alakú térséggé tágult, s mene, tekel, ufarszin-ként Köves lángoló betűket látott a szemközti falon. Első pillantásra megrémült tőlük; de aztán észrevette, nincs különösebb baj, egy jól ismert téren áll – valószínűleg valahol a Körút közepén – s egy modern reklám rőten, sárgán és kéken villódzó betűit látja. Csakhogy ezek a betűk oly gyorsan váltogatták színeiket, sőt még formáikat is, hogy Köves – pedig érezte, rendkívül fontos üzenetet tartalmaznak, melyet mindenki, az egész világ ismer már, csak még egyedül ő nem – végül egyetlen szót sem tudott összeállítani belőlük. S mialatt mind dühösebben viaskodott, hogy kihámozza értelmüket, a betűk mintha egyszerre megvadultak volna: először forogni kezdtek, de mind eszelősebb sebességgel; majd a színes fények reménytelenül összemosódtak, elhalványultak, s Köves végül már csak egy alig-alig derengő gömböt látott, valahol mélyen a lába alatt – ő maga pedig ismét csak a semmiben volt. Akkor vette csak észre, hogy ez a gömb mennyire hasonlít a földgolyóhoz; lám, még valamilyen ábra is mutatkozik rajta: de nem a földrészeké és a tengereké – inkább holmi kusza rajzolat, lomha tengeri puhányként alakját váltogató, mind ijesztőbb formákat öltő, furcsa árny. S Köves rémülten érezte, hogy ennek a szűntelen mozgásban lévő árnyéknak, ezeknek a folyvást alakuló vonásoknak hasonlítaniok kell valamihez: nem, inkább valakihez, mégpedig valaki mondhatatlanul fontos lényhez, akiről Köves hamarjában nem tudta, hogy félelem vagy vonzalom köti-e hozzá, de aki – s ebben viszont már egészen biztos volt – ezt a sötét, alaktalan foltot, ezt az árnyékot erre a tejüveges golyóbisra veti. Meg kell fejtenie, ki lehet; minden erejét megfeszítve törte a fejét; s egyszerre, de olyan hangon, hogy szinte belérepedt a füle, a saját nevét hallotta meg.

De csak álma fokozhatta ily hatalmassá ezt a hangot: a vámos szólította ugyanis az ajtóból, s valószínűleg kétszer-háromszor is el kellett ismételnie a nevét, míg Köves restellkedve felfogta végre, hogy várakozás közben elaludt; most sietve ugrott hát talpra, hogy az irodába kövesse a vámost.

Bár kissé kábult volt még, Köves odabent mégis változásokat észlelt. Mindenekelőtt is – talán mellékes körülmény, de Kövesnek már a legelső lélegzetvétellel feltűnt – a szobát csípős dohányfüst töltötte meg; Köves kelletlenül hunyorgott, a maró levegő köhögésre ingerelte: nem ehhez a dohányhoz szokott – valamivel jobbhoz mindenesetre. Azonkívül most hárman ültek vele szemben: a két szélső széken egy-egy vámos, Köves ismerőse az egyik, a másik meg egy másik – ennél jobban Köves aligha tudta volna jellemezni, mert ha személyes vonásait tekintve nyilván különbözött is a társától, egyenruhája s az arcán tükröződő közömbös figyelem révén mégiscsak pont ugyanolyan volt; s az ő vámosáról is csak onnan tudta még, hogy ő az, mert a szeme láttára ült le előbb a jobb oldali székre. A középen ülő embert első pillantásra katonának nézte volna Köves, ha csakhamar meg nem állapítja, hogy sárgásbarna öltönyén, katonaszínű ingén és nyakkendőjén kívül semmi más nem szól e föltevése mellett: se rangjelzés, sem öv, sem vállszíj nem díszítette; így tehát – állapította meg Köves – katona mégsem lehet. Végül úgy döntött, hogy vámos ez is, bár nyilván másféle vámos – amolyan fővámos. Előttük, az asztal közepén meg a bőröndjét látta viszont.

Amint a szobába belépett – vámosokkal legyen mindig udvarias az ember –, Köves barátságos jóestét mondott, majd előzékenyen várta a kérdéseiket. Ám, akár mert még nem döntötték el, mit kérdezzenek, akár valami egyéb okból, amelyről Köves mit sem tudhatott, nem kérdeztek semmit. Egyikük cigarettázott, a másik valamiféle irományok közt lapozgatott, a harmadik őt fürkészte – ködös tekintete előtt úgy összemosódtak, hogy Köves végül egyetlen, háromfejű, hatkezű gépnek látta őket; s nyilván csak a kimerültségtől megzavart eszének kellett tulajdonítania, hogy hirtelen azon kapta magát: már-már valami mentségen töri a fejét, mint akin átláttak és felfedték titkát – titkát vagy bűnét; egyremegy –, amellyel itt most mindjárt meglepik majd, hiszen ő maga – Köves – még nincs tisztában vele.

– Nem kaptam vámívet – jegyezte meg végre, eléggé nyersen, mintegy, hogy helyreállítsa a valóság arányait és a rendet.

– Van talán elvámolnivalója? – emelte fel a fejét az iratai közül rögtön a középső ember.

– Nem tudom, mi esik itt vám alá – felelte fagyos udvariassággal Köves. Felsoroltak neki néhány árucikket; Köves lelkiismeretesen gondolkodott, egyes tételeket el is ismételtetett magának, illemtudó idegen módján, aki éppen mivel megbecsüli, nem becsüli túl a helyi hatóságot – még némi körülményeskedést is megenged magának, hogy jóakaratát, egyszersmind azonban a jogait is hangsúlyozza –, majd azt felelte, hogy emlékezete szerint csomagja a felsorolt cikkek egyikét sem tartalmazza. De – tette hozzá mindjárt – ha akarják, győződjenek meg róla. Amire azt a választ kapta, hogy neki kell tudnia, mi van a poggyászában; Köves pedig megkérdezte erre, óhajtják-e látni a bőröndjét.

– Kinyissam? – kérdezte, s be sem várva a választ, valami különös buzgalommal, amelyet ő maga is túlzottnak érzett, de megfékezni sem tudott már – mintha csak valaki más cselekedne az ő nevében – máris a táskájához ugrott, hogy felpattintsa a zárat. De fölöslegesen fáradozott: a táska nyitva volt. És amikor a fedelét sietve fölemelte, a holmijait többé-kevésbé rendben találta ugyan, mégsem abban a szeretően vigyázatos, gondos rendben, ahogyan a felesége összerakta neki.

Meghökkenten meredt a bőröndjébe, mintha valamilyen szemérmetlenséget rejtettek volna belé.

– De hiszen ezt már átvizsgálták! – kiáltotta aztán.

– Természetesen – bólintott a fővámos. Kis ideig szótlanul fürkészte Kövest, Köves mintha valami halvány mosolyfélét látott volna átsuhanni keskeny, fakó arcán. – Ön mindig úgy tesz, mintha csodálkozna – tette még hozzá, s Köves észrevette, hogy futó pillantást váltott az ő vámosával – arra kellett gondolnia, hogy ez már tájékoztathatta főnökét a korábbi társalgásuk folyamán tanúsított magaviseletéről.

Némi csend támadt, Köves tétován állt a helyén, egy kérdés után kutatott, melyet sehogy sem talált, s helyette ezt kérdezte végül:

– Mi a tervük velem?

– Ez öntől függ – felelte rögtön a középső ember. – Nem mi hívtuk, ön érkezett ide –, s Kövesnek eszébe jutott, hogy az ő vámosától is hallott már valami hasonlót ma este.

– Én, hogyne; de miért olyan fontos ez? – kérdezte.

– Nem mondtuk – hangzott a válasz –, hogy fontos; de ha fontos, akkor nem nekünk fontos. Önmagát kell faggatnia, nem bennünket.

– Miről? – kérdezte, az álmosságtól nyűgösen Köves, akár egy gyerek.

– Arról, hogy mi hozta ide. – Nem kérdés volt ez, nem is felszólítás, Köves mégis válaszon törte a fejét; de kimerült agya cserben hagyta; s mint aki töredékes álmaiból találomra kiragad egy összefüggéstelen képet, úgy motyogta végül:

– Láttam egy fénysugarat, azt követtem.

De tévelygő értelme a helyes szavakra bukkanhatott, mert válaszát láthatóan kedvezően ítélték meg:

– Kövesse továbbra is – bólintott a fővámos megenyhülten, sőt valami talányos, csendes komolysággal, ami hirtelen a két mellette ülő vámos arcára is áttelepedett, bár – ahogy ez már beosztottaknál szokásos – némileg eltúlozva az eredeti mintát; így azután erre a két szélső arcra most valamilyen merev, kérlelhetetlen ünnepélyesség kifejezése dermedt, s Köves – e pillanatban legalábbis így érezte – nem lepődött volna meg, ha felállnak és szalutálnak, vagy énekelni kezdenek. Tekintetük, anélkül hogy fejüket is arra fordították volna, a fővámos felé siklott; ez azonban nem mozdult, s most ismét a korábbi modorában folytatta:

– Az iratai rendben vannak. Úgy fogjuk tekinteni, mintha külföldön tartózkodott volna. Nyilván folytatni kívánja eredeti tevékenységét. Ebben a borítékban – rakott Köves elé az asztalra egy barna papírborítékot – megtalálja a lakáskulcsát és a címét. Tekintse letéti tárgynak, mintha nálunk hagyta volna és most visszakapná. A bőröndje itt marad. Majd értesítjük, hol és mikor veheti át.

Elhallgatott. Majd olyan hangon, amely bizonyos beidegzett gépiességen kívül semmit, sem ígéretet, bár elutasítást sem tartalmazott, hozzáfűzte még:

– Üdvözöljük itthon! – s kinyújtott karja az ajtó felé mutatott.

Második fejezet

Az éjszaka hátra lévő óráit, bár kijelölték otthonát, Köves mégsem az ágyában töltötte el; hogy egészen pontosan hol, azt az első pillanatban, amikor, valószínűleg csak rövid és felületes, mégis mindent feledtető álmából felriadt, talán ő maga sem tudta. Az ég éppen üveges fényt öltött; tagjait zsibbadtnak, elgémberedettnek érezte, lapockáját egy sétatéri pad támlája nyomta, nyaka, mintha kibicsaklott volna – meglehet, álmában egyszerűen ráejtette a mellette üldögélő idegen alak, egy alaposan megtermett, hájas, pettyes mintájú lepkenyakkendőt viselő férfi vállára.

– Felébredtünk? – kérdezte, széles holdvilágképén barátságos mosollyal az idegen.

S minthogy Köves még mindig szótlanul és a hirtelen ébredéstől zavaros tekintettel bámult rá, magyarázóan hozzátette:

– Jó nagyot aludtál itt a vállamon – úgy látszik tehát, az éjszaka folyamán már a tegeződésig is eljutottak. Nem: Köves csak most emlékezett rá, hogy a férfi mindjárt ezzel kezdte, úgy szólította meg, mintha ismernék egymást – nyilván összetévesztette valakivel –, és ő, Köves, ráhagyta, mint aki nem túlságosan ragaszkodik a kilétéhez. Arra is emlékezett most már Köves, hogy új ismerőse bárzongoristának mondta magát, aki munkahelyéről, egy közeli mulatóból jövet (Köves akkor még alaposan el is csodálkozott magában, hogy lám, még mulató is akad ezen a helyen) itt a padon szellőzteti ki tüdejéből a lokál füstös levegőjét.

Mennyit alhatott? Egy percet, vagy egy órát? Köves idegenül nézett körül: a téren még égtek a ritkásan elhelyezett utcalámpák – zöld lángú gázlámpák, csavaros ékítményű vasoszlopokon, akár Köves boldogabb gyerekkorában –, a teret körülvevő szürke, ütött-kopott házak ablakaiban itt-ott már villanyfény gyulladt. Köves szinte hallotta a mögöttük folyó nyüzsgést, az ébredés, a készülődés rohangáló, kapkodó neszeit, szinte várta, hogy hirtelen felpattannak a még bezárt kapuk s a nyirkos kapualjakból majd a térre zúdulnak és felsorakoznak az emberek, hogy számba vegyék őket – álmodhatott valamit, oktalan gondolatai alighanem még mindig abból táplálkoztak. Mégis, Kövest kínos szorongás, mintegy valamilyen mulasztás érzése fogta el: valahol már létszámba vették, valahonnan hiányzik – harsányan elhangzó nevére jóvátehetetlen némaság lesz a válasz.

– Mennem kell! – ugrott fel hirtelen a padról.

– Hová? – lepődött meg a zongorista, s Kövesnek eszébe jutott, hogy az elmúlt órák során hányszor tartotta már vissza a távozástól ez a meglepődött – vagy legalábbis meglepődötten csengő – hang.

– Haza – mondta.

– Minek? – Tágra nyílt szemével, széttárt tenyerével a zongorista csakugyan úgy festett, mint aki sehogyan sem érti Kövest, Kövesben – mint már annyiszor – ismét azt az érzést keltve, hogy csak szokatlanul nagy erőfeszítéssel értethetné meg vele a szándékait, melyek akkor is csak holmi nevetséges akadékoskodások maradnának.

– Fáradt vagyok – mondta bizonytalanul, mintha mentegetőzne.

– Hát pihenj! – paskolta meg lágy, kövérkés kezével a pad repedezett deszkáit a zongorista. Köves – talán még nem volt igazán ébren – érezte, hogy ellenállása gyengül; az előbbi szorongató sürgetést úgyszólván kellemes zsibbadtság váltotta föl benne.

– Most már úgysem fekhetsz le – magyarázta neki a zongorista, akár egy gyereknek –, mire bebújnál az ágyadba és elaludnál, már szól is a vekker. Vagy talán nincs meg a lelki békéd, ha éppen nem rohangálsz valami cél után? – s Köves, mintegy a nehéz felfogása miatt, már-már elszégyellte magát – úgy érezte, bármiről meg lehetne most győzni, ha kellő türelemmel vagy eréllyel kerül szembe.

– Ülj vissza még egy kicsit – folytatta a zongorista. – Nézd csak – húzta elő a Köves számára már meglehetősen ismerős, lapos üveget a kabátja zsebéből –, még kotyog valami az alján; ettől majd magadhoz térsz – s Köves megint engedelmeskedett, mint az elmúlt órák során annyiszor. Ezek az órák mostanra már valamilyen homályos küzdelem benyomását hagyták csak Kövesben, aminek ő maga mintha nem is annyira a részese, mint inkább a tárgya lett volna csupán; olyan tárgy, amelyet csakhamar szívesebben átengedett az ellenfélnek, mintsem hogy huzakodjon érte, mert – Köves úgy érezte – őneki pillanatnyilag csak a terhére van. Ez az értelmét is megbénító kimerültség; az éjszaka rendszerezhetetlen élményei; no meg tetejébe azok a jó, tüzes kortyok, amiket a folyton odakínált üvegből húzott: csakis ez lehetett az oka, hogy a mögötte álló éjszakának Köves még most, tisztuló ésszel is csak néhány töredékes részletét tudta volna felidézni.

Mindenesetre a repülőtérről autóbusszal jutott a városba; Köves emlékezett rá, hogy megpróbált éber maradni, elnehezülő feje azonban minduntalan a mellére bukott. Célja éppoly világos volt, mint amennyire homályos: mindenekelőtt ágyba kell kerülnie, hogy végre kialhassa magát – minden egyéb csak azután következhet. Lakásának pontos címét a borítékban, valami hivatalos színezetű nyomtatvány tetején megtalálta – bejelentőlap vagy igazolvány: a repülőtéri csarnok bizonytalan világában és siettében, hogy elérje az autóbuszt, Köves meg sem próbált kiigazodni rajta, mindössze annyit vett ki belőle, hogy hatósági felszólításra mindenkor köteles felmutatni. Kövesnek úgy rémlett, mintha a megjelölt utcában járt volna már – persze nem itt, ahol még egyetlen utcát sem látott, nemhogy járhatott volna bennük, hanem ott, ahonnan útnak indult: a szülővárosában, Budapesten; ám e különbség fölött, holott még félreértéseknek válhatott a forrásává, Köves elég könnyen átsiklott, mert élt benne a remény, hogy az utcáját itt is megtalálja, ha másként nem, hát taxiba ül, futja rá az erszényéből.

Az autóbusz – kiszolgált, ócska batár – a lelkét is kirázta: Köves gyárakat látott, hosszú, sivár külvárost, elhanyagolt, romos házakat; aztán semmit; majd egy zökkenő ismét felriasztotta: alig világított mellékutcákban kanyarogtak, az ablakok sötétek voltak, a házakból rovarirtó szaga szivárgott, az utcák néptelenek. Később Köves széles, sötét főútvonalra emlékezett, a házak közt foghíjakkal, idővel éles kanyarodóra, és aztán egyszerre csak egy téren találta magát – ha jól emlékezett, felszólították, hogy szálljon le, mert a végállomáshoz értek –, ahol Köves az első pillanatban még bizonyos belső helyesléssel tekintett körül, mint aki pontosan tudja, hová érkezett.

Ám csakhamar ráeszmélt, hogy ez az érzése ellentmond a józan értelemnek, és persze – mint ez némi alaposabb tájékozódás után kiderült – a valóságnak is ellentmondott. Mindössze arról volt szó, hogy Köves úgy érezte, valahol látta már ezt a teret – mint ahogyan így, az éjszaka kellős közepén bármely városnak bármely, efféle középponti tere ismerősnek tetszhetett volna neki az első pillantásra, álmaiból, moziképekről, prospektusokból, képes úti könyvekből, kifürkészhetetlen eredetű emlékeiből. Azt a teret, amelyhez hasonlított – pontosabban, amelyhez ő hasonlította –, Köves Budapesten látta utoljára, mielőtt onnan elutazott: büszke épületek övezte, négyszegletes tér volt, közepén kicsiny park, benne impozáns szoborcsoportozat. Mármost ez a tér is, kétségkívül, négyszegletes volt, de persze másképp; itt is álltak épületek – még a gyér fényű utcalámpák is megmutattak valamennyit eredeti pompájukból –, hanem miféle siralmas látványt nyújtottak most! Csupa megnyomorodott, vén hadirokkant – hüledezett Köves. Megfeketült falak, málladozó vakolatok, lyukak és hézagok mindenütt. Harcok nyomait viselik? Természeti csapás sújtotta őket? Az egyik háznak, mintha megvakult volna, egy egész, fölső emeleti ablaksora hiányzott, a díszes portálok, az elegáns üzletek helyén néma kapualjak, bedeszkázott kirakatok. A tér közepén Köves itt is szoborcsoportozatot látott, a magas talapzaton tornyosuló főalak – egy ülő férfi – vállán, mellén madarak piszka; Köves közelebb lépett, hogy a szemébe nézzen – e komor tekintet talán majd útba igazítja –, de a leszegett kőfej, hallgatagon, kifürkészhetetlenül, a sötétségbe merült.

A tér elhagyatott volt, taxinak, éjszakai járműnek semmi nyoma; Köves gyalog indult tovább, valami furcsa biztonsággal, mint akit az emlékezet vagy úti tapasztalatai vezetnek, noha sok úti tapasztalattal nem dicsekedhetett és az emlékezete sem vezethette egy olyan helyen, ahol még sohasem járt. Utcákat hagyott maga mögött, léptei sorát megtizedelt, támolygó koldusokként szegélyezték a házak, s Köves emlékezett rá, hogy összerezzent, amikor valamelyik ablak mögött hirtelen felsírt egy csecsemő, mintha meglepné, hogy ebben a városban gyerekeket is nevelnek. Az utcasarkoknál mindig elfogta ugyanaz a félénk remény: minden alkalommal azt remélte, hogy eltévedt. Ám mindannyiszor pontosan az előre tudott helyre bukkant, legföljebb nem ismert rá azonnal: például egy magasépület helyén most romot vagy éppenséggel üres telket talált; egy jellegzetes utcarészlet helyett, amit hiába keresett, egy más jellegűt, de végül mégiscsak ugyanazt.

Köves emlékezetében ezek a percek maradtak a legmegpróbálóbbak: egy idegen városban járt, amelynek mégis ismerte minden zegét-zugát – különös érzés, Köves nem tudta, miként birkózzon meg vele. Lába ólmosan mozgott, mintha nem is aszfalton, hanem ragacsos szurokban járna. Valahol hirdetőoszlopot vett észre a járdaszélen, mindössze egyetlen plakát díszlett rajta, az is csak töredék, nagyobbik felét leszaggatták vagy az időjárás viszontagságai foszlatták le. A FÉNY VÁROSA – olvasta Köves a vastag nagybetűket. Reklám volt? jelmondat? mozihirdetés? parancsszó? Mindenesetre az utca sötét volt; Kövesnek eszébe jutott reményteljes érkezése, a habozás nélküli bizakodással követett fénysugár; még csak az imént történt, Köves mégis úgy érezte, mintha végtelen utat járt volna meg azóta, hegynek föl és völgybe le, melegből hidegbe, és hogy ez a megtett út immár minden erejét fölemésztette. Lassacskán elhagyta a csodálkozás; jótékony gyöngeség fogta el; és ahogy megérintett egy ótvaros házfalat, egy bedeszkázott kirakatot; ahogy léptei utat találtak az immár ismerős utcákban, Kövest átjárta az otthontalanságnak az az idegenszerű, ám egyúttal mégis oly oldott, szinte meghitt érzése, amely a tompa kimerültségbe visszasüppedő értelmének már-már azt sugallta: csakugyan otthon van.

Emlékezete ezen a ponton kezdett szakadozottá, sőt iránytalanná válni, akárcsak a léptei; valahol ismét kibukkant egy térre; poros sétányon, törött libikókák, félbehagyott homokvárak, régi időből itt felejtett súlyos, ormótlan, öblös padok közt bóklászott: kóborló részegnek nézhették talán – ilyenformán hangzott legalábbis az a derűs pártfogással teli kérdés, amit az egyik padról intéztek hozzá:

– Hová, hová az éjszakában, öreg cimbora? – És ezt a benyomást aligha oszlathatta el a válaszával:

– Hazafelé – ami úgy csengett, akár valami halk panasz. Az ember, aki megszólította – a padra boruló terebélyes fa sötétjében Köves inkább csak homályos foltnak látta –, komolykodó megértéssel bólogatott, mint aki nagyon is tisztában van vele, hogy Kövesre nem sok jó várakozhat odahaza.

– Aztán messzire még? – érdeklődött tovább. Köves, némileg kétkedő hangon, mint aki nem csodálkozna, ha felvilágosítanák: képtelenséget állít, megnevezte az utcáját; de az ember, újabb részvétteljes bólogatással, ennyit mondott csak:

– Hát bizony az még jó darab innen.

– De rövidebb, ha kimegyek a Duna-partra – próbálkozott ismét Köves, megint csak úgy, mintha cáfolatra számítana, olyasmire például, hogy majd elmagyarázzák neki: bolondokat beszél, semmiféle Duna-part nincs itt, az utcáját pedig nem ismeri senki; ám az idegen csupán azt vitatta, hogy a jelzett irányban Köves valóban lerövidíthetné-e az útját:

– Fújd ki magad előbb, pajtás! – indítványozta, és Köves – persze csak pár percre, amíg kissé összeszedi magát – lassan, nehézkesen leereszkedett mellé a padra.

Hogy azután mivel is ütötték el itt egymás mellett ezt a néhány órát, azt – eltekintve mind bizonytalanabb távozási kísérleteitől (mintha nem is csupán eltűrte, de egyenesen elvárta volna, hogy a zongorista mindannyiszor maradásra bírja) – Köves aligha tudta volna megmondani. Természetesen beszélgettek; valószínűleg mulattató történetekkel szórakoztatták, mert Köves emlékezett rá, hogy nevetett. Nem sok idő kellett hozzá, hogy a zongorista zsebéből első ízben előkerüljön a lapos üveg; magasra tartott kezében megforgatva mindent elkövetett, hogy az éppen egy közeli háztetőre ereszkedő hold hunyó sugarát elfogja rajta:

– Konyak – suttogta játékosan tiszteletteljes, szinte áhítatos hangon.

Egyébként hamar a bizalmába fogadta Kövest; elmondta neki, hogy egy Fénylő Csillag nevezetű mulatóban játszik:

– Úgy csinálok, mintha nem tudnád; hiszen bejársz hozzánk– mondta.

– Hogyne – sietett megerősíteni Köves.

– Mostanában ugyan ritkán látlak – a zongorista összehúzott szemmel fürkészte Kövest, egyszerre gyanakvónak látszott. – Ki is vagy te tulajdonképpen? – kérdezte, mintha váratlanul megbánta volna, hogy maga mellé ültette, hirtelen zavarában Köves, aki hasztalan törte a fejét, hogy valamilyen magyarázattal vagy igazolással szolgáljon a kilétére vonatkozóan, végül ennyit mondott csupán:

– Ki volnék? – és vállat vont. – Kövesnek hívnak – tette még hozzá; furcsa volt hallania a nevét, annyira jelentéktelenül, már-már megvetően csengett.

Hanem úgy látszott, ez teljesen megnyugtatta a zongoristát: a hasán kigombolt kabátja tarisznyáknak is beillő, feneketlen zsebeiből most papírszalvétákba bugyolált szendvicsek kerültek elő.

– Az élet rövid, az éjszaka hosszú – mondta vidáman –: záróra előtt én mindig fölszerelem magam. Láss neki – kínálgatta Kövest, maga is nagyot harapva az egyikbe. – A Fénylő Csillagban – folytatta tele szájjal – ugyebár még manapság is akadnak exkluzív falatok – a zongorista itt féloldalasan mosolygott, Kövesnek úgy tűnt, mintha megvetéssel beszélne erről a helyről, amellyel azonban, Köves számára nehezen tisztázható módon, egyúttal mégiscsak inkább kérkedni látszott. – Mikor ettél utoljára sonkát? – kacsintott Kövesre.

– Az este – szólta el magát Köves.

– Ugyan – hökkent meg a zongorista. – Hol?

– A repülőgépen – mondta Köves –; azt hozott a stewardess – tette hozzá magyarázatképpen, és a zongorista erre fölnevetett, mint aki végre érti már Kövest – némi tétovázás után, először korántsem annyira jóízűen, de később mind önfeledtebben, mintha valami felszakadt volna benne, Köves is vele tartott.

– Mesélj – csapott a combjára a zongorista –, mi volt még?

– Hideg bélszín, őszibarack, bor, csokoládé – sorolta Köves, és mindketten görnyedeztek a nevetéstől, Köves maga is úgy érezte, hogy távoli ábrándok szólnak belőle, gyerekes ábrándok ráadásul, amik semmire sem jók, azon kívül, hogy néhány percre megnevettetik a felnőtteket.

Valamivel később azonban a zongorista ismét elkomorodott; úgy látszott, mintha továbbra is vígan pergő szavai mögött nyugtalanító gondolatok foglalkoztatnák, és egyre többet emlegette a foglalkozását meg a mulatót, kivált, miután Köves megjegyezte, hogy jó lehet muzsikusnak lenni, ő – Köves – úgy gondolja, hogy a zenészélet igazán jó és független élet, csupán tehetség kell hozzá, amivel azonban ő – Köves – sajnos nem rendelkezik.

De úgy látszott, rosszul beszélt, mert a zongorista valósággal megsértődött:

– Tudom én, hogy mit tartotok ti rólam – mondta, úgy, mintha Köves valamiféle népes társasághoz tartozna, akik mind az ő ellenségei –: ennek – s itt nyilvánvalóan önmagát értette –, ennek aztán könnyű! Ennek aztán jó dolga van! Egy kicsit zongorázik minden este, belebúg a mikrofonba, zsebrevágja a borravalót, és ezzel kész!… Hohó! – nevetett fel keserűen, mintegy ekkora tudatlanság láttán. – Ha ilyen egyszerű volna!

– Nem az? – akarta tudni Köves.

– Hogy lenne –fakadt ki a zongorista –, egy olyan helyen, ahol whiskyt is árulnak!

– Miért – kérdezte Köves –, nem volna szabad?

– Már hogyne volna! – mondta a zongorista. – De kérdelek én… Vagyis nem én, mert engem nem érdekel, hanem… A zongorista most kissé zavartnak látszott, mintha folytathatatlan mondatba bonyolódott volna, és a feje fölé boltozódó lombok árnyékából gyors pillantást vetett a csillagos ég derengésében üldögélő Kövesre, mielőtt, egyfelől érezhetően megnyugodva, másfelől azonban mind izgatottabban, folytatta volna: – Szóval az a kérdés, hogy kik isznak whiskyt? Miből isszák?! És miért pont whiskyt?!

Köves azt felelte, hogy ő ezt nem tudhatja.

– És nekem talán tudnom kell?! – kérdezte tőle indulatosan a zongorista, Köves tanácsosabbnak látta, ha hallgat, mert úgy tetszett, hogy mondjon bármit, e percben csak ingerelné vele.

Így hát a zongorista hamarosan le is csillapodott:

– No, igyunk egyet! – emelintette Köves felé az üveget.

De csak rövid időre tért vissza a derűje:

– Aztán meg – tépelődött tovább –, ott vannak a számok…

Köves úgy érezte, hogy ezúttal viszont csak biztatásra vár:

– Milyen számok? – járt hát a kezére.

– Amiket nem lenne szabad eljátszanom – felelte mindjárt a zongorista, kissé panaszos hangon.

– Tilos számok? – puhatolózott tovább Köves.

– Hogy volnának tilosak?! – tiltakozott a zongorista. Bárcsak azok lennének, magyarázta, akkor az ő feje sem fájna. Ami tilos, az tilos: világos dolog, rajta van a listán, ő semmi pénzért el nem játssza. Csakhogy, folytatta, akadnak más számok is, hogy úgy mondja: kényes számok; olyan számok, amelyek egyetlen listán sem szerepelnek, így tehát senki sem állíthatja róluk, hogy tilos számok: másrészt azonban mégsem tanácsos eljátszani őket – a legtöbb vendég persze épp azokat kéri.

– Mármost mit mondhatok nekik? Hogy tilosak? – tette föl a kérdést, persze nem Kövesnek, de hát mégiscsak úgy látszott, hogy neki. – Hiszen ez rágalom, még rosszabb, mint ha egyszerűen eljátszom őket! – felelt meg rá azután ő maga. – Hogyan mondjam egy zeneszámra, hogy tilos, amikor ellenkezőleg: szabad, csak éppen kényes, és így nem kívánatos – de még ezt sem lehet róla mondani, mert ha nem volna kívánatos, akkor tilos volna…

A zongorista gondterhesen elhallgatott, nyilvánvalóan elvetve ezt a megoldást, amelyet – a hallottak alapján – Köves is célszerűtlennek tartott; egyébként sűrű bólogatással kísérte a zongorista szavait, úgy érezte, érdekes dolgokról hall, s ha minden vonatkozásában nem is érthette persze, azt találta, hogy mégsem egészen idegen neki, amit a zongorista mondott.

– Vagy pedig – szögezte Kövesnek az újabb kérdést – mondjam nekik azt, hogy nem ismerem a számot?

Köves – most már azért fáradtabban kissé – úgy találta, hogy ebben van némi ráció.

– De akkor meg milyen zongorista vagyok? – a zongorista szemrehányóan nézett Kövesre, Köves belátta, hogy ezt az ellenvetést bizony figyelmen kívül hagyta. – Én arról vagyok híres – panaszkodott, vagy legalábbis úgy hangzott, mintha panaszkodna a zongorista –, hogy minden számot ismerek. Én ebből élek; de nemcsak, hogy élek belőle: én tényleg ismerek minden számot, én… – a zongorista itt zavartnak tűnt, mint aki nem tudja, hogy miként fejezze ki érzéseit, amelyeket talán nem is akart egészen kifejezni: – Szóval – folytatta – én ettől nem tágítok. Kérdezhetnéd, hogy miért – pillantott Kövesre, aki azonban nem kérdezett semmit –, de akkor sem felelhetek mást, mint hogy ebből egyszerűen nem engedek. – Egy darabig némán ült Köves mellett, föltehetően gondolkozott. – Nem hagyom bemocskolni a hírnevemet! – hirtelen, szinte dühösen jelentette ki ezt, mintegy a jobb meggyőződése ellenére. – Eh – fakadt ki azután –, mit tudjátok ti, hogy milyen az, amikor véget ér egy este, kioltják a hangulatfényt, rácsukom a fedelet a zongorára, és elkezdem visszakérődzni magamban, hogy milyen számokat játszottam el, hogy kik kérték őket, kik ültek az asztaloknál, ki is lehetett az az ismeretlen pofa, aki… – A zongorista elhallgatott és sokáig nem szólalt meg, Köves csak találgatni tudta, hogy talán azzal van elfoglalva, amit az imént „visszakérődzésnek” mondott.

Idő múltán azonban ezt is feledni látszott, és visszatért a jókedve; ám Köves értelmére akkor már újra ráereszkedett a korábbi fáradtsága. Az utolsó szavak, amiket még hallani vélt, ezek voltak: – Sose feszélyezd magad, cimbora, hajtsd csak a vállamra a fejed. Ha akarod, még altatódalt is zümmögök a füledbe –, és talán nem is a zongorista mondta, csak Köves álmodta őket, mert akkor már aludt.

Most tehát Köves még mindig – vagy már megint – itt ült, és ereit jótékonyan átjárta a zongorista utolsó korty itókájának a tüze.

– Meddig maradunk még? – kérdezte, és a zongorista kurtán csak ennyit felelt:

– Most már nem sokáig –, ám úgy tűnt, hogy közben alig figyelt Kövesre. A kezdődő fényben Köves most már jól látta laza, mégis mozgékony arcát: valamilyen új kifejezés jelent meg ezen az arcon – szórakozott kifejezés, de egyúttal nyugtalan is. Súlyos teste is megmozdult, tagjai átcsoportosultak mintegy: eddig Köves felé forduló törzsét most hátra döntötte, lakkosan fénylő, ódivatúan hegyes cipőkbe bújtatott lábát előre nyújtotta, karját a pad támláján szétterpesztette – olyan hosszú karja volt, hogy egyik keze Köves háta mögött a támla végéről lelógott –, s láthatóan az utca felé fordította minden figyelmét, mintha várna valakit, akinek most már hamarosan fel kell majd bukkannia. És Kövesnek olyan érzése támadt – képtelen érzés ismét, akárcsak tegnap este a repülőtéren –, hogy ő is ugyanarra várakozott mindvégig, s várakozik most is, amire a zongorista – jóllehet mégsem tudta persze, hogy pontosan mire is várakoznak, sőt még azt sem, hogy várakoznak-e valamire egyáltalában.

Így hát helyzetet változtatott, kényelmesen kinyújtózott, otthonosan elterpeszkedett ő is, karjuk egymásra fonódott, de ők – mint menedékbe szorult állatok – talán észre sem vették. Meglehet, hogy mert hozzászokott már a szeme, de talán, mert időközben a nézőpontja változott meg, a bontakozó derengésben Köves most nem látta annyira nyomorúságosnak a teret, mint az éjjel. Csak egy magányosan felmeredő, fekete tűzfal zavarta kissé – mintha orkán söpörte volna el mellőle a házat. Távolabb széles főút húzódott, amelyet Köves ismerni vélt, bár alighanem csak a még bizonytalan világítás tévesztette meg, mert alaposabban megnézve mégsem ez az út volt, amit ismert, legalábbis amelyet a tekintete, a léptei megszoktak. Amonnan meg mozgás, hangfoszlányok vonták magukra Köves figyelmét, egy lehúzott vasredőny előtt emberek gyülekeztek, főként asszonyok, hevenyészett öltözékekben még, pongyolásan, bekötött fejjel; már ilyen korán megkezdték a sorban állást: bizonyára tejért – gondolta Köves, látva a kezekben lógázott kannákat, üvegeket. Máshonnan sietős léptű, komor szemöldökű korai járókelők bukkantak fel, Köves számára megannyi néma szemrehányás; táskáikat lóbálva vagy üres kezükkel evezve igyekeztek oda, ahol valamilyen – számukra alkalmasint nyilvánvaló – okból jelen kell lenniük. Nehéz csörömpöléssel doboz alakú, megkopott villamosok kezdték hozni-vinni egyelőre még gyér emberrakományukat, autók surrogtak, Köves eleinte furcsállkodón bámulta őket, de csakhamar hozzászokott szögletes, nehézkes formáikhoz. Lármás zötykölődéssel az egyenlőtlen utcakövezeten most teherautók bukkantak fel, egymás mögött kettő – Köves elmélázhatott kissé, csak későn vette észre különös szállítmányukat: emberek ültek rajtuk, férfiak, nők, úgy tűnt, még gyerekek is. Batyuik, motyóik, itt-ott egy-egy bútordarab költözködő családokra vallott, legföljebb csak a hurcolkodás – tehát mégiscsak valamilyen változás, új élethelyzet – minden öröme, izgalma, vagy akár aggodalma, sőt netalán bosszúsága hiányzott róluk. Mozdulatlan, még talán a korai ébredéstől gyűrött arcok húztak el Köves előtt a szürkületben, mint akik egykedvűen fordítanak hátat annak, amit maguk mögött hagynak. S talán, mert mogorva rosszkedvükben egyek voltak azokkal, akiket szállítottak, Köves kissé késedelmesen különböztette csak meg a kocsik farában kucorgó férfiakat, akik puskát szorongattak a térdeik közt: egyenruháikban – alig hitt szemének – Köves vámosokra ismert, ha persze kopottabb, közrendűbb, Köves így fogalmazta volna: nyomorúságosabb vámosokra is azoknál, akik őt fogadták.

A zongoristára pillantott; az azonban nem nézett rá: megbújva a fa alatt a teherautókat figyelte, fürkésző, éles tekintettel, hogy máskülönben tésztás, puha arca most valósággal belé sorvadt. Figyelte, amint közelednek; mikor közelebb értek, szinte felágaskodott, hogy beléjük lásson; majd utánuk fordult, ahogy elhaladtak, és el nem vesztette volna őket a szeme elől, míg el nem tűntek a távoli kanyarban.

Akkor aztán lassan, szinte minden tagját egyenként kibontakoztatva a derengésben, akár egy palackjából épp kibúvó szellem, föltápászkodott a padról. Akkorát nyújtózkodott, hogy szinte belé reccsent, akár egy ágait hajlítgató fatörzs; most látszott csak, micsoda óriás, Köves (éppenséggel maga sem alacsony férfi) valósággal eltörpült mellette, amikor – mintegy önkéntelenül – vele együtt ő is felállt.

– Mehetünk aludni – a zongorista nagyot ásított –; vége a napnak –: Köves mintha valamilyen csöndes megelégedettséget hallott volna a hangjában. Szokott nyájasságát most azonban hiába kereste rajta: rá sem nézett többé, mint aki befejezte a szolgálatát, amely eddig, valamilyen homályos okból, odakötötte hozzá. Arca fáradt, elnyűtt volt, szürke, mint a reggel – szürke, mint az igazság, kapta magát a gondolatán Köves. S valamivel később (már kint jártak az utcán, Köves úgyszólván észre sem vette, hogy elindultak) a zongorista még hozzátette:

– No, ma már nem jönnek; mindig hajnalban jönnek.

– Mindig? – kérdezte Köves, alighanem csak hogy kérdezzen valamit; kissé zavart volt, emellett ugyancsak szednie kellett a lábát, mert úgy látszott, a zongoristának egyszeriben sietőssé vált az útja, nem sokat törődött vele, hogy hosszú léptei mögött a Köveséi el-elmaradoznak.

– Nem tudtad? – nézett le rá a válla magasából a zongorista.

– Tudni tudtam – mondta Köves; s mintha valami másra, talán többre válaszolna annál, amit kérdeztek tőle, csaknem felkiáltott: – Hogyne tudtam volna, tudnom kellett, hogyan is mondhatnám, hogy nem tudtam! – úgyhogy a zongorista meglepetten pillantott rá. – Csak talán… hogy is mondjam… Igen: nem voltam rá felkészülve – tette hozzá aztán, jóval halkabban, ugyan eléggé izgatottan még, de már erőt véve magán: a járókelők már így is felfigyeltek, bár nem mintha megállította volna őket a kíváncsiság, inkább csak még jobban siettek, félve, hogy még így is elkerülhetetlenül meg kell hallaniuk valamit.

– Pedig fel kell készülni – mondta a zongorista, ezúttal ismét szívélyesebben nézve Kövesre, mintha most újra megbarátkozna vele.

– Akkor most már értem – mondta Köves.

– Mit értesz?

– A padot.

– Az egyik legjobb pad, amit a városban ismerek – mondta a zongorista.

– A fa miatt találod olyan jónak – bólintott Köves. – És mert én is ott voltam – tette hozzá némi gondolkodás után.

– Eltaláltad; kettesben szórakoztatóbb – e pillanatban a zongorista egészen a régi volt, széles arcán széles mosolyával, ugyanolyan, mint amikor az éjszaka a pártfogásába vette Kövest. – És biztonságosabb is – tette hozzá.

Köves ezen megint elgondolkodott.

– Azt nem hinném – mondta aztán.

– Az ember mégis úgy érzi; ennyit legalább elismerhetnél – a zongorista kérlelően nézett Kövesre, mint a kötekedőket szokás békítgetni.

– Hogy azután veled együtt a másikat is elvigyék – szaladt ki Köves száján, még mielőtt az udvariasságra gondolhatott volna. – Sok padot ismersz? – kérdezte aztán, hogy enyhítsen a szavain.

– Sokat – mondta a zongorista –; majdnem mindegyiket.

Most már az élénkülő forgalomban haladtak, olykor emberek közt lökdösődtek, máskor piros lámpa állta útjukat.

– És azt hiszed – járás közben Köves most egész testével a zongorista felé fordult, úgy nézett fel rá, akár egy világítótoronyra –, azt hiszed, hogy egy padon nem találnak meg?

– Ki mondta ezt? – felelte a zongorista. – Csak nem akarom, hogy az ágyamból húzzanak ki.

– Mi a különbség? – kérdezte Köves, és egy ideig a zongorista nem válaszolt; némán lépdelt Köves mellett, gondolkodni látszott, mintha a kérdés szöget ütött volna a fejébe, noha – gondolta Köves – aligha valószínű, hogy már föl ne tette volna magának.

– Ami egy patkány és egy nyúl között – mondta aztán a zongorista –; talán nem nagy különbség, de nekem lényeges.

– És miért húznának ki? – faggatta tovább Köves. – A számok miatt?

De a zongorista erre csukott szájjal mosolygott csak. Majd:

– Lehet tudni, hogy mi miatt? – adta vissza a kérdést Kövesnek.

– Nem, nem lehet – ismerte el Köves. Egy nagy útkereszteződéshez értek, az immár kiteljesedő reggeli világosságban Köves minden kíváncsiság nélkül nézett körül, úgy érezte, most már könnyen kiigazodik: kis darab út áll még előtte hazáig. – És mégis… – mondta közben, elakadva, mintha a szavakat keresgélné: – mégis… azt hiszem, hogy túlzol. – A zongorista némán mosolygott – egy sokat tudó ember mosolya volt, aki többet tud annál, semhogy a tudást megoszthatónak vélné. És mintha ez a mosoly váltotta volna ki belőle, úgy tört ki Kövesből: – Hát azért élünk, hogy ne kerüljünk fel rakománynak egy ilyen kocsira?

– Azért – bólintott a zongorista, és mintegy megnyugtatásul könnyedén megveregette Köves tarkóját. – Aztán mégis fölkerülsz rá. Ha szerencséd van – toldotta meg a szavait olyan arccal, amit Köves ezúttal rosszindulatúnak, csaknem ellenségesnek érzett –, akkor hátra is kerülhetsz, a farába.

– Nem akarom a szerencsét – mondta Köves –: sem a farában nem akarok ülni, sem a közepén. – Izgalma sehogy sem csillapodott: – Azt hiszem – folytatta –, ti itt mindnyájan tévedtek. Úgy tesztek, mintha csak padok léteznének, meg ilyen autók… Pedig van más is…

– Micsoda?

– Nem tudom –, és úgy látszott, Köves csakugyan nem tudta. De azért mégsem hagyta abba:

– Valami, ami kívül van mindezen. Vagy legalábbis máshol. Valami – bukkant hirtelen egy szóra, ami szemlátomást megörvendeztette –, valami, ami érinthetetlen.

– És mi volna az? – tudakolta tőle, kétkedő, ám mégsem minden érdeklődés nélküli arccal a zongorista.

– Nem tudom; ez az, hogy nem tudom – mondta Köves. – De meg fogom keresni – tette hozzá gyorsan, és alighanem önkéntelenül szinte, mert úgy látszott, mintha az, amit mondott, őt lepné meg a legjobban. – Igen – ismételte, mintha csak meg akarná győzni a zongoristát, vagy talán önmagát –: azért vagyok itt, hogy megtaláljam.

De a zongorista most megállt és a kezét nyújtotta:

– Hát sok szerencsét hozzá – mondta. – Én itt befordulok, te tovább mész. Valamelyik este nézz be hozzám a mulatóba. Pénzre ne legyen gondod, a vendégem vagy. Amíg még ott találsz – tette hozzá aztán, nagy, érett arcán fanyar kis mosollyal.

Köves megígérte, hogy meglátogatja. Azután a zongorista jobbra fordult, Köves pedig ment tovább, egyenesen.

Köves egy hosszú, amúgy nem túlságosan jellegzetes mellékutcában lakott, emlékezete szerint – bár persze lehetséges, hogy rosszul emlékezett – a városnak ebben a negyedében valamikor eléggé kellemes lakások voltak. Mostanra persze a házak megkoptak, sérülések, rongálások jegyeit viselték, némelyik valósággal düledezett, itt-ott egy-egy valaha lendületes ívű erkély csonkultan függött az arra járók feje fölött az űrben, tábla jelezte az életveszélyt, de láthatóan nem törődött vele senki, az első óvatoskodó fölpillantások, a táblák engedelmes kerülgetése után Köves is hanyag kihívással ment el alattuk, később már ezt is feledte. A kapuban áporodott szag fogadta, a lépcsőház falát borító műmárvány lapok közül csak néhány tartott ki még a helyén, a felvonó nem működött, a lépcsőn hiányok, csorbulások mutatkoztak, mintha éjszakánként vasfogú állatok marnának fokaikba. Mivel az ajtaja mögött neszeket hallott: mozgást, rövid léptek gyors koppanását, éles női hangot, valamint egy érdes, bizonytalanabb eredetű másikat is, Köves nem is próbálkozott a kulcsával – a fővámostól kapott borítékban ugyanis ezt is ott találta –, hanem inkább becsöngetett, hogy ne hozzon zavarba senkit.

Kisvártatva jó negyvenes, inkább alacsony nő jelent meg az ajtóban, lompos férfinadrágban és valamilyen blúzban, fakó, hegyes arcán mintha ijedtség tükröződött volna, amely azonban mindjárt el is tűnt róla, amint Kövest végigmérte.

– Úgy, hát itt van – mondta, oldalt lépve, hogy Köves is bejuthasson mellette az előszobába –; már tegnapra vártuk.

– Engem? – álmélkodott Köves.

– Hát ha nem is pont magát, de…

– Ki jött? – hallatszott most, némi edénycsörömpölés közepette, oldalról, a konyhából az előbbi érdes hang, föltehetően egy kamaszé.

– Senki, csak a lakó – vetette oda az asszony, majd ismét Köveshez fordult: – Vagy nem a lakó? – és újra gyanakvóan nézett rá, kissé hátrább is lépett, mintegy hirtelen megbánva, hogy könnyelműen beengedett valakit, akitől most esetleg bármi kitelhet.

De Köves sietve megnyugtatta:

– Hogyne –, és ha némi oktalan csalódásfélét érzett, ezért csakis önmagát hibáztathatta: a reggel józan világosságában természetesen nem képzelhette komolyan, hogy egy önálló lakás fölbecsülhetetlen ajándékában részesítik; valószínűleg így is többet tettek érte, mint amennyire becsülték – alighanem a kényszerűség vezérelte gondoskodás csupán, hogy ne kelljen mindjárt hajléktalanként ide-oda toloncolniuk. – Tegnap – folytatta – nem jöhettem, mert az éjszaka érkeztem… – Köves még idejekorán elharapta a folytatást, meggondolatlanul csaknem felfedte homályos eredetét; mondata így befejezetlenül hatott, szerencsére a háziasszony kisegítette:

– Vidékről?

– Vidékről – egyezett bele sietve Köves.

– Mindjárt sejtettem – az asszony cseppet sem titkolta elégedetlenségét. – Remélem, a családját nem akarja ide hozni, mert ebben az esetben…

De Köves közbevágott:

– Egyedül vagyok –, az asszony pedig elhallgatott erre, most először figyelmesebben nézett Köves arcába, mintha ezzel a két szóval – vagy ahogyan kimondta őket – Köves valamelyest megnyerte volna a hajlandóságát.

– Tudsz sakkozni? – hangzott ebben a pillanatban mellette: vastag szemüveges, tizenhárom-tizennégy éves fiút pillantott meg, tüskés haja, kövérkés termete, lágy tokájú, mégis hegyes arca Kövest hízott sünre emlékeztette; talán már régebben itt állt és figyelte őket a konyhaajtóban, kezében kirágicsált vajaskenyeret tartva, háta mögött, a konyhaasztalon pedig két párolgó teáscsésze látszott.

– Péter– szólt rá az anyja –, hagyd most a… – az asszony itt habozott kissé, és Köves éppen meg akarta volna mondani a nevét – a nagy zűrzavarban valahogy megfeledkezhetett a bemutatkozásról –, de az asszony máris folytatta: – Látod, hogy most érkezett, biztosan fáradt.

– Tudsz vagy nem tudsz?! – a gyerek mintha nem is hallotta volna az intelmet, az arcán tükröződő furcsa szigor megmosolyogtatta Kövest:

– Nos hát – mondta –, tudok. Persze nem nagyon jól, csak úgy, ahogyan az ember általában sakkozni tud.

– Majd meglátjuk –, a gyerek összeharapta a száját, mintha nagyban törné valamin a fejét. – Mindjárt hozom a táblát! – jelentette ki azután, és máris futott az előszobából nyíló üvegajtó – nyilván a lakószoba felé.

De az anyja fürgén utána ugrott és sikerült is karon ragadnia:

– Nem hallottad, mit mondtam? Inkább fejezd be a reggelidet, még elkésel az iskolából és én is a hivatalból! – perelt vele. – A fiamnak – fordult bocsánatkérő mosollyal Köveshez, még egyre Péter karját markolászva – mindig előbbre való a szórakozás, mint a…

– Hazudsz! – a gyerek sziszegő dühe, elfehéredő szájaszéle, látható remegése valósággal megijesztette Kövest.

– Péter! – szólt rá mély, fojtott hangon az asszony, meg is rázva kissé, mintha ébresztgetné.

– Hazudsz! – ismételte a gyerek, de mintha a nehezén már túljutott volna. – Te tudod a legjobban, hogy nem szórakozás! – azzal kitépte magát az anyja kezébőI, egyenesen beszaladt a konyhába, az ajtó nagy csattanással vágódott be mögötte.

A háziasszony zavartnak látszott:

– Nem tudom, mi van vele… – motyogta mintegy mentegetőzve. – Annyira ideges…

Amire Köves ezt mondta:

– Manapság nem is csoda –, és úgy tűnt, a helyes szavakat választotta, mert bár az asszony kitérően csak ennyit mondott:

– Jöjjön, megmutatom a szobáját – arca mégis megenyhült, csaknem hála tükröződött rajta.

Köves szobája az előszoba másik oldaláról nyílott, rézsútosan szemközt a konyhával – nemigen nagy szoba, de alvásra, sőt némi térülés-fordulásra is éppen megfelelő, Köves emlékezett rá, hogy valamikor, a gyerekkorában „cselédszobának” nevezték az effélét. Nyilvánvalóan sötétebbre tervezték, mivel azonban nem volt ott a tűzfal, amelyre rendes körülmények közt az ablaka nyílott volna – egyszerűen az egész ház hiányzott, néhai helyét poros törmelékhalmaz jelezte csupán odalent a talajon –, így hát a szobát világosság öntötte el, távolabb zavaros udvar látszott, azon túl egy másik ház belseje, körfolyosóival, lépcsőházi nyílásaival, ablakaival, sok helyen tárt konyhaajtaival és a bennük meg előttük nyüzsgő alakokkal – mintha Köves zsigerekbe látott volna. A heverőn jó fekvés ígérkezett – Köves szinte elernyedt a vágytól, hogy tüstént kipróbálja –, rajta kívül a szobában még göthös szekrénynek, széknek meg egy asztalnak is éppen, hogy került helye, ez utóbbival a háziasszony szinte büszkélkedni látszott:

– Ha akar, még dolgozhat is rajta – persze nem tudom, mi a foglalkozása – ferdén fölpillantott Kövesre, Kövesnek feltűnt, hogy ebben az összekuszált arcban világoskék szemei – váratlan tavak egy dúlt vidéken – meglepően tisztán hatnak; eközben persze elfelejtett válaszolni a föltett, helyesebben talán a föl nem tett kérdésre, így hát az asszony, miután egy pillanatig hiába várakozott, most folytatta:

– Mondjuk rajzasztalnak kicsi volna, de például iratok elférnek rajta.

És mivel Köves még mindig hallgatott – végre is nem tudhatta, mire fogja használni az asztalt (rajzoláshoz semmiképpen, noha persze ki tudhatná, mit tartogat még a jövője) –, az asszony most némiképp csalódottan, egy szuszra hozzátette:

– Na jó, nem zavarom tovább, időm sincs már, indulnom kell a hivatalba, magának is biztosan dolga van…

– Aludni akarok – állította meg Köves a szóáradatot.

– Aludni? – a tavak egészen kitágultak a háziasszony arcában.

– Aludni – mondta Köves, és úgy látszik, olyan sóváran, hogy az asszony elmosolyodott:

– Persze, hiszen mondta, hogy egész éjjel utazott; ágyneműt talál itt– az asszony a fekvőhely alatti fiókra mutatott –, a holmijainak meg itt a szekrény.

– Nincsenek holmijaim – mondta Köves.

– Nincsenek? – az asszony meglepődött ugyan, mégsem annyira, hogy Kövesnek – noha tartott ettől – magyarázkodásba kellett volna bocsátkoznia – úgy látszik, mint háziasszony, akinél állandóan cserélődnek a lakók, sok mindent láthatott már. – Még egy pizsamája sincsen?

– Nincs – vallotta be Köves.

– De hiszen ez lehetetlenség! – olyan felindultan mondta ezt, hogy Köves úgy érezte, inkább amúgy általában, az ő személyétől teljesen függetlenül, úgyszólván egy világrend védelmében tartja lehetetlenségnek, hogy valakinek ne legyen pizsamája. – Majd én adok magának egyet – mondta, olyan izgalommal, mint akit ez a tűrhetetlen tény máris tettekre tüzel –, úgy nézem, a férjemé körülbelül pont jó lesz…

– De nem fog esetleg a kedves férje… – kezdett volna aggályoskodni Köves.

Hanem az asszony kurtán leintette:

– Özvegy vagyok –; és már bent sem volt a szobában, és máris újra bent volt, és egy összehajtogatott pizsamát hajított a heverőre. – És – kérdezte – mi az elképzelése a továbbiakról, hogy még csak egy váltás fehérneműje sincsen?

– Nem tudom – mondta Köves, miközben futólag, de csak mint valami átsuhanó emlék, ami éppen, hogy megérintette, eszébe jutott a bőröndje. – Később majd bevásárolok magamnak.

– Vagy úgy – mondta az asszony –, bevásárol – és röviden, idegesen felnevetett, mintegy valami tréfás gondolat hatására –, természetesen semmi közöm hozzá, csak éppen megkérdeztem… Hát jó éjszakát – mondta gyorsan, látva, hogy Köves máris kezdi levetni a kabátját –; a fürdőszoba jobbra van – fordult még vissza az ajtóból –, természetesen jogában áll használni.

Köves még hallotta egy ideig a mozgásukat, az éles meg az érdesebb hang váltakozását – olykor csak izgatottan suttogtak, talán marakodtak megint, mint magukra maradt macskák, az ajtaja mögött –, és a feje éppen a párnájához simult, amikor odakint csapódott az ajtó, és ezzel végre csend lett. Köves most süllyedni kezdett, még el sem aludt, máris álmodott: azt álmodta, hogy egy idegen ember furcsa életébe tévedt, akit nem ismer és akihez semmi köze – de még tudta, hogy csak álma játszik vele, hiszen ő az álmodó, és nem álmodhat, csak a saját életéről. Mielőtt végképp elaludt, érzékelte még, hogy mély sóhaj szakadt ki belőle – úgy érezte, megkönnyebbült sóhaj volt –, az arca széles mosolyra húzódott, és – miért, miért nem – ezt suttogta a párnájába: „Végre!”

Harmadik fejezet

Köves arra ébredt, hogy csengetnek; pontosabban arra, hogy ajtót nyit – úgy látszik, a türelmetlen, hol kitartó, hol szaggatottan meg-megismétlődő csöngetés már előbb kivethette az ágyból, mint ahogyan valójában felébredt, máskülönben aligha ment volna ajtót nyitni, hiszen őt – Kövest – itt nem kereshette senki.

De tévedett: az ajtóban a postás állt, és éppenséggel „bizonyos Kövest” keresett.

– Én vagyok – lepődött meg Köves.

– Ajánlott levele van – mondta a postás, hangjában Köves némi feddő árnyalatot észlelt, mintha ajánlott levelet kapni itt nem éppen a legdicséretesebb dolgok közé tartozna – ámbár lehet, csak a többszöri hiábavaló csöngetésért akarta ily módon megróni a postás. – Itt írja alá – nyújtott Köves elé egy füzetet, nyilván a kézbesítőkönyvét, és Köves már-már nyúlt volna a belső zsebébe – akkor eszmélt csak rá, hogyan is áll itt a postás előtt: valószínűleg kócosan, az álomtól gyűrt arccal, idegen pizsamában – még azt találhatják hinni, hogy így henyéli át a délelőttöt, noha persze ez volt a szándéka.

– Mindjárt hozok tollat – motyogta hát zavartan; de a postás, különben egyetlen szó nélkül, mint aki csak azt teszi, amivel eleve számolnia kellett, máris nyújtotta felé a saját, készenlétben tartott ceruzáját, mintha eddig is csak mintegy a nyomaték kedvéért késlekedett volna, azért, hogy Köves elszégyellje magát végre.

A szobájában Köves azonnal felbontotta a levelet: arról értesült, hogy a hírlap szerkesztősége, ahol eddig újságíróként tevékenykedett, ezennel felmondja állását, és jóllehet bizonyos ilyen meg ilyen számú munkatörvény szellemében a fizetését további két hétre még folyósítják – „amit pénztárunknál a hivatalos órák alatt bármely munkanapon felvehet” –, szolgálataira már a mai naptól fogva nem tartanak igényt.

Köves a zavar, a bosszúság és az aggodalom keverékével olvasta végig a levelet. Hogyan? Azzal kezdődik itt az élet, hogy felmondanak az embernek? Szó se róla, Köves persze nem dolgozott mostanában ennél a lapnál, amely felmondott neki; másrészt, ami azt illeti, éppenséggel dolgozhatna – most, hogy kiebrudalták onnan, Köves valósággal csábítónak érezte ezt a lehetőséget, amit alighogy megcsillantottak, máris eltorlaszolnak előle. És hátha nem is az ő lehetősége? Honnan tudhatná? Választ erre csak a tapasztalat adhat; ám akkor már nem lehetőség többé, hanem élet, az ő élete. Kövest, ha jól meggondolta, cseppet sem vonzotta az újságírás, meglehet, sőt igen valószínű, hogy nem is alkalmas erre a mesterségre. Az újságírás – ez a lelke – hazugság, vagy legalábbis esztelen könnyelműség; és bár Köves persze korántsem volt annyira gőgös, hogy olyan legénynek tekintse magát, aki képtelen volna hazudni, viszont – úgy érezte – nem minden hazugságnak tudna mindig megfelelni: némelyek meghaladhatják erejét, mások megint a képességeit – Köves inkább így fogalmazta volna: a tehetségét. Másrészt – kétségtelen – ért a betűhöz, és úgy látszik, hogy ezt itt – persze a maguk módján – méltányolják; emellett – ha máskülönben persze nem is azért van itt, hogy újságíró legyen, vagy bármely egyéb ostoba mesterség művelője – valamiből meg kell majd élnie, márpedig az újságírás, eltekintve a hazudozástól, kényelmes foglalkozás, amely meglehetős szabadidőt engedélyez. Bárhogy is – így döntött végül Köves – képzelete nem kapaszkodhat másba, mint amit felkínálnak neki; ez a levél újságíróvá tette, pontosabban olyan újságíróvá, akinek felmondtak: ezen a nyomon kell elindulnia – és Köves máris rohant a fürdőszobába (a melegvíz, kellemetlen meglepetésére – bár persze számított rá – nem működött), majd nyomban öltözködni kezdett, hogy mielőbb a szerkesztőségbe jusson.

Ahogy sietve kilépett a kapun, Köves a szó szoros értelmében belebotlott egy kutyába – apró, kurta lábú, hosszú testű, zsemlyeszínű, fényes orrú jószág volt, afféle tacskó –, amely nagyot nyikkant fájdalmában, ám ahelyett hogy megugatta volna Kövest, barátságos farkcsóválással körülszimatolta a cipőjét, majd fel is ugrott hozzá, két elülső tappancsát Köves nadrágszárának vetette, úgy nézett fel rá fénylő szemével, hosszúra kinyújtott, a végén felkunkorodó, piros nyelvével, Köves – mintegy hogy kiengesztelje az állatot – futtában megvakargatta a füle tövét. Majd megfordult, hogy tovább siessen – most meg egy kopottas választékossággal öltözött, fehér hajú, barnapozsgás, kissé köpcös úrba botlott majdnem bele, aki kutyapórázt és nyakörvet tartott a kezében.

– Szintén kutyatulajdonos? – szólította meg barátságos mosollyal Kövest, és bár sietnie kellett, ennek a találkozásnak a furcsasága, vagy talán az a még furcsább gondolat, hogy ő – Köves – netalán kutyatulajdonos lehetne, egy pillanatra mégis megtorpantotta.

– Nem, dehogy – mondta aztán gyorsan.

– De akkor bizonyára szereti az állatokat: a kutya ezt azonnal megérzi – folytatta az idős úr, zavartalan nyájassággal.

– Hogyne – mondta Köves –, de megbocsásson – tette hozzá –, sietnem kell.

– Itt lakik, a házban? – a köpcös ember most, anélkül hogy arca nyájasságán változtatott volna, gyors, átható pillantást vetett Kövesre.

– Csak nemrég – Köves már úgyszólván fél lábon állva válaszolt, és az öregúr is észrevehette a türelmetlenségét:

– Akkor még bizonyára lesz szerencsénk – bocsátotta hát el végre, kissé pudvásan kongó, öreges fahangján, régimódias kézlengetéssel.

Köves rohant a villamoshoz – idestova délre jár, a felmondólevélben jelzett „hivatalos órákat” talán már le is késte: a megállót könnyen megtalálta, bár nem pontosan ott, ahol kereste, az egykori járdasziget most csak szürke kockakövek egymásra hányt halmaza volt, ahonnan lomha mozdulatú útburkoló munkások csengő kalapálása érkezett meg-megszakadó ritmusban – talán bombák tépték fel? talán szétszedték barikádnak és most állítják helyre? vagy csak szélesítik az úttestet? – Köves nem tudhatta. A villamos – hevenyészett szerelvény, mindhárom kocsiján más-más idők bélyege, mintha különféle kocsiszínek poros homályából ráncigálták volna elő őket, jobb híján, amúgy sebtében – soká váratott magára, Köves körül már szép számú tömeg verődött össze a járdán; ráadásul Köves, aki úgy képzelte, hogy maga elé kell engednie egy nehéz testű, mindenféle táskákkal, cókmókkal felmálházott asszonyt, aztán meg – nyilván meglepetésében – nem állt ellen egy könyök határozott nyomásának, majd pedig egy szidalommal kísért leplezetlen taszításnak, egyszeriben azon kapta magát, hogy lemaradt: nem az erő, alighanem az akarat hiányzott belőle inkább, pontosabban talán az akaráshoz szükséges indulat, ínségességének kellő átérzése, amelyből tettek fakadhattak és ami a második villamosra már, minden nehézség közepette is, lábakon, könyökökön és ellene szegülő akaratokon keresztül, felsegítette.

A sajtóház kapujában további nehézségekkel kellett szembenéznie: az ajtónálló – egy pisztolytáskás vámos – sehogy sem akarta bebocsátani a belépésre jogosító engedély nélkül – Köves persze aligha mondhatta volna, hogy meglepődött, a lelke mélyén számított is valami effajta akadályra, csak hát távolabbra gondolt, kedélyes együgyűségében talán máris a pénztári pultnál képzelte magát –, amit egy néhány lépésnyire eső portásfülkében állítottak ki. Itt azonban Kövesnek csak a saját helyzetét illető, nem is éppen mellékes kérdésekben való teljes járatlanságára derült fény; a portásnak egyetlen kérdésére sem tudott egyenes választ adni: sem arra, honnan jön, sem arra, kit keres, de voltaképpen még arra sem, hogy ő maga kicsoda.

– Újságíró? – kérdezték tőle.

– Igen – jelentette ki Köves. – A járandóságomat szeretném felvenni – magyarázta.

– Honoráriuma van?

– Afféle – mondta Köves. – Tulajdonképpen a fizetésem – tette hozzá, mielőtt még netalán hazugságon kaphatnák.

– A fizetése? – a portás hitetlenkedve nézett fel rá a telefonnal, belépési nyomtatványokkal, valamiféle névsort tartalmazó listával megrakott asztala mögül. – Hát nem vette fel még a fizetését?

– Nem. Ugyanis… – kezdte Köves, de a portás a szavába vágott:

– A házhoz tartozik?

– Hogyne – biztosította sietve Köves.

– Akkor hol az állandó belépője? – hangzott a következő, igencsak fogas kérdés, akár keresztkérdésnek is beillett volna; talán egy perc is beletelt, mire Köves a választ megfontolta:

– Egy ideig külföldön voltam –, s úgy látszott, ez a kijelentése váratlan hatást gyakorolt a portásra:

– Külföldön? Tehát arra az időre leadta – mondta, most először azon a készséges hangon, ahogyan Köves nézete szerint egy portásnak tulajdonképpen beszélnie kell. – Kérem az igazolványát – tette hozzá, úgyszólván mentegetőző arccal e tolakodó, de láthatóan elkerülhetetlen kérelme miatt, kezében már az ironjával, hogy a belépőcédulát majd, az igazolvány alapján, haladéktalanul kitöltse.

Hanem tüstént visszaköltözött rá, már nem is a gyanakvás, de egyenesen a nyers és valamiképpen sértett elutasítás, amint megpillantotta Köves igazolványát:

– Ideiglenes bejelentőt nem fogadhatok el – tolta el magától, Köves felé, aki azonban, még korántsem tekintve befejezett ténynek, hogy az iratával együtt mintegy őt magát is félre tolták, nem vette át, s így a papír az asztal szélén maradt.

– Pillanatnyilag nincs más igazolványom – próbálta meggyőzni a portást, egy valójában cingár emberkét, akinek az íróasztala fölött kilátszó tagjai ugyan teljesen épek voltak, de akit valamilyen, talán az arcvonásain, talán a mozdulataiban megmutatkozó furcsasága folytán – pontosan nem is tudott volna számot adni róla – Köves már az első pillanattól fogva nyomoréknak, mi több: hadirokkantnak nézett – merőben önkényes képzelődés, mintha sehol sem lehetne megrokkanni, csakis háborúkban. És hogy hiteles bizonyságát adja szavainak, mintegy mentőötletként – szerencsére hazulról eljövet zsebre vágta – Köves most elővette és megmutatta a portásnak a reggel kapott felmondólevelet: – Tessék – mondta –, láthatja, hogy nem hazudok: a házhoz tartozom, újságíró vagyok és fel akarom venni a fizetésemet.

De a portás, amint konok, szűk arcával átfutotta a levelet, ennyit mondott csupán:

– Ja úgy –, félreérthetetlen hangon, miközben még félreérthetetlenebb mozdulattal az asztal szélére helyezte a levelet, Köves másik irata mellé. Azzal máris a következő ügyfélhez fordult; időközben ugyanis többen is összegyűltek a kis szobában, nők és férfiak, akik mind be akartak jutni a házba – Köves eddig tudomást sem vett róluk, legfeljebb valami néma súly nyomásaként érzékelte őket a hátán, bár valójában persze hozzá sem ért senki –, megkönnyebbülő arcukból csak most értette meg, mennyire várták már, hogy belé fojtsák a szót és véget vessenek meddő küzdelmének.

Most aztán foroghatott a kerék, dolgozhatott az üzem; a portás valósággal tüntetően járt a kezére mindazoknak, akik – nem úgy, mint Köves – jogot formálhattak a belépőre: némelyeket már régi ismerőseként üdvözölt, mások érdekében feltárcsázott egy számot a telefonján, megint másoknál még erre sem volt szükség, mert ott szerepeltek a listán, azok névsorában, akiket odafent valahol már vártak. Valami vidám serénység, valami titkos egyetértés alakult ki Köves körül s mintegy ő ellene – aligha a való tényeken, valószínűleg inkább csak Kövesnek az e pillanatban kétségkívül szélsőségessé vált érzékenységén alapuló benyomás. Noha többé ügyet sem vetett rá senki, ő mégis úgy érezte, mintha minden tekintet rá szegeződne, és minden újabb belépőcédula kitöltése mintha nem az illetőnek a házba való bejutását, hanem egyes egyedül az ő – Köves – további lealacsonyítását szolgálná. Mindenesetre nem kétséges: a kellő akarat és ennek az akaratnak a megfelelő kifejezése nélkül, úgy, amiképp a villamosra nem jutott fel, a sajtóházba sem fog bejutni. Csakhogy e tekintetben Köves most némileg zavarba került: nem tudta, mit kell akarnia. Azt, amit józan ésszel akarnia kellett: bejutni a sajtóházba, hogy felvegye a fizetését, Köves nem akarta már, valószínűleg el is felejtette; s ha mégis be akart jutni a házba, úgy kizárólag azért, hogy legyőzze és megleckéztesse a portást. De ezt is csak úgy tudta akarni, ha mintegy ráncba szedte az értelmét; mert amit valójában akart, az egészen más volt, az valami áttörés lett volna egy másik birodalomba, szakítás minden józansággal: Köves egész egyszerűen bele akart vágni a portás arcába és az öklén érezni, mint válik ez az egykori arc lucskos, formátlan kásává – és eközben mintegy önmagát ütlegelte csak, mert hisz jól tudta, hogy nem fogja megtenni, nem szánalomból, nem fegyelemből és nem is félelemből, mindössze azért nem, mert ő – Köves – egyszerűen képtelen arra, hogy belevágjon egy arcba.

Ez a düh, amit már nem is a portás, inkább önmaga iránt érzett; no meg holmi zavaros késztetés, talán a hiúság, hogy azért ne hagyja el szó nélkül a színteret, nyomtalanul, mintha sosem lett volna jelen: ez, és nem a célszerű indulat tört ki végül Kövesből, amikor az utolsó ügyfél is elment már s pillanatnyilag még nem érkezett újabb:

– Hát jó, ne engedjen be, de akkor ne a szabályokra, hanem a saját rosszakaratára hivatkozzon! Ez az igazolványom, nincs másik, és nagyon csodálkozna, ha megtudná, hol kaptam és kiktől! De majd visszaviszem nekik és jelentem, hogy maga nem fogadja el – hogy nem fogadja el azt az igazolványt, amit ők állítottak ki! – kiáltotta; s meglepve hallotta saját, szinte sipító hangját, miközben folytatta: – A fizetésemet pedig mindenképpen meg kell kapnom, ha másképp nem, hát majd kiküldik postán! Ez persze a cégnek csak fölösleges többletmunkát jelent és költségeket – de hát, ne féljen, megtudják majd, hogy ki volt az oka: maga, aki túllépi a hivatali hatáskörét! – azzal felkapta iratait az asztalról, s már a kilincset fogta, amikor utolérte a portás hangja:

– Várjon! – és Köves csak lassan, vonakodva fordult sarkon: így ér hát célt itt az ember, úgy, hogy előbb minden reményét eljátssza?

– Mutassa csak azt az igazolványt! – szólította fel a portás, a korábbinál is mogorvább arca ezúttal mintha inkább valami tétovaságot takargatott volna. Váltakozva hol Kövesre, hol az igazolványába nézett, mintha összehasonlítaná őket, holott az iraton persze nem volt látható Köves fényképe; a keze is megmozdult, a telefon felé nyúlt, de meggondolhatta magát: hirtelen inkább a ceruzáját kapta fel, nagy, iromba betűkkel kitöltötte Köves belépőjét, gyorsan letépte a cédulát a blokkról, egyetlen szót sem váltottak, egymásra sem néztek többé, miközben Köves átvette tőle a papírt és kisietett a szobából.

Fölfelé haladtában a liften – nyitott fülkék szakadatlanul keringő láncolata: rózsafüzér, nem: páternoszter, jutott eszébe hirtelen az efféle felvonók közkeletű neve – Köves elnehezültnek, fáradtnak érezte magát, szíve kalapált, szemhéja bágyadtan le-lecsukódott, mintha imént aratott győzelme minden erejét kiszívta volna belőle – persze kialvatlan is volt és reggelizni is elfelejtett. Most már mindig így lesz ez? Ilyen heves, ilyen öngyötrő indulatokat kell itt mindig kisajtolnia magából, valahányszor lépni akar egyet előre? Hogyan bírja ezt majd szenvedéllyel, s kivált tájékozódóképességgel; hiszen merre tart valójában, merre van előre? – És mégis, Köves nem tagadhatta, hogy nyomorúságos győzelme – éppen az benne a nyomorúság, hogy győzelemnek érzi – melengette a belsejét, akár valamilyen bársonyos cirógatás; s nem hallgattathatta el magában valami homályos elégedettség csöndes dallamát, mint aki sosem sejtett, vak erőkre bukkant önmagában. Még kiszállni is elfelejtett a megfelelő helyen – a pénztár, mint Köves az előcsarnokban kifüggesztett tájékoztatóról értesült, az egyik alsóbb emeleten volt –, hirtelen azon kapta magát, hogy egy fölirat figyelmezteti: ki kell szállnia, vagy pedig megőriznie nyugalmát a padlástérben, ahol a felvonó átfordul s vissza, lefelé indul majd vele; Köves inkább kiszállt.

Úgy látszott, a pénztár helyett egyenesen a szerkesztőségbe csöppent – ha már ilyen nehéz bebocsáttatást nyerni a házba, legalább ügyelhetnének rá, hogy az ember csakugyan a dolga után járjon és ne csatangolhasson itt, amerre csak a kedve tartja, gondolta Köves, némi csúfondáros elégtétellel, mint aki rést talált valamiféle, mindenáron a tökéletességével hivalkodó logikán. Kékesfehér, rezgő fényű fénytestekkel kivilágított, irdatlanul hosszú folyosón találta magát, a sok helyen tárt ajtók mögül írógépek kattogása, izgatott vagy cikket diktáló hangok foszlányai, telefonok hasogató csengetése hallatszott, orrát nyomdai levonatok friss szaga csapta meg – Kövest, nyilván a fáradtságtól, bizonytalan érzés, szédülés fogta el, mint aki ismétlődő lidércálmok színterén jár. Emberek haladtak el mellette vagy siettek vele szemközt, Köves furcsállkodón nézte őket: némelyek csizmát viseltek s úgyszólván érződött még rajtuk a föld meg a trágya szaga; mások silány öltönyöket hordtak, arcuk sötét volt, zavart vagy elszánt, ujjaik közt, melyeknek körmei alá kiirthatatlan olajos szennyeződés ette be magát, idegenül szorongattak holmi papírlapokat, s mindössze néhány ösztövér, kopaszodó, szemüveges, borostás állú, sietős emberrel találkozott, idegesen rángó szemmel, többnyire ingujjban, szájuk sarkában cigarettavéggel, akiket Köves valóban újságíróknak nézett. Úgy a folyosó vége felé FŐSZERKESZTŐ – TITKÁRSÁG feliratú ajtót látott: lenyomva a kilincset, világos, tágas szobába került, a háttérben valaki gépelt, Köves közelében kövérkés, szőke nő ült egy íróasztal mögött, gőgös kis tokája, rendezett arca, ápolt öltözéke pontosan az ellenkezője mindannak, amit Köves eddig itt látott, orrát jóféle illatszer ütötte meg, Köves mélyeket szippantott belőle – utoljára külföldi tartózkodása idején érzett csak hasonlót. A titkárnő kérdésére, hogy mi járatban van, Köves minden további nélkül kijelentette, hogy a főszerkesztővel akar beszélni.

– Ki keresi? – kérdezte a titkárnő.

– Köves – mondta Köves, és a titkárnő belelapozott egy füzetbe:

– Nincs bejelentve – mondta aztán.

– Nem vagyok – ismerte el Köves –, de azért mégis beszélni akarok vele.

– Milyen ügyben? – kérdezte a titkárnő, s Köves – talán nem minden él nélkül – megjegyezte:

– Nekem itt felmondtak.

– Ja úgy – mondta a titkárnő, ugyanazt, de nem ugyanúgy, mint a portás, nem neheztelően, inkább némi érdeklődéssel tekintve Kövesre –, maga az, aki külföldről jött haza. Tudunk róla – s azzal, miközben ugyanolyan érthetetlenül, ahogyan kigyúlt, ki is hamvadt arcán a kíváncsiság, tudatta Kövessel, hogy előbb meg kell állapodnia a főszerkesztővel telefonon, a főszerkesztő akkor majd kijelöli a számára meghatározott időpontot, amit vele – a titkárnővel – közölni fog, s amiről ő – a titkárnő – viszont értesíti majd Kövest, ha van telefonja, úgy telefonon, ha nincs, akkor postán.

– Így csak sokára kerül rám a sor – találta Köves.

– Talán igen – ismerte el a titkárnő –, de ez a módja –, hozzátéve, hogy a főszerkesztő a jelen pillanatban, sajnos, el van foglalva.

– Mivel? – kérdezte Köves, és a titkárnő úgy nézett rá, mintha Köves nem is külföldről, de egyenesen az őrültek házából érkezett volna ide.

– Dolgozik – mondta – és meghagyta, hogy senki se zavarja.

– Velem biztosan kivételt tesz – vélte Köves; s mindjárt el is indult egy párnázott ajtó felé – ha ez a gondos elszigetelés és a körülötte ragyogó vörösréz szegecsek netalán kételyek közt hagyták volna, az ajtópárnán díszlő tekintélyes tábla is felvilágosította: FŐSZERKESZTŐ; a titkárnő úgy pattant ki az asztala mögül, mintha darázs döfte volna meg:

– Csak nem akar bemenni?! – rivallt rá Kövesre.

– Dehogynem – mondta Köves, és folytatta útját, ha nem is egészen zavartalanul, mert előbb meg kellett kerülnie a titkárnőt, aki most már ő és az ajtó között termett, hogy elállja az útját.

– Azonnal menjen ki! – kiáltotta. – Takarodjék innen! – láthatóan egészen elvesztette a fejét: – Nem hallja?! –, és úgy tűnt, Köves csakugyan nem hallotta, mert, bár ügyelve, nehogy a titkárnő lábára lépjen, szakadatlanul nyomult tovább, a titkárnő pedig egyre hátrált előle – csak nem fog birokra kelni vele vagy hirtelen előkapni valami fegyvert, aggályoskodott magában Köves. – Bejelentés nélkül még rovatvezetők sem léphetnek be ide… még a felelős szerkesztő sem! – folytatta a titkárnő, most már a karját is kitárva, mintha át akarná ölelni Kövest, holott csak az ajtót védelmezte ezzel a kétségbeesett, és persze hasztalan mozdulattal, miközben hátrafelé kidüllesztett csípője már-már az ajtópárnát érintette. S Köves ekkor ismét tanúja lehetett annak a fordulatnak, ami itt – mindig? vagy csak az elbizonytalanodás, mintegy az üzemhiba egy-egy ritka, kiszámíthatatlan pillanatában? – a végletes, sőt egyenesen fenyegető konokságot, úgy látszik, mindenesetre olykor jutalmazza. Mert az ajtón már úgyszólván keresztre feszülő titkárnő rebbenő tekintetű, dúlt arcán most előbb tétovaság, majd elkínzottan szíves mosoly jelent meg; s mintha nem ő lett volna, aki az imént még kiabált, sőt ordítozott vele, bár az izgalomtól még fojtott, de lágy hangon felszólította Kövest:

– Foglaljon helyet egy percre, rögtön bejelentem –; s már be is surrant a párnázott ajtón, amely mögött – Köves észrevette – egy második is nyílt még.

Leült hát; hirtelen feszélyezte valami, Köves rájött: a csend – az írógép hallgatott el, amely mindeddig a háttérbőI szüntelenül zakatolt, Köves csak úgy vette tudomásul, mint mondjuk a természetben a lombsusogást vagy a záporeső kopogását, vagyis észre sem vette, csak most, hogy elhallgatott. S valami apró, vékonyka hang ütötte meg a fülét ugyanonnan – mintha elfojtott női kuncogás lett volna; épp meg akart fordulni, ám a titkárnő jött vissza, s ezúttal már sima, hivatali mosollyal, mintha mi sem történt volna kettőjük közt az előbb, felszólította:

– Fáradjon be – s ugyanabban a pillanatban, talán valamivel serényebben, mint korábban, az írógép is újra zakatolni kezdett.

Amint a dupla ajtón belépett, Köves eleinte úgyszólván semmit sem látott, és később is csak keveset; a kialvatlanságtól amúgy is égő szemébe a szó szoros értelmében beléhasított és szüntelenül ott vájkált a széles ablakon beözönlő napfény, amelyben, roppant íróasztal mögött, csak egy tömör hiányt, mintegy a fényből kihasított sötét formát látott, mégis egy emberi felsőtest, egy váll, egy nyak meg egy fej formái szerint tagolva – nyilvánvalóan a főszerkesztőt. Most az árnyat egy nyúlvány toldotta meg, a kinyújtott karja, melyről – a világítás okozta csalóka perspektíva miatt – Köves hirtelenjében azt sem tudta, merrefelé mutat:

– Foglaljon helyet – hallott egy kellemesen mély zengésű, bár talán valamiféle elhasználódottságtól vagy talán erős dohányzástól kissé fátyolos hangot. S mivel az íróasztal innenső oldalán csak egyetlen széket látott, hát Köves oda ült le, bár ez a szék továbbra is a sugárzó fénnyel, sőt – minthogy leülve alacsonyabb helyzetbe jutott – most már egyenesen a fénynek az ablak felső részében megjelenő forrásával: a nappal került szembe, noha egyúttal a főszerkesztővel is, persze. És mert azt sem tudta, hogyan is kezdje, hamarjában az tolult a szájára, ami a maga tétovaságában is az igazság volt végeredményben:

– Fel kellett keresnem önt.

– Helyesen tette – hangzott az íróasztal mögül. Apró láng lobbant, majd kisvártatva egy kékesen fölemelkedő, könnyű füstgomoly mögül, amely pillanatok alatt szertefoszlott a fényben, ezt hallotta Köves:

– Az én ajtóm mindenki előtt nyitva áll – és e határozottan zengő kijelentés hallatára Köves egész vesszőfutása, amit e szobáig megtett, úgy foszlott semmivé, akár az előbbi cigarettafüst, s Köves azon kapta magát, hogy valami homályos hála érzésévé oldódik benne, ami hirtelen bizakodással tölti el.

A hangját is ez színezte át:

– Ugyanis felmondtak nekem – elnézés, szinte mosoly bujkált benne, mint ahogy férfiak egymásközt holmi megesett képtelenséget megbeszélnek.

–Tudok róla – hallotta Köves. Aztán: – Miben lehetek a segítségére?

– Elvesztettem a kenyeremet – magyarázta Köves.

– A kenyerét? – hangzott, némileg – Köves legalábbis úgy érezte – megütközötten.

– Úgy értem, hogy nincs miből megélnem –; bármennyire feszélyezték is Kövest a saját szavai, ha azt akarja, hogy megértsék, úgy látszik világosan kell beszélnie.

– Úgy, hát erről van szó – a hangban most mintha némi türelmetlenség lappangott volna.

– Igen – mondta Köves –, hiszen meg kell élnem.

– Az természetes, hogy meg kell élnie; mindnyájunknak meg kell élnünk – beszéd közben a fej meg-megmozdult, Köves most már lassanként ki tudta venni egy előre ugró áll meg egy erőteljes, parancsoló orr rajzát. – De hát elvégre ez mégsem elsőrendű kérdés.

– Elsőrendű kérdéssé válik, ha nincs miből megélnünk – mondta Köves.

– Minálunk mindenki megél – Köves a hangban ezúttal valami véglegeset érzett, ellentmondást nem tűrőt, mintha leintették volna. – Ami a felmondását illeti – következett aztán, már némileg közlékenyebb hanghordozással –, azt lelkiismeretesen megfontoltuk. Az igazat megvallva nemigen látjuk, miben vehetnénk hasznát. Habár – a hang itt mintha habozóvá vált volna, de azután mégiscsak folytatódott –, nem tagadom, hogy komoly ajánlást kaptunk az ön érdekében.

– Honnan? – Kövesből szinte kiszakadt a kérdés; de bizonyára elhamarkodottan, mert nem kapott rá választ.

– Például nem ismerjük a munkásságát – folytatta a főszerkesztő. – Azonkívül, mint hallom, hosszabb időt töltött külföldön; talán nem is ismeri a lapunk irányvonalát.

– Hiszen – mondta Köves – nemcsak irányvonal van. Egy lapnál – Köves valósággal felélénkült – másféle munka is akad.

– Kíváncsivá tesz – hallotta a főszerkesztőt, a megjegyzés – nem éppen ellenséges, ám nem is túl barátságos – ismét elbizonytalanította Kövest. – Mire gondol?

– Mire is? – Köves megpróbálta összeszedni a gondolatait, valami gyanakvás ébredt benne, mint aki kelepce előtt áll. – Tudok – mondta – épkézláb mondatokat fogalmazni. Értek hozzá, hogyan kell kikerekíteni egy történetet és ellátni csattanóval… Talán – tette még hozzá félénk, mentegetőző mosollyal, mint aki kerülni akarja a kérkedés látszatát –, szóval talán stílusom is van.

– Úgy – a szó kurtán csengett, a mögüle érkező sugarak övezte arcon Köves semmiféle kifejezést nem tudott kivenni. – Ön szerint tehát az újságíró munkája – állapította meg inkább, semmint kérdezte a hang – épkézláb mondatok és kerek, kellőképpen kihegyezett történetek megszerkesztéséből áll…

– Mindenesetre – s Kövesben most valamilyen furcsa dac ébredt, mint akinek igaza van és meg kell védenie az álláspontját –, mindenesetre újságírás enélkül nincsen – és maga sem tudta miért, hirtelen átsuhant rajta a zongorista emléke, ahogyan az éjszaka a számairól beszélt.

– Úgy – ez most még az előbbinél is kurtábban, határozottabban hangzott. Aztán, némi szünet után, lassan és tagoltan, Köves ezt a kérdést hallotta:

– És hite… meggyőződése önnek nincs? – és Köves egyszerre úgy érezte magát, mint aki egy szakadék mélységét méregeti – oktalanul, hisz jobb, ha behunyt szemmel ugrik belé, ha már ugrania kell.

– Nincs – mondta. És még egyszer belekiabálta szinte a szavát követő süket csendbe: – Nincs!… Hogyan is lehetne bármilyen meggyőződésem, amikor még soha, semmiről sem győződtem meg! Hiszen az élet nem a hit forrása, az élet… én nem tudom, de az élet valami más…

De hamar félbeszakították:

– Ön nem ismeri a mi életünket.

– Dolgozni szeretnék, akkor majd megismerem – mondta Köves, most már halkan, szinte esengőn.

– Hát dolgozzék! – hangzott, buzdítóan.

– De hiszen felmondtak nekem – panaszolta Köves, csüggedten.

– Dolgozni nemcsak nálunk lehet – buzdította tovább a hang.

– De máshoz nem értek – Köves lehajtotta a fejét, úgy érezte, koldus módra viselkedik.

– Majd megtanítják: gyáraink tárt kapukkal várják, akik dolgozni akarnak! – csendült a hang, s Köves ismét felszegte a fejét: a felismerés, akár valami ítélet, nyugalmas, tompa fáradtsággal töltötte el, de valahogy visszanyerte benne keserű büszkeségét.

– Tehát ezt szánják nekem – mondta lassan, szinte suttogva, vakoskodó tekintetével hasztalan keresve egy akármilyen, de legalább látható arc támpontját a fényben.

– Mi semmit sem szánunk önnek – hangzott onnan –, ez csak az ön tévedése: a lehetőségeit saját magának kell megtalálnia. – Aztán, mint aki beéri ennyi rendreutasítással, a főszerkesztő hangja melegebbre, szinte nyájasra fordult: – Dolgozzék, ismerje meg az életet, nyissa ki a fülét meg a szemét, gyűjtsön tapasztalatokat. Ne érezze úgy, hogy lemondtunk önről és a tehetségéről. Ez az ajtó – a kar egyenesen kilendült és valahová Köves háta mögé, nyilván az ajtóra mutatott – ez az ajtó egyszer még, meglátja, újra kinyílik maga előtt.

– Lehetséges – ugrott fel Köves: a reménnyel (ha remény volt egyáltalán) a türelme is elhagyta, a türelem minden iránt, ami többé nem érdekli, mert nem az ő kötöttsége és nem is a szabadsága –; lehetséges, de én többé nem fogok belépni rajta! – Aztán egyszerre megint kint volt a folyosón, maga sem tudta, hogyan: s az izgalma csillapultával, miközben már lefelé süllyedt vele a páternoszter, nyilván oktalanul vagy csak a kiállott izgalmak ellenhatásaként, s oly váratlanul, hogy szinte megrémült tőle, valósággal elárasztotta a megkönnyebbülés, mint valami névtelen boldogság. Minden másképpen történt, mint ahogy akarta, és – valószínűleg csak ebben a zaklatott hangulatában, amely elmossa benne az arányokat – mégis úgy érezte, hogy az akarata teljesült be. Mintha helytállt volna valamiért, mintha megvédelmezett volna valamit – mit is? Kövesben felötlött a szó: a becsületét. De – kérdezte magától hökkent ámulattal, mint aki előre nem látott akadályba botlott – mi az ő becsülete?

A pénztárban Köves járandóságát szó nélkül kifizették – nevetséges összeg, persze Köves nem tájékozódott még az itteni árakról, zúgolódása, meglehet, csak a benne hirtelen feltámadó alkalmazotti ösztön volt, ez az örökös étvágy, amely mindig koncnak érzi, amit odalöknek neki, aztán, békétlen mormolással, mégiscsak lenyeli és máris újra kitátja száját a következőért, nem kérdezve, hogy akár az előzőt is megszolgálta-e: ami Kövest illeti, ő egy szalmaszálat sem tett érte odébb, igazság szerint csak azt fizették meg neki, hogy két hétig ne legyen láb alatt, apró-cseprő gondjaival addig se alkalmatlankodjon –, és gondoltak vele, hogy a belépőcéduláját is lepecsételjék, enélkül sosem léphetne ki többé a kapun; kijutva a folyosóra, egy ott álló férfi mellett haladt el, aki – Köves emlékezett rá – a pénztárban épp őelőtte vett fel valami pénzt – most éppen a bankjegyeket számolta át még egyszer, láthatóan ő sem volt igen elégedett az összeggel. Amint Köves elment mellette, föl sem emelte a fejét, úgy kérdezte:

– Téged is kirúgtak?

– Ki – mondta Köves.

– Miért? – kérdezte tőle, úgy látszott, valójában inkább szórakozottan, mint kíváncsian a férfi, miközben zsebre gyűrte a pénzét.

– Nem tudom – vont vállat Köves, kissé talán ingerülten; úgy érezte, torkig van a saját ügyeivel. – Itthon se voltam – vetette azért még oda, nehogy szófukarnak tűnjön.

– Aha – mondta a másik, úgy körülbelül Kövessel azonos termetű fiatalember, és most már együtt bandukoltak a hosszú folyosón a páternoszter felé –: leküldtek vidékre, és mire visszajöttél, már várt a felmondás, mi?

– Igen – hagyta rá Köves.

– Így is szokták csinálni – bólintott. – Mi még egész jól megúsztuk – tette hozzá, miközben Kövessel együtt belépett az egyik elébük ereszkedő és most már az ő terhükkel tovább süllyedő fülkébe.

– Miért – ébredt némi érdeklődés Kövesben –, téged is kirúgtak?

– Naná – mondta a másik.

– És téged miért? – kérdezte Köves.

– Nem tetszik a pofám – most ő vont vállat, ugyanúgy, mint korábban Köves. A csarnokban jártak, aztán leadták a cédulájukat a vámosnak, majd kiléptek az utcára, a napvilág, a forgalom, még ez a kisvárosias, gyér nyüzsgés is, úgy hatott Kövesre, a maga mindent befogadó és kiegyenlítő közönyével, akár valami jótétemény. – Ezek a mostani változások… – ütötte meg fülét az előbbi hang, Köves meglepetten kapta fel a fejét: már-már meg is feledkezett róla, hogy nincs egyedül.

– Miféle változások? – kérdezte hát, inkább csak udvariasságból, miközben már jó előre sejtette a választ, pontosan úgy, ahogy el is hangzott:

– Lehet azt tudni?

– Nem lehet – bólintott rá Köves, úgy érezte, valami itt dívó szertartásban vesz részt, kötelező gépiességgel.

De hirtelen eszébe jutott valami – valódi kérdés ezúttal, elevenbe vágó, inkább önmagához kellett volna intéznie, mégis a másiknak tette fel:

– És most mit fogsz csinálni?

– Mit? – Köves új ismerőse könnyedén vállat vont. – Megebédelek –, és ez a magától értetődő kijelentés valahogy átjárta Kövest és felderítette, mint aki hosszú száműzetés után úgy érzi, lassacskán kezd visszatérni az emberek világába. – Ha ráérsz, gyere velem – folytatta Köves új ismerőse, Köves most már látta, hogy sötét haja, dudoros homloka, durva, egészében mégis kellemes arca van, amely, ha elmosolyodott, szinte összetörni látszott, mintha e korán megkeményedett vonások közül hirtelen egy gyerek dugná ki a fejét. – Elmegyünk a Déltengerekbe, ott mindig lehet kapni valamit –, és ha az előbb csak felderült, Köves most valósággal felujjongott, mert megértette, hogy egy vendéglőről lehet szó, és ráeszmélt, hogy pontosan ez a vágy bujkál benne: beülni egy vendéglőbe és gondtalanul enni, inni – ha utoljára is ebben az életben –, egy jóbaráttal.

– Messze van? – türelmetlenkedett.

– Nem jártál még a Déltengerekben? – új barátja valósággal meghökkent. – No, akkor ideje, hogy megismerd – s azzal elindultak.

A teli has, a szesszel – ha csak rosszféle, gyönge sörrel is – csillapított szomjúsága, a sűrű párák meg az állandó morajból fel-felcsapdosó hangtöredékek a Déltengerekben Kövest teljesen elzsongították, mintha csakugyan hullámok hátán ringatózna, gondtalan távolságban minden, már csak a messzeségből ide ködlő szilárdabb bizonyosságtól. Amikor a régimódi, üvegezett forgóajtón besodródott, Kövesnek hirtelenében úgy tűnt, hogy a helyiséget – két vagy talán több egymásba nyíló teremre tagolt, irdatlan hodályt – ismeri is, meg nem is, mindenesetre az idő a Déltengerek fölött sem múlt el nyomtalanul: a bársony kárpitok megkopva, a dobogón álló magányos zongora elhagyatva, lepellel borítva, az egész amolyan züllésnek indult vendéglő és kávéház, kártyabarlang és nappali menedékhely együttes képét mutatta, ahol új barátja, Sziklai – a név hallatán Kövesen átsuhant valami, nem több bizonytalan emléknél, egy olyan világban, ahol az emlékek bizonytalansága a jelenével vetekszik – láthatóan teljes otthonossággal mozgott, és Köves minden kezdeményezést átengedett neki, mint aki – egy időre legalábbis – szabadulni akar valamely, tovább már-már alig vonszolható kolonctól: önmagától. Fáradtsága is újra elővette, így mintegy az öntudata pereméről észlelte csak a fejleményeket. A saját, először sietős, majd tétovábbá váló lépteiket, ahogy a helyiség belsejébe, mintegy a sűrűjébe behatoltak, bizonyára – Kövesnek ez a benyomása támadt – keresnek valakit; aztán az eléjük siető, se fiatal, se öreg pincérnőt, akinek egyébként tiszta, nagy arcát az orrától az álláig húzódó két mély barázda tette úgyszólván tragikussá, homlokegyenest ellentétben a szavaival és a fesztelen mozdulattal, ahogyan egy üres, némileg gyanús színű abrosszal fedett asztalra mutatott: – Rogyjanak le a szerkesztő urak –; úgy látszott tehát, hogy Sziklait jól ismeri már. Aztán a különös párbeszédüket: Sziklai natúr szeletet rendelt kettőjüknek, a pincérnő megkérdezte: – Szeretik az urak a félig sült mócsingot? – Akkor Sziklai bécsiszeletet kért, a pincérnő lehunyta a szemét, elhúzta a száját, úgy kérdezte tőle: – Mondja meg nekem, de őszintén, mikor és hol látott utoljára bécsi szeletet? – Erre, úgy tűnt, haragosan, Sziklai kötekedni kezdett: – De hiszen itt áll, az étlapon! – kiáltotta. – Persze hogy ott áll – felelte neki a pincérnő –, hogy nézne ki egy étlap, bécsi szelet nélkül? – Kövesnek úgy tetszett, mintha valamilyen évődő társasjátékot játszanának egymással, aminek távoli kiáltozások és a pincérnő hirtelen türelmetlensége vetett véget: – Elég legyen – mondta –, máshol is várnak már a bájos vendégek. Rakott krumplit fognak ebédelni! – azzal elsietett, Sziklai pedig hirtelen széttöredező vonásokkal és a közülük kibukkanó kisfiú mosolyával, felvilágosította Kövest: – Ez Aliz, a pincérnő –, amit Köves derűsen tudomásul vett. Derűje aztán valóságos lelkesedésbe csapott át, amikor kiderült, hogy a rakott krumpli voltaképpen nem is rakott krumpli, Köves kutató villája a tojással elegy burgonya alatt szép szelet húsba bökött, és már-már szóra nyitotta a száját, de Sziklai élénk fejrázása megértette Kövessel, hogy hallgatnia kell – nyilvánvaló volt, hogy valamilyen kiváltságban részesülnek. – Alizra mindig számíthatsz – mindössze ennyi volt, amit Sziklaitól megtudhatott.

Nem úgy a párálló félhomályban közelebb vagy távolabb lebegő, izgő-mozgó, hadonászó vagy ellenkezőleg, fásult, esetleg elfoglalt némaságba merült többi vendégről, akikről, úgy látszott, mindent tudott – Köves alig egy töredékét jegyezte meg annak, amit róluk elmondott. Egy kopasz, hájas emberről, akinek beteges színű arca – hiába törölgette időnként lepedőnyi zsebkendővel – állandóan verejtéktől fénylett, s akinek az asztala amolyan középpontnak látszott, ahová sietős emberek érkeztek, egy időre letelepedtek, majd újra felugrottak, míg mások viszont hosszabb eszmecserére is ott maradtak, s akinek Sziklai is odaköszönt – a kopasz is kedélyesen visszabólintott neki –, megtudhatta Köves, hogy ő a „Koronázatlan” – hogy a név kitől ered, bizonytalan, ám értelme könnyen megfejthető, mert ő itt a koronázatlan király, a fél kávéház csak neki dolgozik, mesélte Sziklai. – Hogyhogy? – kérdezte Köves. Úgy, mondta Sziklai, hogy ez az ember tulajdonképpen szolgálaton kívüli nyugdíjas, és amikor Köves megkérdezte, hogy miféle szolgálatot töltött be előzőleg, Sziklai visszakérdezte: – Na mit gondolsz? – és bár Köves semmit sem gondolt – egyszerűen lusta volt hozzá, hogy bármit is gondoljon –, mégis, mint aki ért a szóból, azt mondta: – Aha –, és úgy tetszett, éppen ezt a választ várhatták tőle. Mármost – folytatódott – „korábbi érdemeire való tekintettel” (Sziklai itt rákacsintott Kövesre) a Koronázatlan engedélyt kapott rá, hogy vidéki vásárokon parasztasszonyoknak való kendőket meg sálakat árusítson, továbbá, hogy lefényképezhesse a parasztokat, és a fényképeket azután eladja nekik. Az engedély eredetileg a Koronázatlan nevére szólt, egyedül őt hatalmazta fel arra, hogy eladjon és fényképezzen. De hát egyrészt annyi a dolog – a parasztok, ezek az egyébként többnyire bizalmatlan emberek, mesélte Sziklai, valósággal gyerekekké válnak, ha valaki családi fotográfiát akar készíteni róluk, annyira, hogy megesett: a fényképezőgépben nem is volt film (ugyanis nem mindig lehet a boltban filmhez jutni), csak üres kazettával csattogtatták rájuk a gépet, felvették tőlük a kialkudott előleget, aztán persze sosem kapták kézhez az „elkészült” képet, a fotográfus által nekik megadott cím és név pedig, természetesen, hamis volt – tehát ennyi munkát egyetlen ember amúgy sem győzne, emellett a Koronázatlan még súlyos cukor- és szívbeteg is. Viszont rengeteg embernek „van szüksége flepnire” – mondta Sziklai. Így állnak azután a Koronázatlan szolgálatába: hogyan, hogyan nem, ő hatósági papirost szerez nekik, miszerint egy közhasznú társulás munkatársai. Így nem vonhatók felelősségre naplopás vagy élősködés vádjával, másrészt ő sem vonható felelősségre, hogy netalán országos méretű ügynöki hálózatot foglalkoztat. Mert ügynököket ugye senki, még a Koronázatlan sem foglalkoztathatna, az ügynökök viszont sosem ügynökölhetnének a megfelelő papirosok nélkül, melyek tanúsítják, hogy voltaképpen nem ügynökök: így hát egymásra vannak utalva – mondta Sziklai –, s a Koronázatlant nemcsak főnökként, de a jótevőjükként tisztelik.

– És az ott? – bökött a fejével egy távolabbi, az utcai ablaknál álló asztal felé Köves, ahol ősz sörényű férfit látott, viharos vonások tépte, markáns arca mintha nagy nehezen féken tartott, rendkívüli szenvedélyekről árulkodott volna. Dupla üvegű szemüveget viselt, a külső üveg sötétebb színű és felhajtható volt – ezt Köves onnan tudta, hogy éppen fel is volt hajtva –, és leszegett fejjel valamiféle, innen ki nem vehető foglalatosságba mélyedt – Köves nem csodálkozott volna, ha kiderül, hogy kottát ír vagy miniatűr képeket fest. De Sziklai arca szinte szilánkokra hasadt, amikor, a Köves által jelzett irányban, a tekintetével ráakadt: – A Pumpadúr – nevetett. Szabadidejében ő is a Koronázatlan alkalmazottja. A parasztasszonyoknak szánt kelmére szórógéppel viszik rá a festéket, szórás közben a gépet lábbal kell hajtani, pumpálni, ezt a munkát szokta végezni a Pumpadúr, a nevet pedig a Koronázatlan adta neki, aki máskülönben érti a tréfát és színházrajongó; a Pumpadúr ugyanis főfoglalkozására nézve statiszta a szemközti színházban – Köves csaknem meglepődött: most először hallott róla, hogy itt színház is van –, mellékesen pedig órajavítást is vállal. Biztosan most is valakinek az óráját javítja éppen – máskülönben gyakran megesik, hogy a szétszedett órákat soha többé nem tudja összerakni, s a tulajdonos csak egy számlapot, egy fémkeretet meg az apró rugók és csavarok lelkiismeretesen papirosba göngyölt halmazát kapja vissza tőle; mégis, mindig akad javítanivalója, mert ahogy egy órát megráz, ahogy a füléhez illeszti, ahogy a fedelét kinyitja és dupla szemüvegével a szerkezetébe beletekint, az újra meg újra bizalmat önt az emberekbe; és ráadásul mindezt olcsón csinálja.

Egy szőke nőnek – feltűnő jelenség, amint a maga módján érdekes arcát az álla alatt összekulcsolt ujjain nyugtatva üres tekintettel a semmibe meredt, az asztalán érintetlen pálinkás pohár – csak a Déltengerekben ismeretes nevét tudta meg Köves: „a transzcendens hetéra”; egy deres halántékú, napbarnított, kirívóan elegáns úrra pedig Sziklai hívta fel a figyelmét, megemlítve, hogy ő André bácsi, „a kloroformos”. – Hogyhogy? – nevetett Köves, és Sziklai elmondta, hogy egykor, amikor az idegen országokat még nemzetközi vasutak kötötték össze egymással, André bácsi az első osztályon utazó gazdag hölgyekkel kötött ismeretségeket, éjszaka kloroformos vattát szorított az arcukra és kirabolta őket; Sziklai állítása szerint André bácsi még ma is kívülről fújja a kontinens valamennyi expresszvonatának a menetrendjét – ha ugyan járnak még expresszvonatok és érvényesek a régi menetrendek –, habár őt magát „többször is kivonták már a forgalomból”, mégpedig hosszú esztendőkre. Hogy mostanában „miből tartja a nívót”, arról Sziklai mindössze ennyit tudott: – Rejtély – kisvártatva hozzátette: –, a nők; csakis a nők, nem lehet másképp.

Persze akadtak más vendégek is, tisztességes emberek, akikről nincs mit mondani, olyanok, akikről volt ugyan, ám Köves csak hallgatta, anélkül, hogy valójában hallotta volna, s amit hallott, arról sem volt meggyőződve, hogy hallja: hitte is, nem is – tünékeny csillámok a hangok, a képek, a benyomások folyton szétfoszló, folyton újra rendeződő hullámjátékában; és alighanem félre is magyarázhatták szórakozottságát – ami pedig felfedezés volt valójában, igaz, némileg borús, némileg mélabús felfedezés, mégis édes, mint a rég múlt boldogság íze –, mert egyszerre azon kapta magát, hogy valaki a vállára csap és biztatja: „ne lógassa az orrát”.

– Majd lesz valahogy – és Sziklai töprengve nézett Kövesre. – Két út van – folytatta aztán –: a rövid és egyenes, amely nem vezet sehová, meg a hosszú és kacskaringós, amelyről nem tudni, hová visz, de addig legalább az ember úgy érzi, hogy jár. Ezt fel is kellene jegyezni – tette hozzá mindjárt, bizonyos gondterhes izgalommal.

– Miért? – kérdezte Köves, kelletlenül, mint akinek a nyugalmát fenyegetik, de bágyadt mosollyal, mint aki még nem adta fel a reményt.

– Azért – mondta Sziklai –, mert szerintem szellemes és jól felhasználható egy darabban.

– Milyen darabban? – Köves vonakodva tette fel a kérdést – talán azt remélte, ha felteszi, egyúttal el is háríthatja.

– Éppen ez az – mondta Sziklai –: szerintem darabot kellene írni –, és Kövesbe kezdett visszatérni a józanság, bár még csak lassan, akár a cseppenként adagolt méreg.

– Miféle darabot? – érdeklődött.

– Ezt még meg kell fontolni – mondta Sziklai, habár úgy látszott, megfontolhatta már, mert azonnal folytatta: – A dráma hálás ugyan, de nehéz; rögtön kilátszik belőle a lóláb. Szerintem vígjátékot kellene írni, abban van a siker.

– Siker? – kérdezte Köves, bizonytalanul, mint aki idegen nyelv valamilyen furcsa, nehezen kiejthető szavát forgatja a szájában.

– Persze – Sziklai türelmetlenül nézett rá –: valamivel sikert kell elérni. A siker az egyetlen kiút.

– Miből? – kérdezte Köves, és Sziklai egy pillanatig gyanakodva fürkészte az arcát, mintha valamilyen titkot kutatna rajta:

– Furcsa humorod van – mondta aztán, láthatóan felvidulva, mint aki eredményre jutott –, de van humorod. Nekem nincs. Legalábbis írásban valahogy sántikál. Viszont – folytatta, egyre Kövesen tartva a szemét, és Köves mind jobban feszengett, mert Sziklai tekintetében valami követelést érzett, ha mást nem, legalább a figyelemét –, viszont egy ideje tanulmányozom a dramaturgiát. Meg lehet tanulni – Sziklai legyintett –, linkség az egész; csakhogy egyedül nem boldogulok a párbeszédekkel. Igazán jó ötletem sincs még – folytatta, Kövesben mindinkább úrrá lett a feszültség, a fenyegető előérzet, hogy lassacskán a részévé válik valaminek, egy tervnek talán, amit tőle távol szőnek, mégis az ő erejét követelik hozzá: – Öregem – hallotta Sziklai diadalmas kiáltását –, meg vagyunk mentve: vígjátékot fogunk írni! – és Köves azt mondta:

– Jó. – Majd, mintegy védekezésképpen: – De nem most –, és ebben meg is állapodtak; most előbb el kell rendezniük az ügyeiket, Sziklai intett Aliznak, és Köves tiltakozása ellenére az ő számláját is kifizette, nagy borravalóval toldva meg az összeget:

– Mi az, betörtek az urak? – kérdezte Aliz, a pincérnő, miközben a pénzt elsüllyesztette a kötényében.

– Nagyszerű figura – nézett utána Sziklai, mintha máris az eljövendő vígjáték színezetében látna mindent; de aztán elborult az arca: – Csak hát kár érte – tette hozzá, sajnálkozva.

– Miért? – kérdezte Köves, és Sziklai vizsgálódva kémlelt körbe:

– Most nem látom itt – mondta aztán.

– Kicsodát? – érdekelte Kövest.

– A… hogy is mondjam, a pasasát – mondta Sziklai.

– Ki az? – Kövest, maga sem tudta, miért, ezúttal érdekelte volna a felvilágosítás – Aliz, úgy látszik, némileg megragadta a figyelmét; de Sziklai, mintegy elhárítóan, ennyit mondott csak:

– Sok mindent beszélnek róla. Aztán meg – Sziklai arcán mélabús belátás jelent meg – Aliz is csak pincérnő, és a pincérnőknek mindig kell valaki, akit kitarthatnak.

– Vagy úgy – mondta Köves –, igen, erről hallottam már; a szokványos történet tehát – azzal elindultak kifelé, áthaladva a helyiségen Sziklai oda-odaköszönt egy-egy asztalhoz. Az utcán kezet ráztak, megállapodtak, hogy az esti órákban, amint Sziklai mondta: „megtalálják egymást” a Déltengerekben, sőt Aliznál, akit most már Köves is ismer, üzenetet is hagyhatnak egymás számára, s amint ügyeik rendeződnek, azonnal hozzáfognak a vígjátékhoz.

– Addig is törd a fejedet valami jó ötleten – mondta búcsúzóul Sziklai, és Köves, könnyű mosollyal, ami talán a napsütésnek és a hirtelen megkívánt magány ígéretének szólt, azt felelte:

– Megpróbálom.

Negyedik fejezet

Köves elment a hatósághoz, hogy ideiglenes ittlétét véglegesítse és erről igazolványt is kapjon – Weigandné, a háziasszony, már másodszor emlékeztette, hogy a bejelentkezést, amennyiben továbbra is nála kíván lakni, mihamarább el kell intéznie:

– Persze nem tudom, mik a tervei – emelte tiszta kis tavait Kövesre, Köves bizonytalanul mosolygott, mint aki ezekről a tervekről még Weigandnénál is kevesebbet sejt.

– Hogyne – mondta tehát –, nagyon meg vagyok elégedve –, mintha csakugyan ezért lenne itt, nem egyébért, és az asszony azt mondta erre:

– Örülök neki – miközben az asztalterítőről leszedett valami láthatatlan cérnaszálat vagy morzsát. Köves kis szobájában tartózkodtak – Köves hiába mutatott helyet Weigandnénak az egyetlen széken, így hát ő is állva maradt –, a délután már estébe hajlott, de a villanygyújtás ideje még nem érkezett el, a háziasszony épp az imént kopogtatott be Köveshez, Köves először meg is rettent kissé, hogy megint a fiú tör rá, mielőtt azonban kiszólt volna: „szabad!”, már eszébe is jutott, a fiú aligha lehet, Péter nem szokott kopogni.

– Nem is említette – folytatta az asszony –, hogy újságíró – hangjában bizonyos hamis szemrehányás bujkált, fakó, hegyes arcán félénk mosoly jelent meg, mintha nevezetes emberrel állna szemben, akivel csínján kell beszélni – Kövest, aki valóban nem említett semmi hasonlót, valósággal meghökkentette az asszony jólértesültsége. Hogyan? Ilyen gyorsan jár itt a hírszolgálat? Hanem ahelyett, hogy felvilágosítást kért volna, úgy látszik sürgősebbnek tartotta, hogy ő szolgáljon felvilágosítással, mintha valamilyen kellemetlen félreértést, már-már rágalmat akarna eloszlatni:

– Igen – mondta –, csakhogy nem vagyok lapnál. – Majd, mit sem bánva, miféle csalódást okoz ezzel az asszonynak – ki tudja, talán már elbüszkélkedett vele, hogy újságíró lakója van –, gyorsan hozzátette még: – Kirúgtak.

De ha talán csalódott is, ez nem látszott az asszonyon: inkább mintha valahogyan feloldódott volna, az előbb még óvatos arca most meglepett, ám egyszersmind melegebb kifejezést öltött, és olyan hangon, amit Köves természetesebbnek érzett a korábbinál, csendesen megállapította:

– Szóval kirúgták – és kissé féloldalra hajtott fejjel, érdeklődve nézett fel Kövesre, minthogy szőke volt – alkalmasint festett –, Kövest most kanárira emlékeztette. – Szegény – tette még hozzá, Köves felvonta a szemöldökét, mint aki tiltakozni készül, bár még nem tudja, mit mondjon. Így hát a háziasszony szólalt meg újra, és most már bizalmasan, mint akiknek immár nincs mit takargatniuk egymás elől, s egyúttal halkan, mintha nem akarná, hogy mások is meghallják őket – noha rajtuk kívül persze senki sem volt a szobában –, megkérdezte:

– És miért?…

Köves pedig ezt felelte:

– Lehet azt tudni? – és ez a válasz, úgy látszott, most sem téveszti el hatását:

– Nem – mondta az asszony, lassan leereszkedve az előbb felkínált, de akkor még visszautasított székre, miközben arcán kihunyt minden kifejezés, mintha hirtelen ráeszmélne mértéktelen fáradtságára –, nem lehet. – Kis ideig hallgattak, hogy ne feszélyezze a háziasszonyt, Köves is leült az ágyára, további morzsa vagy cérnaszál híján Weigandné, lehajtott fejjel, most a terítő rojtjaival játszadozott.

– Tudja – szólalt meg aztán, azon a mély hangján, amit Köves eddig még csak egyszer hallott tőle, az érkezése reggelén –, én néha úgy érzem, hogy már semmit sem értek – lassan fölemelte a fejét és Kövesre nézett – a zegzugos redőzet közti váratlan tavakat most mintha sötét felhők árnyékolnák. – Tulajdonképpen – folytatta – bocsánatot kell kérnem magától. – És, talán értetlenségnek vélve Köves hallgatását, talán várakozásnak: – A fiam miatt – tette hozzá –; biztosan a terhére van. – Szó, ami szó, a fiúval Kövesnek is meggyűlt a baja; már az első estén – Köves épp lefeküdni készült, már két napja úgyszólván semmit sem aludt – egyszerűen rányitotta az ajtót, hóna alatt a sakktáblával: – Itt vagyok! –, mint akinek sürgős elfoglaltságai közepette csak most van érkezése rá, hogy végre eleget tegyen a lakó iránti, már rég esedékes kötelezettségének. Köves hasztalan keresett kibúvót, hiába hivatkozott fáradtságra, kedvetlenségre – már ki is terítette a táblát Köves heverőjére, már kezdte is felállítani rá a bábukat. – Sötét vagy világos? – pillantott megvillanó szemüvege mögül szigorúan Kövesre, és máris válaszolt helyette: – Világos, így te kezdhetsz. – Köves kezdett hát, várt, amíg lépnek ellene, és azután megint ő lépett; alig figyelt a táblára, keze gépiesen, úgyszólván tőle függetlenül húzogatta a bábukat, valamilyen álomszerű harcrend szerint, amire az ujjai – honnan, honnan nem – úgy látszik, emlékeztek, talán még fiú korában ivódott beléjük, hiszen – Köves szinte ámultan mosolyodott el magában a gondolatra – egykor persze ő is volt gyerek; és csak valami sziszegő hangra kapta fel a fejét – Péter volt, szája eltorzult, feje remegett, arcát mintha az utolsó csepp vér is elhagyta volna. – Ilyen ócska trükk… ilyen egy ócska trükk… És bedőltem neki! – sziszegte, a bepárásodott szemüveg mögül Kövesre gyűlölködő tekintet meredt. Aztán: – Feladom! –, és tábla, bábuk, máris röpült minden szerteszét, első zavarában Köves utánuk hajolt, aztán jutott csak eszébe, hogy gyerekkel van dolga, akit nem elkapatni, ellenkezőleg, fenyíteni kell. – Most szedd is össze, amit szétszórtál! – szólt rá tehát, a tőle telhető legkeményebb hangon. De fölösleges volt az intelem: a fiú már ott csúszkált négykézláb a padlón, néhány perc múlva megint Köves előtt volt a tábla, a rajta felállított figurákkal: – Most harmincszor megverlek! – közölte vele a gyerek, összeszorított foggal, mintha nem sakkozni, hanem birkózni készülne Kövessel. Azzal már neki is látott; játék közben Köves alighanem többször is elaludt, a fiú ilyenkor megbökte a térdét vagy ráripakodott: – Te lépsz! –, időközönként Weigandné is be-bedugta a fejét: – Játsztok? – kérdezte tétován, majd újra eltűnt, a fiú ilyenkor rá se hederített, csak egyszer jegyezte meg, úgy tűnt, nem is annyira Kövesnek szánva, inkább csak amúgy, indulatában: – Azt utálom a legjobban, amikor azt mondja, hogy játék! – Miért – ébredt Kövesben némi kíváncsiság –, nem az? – Nem! – felelte a gyerek kurtán. – Hát? – tudakolózott tovább Köves: – Talán munka? – Eltaláltad! – a gyerek most mintha némi elismeréssel pillantott volna Kövesre. – Ki akarok emelkedni ebből a szarból! – tette még hozzá; de további magyarázatot nem adott – összeharapott szájjal, szigorú arccal már a következő lépést mérlegelte, lépett, és kurtán, szárazon, akár egy Kövesre irányzott puskalövés, máris csattant a hangja: – Sakk! – Végül, miután valamennyi ésszerű érve hiábavalónak bizonyult – például, hogy későre jár, hogy a lakó esetleg fáradt lehet s legkivált, hogy már rég elmúlt a lefekvés ideje, holott reggel mindkettőjüket iskola, hivatal várja –, Weigandnénak valósággal ki kellett vonszolnia a gyereket Köves szobájából, Köves még soká hallotta ezen az estén a fiú érdesen fenekedő meg az asszony csillapítóan el-elmélyülő hangját.

– Furcsa fiú – jegyezte most meg Köves.

– Igen, de meg kell őt érteni – az asszony válasza gyorsan érkezett és valahogyan begyakorlottan, mintha nem először használná és – Köves így érezte – talán állandóan készenlétben tartaná. – Nincs könnyű dolga – folytatta Weigandné –; és nekem is nehéz vele. Éppen ebben a korban, amikor a legnagyobb szüksége lenne az apjára…

Elhallgatott és Köves, valami bizonytalan kényszerből, mintha felszólították volna valamire, pontosan azonban mégsem tudná, mire, azt mondta:

– Bizony, elég hamar elment…

De homályosan beszélhetett, mert Weigandné értetlenül nézett rá:

– Kicsoda? – kérdezte.

– Úgy értem – Köves óvatosan keresgélte a szavakat: kényes területre tévedt, de ha már ide keveredett, most már persze nem vonulhatott vissza –, úgy értem, hogy korán özvegyen hagyta…

– Vagy úgy – mondta az asszony. Kis ideig hallgatott, aztán hirtelen mintegy Köves arcába vágta:

– Elhurcolták és odapusztult! – és felszegett fejjel, szinte kihívóan meredt rá, valamilyen furcsa daccal, mintha minden fájdalmát Köves lába elé hajította volna és most arra várna, hogy Köves rátaposson.

De semmi efféle nem történt; Köves néhányszor bólintott, lassan, megértő, némileg borús arccal, mint aki bár nem találja rendjén valónak persze, de különösebben szokatlannak sem, hogy valakit – Weigandné szavaival – „elhurcoltak” és hogy az illető „odapusztult”, s mint aki teljesen beéri a hallottakkal és nem vár további felvilágosítást a részletekről; és az asszony feszült arca lassacskán feloldódott és megereszkedett, mintha belefáradt volna a rájuk boruló csöndbe vagy talán valami titkos cinkosságot sejtett volna benne, amit mintegy a hallgatásuk szőtt közöttük.

– Igen – ismételte most már lankadtan, s úgy látszott, kissé fásultan is –, elhurcolták és odapusztult. Ez a gyökere mindennek. Sehogy sem tudja elfogadni.

– Hogyhogy? – érdeklődött Köves.

– Szégyelli az apját – mondta Weigandné.

– Szégyelli? – csodálkozott Köves.

– Azt mondja: miért hagyta magát? – kezével, fejével az asszony rebbenő mozdulatot tett, mint aki a férje helyett immár csak egy állandóan elébe meredő kérdéssel él együtt, amit éppúgy megszokott már, akár a saját tanácstalanságát.

– Gyerekes érvelés – mosolyodott el Köves.

– Gyerekes – mondta Weigandné –, de hát gyerek még.

– Igaz – hagyta rá Köves.

– Alig ismerte az apját. És én hiába próbálom megmagyarázni neki… – Weigandné elhallgatott, a szomorú kis tavak nedvesen csillogtak arca télies tájában. – Meg lehet ezt egyáltalán magyarázni? – kérdezte aztán, és Köves elismerte:

– Nehéz.

– Akkor hát – mondta az asszony – talán igaza van a fiamnak? Tényleg szégyenletes?

– Azt hiszem – Köves elgondolkodott kissé –, azt hiszem, igen. Szégyenletes. Annak ellenére – tette hozzá vállat vonva –, hogy olykor nincs mit tenni: az embert elhurcolják és odapusztul.

Megint hallgattak, aztán az asszony felkiáltott, ismét a mély hangján, mégis élesen hangzott, akár az elpattanni készülő húr:

– Micsoda örök lelkiismeret-furdalás ez: a világra hozni egy gyereket!… Az ember soha ki nem heveri! És éppen egy ilyen világra…

– A világ – próbálta vigasztalni Köves – mindig nehéz.

De az asszony meg sem hallotta talán:

– Néha úgy érzem, hogy gyűlöl érte… a szememre hányja – mondta. – És nem tudom – folytatta –, nem tudom, hogy alapjában véve nincs-e igaza… Mi vár rá? Mit kell még megélnie?

– És ez a… ez a különös kedvtelése? – kérdezte Köves gyorsan – attól tartott, az asszony még el találja sírni magát.

– A sakkozásra gondol? – kérdezte Weigandné. – Versenyző akar lenni.

– Á, versenyző! Szép, szép – bólogatott elismerően Köves, úgy látszott, a nehezén túljutottak, hiábavaló tépelődéseiből az asszony gondolatait sikerült kedvezőbb mederbe terelnie.

– Most is edzésen van, valami ifjúsági bajnokságra készülnek – folytatta Weigandné. – Azt mondogatja, hogy meg kell nyernie a bajnokságot. Nagy versenyzőnek kell lennie, nagynak, egészen nagynak – az asszony hangján érződött, hogy most a fiát idézi, játékos távoltartás volt benne, de titkolt komolyság is.

– Értem – és Kövesnek hirtelen Sziklai jutott az eszébe valahogyan, önkéntelenül is az ő szavaival folytatta: – Valamivel sikert kell elérni.

– Igen – Weigandné mosolygott, ahogy az anyák mosolyognak becsvágyó fiaikon, kétkedő reménnyel, mégis némi büszkeséggel.

– A siker az egyetlen kiút – Köves jól emlékezett még rá, mit mondott neki Sziklai, annál is inkább, mert azóta ismételten is hallhatta tőle.

– Úgy van – bólintott az asszony. – Azt mondja, hogy az ő testi adottságaival más sportágban hiába is próbálkozna. Látja – tette hozzá –, azért van ítélőképessége… És azért ez már valami, nem?

– Hogyne! – mondta Köves. – Hát reméljük – és itt ő is elmosolyodott, szélesen, mondhatni joviálisan –, reméljük, hogy nagy mester lesz belőle!

Azzal elbúcsúztak, Köves vette a kabátját, azt mondta, elmegy a Déltengerekbe, megvacsorázni; másnap reggel pedig – az ajtaja mögött zajló marakodás immár megszokott, fojtott hangjai, majd a lakásajtó kemény csapódása után – nyomban fölkelt és első útja egyenesen a hatósághoz vezetett – Köves véglegesítése egyébiránt merő formaságnak látszott, adatait éppen csak átvezették egyik papirosról a másikra, mindössze egyetlen kérdést intéztek hozzá, amit – úgy látszik – nem leltek ott a rubrikákban:

– Munkahelye? – ám, amint kitűnt, ez a kérdés korántsem lehetett annyira mellékes, mint amilyen beidegzett gépiességgel – egy előre várt, legföljebb a részleteiben ismeretlen közlésre felkészülten – föltették neki; mert amikor a tisztviselőnő meghallotta a választ:

– Nincs –, olyan csodálkozva nézett fel az asztala előtt álló Kövesre, hogy az már-már inkább rémületnek látszott.

– Nem dolgozik? – kérdezte, és Köves azt felelte:

– Nem.

– Hogy lehet az? – ámulatában a tisztviselőnő egy pillanatra talán még a hivataláról is megfeledkezhetett, hangja úgy csengett, ahogyan egyik ember érdeklődik a másiktól, egyszerűen mert kíváncsi lett rá.

– Felmondtak nekem – mondta Köves, a tisztviselőnő most a félig már kiállított igazolványra meredt, láthatóan a fejét törve, mintha valamilyen nehézsége támadt volna a munkájában. Aztán, lecsapva a tollát, hirtelen felállt, egy távolabbi íróasztalhoz sietett, valamit suttogott az ott ülő férfinek, az is meghökkenten nézett először a tisztviselőnőre, majd a tőlük messzebb várakozó Kövesre, végül fölkelt a helyéről, és a visszatérő tisztviselőnővel együtt jött oda hozzá:

– Nincs munkahelye? – kérdezte, rosszallóan összevont szemöldöke arra vallott, hogy – miért, miért nem – haragszik Kövesre; Köves pedig megismételte:

– Nincs.

– És miből él? – hangzott a következő, kétségkívül helyénvaló kérdés, Köves legföljebb a neheztelő színezetét furcsállhatta volna, ha józan ésszel nem is várhatta persze, hogy netalán még aggódni fognak itt érte.

– Pillanatnyilag még felmondásban vagyok – felelte hát; s mintha az, hogy felmondtak neki, most a saját szégyeneként hárulna vissza rá, némileg mentegetőzően hozzátette: – Remélem, hamarosan el tudok helyezkedni.

– Mi is reméljük – felelték neki, és ebből sem csendült ki, csak valami fenntartással teli szigor, mintha reménysége, hogy nem kényszerül koldulásra vagy arra, hogy éhen vesszen, nem volna eléggé meggyőző, úgyhogy utasítani kell rá.

Nemsokára a házmesternél is megjelent Köves – természetesen ezt is Weigandné szorgalmazta: azt a tényt, hogy Köves immár az ő, s ezzel persze a háznak is állandó lakója lett, a házmesternél is jegyzékbe kell vétetnie, figyelmeztette Weigandné. Sőt – mondta –, az elnöknek sem ártana róla tudomást szereznie; habár – s úgy látszott, itt Weigandné egyszerre meggondolhatta magát – ezt talán mégiscsak jobb lenne inkább a házmesterre bízni. – Köves, aki mindebből csupán azt látta, hogy eggyel kevesebb az intéznivalója, el is felejtett tudakozódni az elnök kiléte, no meg az elnökség mibenléte iránt, bár az első pillanatban, amikor az asszony említette, futólag felötlöttek benne ezek a kérdések.

A házmester a lépcső tövében lakott, két ajtó is volt itt egymás mellett, ahogy Köves keresgélő tekintettel feléjük közeledett, váratlanul kitárult az egyik és vastag bajszú, zömök férfi jelent meg benne, szürke munkászubbonyban, de inkább termékenyítő vizektől cuppogó szántóföldekre, semmint ide, városi kövezetre való hatalmas csizmában, amelybe, amúgy paraszti módon, buggyosan belegyűrte a nadrágszárát:

– Engem keres, Köves úr? – kérdezte, Köves valami hirtelen támadt ingerültséggel, amit pusztán ez a gereblye formájú bajusz, ez a húsos orr, ez a sűrű, már deresedő, ék alakúan mélyen a homlokba benőtt haj, a zárt nyakú zubbony meg a nehéz csizmák váltottak ki belőle – noha képtelenség persze, hogy egy ember nagyrészt véletlen – és alkalomszerű külseje ennyire kihozza a sodrából –, szinte metsző éllel felelte:

– Magát, ha maga a házmester.

– Én vagyok hát, ki más volna – kuncogott kedélyesen: akár észrevette, akár nem, ingerültségét láthatóan nem vette zokon tőle a házmester. – Tessék, tessék, Köves úr, kerüljön csak beljebb! – a reszelős, valahogyan mégis édeskés hang úgy hatott Kövesre, mintha valami pépszerű, ragacsos anyagba lépett volna, amely most hirtelen felburjánzott a lába alól és immár a feje búbjáig körülfogta, ahogyan egy káposztaszagú, meleg párákkal telt, félhomályos előtérfélébe belépett – az ajtó mögül, nyilván a konyha volt ott, csoszogás, olykor nehéz edények csörömpölése hallatszott ki.

– Biztosan azért jött, hogy jegyzékbe vegyem – a házmester kemény fedelű füzetet, amolyan nagyobb alakú iskolai irkát szedett elő valahonnan, majd meggyújtott egy parányi, sárga ernyős asztali lámpát, gyenge fénye csak a füzetet, a házmester bütykös ujjait, no meg a szennyes asztalterítőt világította meg, magát a helyiséget inkább csak még mélyebb homályba burkolta.

– És honnan tudta azonnal, hogy ki vagyok, még mielőtt bemutatkoztam volna?! – Kövesnek csak most jutott eszébe a házmester hirtelen megjelenése – talán várta már? talán az ajtó mögül leste? –, és ingerültsége valósággal az émelyig fokozódott, miközben a hatóságtól kapott friss papírosát a házmesternek átnyújtotta, hogy adatait átvezethesse róla a jegyzékébe.

– Ejnye, Köves úr – a házmester zsörtölődő hangjában kedélyes szemrehányás bujkált, orrára közben nagy szemüveg került, ami furcsán megváltoztatta az arcát (esendőbbé tette; akár egy sérülés), ügyetlen ujjai otromba betűket kanyarítottak a keresztben, hosszában megvonalazott füzetlapra –, már engedje meg, de csak ismernem kell a lakóimat… Tehát munkahelyünk nincs – alacsony homlokán összetorlódtak a ráncok, ahogy a szemüvege fölött Kövesre felpillantott, Köves nem felelt, és a házmester, miközben ezt a nemleges adatot is bevezette füzetébe, még egyszer maga elé dünnyögte, most már csak megállapítóan: – Nincs. – Aztán, a ceruzát lerakva, a füzetet összecsukva, mintegy a korábban elejtett gondolatmenetét fölvéve, folytatta:

– Hiszen a házmesternek ez a dolga… Ezért kapom a fizetésemet… – levette szemüvegét, felállt, Köves felé nyújtotta, s Köves visszavette tőle az okmányát. – Nem nagy fizetés persze… Nagynak aztán igazán nem mondható… De hát én nem panaszkodom… És az ember megteszi a lakókért, amit megtehet… – és a homályos szavakból a homályos helyiségben, ahol izzó zsarátnokként csak a házmester tekintete parázslott – Köves úgy találta, mohón, szinte parancsolóan: alighanem csak megzavart érzékei láttathatták vele így, hisz valójában csak az asztalkán pislákoló lámpa visszfénye tükröződhetett benne –, Köves valamiféle követelést érzett kibontakozni, mind határozottabban; egy követelést, amit hamar megértett, s aminek – Köves így határozott – semmiképp sem enged. De miközben döntése megszületett, a keze – Köves hökkent ámulattal észlelte – elszabadultan, mintha nem is az övé volna, máris benyúlt a zsebébe, előkotort egy bankjegyet és a házmester kezébe nyomta, a házmester pedig, mintegy csak amúgy mellékesen, mintha ez a mozdulat is a beszélgetésükhöz tartozna, átvette tőle és a buggyos nadrágjába süllyesztette:

– Köszönöm, Köves úr – a rozsdás hangba itt valami elnéző szívélyesség vegyült –, igazán nem azért mondtam. Szép kabátja van – vidult fel azután mindjárt –; jó kis anyagnak látszik – s mielőtt Köves észbe kaphatott, megmozdulhatott volna, a bütykös, sárga ujjak már a zakóját tapogatták. – Nem külföldi véletlenül?

– De az, külföldi – mondta Köves, mint aki csak megvetésből mond igazat.

– Szokott talán csomagot kapni külföldről? – érdeklődött a házmester, és Köves, aki időközben magához tért, most már leplezetlen éllel válaszolta:

– Ha kapok, úgyis megtudja majd a postástól! – és már indult is az ajtó felé, a házmester kedélyes válasza:

– Ejnye, Köves úr, és ha megtudom? Nem titok az! Vagy igen? – már félig-meddig a lépcsőn érte utol; s mialatt az alagsorból fölfelé igyekezett, lassan elhalt mögötte a kuncogás is, csak a káposztaszagot vitte még magával, az imént megdicsért kabátja hajtókáján.

Valamelyik délben – vagy talán már estefelé? Ittléte óta úgy látszik némileg kizökkent az időből, a régit maga mögött hagyta, az ittenibe még nem talált bele, s így az órák, a napszakok, de még a napok neve is mintha mindegy lenne neki: nyilván a henye életmód következménye, tüstént megváltozik ez majd, amint munkát talál s az rákényszeríti a rendet, noha, tűnődött, akkor talán nem éppen ezért lesz-e neki mindegy? – Köves, kényelmes léptekkel, elindult a Déltengerekbe. Alighanem vasárnap lehetett, a várost szokatlan renyheség ülte meg; itt-ott vigasságnak is neszét lehetett venni, gyerekzsivaj verte föl az álmos csendet, a nyitott ablakokból recsegő zeneszó, vasárnapi ételek szaga áradt; csak a romok látszottak vigasztalanabbnak, mint máskor – talán az állandó kopácsolás egyébként megszokott hangjai és az épületeken mászkáló munkások látványa híján –, mintha se felépülni, se elpusztulni nem tudnának, s most már mindig így akarnának itt maradni, mintegy konokul kitartva az állandó enyészetben – persze holnap újra cseng majd a kalapács, térülnek-fordulnak a teherautók, ordítoznak az emberek. Reggel már korán beállított a szobájába Péter, Köves még ágyban volt, a fiú a takaróján akarta kiteríteni a sakktáblát, a hasára, Köves kereken megmondta neki, hogy nem hajlandó játszani. – Nem is bánom – mondta erre a gyerek –; egyszer bedőltem neked, de fingod sincs a játékról. Különben is utállak – tette még hozzá az ajtóból, Köves csak abban reménykedhetett, hogy a továbbiakban ez az utálat megkíméli majd a sakkozástól. Később Köves járt egyet, szétnézett a városban – útközben harapott valamit egy büfében, amit éppen árultak, valami olcsót, csak úgy, állva –, főként a kirakatokat nézegette, már amelyik éppen nem volt bedeszkázva. Egyet s mást már beszerzett magának – a vásárlás korántsem ment olyan könnyen, mint ahogyan Köves, ha talán persze nem is elképzelte, de mindenesetre szerette volna; a legtöbb boltban szorongó tömeg, sokszor az ajtón kívül rekedtek sora fogadta, mire eljutott a pulthoz, kitűnt, hogy mást kell megvennie, mint amit venni akar, jó esetben legföljebb hasonlót; például pizsama helyett hálóinget, azt is csak az ő méreténél bővebbet, valami hordóhasú óriásra szabva, holott Köves ki nem állhatta a hálóinget, így aztán, hogy Weigandnénak visszaadhassa a férje pizsamáját, inkább meztelenül aludt; a hálóinget azonban – mégpedig a váltásra is gondolva nem is egyet, hanem kettőt – mégis megvette, látva az eladónő valamiképp tisztátalan színezetű örömét, amikor már-már ott akarta hagyni, amit Köves arra magyarázott, hogy eszerint még a hálóing is ritka portéka lehet itt, tehát nem volna okos dolog elszalasztani a szerencséjét; végül kiderült, hogy Weigandné egyáltalán nem ragaszkodik a pizsamájához, ő maga nem használja, Péternek pedig még nagy.

Már a sarkon járt, amikor ziháló lihegés és apró lábacskák körmeinek szapora csörgése ütötte meg a fülét – amint sarkon fordult, akár egy nagy erővel elhajított hosszúkás, barna labda, már ölébe is repült egy kiskutya, esztelen örömében ide-oda vetve-csapva fénylő orrú fejecskéjét, szimatolva, kilógó nyelvvel Köves keze felé kapdosva, csillogó cipőgombszemét várakozással telin Kövesre függesztve; és távolabbról pudvás fahang harsant:

– Jössz ide rögtön, te csibész! – az öregúr volt meg a tacskója, akikkel Köves nemrégiben már egyszer összeakadt. – Hízelgő gazember vagy, semmi más! – az öreg zsémbeskedése inkább szeretetnyilvánításként hatott, miközben lehajolt és a kezében tartott pórázt rákapcsolta a kutya nyakörvére. – Ha ez egyszer megszeret valakit, akkor aztán nincs előle menekülés – folytatta, látszólag dohogva, valójában persze alig titkolt büszkeséggel –; márpedig ritka ember az, akit megszeret, különösen az első látásra, ezt elhiheti nekem, Köves úr!

– Látom, már ismer – mondta Köves, némileg meglepetten –, akkor fölösleges is bemutatkoznom.

– Hogyne ismerném – az öregúr nagyot rándult most a póráz végén, ahogy a kutya hirtelen elrántotta, hogy felemelt hátsó lábbal izgalmában megtisztelje a házfalat –; bizonyos értelemben a kötelességeim közé tartozik. Nyughass már, te! – dorgálta az eszeveszetten ismét a lábuk közé gabalyodó kutyust: – Hiszen én vagyok az elnök – fordította aztán megint Köves felé finom szálú, fehér hajjal borított fejét, barna pozsgás arcát, nyájas mosolyát.

– Aha – mondta Köves –, értem. Milyen elnök? – hogy a kérdés még könnyedebben, még odavetettebben hasson, Köves lehajolt, hogy megsimogassa a hálájában mindjárt rá-ráugráló állatot.

– Hát akit például ön is megválasztott – az idős úr mosolya most egészen szélesre tárult és egyúttal valami hamiskás színezetet öltött. – Ugyan, Köves úr – mondta aztán halkabbra fogott, bizalmas hangon –, ne lovagoljunk a szavakon! – és Köves, talán kevésbé értetlenül, mint az előbb, megismételte:

– Értem.

– A múltkor már találkoztunk egyszer – folytatta az öregúr –, de akkor sietett.

– Dolgom volt – magyarázkodott Köves.

– Magától értetődik – sietett megnyugtatni az öreg –; de most talán inkább ráér. Egészségügyi sétán vagyunk – pillantott a kutyára, amely az öröm első rohamai után most, úgy tetszett, hirtelen rájuk unt és megfeszítve a pórázt, valamilyen szag nyomába eredt, csaknem a kövezetre nyomott orral –, ha kedve tartja, csatlakozzon hozzánk. Hogy érzi magát a házunkban? – kérdezte aztán, Köves, könnyű kis félmosollyal, ezt felelte:

– Kitűnően – mint aki azt mondja, amit mond, ám értsék, ahogy akarják.

– Nagyszerű! – mondta az öregúr. – Weigandné derék, tisztességes asszony, jobb szállást nem is találhatna – oldalról felpillantott Kövesre, aki, mert hamarjában nem tudhatta, a felé forduló arcról pedig nem olvashatta le, hogy helyeslést, vagy ellenvetést várnak-e tőle, hallgatott. – Hallom, újságíró – folytatta az öreg. – Tudom, hogy pillanatnyilag nincs lapnál – gyorsan, szinte elhárítóan, mintha elébe akarna vágni Köves mondandójának, felemelte szabad kezét – a másikkal a kutyát próbálta visszafogni, amely, meglátva az előttük felbukkanó apró sétateret, máris a fakó gyepsáv felé iramodott. – Gondolom, ez nem az ön tehetségén múlik. Manapság… – az öregúr sehogy sem boldogult a neki-nekiveselkedő, a póráz végén már két lábon kapálózó kutyával, lehajolt hát és eloldotta a szíjról: – Eridj, futkoss és végezd a dolgodat, te csibész! –, aztán folytatta csak a megkezdett mondatot: – Manapság – és egészségtől kicsattanó, az előbb még derűs arca most elborult kissé – nem könnyű helytállni a mesterségért. Meg tudná nekem magyarázni például, Köves úr – fordult hirtelen egész testével Köves felé –, hogy miért éppen én vagyok az elnök? – és Köves, akit ez a kérdés éppoly váratlanul ért, mint amilyen kevéssé ismerhette a magyarázatot, inkább csak úgy találomra ezt felelte:

– Nyilván megbíznak önben.

– Nyilván – bólintott az öreg, a háta mögé kulcsolt kézzel róva a sétatér kavicsos ösvényét –, más magyarázatot magam sem találok. Bennem bíznak, de másvalakit szolgálnak. Hiába – menet közben az öregúr széttárta a karját –, az emberek ilyenek. Még el sem dőlt a harc, és máris a győztes oldalra állnak; holott – s az öregúr most megtorpant és figyelmeztetően a magasba emelte vaskos, ápolt körmű mutatóujját – a győzelem még korántsem biztos, és éppen az dönti el, hogy ők mégis véglegesnek tekintik már. Furcsa logika ez, Köves úr, de én már idős ember vagyok és nem csodálkozom semmin – s fejcsóválva újra megindult, Köves az oldalán: amit hallott, homályos volt ugyan, mégis érdekelte, és éppen egy kérdést fogalmazott magában, amikor, egy éles fordulattal, amely azonban végül csak félfordulat maradt, úgy, hogy Köves magán érezte a tekintetét, noha valójában nem nézett rá, az öregúr megelőzte:

– Járt már a házmesternél? – hangja száraz volt ugyan, mégis, mintha titkolt izgalom bujkált volna benne.

– Jártam – mondta Köves.

– És nem mondta, hogy hozzám is fel kell jönnie? – az öregúr mosolyából most hiányzott a megszokott nyájasság, inkább tépett volt valahogyan, szája széle remegett kissé, mint aki a saját sebeiben vájkál.

– Nem. Illetve… – és Kövesnek most hirtelen eszébe jutott Weigandné különös tétovázása, amikor a minap az elnököt emlegette, és a saját látogatása is a házmesternél, amire – maga sem tudta, miért – most egyszerre némi zavarral gondolt. – Ha valamilyen mulasztást követtem el – mondta –, akkor most bocsánatot kérek.

– A mulasztást – az idős úr szemlátomást kezdte visszanyerni régi, kedélyes higgadtságát – nem maga követte el. Nézze csak – mutatott a sétatér közepére –, ez a zsivány megint megtalálta a szórakozását – valóban, a kutya egy kisfiú lába körül ugrált, majd eliramodott a kavicsért, amit a gyerek hajított neki. – És nem ez az első mulasztás, amit velem szemben elkövetnek – folytatta aztán; átlós irányban már átvágtak a téren, most megindultak a kerülete mentén. – Mint elnöknek, persze tiltakoznom kellene. Csakhogy, Köves úr, én teljesen alkalmatlan vagyok erre a szerepre.

– Ugyan – bátorította Köves –, nem azért választották meg, mert alkalmatlannak látják rá… – lassan kezdte megérteni az öreget, és ahogy megértette, megmosolyogtatta a bánata: mindössze erről van hát szó, vihar egy pohár vízben, gondolta.

– Márpedig így igaz – makacskodott az öreg, menet közben egy-egy féltő pillantást vetve távolabb ugrándozó kutyájára. – Például nem tudok titkot tartani. Aztán meg képtelen vagyok a szükséges tárgyilagosságra: nálam még mindig a rokonszenv vagy az ellenszenv számít, egyedül az a döntő, hiába, nem tehetek róla – tárta szét a karját. Ha például – folytatta, kissé lassítva lépteit, kissé halkítva hangját – két ember eljön hozzám érdeklődni valakiről, akit rokonszenvesnek találok, akkor én képtelen vagyok hallgatni róla, holott tudom, hibát követek el, hibát, kettős értelemben is: egyrészt megszegem a hivatalos titoktartást, másrészt kiszolgáltatom magam annak, akit figyelmeztetek. – Elhallgatott, ráncokba gyűrődött homlokával, gondterhesen megnyúlt arcával furcsán hasonlított most a kutyájára. – Nehéz dolgom van nekem, Köves úr – sóhajtott aztán, Köves, inkább csak gépies udvariassággal, megjegyezte:

– Mindenki dolga nehéz, aki lelkiismeretes.

Ám az öreg valósággal lecsapott az odavetett megjegyzésre:

– Pontosan erről van szó! A lelkiismeretről és a rokonszenvről! Azzal a két idegen emberrel, aki eljön hozzám érdeklődni – gondolom, a házmesternél is jártak –, én egyáltalán nem rokonszenvezem, pedig jól tudom, hogy a kötelesség hozzájuk fűz. És én mégis azzal rokonszenvezem, akiről érdeklődnek. Jó, jó, megvagyunk még, te csirkefogó! – szólt oda a most hozzájuk viharzó, majd ismét eliramodó tacskónak. – Nem venném a lelkemre, ha veszélybe kerülne – tette még hozzá aztán.

– Szerintem ezért csak hálás lehet önnek az illető – mondta Köves – a rákényszerített szerep most már tagadhatatlanul untatta, de még nem látta alkalmasnak a pillanatot, hogy az öregtől elbúcsúzzon.

– Hála! – az öregúr mindkét karját az ég felé lökte. – Tudja, mi mindent tettem én már az emberekért?! És sosem azért, hogy hálásak legyenek nekem, hanem azért, hogy én nyugodtan alhassak.

– Talán ennek köszönheti a tekintélyét – mosolyodott el Köves, mint aki lezárta a beszélgetést; megállt – ez az öreget is megtorpanásra kényszerítette – és már-már nyújtotta volna a kezét, amikor – úgy látszott, váratlanul – még az eszébe juthatott valami:

– És miről érdeklődött az a két ember? – kérdezte, mosolya még nem tűnt el, csak megmerevedett, mintha csupán feledékenységből lenne még mindig ott az arcán.

– A szokásos – vont vállat az öregúr. – Hogy az illető mikor jár haza, hogy fogad-e látogatókat, meg hogy van-e állása, hogy dolgozik-e már – az öreg ismét meg akart indulni, de mivel Köves nem mozdult, így hát mégis állva maradt.

– Vámosok voltak? – kérdezte Köves, hangja kétségkívül megbicsaklott kissé.

– Nem tudom, miről beszél, Köves úr – az öreg, tekintet nélkül Kövesre, most mégiscsak megindult, ha hallani akarta őt, Kövesnek is vele kellett tartania. – Hogy vámosok-e?… Nem viseltek egyenruhát, és nem tudom, hogy vámosok miért járnának el ilyen ügyekben. Látja, hogy mennyire kiszolgáltatom magam – nézett szemrehányóan Kövesre –, máris olyan dolgokról beszélünk, amikről nem volna szabad; mert hiszen hogyan jönnek ide a vámosok, és miért tekintenénk gyanakvással vagy – ami még rosszabb – netalán félelemmel egy olyan testületre, amely csupán a törvényen őrködik?…

– Értem – mondta Köves –; és köszönöm önnek, elnök úr.

– Mit? – kérdezte, láthatóan meghökkenten az öreg: – Hiszen nem mondtam semmit! De látom, menni akar: nem tartóztatom, mi még maradunk egy kicsit. Jössz ide, te csibész! – szólította a kutyáját, Kövesnek kezet sem nyújtott, mintha hirtelen elfelejtette, vagy megharagudott volna rá.

Talán korán érkezett – persze vasárnap is volt –, Köves a Déltengerekben egyetlen üres asztalt sem látott. Sziklait már előbb fölfedezte – nem kis meglepetésére egy őszes bajuszú s valamilyen egyenruhát viselő ember asztalánál ült, az egyenruha nem katonáé volt, nem rendőré, vámosokéra sem hasonlított, Köves ismeretei közt, akárhogy törte is a fejét, legföljebb két olyan testület szerepelt még, amelynek tagjai egyenruhát hordhatnak: a vasutasoké meg a tűzoltóké – önkényes találgatásain mindenesetre nem jutott túl, ahogy az asztal felé közeledett, Sziklai meg sem látszott ismerni őt, csupán mélyen az asztal alá lógatott kezének élénk rázogatása érttette meg Kövessel, hogy egyelőre ne üljön oda, ne is üdvözölje. A helyiségben a szokott moraj, a szokott párák, a Koronázatlan asztalánál nagy vidámság, elhaladtában Köves – törzsvendégek egymásközt – könnyedén megbiccentette a fejét, a Koronázatlan, szétterpesztett combokkal, nagy hasán kigombolt mellényben, még hahotázva – úgy látszik viccet vagy mulatságos történetet mesélhettek neki – bizalmas kedélyességgel szólt oda Kövesnek: – Jó estét, szerkesztőkém! – Egy távolabbi asztalnál, feszes, divatjamúlt ruhában, furcsa, lobogó nyakkendővel, kackiás, ragasztott bajusszal – csakis ragasztott lehetett, mert a helyén tegnap még borosta sem serkent – a Pumpadúr ült: alighanem éppen felvonás közti szünet lehetett a színházban és jelmezesen, ahogy volt, átugrott egy italra, vagy talán, mert valami fontos közlendője akadt a „transzcendens hetéra” számára, aki a kezére támasztott állal, közönyös arccal hallgatta, tekintete üresen révült el valahová, talán a transzcendenciába, talán sehová – már három üres pálinkáspohár állt előtte. Hátrább zajos társaság: a zenészek törzsasztala – tudta meg Köves már régebben Sziklaitól –, később szétszélednek majd az éjszakai mulatóhelyekre, ahol játszanak. Épp a minap Köves kimagasodó alakot pillantott meg közöttük, pettyes mintájú lepkenyakkendő fölött széles ábrázatot, akár a holdvilág: ismerőse volt, a bárzongorista; ő is észrevette Kövest, örömében felállt, hogy üdvözlője, egy pillanatra Köves is otthagyta Sziklait: – No – kérdezte a bárzongorista, hatalmas, lágy tenyerében eltüntetve Köves odanyújtott kezét –, megtaláltad már? – Mit? – kérdezte Köves, hirtelenjében nem tudta, mit kér számon tőle a zongorista. – Azt mondtad, keresel valamit. – Persze, persze – mondta Köves, a muzsikus úgy látszik jobban emlékezett a szavaira, mint ő maga: – Még nem –, és a zongorista, miért, miért nem, elégedettnek látszott, mint aki netalán az ellenkezőjétől tartott és most megnyugodott. – Honnan ismered Picit, a zongoristát? – kérdezte Sziklai, amikor Köves visszatelepedett az asztalukhoz, Köves – örülve, hogy végre ő mondhat valami újat Sziklainak – elmesélte a padot, a zongorista félelmét. – Márminthogy fél?… Pont ő?!… – kezdett Sziklai kemény arca vonásról vonásra repedezni a rajta szétterülő mosolytól. – Miért – kérdezte Köves: Sziklai csodálkozása megzavarta kissé –, olyan hihetetlen ez? – Mit gondolsz – mondta erre Sziklai –, ki lehet az, aki a Fénylő Csillagban zongorázik? – Köves azt felelte: – Aha –, Sziklai pedig: – Na látod! –, bizonyos oktató fölénnyel, mint aki rendet teremtett Köves zavaros gondolatvilágában. A „dühöngőben” – így nevezték a vendéglő leghátsó traktusát, egy alacsonyabb mennyezetű, ablaktalan, csak lidérces világú fénycsövekkel megvilágított termet – a falakról csattogva visszaverődő hangzivatar közepette a kártyázás folyt; az asztalok közt karcsún, ezüstös halántékkal, ajka körül unott, nagyvilági mosollyal a „kloroformos” André bácsi járkált, meg-megállva egy-egy szék mögött, bele-belepillantva a lapokba: Köves már épp azon tanakodott magában, hogy elmegy s később majd visszatér – ám az elé siető Aliz szemlátomást a kezébe vette a sorsát:

– Jöjjön – mondta –, odaültetem a páromhoz – azzal máris elindult egy sarokasztal felé – amolyan szolgálati asztal volt tulajdonképpen, edényekkel, poharakkal, evőeszközökkel megrakva, Aliz innen hordta szét a terítéket, – ahol egy tányérhalom mellett, lehajtott fejjel, mintha aludna, jól megtermett férfi ült, csak kopaszkás feje búbja látszott, Aliz, akit Köves néhány lépéssel elmaradva követett, most megállt előtte és áthajolva az asztalon, halkan ugyan, mégis úgy, hogy Köves is jól hallotta, megkérdezte tőle:

– Gondolkodsz?… – amire a férfi lassan Alizra emelte az arcát, álmosnak látszó, súlyos tekintetét – enélkül a panaszosságában is vádaskodó, a szótlan tűrésben is ingerült és egészében valamiképp rokkant kifejezésű tekintet nélkül ez a húsos, tojásdad arc – Köves persze, bár eddig még csak távolabbról, többször látta már itt a Déltengerekben – inkább nyájasnak, barátságosnak, mondhatni derűsnek hatott volna.

– Ide ültetem a szerkesztő urat – folytatta Aliz –; nem fog zavarni. – Kövest meglepte az asszony hangja – az idegenekkel, például vele is mindig annyira fesztelen Alizt, éppen a „párjával” szemben mintha egyenesen elhagyná a bátorsága. Méginkább meglepte a suttogó felszólítás, amit Aliz most őhozzá intézett:

– Próbálja egy kicsit szórakoztatni – mintha súlyos beteget bízna rá, az asztalhoz ülve Köves – e pillanatban nem jutott eszébe ennél szórakoztatóbb – mindenesetre megmondta a nevét, a férfi magas, harsány hangon, akár egy operaénekes, szintén tudatta vele a magáét:

– Berg! – kurtán, keményen, valahogy mégis dallamosan: Köves persze a nevet is ismerte már, a megszokott legyintéssel és az Aliz fölötti közmegegyezéses sajnálkozással együtt, amivel ezt a nevet – ha egyáltalán említették – a Déltengerek törzsvendégei egymásközt ki szokták mondani.

– Mit fogok ma vacsorázni? – fordult azután Alizhoz, nyilván az iménti felszólításának engedelmeskedve a szokottnál is bennfentesebb, tréfára kész mosollyal; és, amint látszott, az asszony is nyomban belement a játékba:

– Hidegtálat – mondta.

– Hát az meg micsoda? – érdeklődött Köves.

– Zsíroskenyér, hagymával – felelte Aliz; majd Berghez fordulva, akit cseppet sem látszott szórakoztatni, de talán meg sem hallotta az évődésüket – lehajtott fejjel mintha megint elszundított volna –, halkabban, már-már némiképp szorongónak tűnő hangon megkérdezte:

– Kérsz egy minyont? – és Berg újra ráemelte lomha, vádaskodó tekintetét:

– Kettőt! – mondta. Azzal az asszony elment, Berg pedig, Köveshez fordulva – aki most először érezte magán ezt az inkább figyelmetlen, mégis valahogyan feszélyező tekintetet –, megjegyezte:

– Szeretem az édességet! – érces, tárgyilagos hangon, Köves mégis mintha bizonyos mentegetőzésfélét hallott volna ki belőle.

– Magam sem vetem meg – találta hát mondani hamarjában, ostobán persze – úgy látszik, rá is átragadhatott valami Aliz érthetetlen zavarából.

De mintha Bergben ez némi érdeklődést keltett volna iránta:

– Újságíró? – kérdezte.

– Igen – mondta Köves. – De kirúgtak – tette hozzá tüstént, mintegy megelőzve minden esetleges félreértést.

– Nocsak – jegyezte meg Berg –; és miért?

Amire Köves:

– Lehet azt tudni? – mosolyodott el.

– Lehet – mondta, magas hangján határozottan Berg, Köves, akit nyilván meglepett az itt olyannyira szokatlan válasz, vállat vonva, talán kissé erőltetett könnyedséggel azt mondta:

– Akkor úgy látszik, hogy maga többet tud nálam, mert én bizony nem tudom.

– Már hogyne tudná – mondta Berg, mint akit ingerel az ellentmondás –, hiszen ezt mindenki tudja; legföljebb úgy tesz, mintha csodálkozna – és Kövesben hirtelen valami távoli emlék ébredt: mintha már mondtak volna itt neki valami hasonlót.

Ám egy időre most félbeszakadt a társalgásuk: Aliz érkezett vissza. Berg elé letette a minyonokat, Köves fasírtot kapott, burgonyával, uborkával, két terjedelmes húslepényt, Aliz nyilván úgy vélte, Köves olcsón megtömheti vele a gyomrát. S bár nem maradt adós a hálás mosollyal, Köves alig várta már, hogy magukra maradjanak:

– Talán – kérdezte – magát is kirúgták? – mert hirtelen úgy emlékezett, mintha hallott volna ilyesmit Bergről – pontosan persze mégsem emlékezett, a Déltengerekben, amint Köves lassacskán észrevette, mindenkiről mindent tudtak és senkiről semmit.

De, úgy látszott, Berg is adós marad a pontos felvilágosítással:

– Így is lehet mondani – mindössze ennyit felelt, leharapta az egyik – rózsaszínű – minyon tetejét, tésztás alját visszatette a tányérjára.

– És – bár nem volt szokása, Köves ezúttal valahogyan mégsem akart tágítani –, és maga tudja, hogy miért?

– Hogyne tudnám – mondta Berg hűvösen, határozottan, sőt a szemöldökét is felvonva kissé, mint akit türelmetlenné tesz Köves értetlenkedése –: mert alkalmatlannak találtattam.

– Mire? – kérdezte Köves, aki közben szintén hozzálátott a vacsorához.

– Amire kiszemeltettem – harapott bele Berg a második, csokoládészínű minyonba is – persze nem csokoládé volt benne, csak valami ahhoz hasonló massza.

– És mire szemeltetett ki? – meghökkenésében, úgy látszik, Köves habozás nélkül átvette Berg különös szóhasználatát.

– Amire alkalmas vagyok – hangzott a válasz, éppoly természetességgel, mint az előbb.

– De hát – faggatta tovább Köves – mire alkalmas?

– Látja – Berg arca most tűnődő kifejezést öltött, nem nézett Kövesre, mintha nem vele, csak önmagával beszélgetne –, ez a kérdés. Valószínűleg mindenre. Pontosabban: bármire. Mindegy. Feltehetően féltem kipróbálni – mintegy visszatérve a valóságba, Berg most kutató tekintettel keresgélt az asztalon, míg ráakadt a szalvétákra és az egyikbe beletörölte a minyonoktól nyilván ragacsos ujjait. – És most már sosem fog kiderülni – folytatta közben –, mert kizárattam a döntések területéről.

– Hogyan? – kérdezte Köves.

– Úgy – mondta Berg –, hogy felismertem a tényeket, és a tények is felismertek engem.

Csörömpölés támadt: Aliz vitt el néhány tányért, evőeszközt az asztalukon felhalmozott készletből, Berg lehunyta a szemét, mint akinek az asszony tevés-vevése és a vele járó csatara valósággal testi kínszenvedést okoz, Köves felhasználta az alkalmat, hogy egy pohár sört kérjen Aliztól, áthajolva az asztalon, tagoltan, mintha süketnémához szólna, az asszony Bergtől is megkérdezte:

– Nem vagy szomjas? – Berg tagadóan rázta a fejét, továbbra is lehunyt szemmel, gyötrődő, egyúttal valahogyan gyerekesen esengő arccal csupán két ujját tartotta a magasba, Aliz habozott kissé:

– Nem lesz sok? – kérdezte aztán, amire Berg begörbítette a hüvelykujját, úgyhogy csak a mutatóujja ágaskodott tovább, kérlelően.

– Jó – mondta némi újabb megfontolás után az asszony –, de aztán elég legyen: elrontod a gyomrodat –, és elsietett. Köves pedig, aki alig várta már, hogy megtegye az észrevételét, most végre előhozakodhatott vele:

– Ez nagyon érdekesen hangzik, de nem egészen értem.

– Micsodát? – nyitotta ki a szemét Berg – láthatóan elfelejtette már, hogy miről beszélgettek az előbb.

– Mit ért azon – türelmetlenkedett Köves –, hogy a tények is felismerték magát?

– Ezt mondtam? – kérdezte Berg.

– Ezt – sürgette Köves, gyerek módján, aki a megkezdet mese folytatását várja.

– Csak annyit – mondta Berg, és ezúttal elmosolyodott, mintha ezzel a mosollyal kívánná mintegy a szavait enyhíteni –, hogy én már úgy vagyok, mint egy bizonyos úr, miután megkóstolta az ecetet.

– Nem tudom – a türelmetlenség kezdett lassan ingerültséggé sűrűsödni Kövesben –, nem tudom, hogy kiről beszél.

– Nem az a fontos – mondta Berg –, hogy én kiről beszélek, hanem az, hogy mit mondott az illető.

– Nos – érdeklődött Köves –, mit?

– Azt, hogy elvégeztetett – mosolygott Berg, Köves, akiben ez a tépettségében tetszelgő mosoly, ez a talányos, vajákoskodó beszéd az udvariasság utolsó maradványait is elsöpörte, most leplezetlen ingerültséggel, szinte támadóan jegyezte meg:

– Lehet, hogy az illető tényleg ezt mondta, maga viszont – már megbocsásson, de – itt ül egy kényelmes, kávéházi széken, és nem ecetet kóstolgat, hanem minyont eszik, mégpedig amint látom, nagyon jóízűen.

Szemlátomást azonban Berget – ha egyáltalán észrevette – korántsem hozta ki a sodrából Köves ingerültsége:

– Ezt ne nekem rója fel – mondta, szinte engesztelően –: úgy látszik, megfeledkeztek rólam.

– Kicsodák? – Köves ismét visszanyerte az önuralmát, ingerültsége helyén már csak valami csöndes viszolygás maradt, ám ez a viszolygás valahogyan mégis kielégülésre szomjazott. A kérdését azonban némaság követte, és Köves már le is mondott a válaszról – lassan a vacsoráját is befejezte, most már csak a megrendelt sörére vágyott –, amikor váratlanul, érces hangján, akár egy tenorista, leszegett fejjel, úgyhogy Köves alig láthatta az arcát, Berg mégis beszélni kezdett:

– Abban a szobában – mondta –, ahol időnként átnézik a névsort és odaérnek a nevemhez – elég hamar, hiszen B betűs vagyok –, valaki felkiált: „Hát ez még mindig megvan?! Intézzük el már!” Amire a kollégája csak legyint egyet és azt mondja: „Minek?! Felfordul majd magától is!” – azzal hirtelen felkapta a fejét, de nem Kövesre nézett, hanem a kistányérra, amit Aliz rakott elé, rajta ezúttal egy fehéres színű minyon; Köves is megkapta a sörét, azonnal fel is hajtotta. És akár mert a fejébe szállt az ital, akár mert – mintegy a szándéka ellenére – megérlelődött benne és kikívánkozott a kérdés, mosolyogva, mint aki, persze csak tréfából, belemegy a játékba, megkérdezte:

– És mit gondol, rólam például hogyan döntenének abban a szobában?

– Látja, ez az általános, nagy tévedés. – Berg is elmosolyodott, most egyszerre lefoszlott róla minden idegenszerű – vagy éppen az idegenszerűsége lett oly ismerős Kövesnek –, de hirtelen az a furcsa, meglehet, csalóka érzés fogta el, hogy Berg is külföldi, ki tudja, talán idősebb honfitársa, aki régebben csöppent ide, és ezért tájékozottabb nála. – Döntenie – folytatta Berg – saját magának kell, itt csak megadják rá az alkalmat, és a szobában azután tudomásul veszik a döntését.

– És gondolja – a kép, amit Berg mintegy a szeme elé vetített, eléggé hihetetlennek tetszett, másrészt, talán az elevenségével, mégis fogva tartotta a képzeletét –, gondolja, hogy csakugyan létezik ilyen szoba?

– Lehet, hogy valójában nem létezik – Berg, mintegy szórakozottan, megvonta a vállát –, de létezik a lehetősége. És ez az aggodalom, hogy hátha létezik, és hozzá a bizonytalanság, hogy csakugyan létezik-e: ennyi elég.

– Mihez? – kérdezte Köves.

– Ahhoz, hogy minden egyes életet betöltsön.

De Kövest nem elégítette ki a válasz:

– Nekem – mondta – nem elég. – És némi szünet után halkan, tűnődve és tanácstalan arcát bizalmasan odatárva Bergnek, megjegyezte: – Én nem látok itt semmi tervszerűséget.

– Éppen ez benne a tervszerű – felelte rögtön Berg, arca megrezzent kissé, mintha sértené Köves kétkedése.

Ám Köves elhatározta, hogy egykönnyen nem hagyja meggyőzni magát:

– Az – kérdezte –, hogy nem látom, vagy az, hogy tervszerűtlen? – S Berg válasza:

– A kettő együtt –, csak fokozta elégedetlenségét.

– Ez csak föltevés – mondta –; üres szavak, semmi bizonyíték. Hiányzik belőle valami… – Köves szavakat keresgélt: – Igen – mondta aztán –, hiányzik belőle az élet.

– Az élet? – Most Berg látszott meglepődöttnek: – Mi az? – kérdezte, és Köves őszintén, csendesen bevallotta:

– Nem tudom. – De mindjárt hozzátette: – Mindössze talán annyi, hogy élünk. – S minthogy a szeme sarkából észrevette, hogy az egyenruhás ember éppen elbúcsúzik Sziklaitól, elmegy, Sziklai tekintete pedig máris őt, Kövest keresi a helyiségben, így hát hirtelen felállt az asztaltól:

– Viszontlátásra! – mondta, Berg szótlanul bólintott – láthatóan nem kívánta tartóztatni –, azzal máris sietett Sziklaihoz és otthonos, meleg érzéssel szemlélte, ahogy a barátja arca átváltozik a vonásait széttöredező nevetéstől:

– Felcsaptam tűzoltónak! – újságolta.

– Hogyhogy? – nevetett Köves is, Sziklai elmesélte, hogy a „pasas”, akivel az imént „tárgyalt”, a városi tűzoltóság parancsnokhelyettese, ő – Sziklai – már régebben ismeri:

– Amikor még a lapnál voltam, tettem neki néhány szívességet – mondta. – Mármost – folytatta Sziklai – a tűzoltóságnál ráébredtek, hogy a tűzoltás voltaképpen vakmerő, kockázatos és hősies hivatás, amivel sem a szélesebb közönség, de valójában még maguk a tűzoltók sincsenek kellőképp tisztában: éppen csak eloltják a tüzeket, ám úgyszólván azt sem tudják közben, hogy mit tesznek. Egyszóval: a betű, a szó, a szellemi ráhatás minden eszközével fel kell ébreszteni bennük az önbecsülést, irántuk pedig a közbecsülést, amire ráadásul tetemes pénzösszeget tudnának fordítani, ha megtalálnák rá a megfelelő szakembert.

– És az te leszel? – érdeklődött Köves.

– Ki más?! – nevetett Sziklai: – Pont erre születtem. – A pasas, mesélte, főhadnagyi rangot kínált neki, de az egyenruhát kizárólag hivatalos vagy ünnepi alkalmakkor kellene viselnie.

– Az az érzésem – tűnődött el –, hogy éppen kapóra jöttem neki.

– Miért? – kérdezte Köves.

– Mert ki vagyok rúgva és nincs más esélyem – magyarázta Sziklai. – Hát nem érted? – nézett Kövesre, Köves bevallotta:

– Nem egészen.

– Ugyan, menj már! – bosszankodott Sziklai. – Kell a reklám, pénz is van rá, annyi, mint a pelyva, de ő közvetlenül nem juthat hozzá: hát akkor ugyan mit akarhat?

– Aha – mondta mindenesetre Köves, és:

– Na látod! – nyugodott meg végre Sziklai is. – Most már csak neked kellene találnunk valamit – folytatta.

– Én – mondta Köves – holnap elhelyezkedem.

– Hová? – lepődött meg Sziklai, Köves azt felelte:

– Bárhová – és elmondta, hogy két ember tudakozódott utána. – Vámosok voltak – tette hozzá, Sziklai megvakarta a fejét:

– Ojjé! – fintorodott el az arca. – Próbáljunk meg gondolkodni – javasolta azért, ám Köves úgy vélte:

– Itt nincs min gondolkodni –, amit, kényszeredetten ugyan, de Sziklai is belátott.

– Attól félek csak – aggodalmaskodott –, hogy el fogsz tűnni, még elmerülsz nekem valahol a mélyben.

És mintha Köves mosolya, amivel a szavait fogadta, csak még jobban megalapozná ezt az aggodalmát, felkiáltott:

– Mi lesz a vígjátékkal?! – Ám Köves arcáról nyilván most sem olvashatott le semmi biztatót, mert: – Én nem feledkezem meg rólad, előbb-utóbb feltétlenül találok neked valamit – biztosította sietve, izgatottan. Köves megköszönte, megegyeztek, hogy „bármi történjék is”, itt a Déltengerekben ezután is találkoznak, majd Köves elbúcsúzott – holnap, mondta, korán akar felkelni –, kifizette Aliznak a vacsoráját, a kijáratnál egy pillanatra megtorpant, mert a forgóajtó éppen pörgött és Pici, a zongorista lépett ki belőle, széles, túlzott mozdulattal üdvözölte Kövest.

– Ma – kérdezte Köves, miután viszonozta a köszöntését – melyik padon töltöd az éjszakát?

– Egyiken se – mondta a zongorista: elhanyagoltabbnak látszott, mint rendesen, arca zsírosan fénylett, nem volt rajta a pettyes lepkenyakkendője, Köves orrát savanyú alkoholszag csapta meg.

– Már nem félsz – kérdezte Köves –, hogy elvisznek?

– Dehogynem – felelte a muzsikus –, de még jobban félek attól, hogy reumát kapok! – és tátott szájjal, hosszan, harsányan nevetett a saját tréfáján – ha ugyan tréfa volt és nem komolyan beszélt –, mintha sosem akarná abbahagyni, Kövesnek feltűnt, hogy hosszú fogai közt odvas hézagok tátonganak; eléggé késedelmes megfigyelés – találta Köves –, miután egyszer már csaknem egy álló éjszakát töltött el a társaságában.

Ötödik fejezet

Egy reggel, amikor Köves sietve behúzta maga mögött a lakásajtót – valójában inkább hajnal volt még, Köves mostanában egy vasgyárban dolgozott, a gyár messze volt, Kövesnek mindig korábban kellett volna elindulnia hazulról, mint ahogyan elindult –, szokatlan lárma torpantotta meg az ilyen időpontban máskor még általában néma lépcsőházban. Éles, robbanásszerű hangok zengették és feszegették a falakat – ártalmatlan kutyaugatás volt, a visszhangos lépcsőház fokozhatta csak ilyen tűrhetetlen tombolássá: és a Köves fölötti lépcsőfordulóban már fel is bukkant egy hófehér haj keretezte barna pozsgás arc. Köves első érzése – alighanem a szakadatlan loholás eredménye, amely lassan vakká teszi a környezete iránt és minden véletlenben, legyen az bármilyen természetű, már csupán akadályt láttat vele – a fukar kelletlenség volt: még majd hiábavaló udvariaskodásra kell vesztegetnie a szűken mért időt. De még így is csaknem megmosolyogtatta az öreg öltözéke: bár a rekkenő nap ígérete már a zárt lépcsőházba is beszivárgott, az öregúr nehéz bakancsot, vastag gyapjúzoknit, térdnadrágot és viharkabátot viselt, a vállát nagy hátizsák nyomta, egyik kezében súlyos bőrönd, a másikkal meg a kutyáját szorította a melléhez – meglátva Kövest, a tacskó azonnal ismét felugatott, farka, a kutyaöröm e lendületes szószólója, záporként kopogott a viharkabát vásznán. Köves, nyelve hegyén valami futó üdvözléssel épp előrébb lépett: most meg két újabb ember vonta magára a figyelmét. Az öreg mögött jöttek, de fiatalok voltak, az ő kezükben is egy-egy bőrönd, kétségkívül nem a sajátjuk, hanem az öregé – afféle útitáskák, oldalukról már fényük vesztett, tarka nyomatok virítottak Köves szemébe, az egyiken Köves elrévedve ismerte fel a tajtékzó tengert és egy fürdőszálló napernyős teraszát –, láthatóan segítettek neki, egyetlen, összetartó csoportot alkottak, Köves akár az öreg hordárainak is nézhette volna őket, ha persze nem látja rajtuk az egyenruhát, oldalfegyvert.

Ahhoz már késő volt, hogy Köves, mintha mit sem látott volna, vagy talán, hogy némelyest mégiscsak hangot adjon az érzéseinek, helytelenítő fejcsóválás közepette lesiessen előttük a lépcsőn; a lakásba sem ugorhatott már vissza – ezt egyébként, ahogy a gondolat futólag felötlött benne, Köves egy bizonyos értelemben – ennél találóbb szó hamarjában nem jutott eszébe – illetlenségnek érezte volna; no meg persze a meglepetés bénító hatása is közrejátszott benne, hogy mozdulatlanul ott maradjon, ahol éppen volt.

Az öreg, aki először, úgy tetszett, szó nélkül akart elhaladni mellette – és még ez lett volna a legjobb: Köves akkor csekély időveszteséggel mindjárt utánuk iramodhatott és úgyszólván vak sietséggel kirohanhatott volna a kapun, és tovább, a villamoshoz –, most egyszerre mégis megtorpant, és részint mintegy magyarázkodva, részint kissé tán – habár ez valószínűleg csak Kövesnek tűnt így – mentegetőzve, ám egyszersmind úgy is, mintha szinte tanúul szólítaná Kövest az esetéhez, fahangján, mely most még a szokottnál is érctelenebb volt, ezt mondta:

– Hát így állunk, Köves úr.

Köves éppen kérdezni akart valamit – persze nem tudta, mit, hiszen itt már nem volt helye kérdésnek, legföljebb csak sok szerencsét kívánhatott volna még az öregnek, ha ez, mielőtt még egyáltalán kimondta volna, nem hangzik máris lehetetlenségnek; de helyette az egyik vámos törte meg a csendet, Köves nem jegyezte meg pontosan a szavait, a lényegük az volt, hogy az öreg ne „ácsorogjon” itt, hanem „mozduljon már tovább”. Még a szabad keze is felemelkedett, és Köves most komolyan megrémült: hogy netalán valami erőszakoskodásnak legyen a tétlen szemlélője, az – e pillanatban legalábbis így érezte Köves – már meghaladná az erejét.

Hanem aztán semmi sem történt, az öreg pedig, mint aki egyszerre ráeszmél a védtelenségében rejlő erőkre, zavartalanul folytatta:

– Szerencsére megengedték, hogy a kutyámat is magammal vigyem – és fanyarul elmosolyodott, mint akinek mindössze már csak ennyi engedmény jut az élettől, és még ezért is hálával tartozik. A kutya, mintha megérezné, hogy róla beszélnek, ficánkolni kezdett az öreg karjában, ugatva le a földre, Köves lábához kívánkozott, a vámosok türelmetlennek látszottak – talán féltek, hogy a csaholás még kicsődíti a lakásaikból az embereket, emellett valószínűleg az sem lehetett egészen szabályszerű, hogy szolgák módján cipelik az öreg után a bőröndöket: alighanem csak a sietség késztette őket erre, hisz ki tudná, milyen éjszaka, mennyi munka állhatott már mögöttük, és hogy őket meg kik siettették –, a második vámos most ingerülten, amit csak fokozni látszott a Köves jelenléte miatti kényszerű tehetetlensége, rászólt az öregre, hogy tilos beszélgetnie; az első pedig, mintegy nyomatékul, Köveshez fordult:

– Maga kicsoda? – és Köves összerezzent kissé: hirtelen az a tétova érzés kerülgette, hogy még őt magát is bajba sodorhatja a vigyázatlansága, jóllehet nem tudta, mi vigyázatlanságot követett el, azon kívül persze, hogy itt van.

S mint akiben a megfélemlítése miatti bosszúság végül magán a félelmen is felülkerekedik, úgy vágta oda a vámosnak, hogy maga sem tudta, támad-e vagy védekezik, vagy pedig egyszerűen csak a való igazat mondja:

– Ki volnék? Senki! – Már-már azt is hozzátette volna: merő véletlenség, hogy éppen most lépett ki az ajtón, ám ezt – noha egyébként teljesen megfelelt az igazságnak – valami homályos okból mintegy árulásnak érezte volna az öreg ellen: mintha azt akarná mondani vele, hogy őneki – Kövesnek – semmi köze az egészhez, ami máskülönben megintcsak igaz volt, persze.

Így hát azt mondta:

– Köves vagyok. – És bizonyos szemrehányó éllel odavágta még: – Munkás – jóllehet talán maga sem tudta, hogy mit tartalmaz és pontosan kinek is szól ez a szemrehányás, így valószínűleg észre sem vették.

Azután Köves hosszú percekig vesztegelt még a lépcsőn, tétován tapogatva a zsebeit, mintha keresne bennük valamit, amit sehogy se sikerül megtalálnia – alkalmasint a cigarettáját, bár újabban nem dohányzott –, miközben mintha halk neszek népesítették volna be körülötte az egész lépcsőházat: Köves – de lehet, csak zaklatott képzelete játszott vele – a zárakra forduló kulcsok halk csettenéseit, becsukódó ablaktáblák óvatos koccanásait vélte kivenni, mígnem az utcáról bőröndök tompa puffanásait hallotta meg, ahogy valami rakfelületre felhányták őket; majd feldörejlett egy teherautó motorja, és Köves végre lesurranhatott a lépcsőn és kiosonhatott a kapun, óvatosan, nehogy a házmester észrevegye és még azt találja hinni róla, hogy látott valamit.

Ezen a reggelen Köves egymaga tartott az immár elnéptelenedett utcán a villamostól a vasgyár felé, a kapuban a főportás szigorúan, mintha még sose látta volna – ami persze megeshetett: a vasgyárban sok munkás dolgozott – megkérdezte tőle, kit keres, Köves, tán abban az esztelen reményben, hogy feltűnés nélkül elsurranhat mellette, csak úgy, futtában odavetette:

– Munkás a gépműhelyből – tenyeréből a főportás felé villantva a nem oly rég kapott fényképes belépőigazolványát.

– Szóval elkésett – állapította meg a főportás, elállva Köves útját és elvéve tőle az okmányt, hogy feljegyezhesse róla az adatokat a Köves késéséről megteendő jelentéséhez, Köves, aki persze jól tudta, hogy a késést itt szigorúan fogják fel, ahogy tapasztalta, úgyszólván még magánál a munkánál is szigorúbban – mintha valamiféle általános készségre, illetve annak hiányára következtetnének belőle –, nem nagy meggyőződéssel próbált érvelni:

– De nem sokat – amivel csak arra késztette a főportást, hogy az órára nézzen.

– Három percet – mondta, belépett az üvegezett fülkéjébe és odaült az asztalához, Köves, aki állva maradt az ajtóban és nekidőlt a félfának, mintha máris fáradt lenne, súlyosan és elnehezülten fáradt, holott még el sem kezdődött a nap, inkább csak zaklatottságában még, semmint abban a reményben, hogy leveheti a lábáról a főportást, megjegyezte:

– Nem én tehetek róla – ám mindjárt meg is bánta, mert a főportás kérdésére:

– Hát kicsoda? – már aligha adhatott minden kételyt eloszlató választ. Tény és való, Köves e pillanatban egyszerűen nem tudta volna megmondani, ki tehet arról, hogy ő elkésett: leginkább talán még ő maga, hiszen – a főportás szemszögéből nézve – neki, Kövesnek, kétségkívül az lett volna a kötelessége, hogy szétlökdösse az útjába állókat és, már akár udvariasan, akár kíméletlenül, de mindenképp a tőle elvárt pontosságra hivatkozva, a faképnél hagyja őket, keresztül törjön rajtuk, és elinduljon a gyárba, alaposabban meggondolva a főportás aligha méltányolhatja a Kövesben kavargó érzéseket, amelyek mégis ott marasztották a lépcsőházban. De még ennél is súlyosabban esett a latba, hogy Köves úgy érezte: nem tudja előadni az érveit, egyszerűen képtelen lett volna elmondani a főportásnak a reggel történteket, legalábbis úgy, ahogyan megtörténtek – itt, a főportás íróasztalánál, ahol minden a lényegre és az ésszerűségre szorítja, Köves hirtelen úgy látta, hogy ez a történet egyszerűen elmondhatatlan. Ha mégis előhozakodik vele, valószínűleg belezavarodna, mindenféle kitérőkre kényszerülne, melyek során napvilágra kerülnének az érzései – ezek az érzések most úgy jelentek meg Köves előtt, mintha nem ő érezné őket, s valamilyen rosszindulatú banda módján, csakis azért kerülgetnék, hogy a bűnrészesükké tegyék, holott Köves semmiben sem volt bűnös persze, hacsak abban nem, hogy elkésett –, így hát inkább azt mondta végül:

– Forgalmi akadályba csöppentem – szerencsére a főportás nem vette észre a zavarát – alighanem előre sejtette a választ, sok efféle kifogást hallhatott már –, most befejezte az írást, és felállt az asztala mellől:

– Erre mindig fel kell készülni. Máskor induljon el egy fél órával korábban – tanácsolta Kövesnek, visszaadva neki az iratát.

Nem sokkal utóbb Köves a satupadnál állt és egy vasdarab felső felületét próbálta egyenesre reszelni, a reszelés, úgy tűnt, a legfontosabb kísérőjelensége a géplakatosi mesterségnek – Köves ugyanis géplakatosnak szegődött el a vasgyárba, noha Köves persze nem volt géplakatos, nem is akart géplakatos lenni, ha már munkásnak megy, úgy Kövesnek erről, míg persze nem találkozott a valósággal, megvoltak a maga elképzelései. Lelki szemeivel Köves egy nagy, tiszta termet látott, a benne sorakozó asztalok egyikénél, jól megvilágított helyen önmagát, talán fehér köpenyben, apró szerszámokkal, piciny, precíziós gépekkel körülvéve, ahol, esetleg nagyítóüveggel a szemén – ebben talán már a Pumpadúr képe is közrejátszott kissé, akit oly sokszor látott így a Déltengerekben – valami kicsiny szerkezetet állít elő, amely azután mozog, ketyeg, zúg vagy pörög. Hanem, mint kiderült, ilyen munkára hasztalan sóvárog, a városban főként vasgyárak voltak, a vasgyár emészti az erőt, így oda mindig van felvétel, a munkairányító hivatalban azt tanácsolták Kövesnek, menjen géplakatosnak. Köves vonakodott, ha már lakatos, mért legyen géplakatos, miért ne inkább egyszerűen csak lakatos, aki – Köves elképzelése szerint – lakatot, kulcsot, zárakat, efféléket készít, s ha majd egyszer, így képzelte Köves, nagyobb sétára indul a városban, be-benézve a kapualjakba, esetleg egy-egy körfolyosót is végigjárva, szerény elégtétellel állapíthatja meg magában, hogy ezt vagy azt a zárat vagy miegyebet ő csinálta, keze nyomát, ha névtelenül is, de íme, őrzik a tárgyak. A géplakatosságról viszont alig volt némi elképzelése Kövesnek, mindössze talán annyi, amennyit egyszer régen, Kövesnek úgy tűnt, nagyon-nagyon régen – piciny gyermek volt még akkor – egy pályaudvaron szerzett róla; Kövest akkoriban rendkívül érdekelték a mozdonyok, a pályaudvaron két fekete ember – mindenük fekete volt: a ruhájuk, a szerszámaik, az arcuk meg a kezük – nagy kalapácsokkal egy mozdony kerekeit döngette, Köves megkérdezte a kísérőjétől – alighanem a szülei egyike lehetett, az apja vagy az anyja –, hogy kik ezek, és azt a választ kapta: géplakatosok, ettől kezdve, ha eszébe jutottak – persze nemigen jutottak eszébe – Köves a géplakatosokat szinte afféle mondabeli szörnyeknek látta, valamilyen átmenetnek az óriás és az ördög közt. Hanem csakhamar kiderült, hogy a munkairányító hivatalban ezt az egyetlen esélyt kínálják Kövesnek – amit első szóra jótanácsként hoztak Köves tudomására, az ilyenformán persze már inkább parancsnak bizonyult a számára, éppen csak egy papirost kellett aláírnia, amely – Köves csodálkozására – már készen, kitöltve várta, mintha a hivatalban már számítottak volna a jövetelére: persze meglehet, csak afféle személytelen formula volt, ahová majd utóbb írják be a pontos adatait – hamarjában Köves nem is látta világosan, hogy mit raknak elé, majd rántanak el előle ismét. Utoljára még azt a tétova ellenvetést tette, hogy mit sem ért ehhez a mesterséghez: sebaj, felelték neki, hat hét alatt megtanítják rá. Köves zavaros érzésekkel távozott a hivatalból – másnap kora reggel már jelentkeznie kellett a vasgyárban –, némi hitetlenség fogta el arra a gondolatra, hogy hat hét alatt kitanulhatja egy ilyen, aligha egyszerű mesterség minden csínját-bínját, emellett az is viszolyogtatta még, hogy esetleg tanulógyerekek közt kell majd inaskodnia.

Szerencsére erről szó sem volt, Köves körül csupa felnőtt tanulta a géplakatosságot, ki ezért, ki azért – egészen pontosan ez többnyire nem derült ki, a kérdezősködést, amihez Kövesnek mellesleg sem kedve, sem ideje nem volt, itt mintha nem vették volna jó néven –, Köves mellett mindenesetre egy kellemes külsejű, keskeny bajuszos férfi reszelt, elmélyülten és hallgatagon, ingujjban és olyan – persze már alaposan megkopott – ellenzős sapkában, amilyet Köves legföljebb külföldön láthatott volna, ha történetesen érdeklődik a lovassportok iránt, és kesztyűben, melynek anyagában az értő szem a kopások, a szennyfoltok meg a lyukak ellenére is felismerhette a szarvasbőrt. Kirúgták valahonnan? Netalán valami bűn terheli a lelkét – mint alighanem Kövesét is –, és büntetésből vagy éppenséggel kegyelemből géplakatos? Vagy pedig eredetileg valami olyan foglalkozása volt talán, amely mára egyszerűen az érvényét vesztette, szükségtelenné vált, mint azé a távolabb reszelő, kissé testes, lomha emberé, akit a bizalmasabb barátai olykor, Köves füle hallatára „jogtanácsos úrnak” szólítottak? – Köves nem tudhatta.

De volt itt mindenféle ember, rejtélyes és egyszerű, jó tartású és lomposabb, sőt durva; még női géplakatosok is akadtak – Köves másik oldalán például egy lány reszelt, mégpedig igen rátermetten, Köves olykor irigykedőn, bár egyszersmind némi mosolygó elismeréssel figyelte, hogyan rázkódik a buzgalomtól egész, hajlékony teste, fejkendője félig hátracsúszott tömött, fekete, olajosan csillogó hajáról, ajka fölött apró, gyöngyfényű verítékcseppek jelentek meg – a lány néha elkapta a pillantását, először zárkózottan, később bátrabban elmosolyodott ilyenkor, most már egy-egy szót is odavetett Kövesnek, Köves, elkalandozó figyelemmel ugyan, de azért, mint aki állja a kihívást, ingerkedőn vissza-visszavágott. Máskor meg a két egyforma emberen akadt meg a tekintete – persze talán nem voltak egyformák, csak Köves látta őket annak –, mindenesetre mindkettő zömök volt és kopaszkás, mindketten újdonat új, kék kezeslábast viseltek, ami Köves szemében magyarázatlanul is valami elszánás külső bélyegének tetszett rajtuk – akár új vezeklők, akik magukra öltik a csuhát, ám régi megszokásból még a szabójukkal csináltatják –, mogorva szorgalommal reszeltek, reggel ott voltak, este eltűntek, se másokhoz, sem egymáshoz nem szóltak, Köves azt hallotta róluk, hogy valahol felmondtak nekik, ám ők ezt tévedésnek tekintik, most géplakatosként azt várják, hogy a velük történt tévedésre fény derüljön, és azért olyan tartózkodók, mert attól félnek, újabb tévedés eshet meg velük, vagy hogy netalán még ők maguk követhetnek el valamilyen tévedést.

Egyszóval Köves elvolt itt – némileg úgy volt itt, mintha itt se lenne, vagy mintha nem ő lenne, aki itt van: csalóka érzés persze, mert hiszen ő volt –, derűs álmélkodására már a munkásélet apró, homályos örömei is meg-megérintették: az ebédszüneté, a műszakzárásé, de még a hasznosan elvégzett munkáé is, ha ez utóbbi nem is volt egészen zavartalan, minthogy – szó, ami szó – Köves nemigen boldogult a reszelővel, sosem hitte volna – és ennyiben mégiscsak tanulságosnak bizonyult az ittléte –, hogy egy darab vasat makulátlanul egyenesre simítani a reszelővel ennyire meghaladhatja a képességeit. Köves már-már becsületbeli kérdésnek tekintette a reszelést, odáig jutott, hogy álmodott róla – felmagasodva állt a satujánál, reszelője alatt csikorgó, recsegő hangok közepette hullott a forgács –, de mindhiába: a művezető – egy testes, kese hajú férfi, aki jóakaratúan, bár kissé fásultan járkált a satuikra görnyedő emberek közt, és türelmes, ám nem sok bizakodást eláruló mozdulattal olykor Köves könyökén vagy kézfején is igazított egyet –, apró akasztófához hasonlító mérőeszközével mindig kimutatott valami domborulatot vagy horpadást, csonkulást vagy ferdülést a Köves által pedig annyi dühödt gonddal megmunkált vasdarabon.

Némi vigaszra Köves a fúrásban lelt: ez jól ment neki, mondhatni kitűnően, soha el nem törte – mint mások – a fúrófejet; és határozott bizakodással tekintett a lemezvágás elébe is – ezt épp ma délután próbálták ki, a lemezvágónál Köves előtt az úrlovas, Köves után a lány következett sorra, a lány mosolyogva odaszólt neki valamit – Köves nem értette: buzdítóan hangzott, talán bátorította, talán sürgette –, mindenesetre Köves is odavetett neki valami könnyed választ, miközben beállította a lemezét, majd teli önbizalommal megrántotta a lemezvágó vasnyelét, kiáltást hallott és még csodálkozva látta a lány rémült arcát – csak aztán lepte el a homlokát valami melegség: alighanem rosszul állt oda a géphez, és ahogyan maga felé rántotta, a saját fején koppant a hosszú vasfogantyú vége.

Hogy azután mi történt vele és körülötte, azt Köves már csak egyfajta megadó szórakozottsággal követte, mint aki letette a fegyvert és hagyja, hogy elsodorják a – persze nem túl fontos – események. A körötte támadt lármából is tisztán kihallotta a lány rémült, mégis már-már csaknem kérkedő színezetű kiáltását: „miattam történt, miattam történt, mért sürgettem!”; majd egy fehér kendő tapadt a homlokára, alighanem a lányé volt ez is. Köves a kendőt alaposan összevérezte; azután lefektették valami padra, hogy elálljon a vérzés, majd mégis felállították onnan, mert úgy döntöttek, hogy Kövest el kell kísérni a gyár orvosához. A kísérők közt Köves, ha jól emlékezett, már nem látta a lányt, akit azért keresett, hogy visszaadja neki a zsebkendőjét: így hát zsebre vágta, noha bizonyára alaposan összemaszatolta vele a zsebét. Különféle udvarokon keltek át, végül elértek a rendelőszobába; a gyári orvos itt kijelentette, hogy az ijedségen kívül – jóllehet cseppet sem volt megijedve – Kövesnek semmi komolyabb baja nem esett; a kísérők erre – úgy tetszett, némiképp csalódottan – magára hagyták Kövest az orvossal meg a mellette működő nővérrel. Azután gyors, szakavatott mozdulatokkal néhány műveletet végeztek el Köves fején – Köves fertőtlenítőszerek szúrós szagát érezte, és némi fájdalmat –, melyek eredményeképpen Köves homlokára, közvetlenül a hajtöve alá, hetykén félrevágott, nem is túl nagy ragtapasz került. Az orvos azt mondta neki, hogy „összekapcsolta” a sebét, és kissé tagoltan, hogy Köves, egyszerű munkás létére is megértse, a lelkére kötötte, hogy a tapaszhoz ne nyúljon és három nap múlva jöjjön el kezelésre. Holnap különben – tette még hozzá – munkába állhat, a sebe nem indokolja, hogy betegnek nyilvánítsa. Azután Köves fél órára lefekhetett a rendelőszoba heverőjére – mire letelt a fél óra, a műszak is véget ért.

Köves azért mégis visszament az öltözőbe, részint átöltözni, de főként azért, hogy el ne mulassza a zuhanyozást – Köves a vasgyári zuhanyozóban naponta megfürödhetett, olykor, ha kedvetlenség kerülgette, arra gondolt, hogy már csupán a zuhanyozó kedvéért is érdemes volt ide szegődnie; most persze némileg forgatnia kellett a fejét, nehogy víz érje a sebet. Öltözködés közben néhányan pajtáskodón hátba vágták – aztán Köves hamarosan ott sodródott a gyárból kitóduló emberáradatban.

A kapuban került mellé a lány, vagy már korábban: Köves nem is tudta. Mindazt, ami utána történt velük, Köves minden különösebb csodálkozás, helyeslés vagy ellenérzés nélkül fogadta, mint valami jól szervezett és magától értetődő folyamatot, mint olyan tényt, amely már rég eldőlt és nekik csak fel kell ismerniök, hogy engedelmeskedhessenek, noha ez persze némiképpen mégiscsak rajtuk múlott, és ennyiben Köves mégiscsak tévedhetett. Valamiféle évődő beszélgetéssel kezdődött – Köves leginkább a lány első mondatára emlékezett: „milyen csinos tapasz!” –; aztán valahogy egyikük sem szállt villamosra, a külvárosban, Köves számára ismeretlen vidéken bolyongtak, valami ligetfélébe jutottak, és Köves egyszerre azon kapta magát, hogy egy árnyas fasor lombjai alatt sétál egy jó termetű, fekete lánnyal, s nagyon távolról, némileg hökkent, ám elnéző mosollyal szemléli, hogy valami furcsa és idegen dolog történik vele, éppen ez: hogy ő, Köves, egy árnyas fasor lombjai alatt sétál egy jó termetű, fekete lánnyal. Valami homályos szorongás kerülgette, talán a közeli veszély előérzete, de forró hullámokban fel-feltolult benne a dac is, hogy engedjen neki és elvesszen.

– Nem kell hazamenned? – kérdezte a lány, Köves, mintegy álmaiból ocsúdva visszhangozta a kérdést:

– Haza? – mint akit meglep a szó íze és az a gondolat, hogy neki, Kövesnek valahová haza kellene mennie. – Nem – mondta aztán, és a lány, elfordítva a tekintetét, mintha nem is Köveshez intézné a kérdést, hanem az utat szegélyező fákhoz:

– Nincs feleséged? – kérdezte; úgy látszik, ez mindenhol és minden korban egyformán érdekli a lányokat.

– Nincs – felelte, és a lány most elhallgatott, mintha egy időre magára akarna maradni Köves válaszával.

Kissé később ezt mondta:

– Még korán van.

– Mihez? – kérdezte Köves.

– Hogy felmenjünk hozzám – felelte a lány, a szavaiban rejlő ígéret eléggé távoli volt ahhoz, hogy Köves időt nyerjen, másrészt eléggé ingerlő, hogy máris nyugtalanná tegye és valamiféle cselekvésre ösztönözze – Köves érezte, hogy megmozdul a karja és ráfonódik a lány vállára.

Később Köves egy vendéglőre emlékezett – afféle sörkert volt, ahol harsány malacbanda húzta és nyekergette, némelyik asztal mellett ingujjas emberek kurjongattak kihívóan, vérvörös arccal, máshol ünnepélyes, kövér családok ültek mereven, szótlanul, mintegy belerokkanva megmásíthatatlan ittlétükbe: Köves – akinek most elkezdett sajogni a feje és ez alighanem kissé szórakozottá tette – itt megtudta, hogy a lány valahonnan távolabbról került a városba, a szülei ellenére, akik a saját szűkös, paraszti sorsukat szánták a lánynak, ő azonban megszökött a szülei és e neki rendelt jövő elől, és beállt a gyárba:

– Valahol – mondta – el kell kezdeni, nem? – és Köves élénken helyeselt, jóllehet minden bólintásnál fájdalom hasított a fejébe. Majd döcögő villamosra szálltak, ez még kijjebb vitte őket a városból, valahol leszálltak, a lány új építésű, zömök házak közt vezette Kövest, melyek azonban – talán az ott maradt deszkák, buckák, betemetetlen gödrök miatt – a gyéren elhelyezett lámpák bizonytalan derengésében máris romoknak látszottak; befordultak egy kapun, felmentek a sötét lépcsőn, a lány a kulcsával tapogatózva kinyitott egy ajtót, az előszobában csendre intette Kövest, amit ő – bár a pontosabb okát nem tudhatta – oly magától értetődően fogadott, mintha oda, ahová most a lánnyal együtt közelednek, másként, mint lopakodva el sem lehetne érni. Végül besurrantak egy apró, oldalsó szobába, a lány felgyújtott egy rózsaszín ernyős asztali lámpát, és Köves tekintete futólag végigsiklott azokon a tárgyakon, amelyek ezt a szobát mintegy beteljesítették a maga tökéletességében: a repedt tükrön, az esett ruhásszekrényen, a horgolt terítőkön, a kinyújtott nyelvvel mosolygó gumikutyán a lámpaernyő alatt, a homályos sarokban szemérmesen kifeszített zsinóron, amelyen egy pár harisnya és néhány fehérnemű függött, a csorba vázában ágaskodó művirágon, a széken, az asztalon és főként a majd föltehetően nyekergő, rugós, de eléggé széles ágyon; és orrát megcsapta a nyomor, a tisztaság, valami olcsó illatszer és a kaland szaga, bár fölmerült benne a sejtelem, hogy a többi tartós szag közt ez az egyetlen illékony.

Aztán Köves már csak azon kapta magát, hogy szeretkezik – mindennek ellenére és mindazon túl, amiben itt részesítették, hogyan is feledtethették vele, hogy ő, Köves, férfi? Most egyszerre ráébredt ősi, csillapíthatatlan szomjúságára: mintha sajgó, égő tagját akarná lehűteni – ám forró lávába került, ami csak még jobban égette, és a lány, először suttogva, később már fennhangon, mindegyre biztatta, Köves, mint akiben az önfeledtség első, mintegy rohamszerűen rá-rátörő félórái múltán hirtelen felébred a pártfogó aggodalom, megkérdezte a lánytól:

– Nem félsz, hogy gyereked lesz?

Ám a lány tekintete most mintha inkább őt ijesztette volna meg:

– Miért féljek?… – kérdezte, de azután nem folytathatta, valami zajt hallott közben – Köves fülét ez elkerülte –, most csendre intette Kövest, gyorsan kiszökkent az ágyból, ide-oda hajladozó teste fehéren villogott Köves szeme előtt, ahogy kapkodva keresgélt egy ruhadarabot, amit aztán a vállára kerített, és kiszaladt a szobából, de fürge lába hamar visszahozta, mintha nem akarná sokáig egyedül hagyni Kövest, nehogy az ágyban elfogja őt a magány, a képtelenség szédülete és a félelem, fesztelenül ledobta magáról a pongyoláját, áthajolt Kövesen és eloltotta a lámpát, majd maradéktalan bizalommal, ami Kövest meghökkentette kissé, mint valami tapintatos merénylet, ám ugyanakkor le is fegyverezte, befészkelődött mellé az ágyba.

– A néni volt – hallotta a lányt a sötétben.

– Milyen néni? – kérdezte Köves.

– A néni – ismételte a lány.

– Vagy úgy – mormolta Köves.

– Megszomjazott – mondta a lány, majd némi csend után hozzátette: – Rákbeteg. Meg fog halni – a lány hangja szilárdan, csaknem bizakodóan csengett, hallatán Köves maga sem tudta, miért rezzent össze kissé. De a lány, mintha csak gyorsan be akarna ékelődni Köves és az őt kerülgető kérdések közé, most szorosan odasimult hozzá:

– Ne félj; már elaludt. Nem fog zavarni többé – suttogta, és némi tétova habozás után Köves megadóan érezte, hogy lassan ismét elönti a forróság.

Kövest hívatták – épp nagyban reszelt, amikor a művezető odalépett hozzá, és azt mondta neki, hogy sürgősen várják odafönt az irodán. Kövesnek rögtön a minapi késése jutott az eszébe, és noha a művezető a lelkére kötötte: azonnal hagyjon itt csapot-papot és siessen, Köves, aki elvégre csak munkás volt itt – ennél alább már aligha adhatná, másrészt épp ezzel ki is vívta szabadságát, ha sokkal többől ez a szabadság nem is áll persze, mint hogy most már úgyszólván semmit se veszíthet –, úgy vélte, ráér meghallgatni a dorgálást. Így hát először lerakta szépen a kezéből a reszelőt, nadrágjáról, cipőjéről, néhányat toppantva, lerázta, lesöpörte a vasport, a kezét néhány kényelmes, nagyszabású mozdulattal – ahogy a szomszédos műhelyekben dolgozó valódi géplakatosoktól látta – beletörölte egy olajos rongyba, s csak aztán, mintegy a fontosabb dolgai végeztével indult el ráérős, ringatózó léptekkel kifelé a műhelyből, a lány kérdő tekintetére csupán néma hunyorítással válaszolva – Köves azóta is ott éjszakázott néhányszor a lánynál, odáig jutott vele, hogy együtt reggeliztek a tenyérnyi konyhában, majd együtt indultak a gyárba, a villamostól a vasgyárig vezető rövid útszakaszt a lány szerette kéz a kézben megtenni, noha Köves többnyire talált valami ürügyet rá – például sürgősen ki kellett fújnia az orrát –, hogy a lány kezéből a magáét kivonja. Időközben azt is megtudta Köves, hogy a néni – aki szerencsére sosem került a szeme elé – valamilyen távoli rokona a lánynak, a néni befogadta őt, a lány pedig gondozza, ha majd meghal, akkor a lány a hatóságtól megszerzi a nagyobbik szobát, azt, amelyikben most még a néni lakik, voltaképpen az egész lakást ki lehetne eszközölni, mindenesetre erre nagyobb esély nyílna, ha a lánynak családja, kivált ha gyereke is lenne – Köves helyeslő bólogatással hallgatta a lány tervezgetését, ámbár mindig csak a jóakaratú kívülálló módján, aki, ha persze nem is közömbös a lány élete iránt, ám azért még korántsem a részese annak; hanem, úgy látszott, ez nem kedvetlenítette el a lányt, csak mosolygott Kövesen, mint aki valamit jobban tud nála. Az előző éjszakát Köves nem is töltötte a lánnyal, arra hivatkozott, hogy meg kell látogatnia a nagybátyját; de álmatlanul forgolódott az ágyában, azon kapta magát, hogy hiányzik neki a lány. Igen: ha már munkás, akkor – úgy látszik – asszonyra van szüksége, másrészt – fordult meg Köves fejében – ha asszonya van, az végérvényesen munkássá változtatja, noha persze nem nagy a különbség, hiszen így is az – hánykolódó félálmában Köves már maga sem tudta, hányadán is áll a saját dolgaival. Végül még igaza lesz a lánynak: ha enged az időnek, az észrevétlenül odaköti majd a lány életéhez, ez pedig a gyárhoz és az előmenetelhez, együtt várják majd a rákbeteg néni halálát, miközben egyre-másra érkeznek a gyerekek.

Kövesnek a szállítmányozási osztályt kellett megkeresnie – az osztályvezető akart szólni vele –, egy darabig bizonytalanul bolyongott a folyosókon, míg végre nagy ládákat hurcoló embereket látott nehézkes óvatossággal kifordulni egy ajtón: ám az odabent ülő tisztviselőnő – miután először megkérdezte Kövestől, hogy teherautósofőr-e és kitudódott: nem az – felvilágosította, rossz helyen jár, ez a fuvarozási osztály; a szállítmányozás – mondta – más, Köves bocsánatot kért és megjegyezte, hogy nem tudta.

– Nem? – csodálkozott a tisztviselőnő: – No, majd megtudja – azzal útbaigazította Kövest, aki egy másik folyosón, sőt egy másik emeleten végre észrevette az egyik ajtón függő „Szállítmányozás” feliratot, alatta, kisebb betűkkel, ez állt: „Vámügyek – Személyi ügyek – Anyasági segély”. Köves, kicsit még – kivált az „anyasági segélyen” – elcsodálkozva, aránylag egyszerű irodaszobába nyitott, ahol a szokásos tisztviselőnőn kívül egy géplakatos külsejű ember tartózkodott még, zsebrevágott kézzel, láthatóan türelmetlenül róva fel-alá a szobát – persze ha jobban is megnézte, Köves mindjárt észrevette, hogy csak az öltözéke mutatja géplakatosnak, pontosabban a nyitott, fakó-kék munkászubbony és kivált az ellenzős szövetsapka, melyet – ki tudná, miért – a nagy melegben és a zárt szobában is a fején tartott; a zubbony alatt egyébként fehér inget és nyakkendőt viselt, a sapka alól előbukkanó dús, ősz hajfürtjei ellenére fiatalos, bár kissé már megereszkedett, ráncok szabdalta, lágy arca volt, élénk szeme kéken villant Kövesre, amint az ajtón belépett:

– Köves?! – kiáltotta, Köves igenlő válaszára szinte neki támadt: – Hol marad ilyen soká?!. –, amire Köves, tudatlan munkás módján, csak a vállát vonogatta, mint aki jött, amikor szóltak neki, most itt van, de hát egyébként persze csak a maga módján tud helytállni önmagáért.

– No jöjjön, jöjjön – az ember mintha megenyhült volna, szívélyes mozdulattal betessékelte Kövest az oldalt nyíló, „Osztályvezető” feliratú ajtón, amit aztán gondosan becsukott maguk után, majd Kövesnek helyet mutatott egy széken, ő maga pedig az íróasztal mögé ült, pontosan Kövessel szemben. Egy ideig hallgatott, tekintete keresgélőn futkározott az asztalán halmozódó papirosok, iratkötegek közt, egyikét-másikát maga elé húzta, megnézte, majd elégedetlenül megint arrább lökte:

– Nos – szólalt meg közben szórakozott, ám Köves csodálkozására kétségkívül barátságos, ha nem egyenesen bizalmas hangon –, hát hogy érzi magát minálunk? – Köves, aki hamarjában nem tudta, hogy a kérdésben rejlő szívélyességet tévedésnek tekintse-e vagy pedig kelepcét sejtsen benne, de még azt sem, hogy magát a kérdést egyáltalában komolyan vegye, habozott kissé a felelettel, mint aki mellőzhetőnek találja a formaságokat és szeretne végre átesni a lényegen.

De mert semmi sem történt – az ember még egyre az iratai közt turkált, és úgy tűnt, hogy válaszra vár –, Köves azt mondta:

– Kitűnően – hogy ne mondjon semmit, de mégis megtörje a csendet.

– Kitűnően! – ismételte Köves szavát, sőt még a hanghordozását is az ember, miközben most egy fiókot is kihúzott és oldalra hajolva abba is belenézett: – Nem is tudtam, hogy olyan kitűnő dolog minálunk géplakatosnak lenni –, ami Kövest végképp elhallgattatta. – Maga ravasz… – folytatta az ember, bosszúsan belökve a fiókot és ismét felegyenesedve: – Nagyon ravasz… –, s most egyszerre felragyogott az arca, bár mintegy csak úgy, mellékesen és csupán egyetlen pillanatra: alighanem, s mégiscsak az íróasztalán, végre rálelt a keresett iratra és most elfoglaltan tüstént belé is mélyedt:

– A maga képességeivel… – folytatta közben, úgyszólván dohogva. – A maga tudásával…

S mint aki hirtelen befejezte kettős tevékenységét, és ezennel minden figyelmét kizárólag Kövesnek óhajtja szentelni, tenyerével nagyot csapott az iratra, kék tekintete pedig szúrósan Kövesre villant:

– Meddig akar még itt henyélni?! – förmedt rá szinte. – Azt hitte, hogy elbújhat előlünk?! Mondja meg őszintén: talán elégedett itt?! – és Köves, aki egyre meglepődöttebben fészkelődött a helyén, most valósággal elképedt. Hogyan? Gúnyt űznek itt belőle? Mindenhonnan kidobják, éppen hogy hajlandók felvenni egy vasgyárba, férfifejjel lakatosinasnak kell mennie, és azután még a szemére is vetik, mintha ő akart volna géplakatos lenni? Nem a szükség, a kényszer előtt hajtott-e fejet, nem azért jött ide, mert máshová nem mehetett? És most, lám, egyszerre úgy tesznek, mintha az élet töméntelen, gazdagon nyüzsgő lehetőségei közül ő, Köves, éppen ezt, ahogy most egyszerre kiderül, a legrosszabbat választotta volna, mégpedig a saját önkényes szeszélyéből? Hogyan is lehetne elégedett?… Köves ezen még aligha gondolkodott, tulajdonképpen föl sem merült benne – hiszen nem azért jött ide, hogy elégedett legyen –, most, hogy ha persze talán nem is egészen komolyan, de megkérdezték, sőt netalán még választ is várnak rá tőle – amivel persze mégiscsak adósuk marad majd –, Köves az egész itt töltött időt egyetlen napnak érezte, reggelekkel és éjszakákkal ugyan, de mégiscsak ugyanannak az egyetlen, hosszú, egyhangú és mindig csak az alkony szürke színeiben játszó napnak, amelyet egyre csak morzsolt a reszelőjével, akár az elkoptathatatlan vasat, az unalom és a műszakzárás csalóka megkönnyebbülésének a váltakozásaival, és azzal a futó kikapcsolódással, amit a lány nyújtott neki, s amiért az összetartozás érzésével kellett fizetnie. Köves azt gondolta, most már így fogja leélni az életét – valójában talán nem ezt gondolta persze, valójában alighanem azt gondolhatta inkább, hogy csak ideiglenesen kell így élnie, máma, holnap, no meg tán még holnapután, hiszen így nem lehet élni, ámbár, fordult meg Köves fejében, nem úgy él-e az ember, ahogyan nem lehet élni, s utóbb aztán nem kiderül-e, hogy mégiscsak ez volt az élete? – mindenesetre egy bizonyos értelemben Köves tagadhatatlanul nyugodt volt, s most, hogy az osztályvezető belepiszkál a nyugalmába, akárcsak előbb az irataiba, és kérdésessé teszi, Kövesben homályosan az a sejtelem is felderengett, hogy ebben a nyugalomban némileg rátalált önmagára, talán inkább, mint eddig bármi másban.

Most hát élesen, hűvösen, mint akivel az indulat feledtette géplakatosi mivoltát, megkérdezte:

– Miért, talán tud számomra valami jobbat?

Hanem az osztályvezetőt cseppet sem látszott sérteni Köves modora.

– Tudok – mosolygott –, hiszen ezért is hívattam.

S gyors pillantást vetve a most félig megemelt tenyere alá, amely még mindig az oly nehezen megtalált iraton nyugodott:

– Maga újságíró – folytatta. – Holnaptól a fölöttes minisztériumunk, vagyis a Termelési Minisztérium sajtóosztályán dolgozik –, és még talán ki se mondta, és Köves talán még meg sem hallotta, amikor máris kiszakadt belőle, nyersen és érdesen, mintha az életét fenyegetnék:

– Nem!

– Nem? – az osztályvezető az íróasztala fölött Köves felé hajolt, arca váratlanul felpuhult és megereszkedett, szája kissé szétnyílt, tekintete zavarosan meredt a sapkája alól Kövesre: – Mi az, hogy: nem? – kérdezte, Köves, aki láthatóan visszanyerte higgadtságát, noha ez inkább csak megszilárdítani, semmint megingatni látszott az elszántságát, megismételte:

– Nem – mint aki valami valószerűt védelmez holmi képzelgés ellen. S hogy azért mégse tűnjön afféle faragatlan tuskónak, akivel tán még beszélni sem lehet, mintegy magyarázatképpen hozzáfűzte:

– Nem vagyok alkalmas rá.

– Persze hogy nem – időközben az osztályvezető is lecsillapodott, most láthatóan a tőle telhető legnagyobb türelemre szánta el magát, hogy egynémely dologról felvilágosítsa Kövest. – Persze hogy nem alkalmas: ezzel mi is tisztában vagyunk. – Egy pillanat szünetet tartott, kissé gondterhelt kifejezés suhant át az arcán, majd, mintegy felülkerekedve a kételyein, lassan fölemelte és egyenesen Kövesre szegezte kék tekintetét: – Éppen azért állítjuk oda – folytatta aztán –, hogy alkalmassá váljon rá –, és most Köves dőlt előre a székén meglepetésében.

– Hogyan válhatok alkalmassá valamire, amire nem vagyok alkalmas?! – kiáltotta aztán, s az osztályvezető elmosolyodott az elképedésén.

– Ugyan, ne gyerekeskedjék már – csillapította Kövest. – Honnan tudhatná maga, hogy mire alkalmas és mire nem?

– Hát ki tudja, ha nem én – kiabált, most még az előbbinél is emeltebb hangon Köves –, talán maguk?! –, izgalmában, úgy látszik, gépiesen átvette ezt a többes szám első személyt az osztályvezetőtől, jóllehet az persze csak egymagában ült ott, vele szemben.

– Természetesen – az osztályvezetőnek még a szeme is kerekre tágult és az egyik szemöldöke majdnem a homloka közepéig szaladt fel, mintegy ekkora tudatlanság láttán. – Nézze – a hangjában most váratlan szelídség bujkált, szabad keze, mellyel nem az okmányt takargatta, megmozdult és előre nyúlt, Kövesnek az a bizonytalan érzése támadt, mintha az osztályvezető gyöngéden meg akarná fogni a kezét, persze csak megzavarodott képzelete játszadozhatott vele, a távolság is túl nagy volt, így semmi efféle nem történt –: nézze, én, ezen a helyen sokat, nagyon sokat mesélhetnék erről magának. Ki tudhatná önmagáról, hogy mire alkalmas és mire nem? Hány próbán kell keresztülmennünk, amíg kiderül, hogy kik vagyunk? – Az osztályvezető mindinkább belemelegedett, fakó bőrén lassan átütött a frissebben keringő vér színe: – Magáról – és az imént előre nyújtott kezét most, széttárt ujjakkal, mintha egy kelyhet emelne a feje fölé, a magasba lendítette – odafent, magasabb helyen döntöttek: hogyan képzeli hát, hogy szembeszegülhet ezzel a döntéssel?

– De hát mégiscsak rólam van szó – vetette közbe Köves, ha némileg elbizonytalanodott, korántsem azért, mintha meggyőzték volna, inkább csak érdekelte, amit az osztályvezető mondott, aki most megint csodálkozni látszott:

– Hogy magáról? Ki beszél itt magáról? Milyen szerepet szán itt önmagának, azon kívül, hogy engedelmeskedik?! – És áttüzesedett arccal, mint aki immár képtelen rá, hogy féken tartsa a lelkesültségét, felkiáltott: – Szolgák vagyunk, szolgák, valamennyien! Szolga vagyok én, és szolga maga is: hát van ennél felemelőbb, van ennél csodálatosabb?

– Kinek a szolgái? – kapott a szón Köves.

– Egy magasabb elgondolásé – hangzott a válasz.

– Mi ez az elgondolás? – kérdezte gyorsan Köves, mintha azt remélné, hogy most végre megtudhat valamit.

De elhamarkodhatta a kérdést, mert az osztályvezető némán meredt rá, mint aki nem hisz a fülének, majd ismét a tenyere alatt melengetett okmányra pillantott:

– Persze – szólalt meg végre –, maga külföldről tért haza.

De azért mégiscsak megadta a választ Köves kérdésére, noha már jóval szárazabb hangon:

– A szakadatlan tökéletesedés.

– És miből áll ez? – Köves, mintha máris elfogadta volna, hogy ismét újságíró, csak nem tágított.

– Abból, hogy szakadatlanul megpróbáljuk az embereket – az osztályvezető itt kurta kézmozdulattal jelezte, hogy kimerítették a tárgyat, és hogy térjenek vissza ismét a gyakorlati kérdésekre. – Tekintse szerencsének – mondta –, hogy felfigyeltek magára –, és úgy tűnt, a szavai hirtelen Kövest is kijózanították:

– Nem akarom a szerencsét – mondta, most már ő is száraz, eltökélt hangon, és úgy érezte, mintha ezt már mondta volna itt valakinek, ha akkor talán még kevésbé is felvértezve a szerencse ellen, mint most. – Munkás akarok lenni – folytatta, – jó munkás; ha értek valamihez, akkor… – habozott kissé, de aztán mégis úgy dönthetett, nem sok kockázat rejlik benne, ha felfedi kártyáit: – akkor nem packázhatnak velem itt olyan könnyen.

De az osztályvezető láthatóan méltányolta nyíltságát, az arca csupa jóakarat volt, hangja melegen csengett:

– Jó munkás – mondta – magából sosem lesz. Vagy elmegy innen, vagy nem lesz magából semmi; hiszen még reszelni sem tanult meg. – Elhallgatott, kissé félrebillent fejjel fürkészte Kövest, majd, mintegy a barátságos mosolyával ellensúlyozva mondandója keménységét: – Tulajdonképpen fel is mondhatnánk magának – folytatta –, hiszen nem képes megfelelni a követelményeknek. De – tette hozzá sietve – mi természetesen azt szeretnénk, ha a saját elhatározásából fogadná el az ajánlatunkat –, és Kövesen egyszerre erőt vett mértéktelen fáradtsága, amely tulajdonképpen soha el nem hagyta, amióta csak itt van.

Még váltottak néhány szót – Köves alighanem alá is írt valamit –, aztán már csak azon vette észre magát, hogy – mint ittléte óta már annyiszor – megint csak téveteg léptekkel távozik egy hivatalszobából, anélkül hogy többet tudna, mint mielőtt oda belépett, és némi szégyenkezéssel gondol a lány esdő, aztán értetlen és végül bizonyára meghökkenten elnyíló tekintetére, amikor majd összecsomagol és egyetlen szó nélkül elhagyja a gyárat.

Hatodik fejezet

Ezen az estén Köves újra megjelent a Déltengerekben, bepördült a forgóajtón és egyenesen Sziklai asztala felé sietett, aki épp úgy ült ott, mint amikor legutóbb elbúcsúzott tőle, és most úgy ragyogott fel, majd törött apró cserepekre a széles mosolyától szétfeszülő kemény arca, mintha azóta is egyre csak Köves jöttét várta volna.

– Mit jelentsen az, hogy „az irodalmi képességeim”?! – támadt rá Köves, és engedélyt se kérve levetette magát az egyik székre, Sziklainak, aki alighanem szívesebb viszontlátásra számított, némelyest megdermedt a mosolya:

– Hát mit jelentsen?… Nem értem… – motyogta, egyfelől még mindig a viszontlátás örömét sugárzó, másrészt némi csalódottságot tükröző arccal, amire Köves elmondta neki, mi történt vele ma délelőtt:

A vasgyárban kiadták papirosait és felszólították, jelenjék meg velük a Termelési Minisztérium sajtóosztályán, mégpedig haladéktalanul, nehogy a munkanap hátralévő, még nagyobbik fele veszendőbe menjen, s hogy Kövest, ha úgy látják szükségesnek, a minisztériumban tüstént munkába állíthassák. Köves úgy nyargalt villamostól villamoshoz – a minisztérium a város közepe táján volt, a vasgyártól messze –, mintha valami rendkívül kényes köztulajdont bíztak volna a kezére: az idejét, amit csorbítatlan épségben kell eljuttatnia a célhoz, leginkább arra ügyelve, nehogy a saját részére is el találjon belőle csenni valamit. E már-már küldetésszerű érzés, mintha nem ő lenne, aki érkezik, illetve ő az, de csak mintegy önmaga képviseletében: ez a könnyebbség segítette át a szokásos akadékoskodáson, amivel a portásfülkében kellett megbirkóznia, hogy igazolócédulája azután utat nyisson neki a két vámos közt a főbejárathoz. Köves lihegve futkosott lépcsőkön, folyosókon, míg végre megtalálta a sajtóosztályt, ahol azután kiderült, várakoznia kell, minthogy a sajtófőnök éppen mással van elfoglalva. – A Felügyeleti Bizottság soros elnökével tárgyal – árulta el neki, a hol az írógépét csattogtató, hol pedig a megszólaló telefonok után nyújtózkodó titkárnő immár bizalmasabbra forduló hangon, miután megtudta Kövestől, hogy ő Köves, és hogy mi járatban van. – Vagy úgy – jegyezte meg erre Köves valamelyest kába, lassacskán azonban az értelmes kifejezését visszanyerő arccal, mint aki hirtelen kijózanodik mámorából, s valami ősi ösztönnel, mely mintha egyszerre újra feltámasztotta volna benne eredeti természetét, a lomhaságot, máris elhelyezkedett a szoba vélhetőleg legkényelmesebb székén. Most bezzeg nem jut az eszébe, mosolyodott el magában Köves, hogy nekirontson a párnázott ajtónak; vagy ha mégis, mert hiszen lám, az eszébe jutott, semmiképp a cselekvés indulatával, legföljebb az emlék, egy önmagáról őrzött, csaknem fájóan szép emlék derűjével. Ó, milyen gyerek is volt még akkor! – gondolta Köves, mint aki hajdani időkön mereng. Mikor is történt? Tegnap? Vagy húsz éve? Az idővel, amióta ide megérkezett, Köves mindig bajban volt kissé, míg benne élt, végtelennek tetszett, ha múltként gondolt rá, úgyszólván semminek, tartalma akár egyetlen órába is belefért volna, alkalmasint – fordult meg Köves fejében – valamilyen más, valamilyen valódibb, mondhatni töményebb élet egy tétlen, alkonyi órájába, úgy vacsora előtt, amikor az embernek semmi jobb dolga nem akad s amúgy is mindegy, és végezetül – ötlött fel futólag Kövesben – talán egy egész emberöltő fog eltelni így, az élete, amelyre úgy gondolhat majd vissza, hogy akár egyetlen óra alatt is elintézhette volna, a többi csak merő időpocsékolás volt, nehézkes életkörülmény, küzdelem – miért is? E pillanatban Köves ezt aligha tudta volna megmondani, inkább csak a küzdelem érzése élt benne, a küszködésé, anélkül hogy küzdelme pontosabb tárgyát, netalán a célját is látná, vagy legalább sejtené – persze lehet, most is csak fáradt volt, mint általában, ki-kihagyó értelme tán csak a kimerültségét, vergődő unalmát mutatja küzdelemnek. – Meglehet, elkalandozhattak a gondolatai, így Köves figyelmét ugyan nem kerülte el, hogy a párnázott ajtó mögül egy nő s nyomában egy férfi siet ki és tart a szobán keresztül egyenesen a folyosóra nyíló ajtó felé – Köves úgy vette észre, szemrevaló nő volt, aki a hajával és valószínűleg az öltözékével is az érett gesztenye sárgás-rőtes-barnás színének futó benyomását hagyta benne, a férfi pedig apró, ápolt, bajuszos ember, szaggatott mozdulataival mintha magyarázkodott, mintha tartóztatni iparkodott volna a szótlanul előre siető s hátra se forduló nőt, kabátja felső gomblyukában valami fehér tárgy, valószínűtlen ugyan, de úgy tűnt, virág díszlett –, Köves továbbra is a félig nyitva maradt belső ajtón tartotta a szemét, mintegy a sajtófőnököt és a Felügyeleti Bizottság soros elnökét várva, akiket, ki tudná, miért, Köves éltesebb, megtermett, kopasz vagy ősz férfiaknak képzelt. Hanem úgy látszik, tévedett: miután a nőt az ajtóig kísérte, majd ő maga visszatért, szórakozott, valahogy dúltnak ható tekintetét a választékos emberke először Kövesre, aztán a titkárnőre vetette, aki most halk, tüsténkedő hangon elmondta neki Kövesről, hogy ő Köves, „az új munkatárs”, a férfi pedig erre, miközben valamiféle fájdalmas rángás vonaglott át az arcán, „még egy kevés türelmet” kért Kövestől, s azután eltűnt a párnázott ajtó mögött – így hát Köves mégiscsak a sajtófőnököt látta, és eszerint az imént távozott nő is a Felügyeleti Bizottság soros elnöke lehetett csak. Kisvártatva kurtán felberregett a titkárnő asztalán lévő készülék, Köves a titkárnőre, a titkárnő Kövesre nézett – Köves azzal a derűs, egyszersmind viszolygó érzéssel kelt föl a székről és tartott a párnázott ajtó felé, hogy „egyetértőn összevillant a tekintetük”. A sajtófőnök, immár teljesen rendbe szedett arcvonásokkal, Kövest kitüntető nyájassággal leültette, s miközben Köves megállapította, hogy valóban virágot visel a gomblyukában, mégpedig fehér szegfűt, azt mondta neki – amit Köves bizonyos jól megalapozott kétkedéssel hallott –, örül, hogy a munkatársai közt üdvözölheti. Meghagyta, Köves csak járjon el nyugodtan az itteni nyilvántartását érintő személyi ügyeiben – ebben a titkárnő majd a segítségére lesz –, munkakörét pedig ráér átvenni holnap: – Mi itt másodközlésre adunk át cikkeket a sajtónak – mondta, és fájdalmas mosoly jelent meg arcán, Köves először arra gondolt, talán a „másodközlés” bántja, esetleg méltatlannak érzi; de tévedhetett, mert a sajtófőnök hosszúkás, barna bajuszos arcán, mintha valami titkolt bánatot hordozna, mely azonban, legalább ebben a néma formájában, olykor mégiscsak kikívánkozott belőle, máskor is ott bujkált ez a mosoly, akkor is, amikor így folytatta: – De mit magyarázzam ezt éppen neked, hiszen hallottam kiváló irodalmi képességeidről –, és Köves úgy kapta fel a fejét, mint akit hosszú, békés álmából ijesztő hírrel vernek fel hirtelen. – Az irodalmi képességeimről? – rémült meg. – Kitől? – kérdezte. S bár a sajtófőnök, fájdalmas mosolyát ezúttal rejtélyesre cserélve fel, mindössze ennyit mondott: – Egy közös barátunktól; ennél többet nem árulok el… – ő, Köves, azonnal sejtette, hogy kire gondoljon.

– Talán nem is örülsz neki? – nevetett fel most Sziklai, Köves, akár mert az egyenes választ kerülni akarta, akár mert inkább másra volt kíváncsi:

– Tehát ismered őt? – kérdezte.

– Hogyne ismerném – felelte Sziklai csodálkozó szemöldökkel, mintha Köves tájékozatlanságán álmélkodna. – Mégis… – folytatta, de aztán félbe hagyta mondatát, hogy két sört, nem: a viszontlátás örömére „két rövidet” rendeljen az asztalukhoz siető Aliztól, aki a maga részéről úgyszintén osztozott örömükben, megjegyezve, hogy „már erősen hiányoltuk a szerkesztő urat”: – …Mégis – vette fel aztán Sziklai újra a fonalat –, mit gondolsz, hogyan kerültél abból a húsdarálóból ebbe az előkelő állásba?

– Hogyan? – kérdezte Köves kíváncsian, de mint akit balsejtelmek környékeznek.

– Úgy, hogy én megszereztem neked – világosította fel Sziklai.

– Te?! – hökkent meg Köves. – Hát nem magasabb intézkedés volt? – szólta el magát, gyerek módján, aki a saját kíváncsiságától szorongva nekilát szétszedni bábuját, hogy megnézze, mi beszél a hasában; és ha már így belefogott, mindjárt el is mondta Sziklainak, miként bocsátották el a vasgyárból – Sziklai úgy nevetett, hogy egyik szeméből egy apró könnycsepp is kibuggyant és csillogva fennakadt a szemzugában képződött ráncok szövevényén:

– Magasabb intézkedés!… – fuldoklott: – Hát persze, hogy magasabb intézkedés volt: én intézkedtem – csillapodott le végre, hozzátéve, hogy a sajtófőnök őneki már „régi ügyfele”. Még újságíró korából ismeri, de a tűzoltóságnál újra „kapcsolatba került” vele, mondta, Köves itt közbevetőleg megkérdezte, tényleg, hogy érzi magát Sziklai a tűzoltóknál, Sziklai fölényesen legyintett:

– Remekül. A tenyeremből esznek. – Mármost, folytatta, a tűzoltóság a Termelési Minisztérium egyik legnagyobb megrendelője, autókat, csöveket, tűzoltólétrát, sisakot, miegymást rendelnek, nagy tételekben, és persze – mint ez már lenni szokott – a leszállított áruk többnyire nem felelnek meg a kívánalmaknak, a tűzoltóság részéről ilyenkor az ő, Sziklai feladata, hogy – „mialatt más vonalon is folyik az alku” – a nyilvánosságra hozatal rémével fenyegetőzzék, a minisztérium részéről pedig a sajtófőnök dolga, hogy Sziklait erről lebeszélje, mindenféle ígéretekkel megnyugtassa, és ők ketten rendszerint meg is találják egymással az egyezség módozatait:

– Hiszen érted – kacsintott Sziklai cinkosan Kövesre.

– Hogyne – vágta rá sietve Köves, hogy meg ne akassza Sziklait az elbeszélésében, mert a tűzoltóság és a minisztérium vitáinál most inkább a saját ügye érdekelte volna őt jobban. – Nos, folytatta erre Sziklai, egy ilyen megbeszélésük alkalmával derült ki, hogy a sajtófőnök osztályán üresedés támadt, és ha a hely betöltése nem is éppen sürgető, mégis, amennyiben Sziklainak netán akadna valaki jelöltje, a sajtófőnök persze szívesen megfontolná, hogy az illetőt alkalmazza – mondania sem kell, mondta Sziklai, hogy azonnal „lecsapott a lehetőségre”.

– Hiszen mondtam, hogy én nem feledkezem meg rólad, hogy feltétlenül találok valamit neked! – Csak azt nem tudta – előzte meg Köves kérdését –, hogy magát Kövest hol találja meg, mert sem a lakáscímét nem ismeri:

– Ami lehetetlen egy helyzet, öregem, máris add meg! –, Köves élénken bólogatott, mint akinek épp ez a szándéka, csupán későbbre halasztja, hogy Sziklait félbe ne szakítsa; és Köves arról is elfelejtette értesíteni őt, korholta tovább Sziklai, hogy hová ment dolgozni. Mármost a munkahelyét kideríteni korántsem volt annyira nehéz, mint ahogy ezt Köves bizonyára feltételezné, folytatta; egész egyszerűen felvette tűzoltótiszti egyenruháját, elment a munkairányító hivatalba és megtudakolta, nem helyezkedett-e el mostanában az ő révükön valahol egy Köves nevezetű egyén, aki iránt a tűzoltóság bizonyos okokból érdeklődést tanúsít – persze rögtön a rendelkezésére álltak. Őt magát – Kövest – viszont Sziklai egyelőre nem akarta értesíteni.

– Olyan furcsán viselkedtél legutóbb, hogy féltem: tőled még az is kitelik, hogy útját álld a saját szerencsédnek! – Így hát csak a sajtófőnöknek adta meg Köves nevét és a munkahelyét, a sajtófőnök pedig „hivatalos vágányra terelte az ügyet”, mely azután, megjárván osztályról osztályra vezető útját, a vasgyárba már a magasabb intézkedés feltétlen parancsa formájában érkezett.

– Érted most már? – kérdezte Sziklai, és:

– Hogyne – felelte rá Köves, halvány mosollyal, mint akit egy kissé becsaptak ugyan, de mint aki azért ennek a tréfás oldala iránt sem egészen érzéketlen. Azután Sziklai még egyszer elismételtette Kövessel a szállítmányozási osztályvezető szavait, mindazt, amit a magasabb elgondolásról, a szakadatlan tökéletesedésről, meg az emberek megpróbálásáról mondott, az egész helyzetet, ahogy ott ülnek egymással szemben és nagy komolyan vitatkoznak, miközben ő, Sziklai, meg a sajtófőnök egymás közt már réges-rég megbeszélt és elrendezett mindent, és miután most is akkorát nevetett rajta, mintha először hallaná:

– Látod, öregem, ez az igazi vígjátéki szituáció! – vonta le felemelt mutatóujjal, mintegy mindkettejük számára a maradandó tanulságot.

Egy este Köves Weigandnéba, a háziasszonyba botlott, pontosabban szólva Köves, épp elmenőfélben, már az előszobában járt, amikor a nyitott konyhaajtóból az asszony kiszólt neki, hogy a reggeli események miatt mentegetőzzék, Köves – keze már a kilincsen – hirtelenében nem is emlékezett rá, mi történt reggel – nehéz napja volt a minisztériumban –, aztán jutottak csak eszébe a tények. Persze megint a fiúról, Péterről volt szó – valójában talán inkább arról, hogy mostanában, amióta minisztériumi munkatárs lett, Köves elkényeztetettségre valló szokásokat vett fel, így például kedve kerekedett arra – és ezt a vágyat talán még a lány oltotta belé –, hogy mielőtt hazulról elindul, megreggelizzék, előző este egy boltban vásárolt is magának e célból teát, ha talán persze nem is egészen valóságos, teából való teát, legalábbis nem azt a fajtát, melynek illatát, akár egy emlék aromáját, a vásárlás pillanatában Köves szinte felszállni érezte holmi távoli, talán nem is létezett idők mélyeiből. Reggel aztán Köves a teájával megjelent a konyhában – úgy látszik megfeledkezett róla, hogy immár nem hajnalban kel, mint amikor még a vasgyárba járt, így a háziakat is a konyhában, épp a reggelijük mellett érte, Köves, valami mentegetőzésfélét mormolva, nyomban vissza akart vonulni – magában már el is állt szándékától, a reggelizésről szőtt elképzelései közt föl sem merült, hogy ne egyedül, hanem családi körben reggelizzen –, ám Weigandné annyira tiltakozott, olyan szívélyesen invitálta, csinált helyet a gáztűzhelyen Köves teájának, hogy sértés nélkül Köves most már aligha visszakozhatott volna. Végül is a reggelit feszélyezett hangulatban költötték el, Péter, aki mellett zsebre vághatóan apró, a kockák közepén a nyeles bábuk rögzítésére szolgáló lyukakkal ellátott sakktábla állt az asztalon és egyik kezében kiharapdált kenyerét tartotta, a másikkal meg a sakkfigurákat igazgatta, pusztán azért emelte néha rájuk a tekintetét, hogy jelezze, mennyire a terhére vannak – Köves azért így is észrevette, hogy a vastag szemüveg mögött a fiú apró szeme egészen vörös a megerőltetéstől vagy az álmatlanságtól, esetleg mind a kettőtől –, úgyhogy Weigandnénak lassacskán elállt a szava, csak suttogva kínálgatta Kövest a cukorral, a sárrögszerű kenyérrel, végül már csupán a fiú háta mögött mutogatott, mentegetőzött, jelezte tehetetlenségét, Kövesnek már-már nevethetnékje támadt, mert szinte úgy festett, mintha ők ketten lennének a gyerekek, akik fölött a rettegett, marcona családfő zsarnokoskodik, szeszélyes önkénnyel.

– Nem bírok vele – panaszolta most Weigandné tehetetlenül széttárt, majd visszaejtett karral, kissé féloldalra billentett, értetlenül rázogatott fakó, hegyes arccal, benne fénytelenné vált tavacskáival. – Amióta ez a sakkverseny megkezdődött, egyszerűen nem bírok vele – ismételte az asszony, csakugyan, Kövesnek, akivel mostanában előfordult, hogy néha itthon próbálta összeeszkábálni minisztériumi sajtófogalmazványait (és így lám, mégiscsak sor került rá, hogy használatba vegye az asztalt, amit az ideérkezése napján – igencsak régen történt, Köves mégis jól emlékezett rá – a háziasszony annyira büszkén ajánlott a figyelmébe), dühösen kellett lecsapnia kezéből a ceruzát, annyira zavarta anyának és fiának az ő szobájába is behatoló szüntelen marakodása, kivált a fiú kibicsaklóan fel-felsivító hangja, mint ahogy nagy nyomás alatt a gőz a szelepen kisüvít; ámbár ki tudja, titokban Köves talán nem örült-e is még annak, hogy megzavarták, és egész felháborodásával, a mozdulattal, ahogyan a ceruzát odavágta és az asztal mellől haragosan felugrott, nemcsak a megkönnyebbülését akarta-e még maga előtt is leplezni és igazolni – hiába, amint írni kezd, így kellett tapasztalnia Kövesnek, tüstént tisztázhatatlan és tisztátalan ellentmondások egész szövevényébe bonyolódik az ember.

– Talán nem megy neki a játék? – érdeklődött most Köves, némi kárörömmel, nem tagadhatta.

– Nem úgy, ahogyan szeretné – az asszony még mindig a fejét rázogatta, mintegy jelezve, hogy amit mond, maga is helyteleníti: – Állítólag még semmi sem dőlt el, de valami játszma függőben maradt, és életkérdés, hogy a következőt megnyerje… – az asszony elhallgatott, tavacskái tétován keresték Köves tekintetét.

– Életkérdés? – vonta fel derűs meghökkenéssel Köves a szemöldökét.

– Azt mondja – panaszolta az asszony: hogy beszélhet, mintha máris megnyugtatná kissé.

– Gyerekes beszéd – mosolygott Köves.

– Gyerekes – mondta az asszony –, de hát gyerek még. – Kövesnek olyan érzése támadt, mintha valami réges-rég lefolytatott társalgást ismételgetnének.

– Nos – vetett hát véget a beszélgetésnek –, ha ennyire fontos neki, akkor biztosan meg is nyeri – és ha a lépcsőn Köves már szerfelett kétségesnek is érezte, hogy csakugyan a megfelelő vigaszban részesítette-e az asszonyt, ideje volt a Déltengerekbe indulnia, részint, hogy megvacsorázzék, de részint kötelességből is, hogy Sziklaival tovább gondolkozzanak a vígjátékon – ami azt illeti, fejtörésüknek mindeddig nem sok eredménye mutatkozott, a vígjátékírás, legalábbis Köves számára, valójában keserves, nyomasztó, cseppet sem vidám munkának bizonyult. Mint egykor, amikor barátságuk még fesztelen volt és azt semmiféle közös érdek nem felhőzte, Köves meg Sziklai esténként most is ott ültek törzsasztaluknál a Déltengerekben, eltréfálkoztak Alizzal – bár korántsem maradt adós a talpraesett válaszokkal, a pincérnőnek mostanában ezek mégis, mintha bizonyos erőfeszítést okoznának, a szája körüli tragikus barázdák is mélyebbnek tűntek, Kövesnek olykor a nyelve hegyén volt, hogy a „párja” iránt kérdezősködjön, Berget újabban sosem látta a vendéglőben, de aztán valahogy mégsem tette fel a kérdést, most Sziklai jelenléte feszélyezte, máskor az alkalmat nem érezte megfelelőnek, no meg, ki tudná, talán félt is a választól –, elszórakoztatták egymást tűzoltósági, illetve minisztériumi történetekkel, ki-kipécéztek egy-egy vendéget vagy társaságot: ám kedélyükre az első pillanattól fogva borús árnyékot vetett a rájuk várakozó vígjáték.

– No – komorodott el például az ugyan jó előre várt, ám az elérkeztekor mégiscsak váratlan pillanatban Sziklai –: gondolkodtál?!…

– Hogyne – kapta össze magát ilyenkor Köves, mint aki mindeddig kizárólag arra várt, hogy végre közölhesse számtalan, kikívánkozó gondolatát.

– És? – Sziklai kemény arca számonkérőn meredt Kövesre: – Van valami ötleted?

– Szerelemből kell kiindulni – jelentette ki határozottan Köves.

– Jó – egyezett bele Sziklai –, induljunk ki szerelemből. Tehát?

– Van egy fiú meg egy lány – próbálkozott megszeppenten Köves, mint aki úgy érzi, sokkal többre e pillanatban aligha futja tőle, s attól tart – alkalmasint joggal –, hogy Sziklai viszont korántsem éri be ennyivel.

– És mi történik velük – hallotta máris a türelmetlen hangját – mi akadályozza, hogy boldogok legyenek?

És mivel Köves hallgatott, töprengőnek szánt, valójában azonban inkább sötét arccal, mint akiben máris gyilkos indulatok ébredeznek a képzeletbeli szerelmespár ellen, akiket a boldogság révébe kell kalauzolniuk a vígjáték során:

– Szóval nincs ötleted – szögezte le Sziklai, és Köves további, bűntudatos hallgatása beismeréssel ért fel.

– Jó, jó, azért ne lógassuk az orrunkat – enyhült meg Sziklai. – Valami jó történetet kellene kieszelnünk – vélekedett később.

– Hát igen – helyeselt Köves.

– Próbáljunk gondolkozni – indítványozta Sziklai, és ilyenkor huzamosabb, megkönnyebbítő csend állott be közöttük, Kövesnek csupán arra kellett ügyelnie, hogy arcán, mint valami színpadi maszkot, mindvégig megőrizze a vígjátékhoz illő fölényes, derűsen tűnődő, egyszersmind várakozóan közlékeny kifejezést, mint aki tüstént megszólal majd, amint agyából a zseniális ötlet kipattan, ami most már percek kérdése lehet csupán. Tekintete, figyelme azonban elszabadult ilyenkor, a saját útjait járta, körbecsapongott a helyiségben, és meg-megakadt egy-egy asztalon, egy-egy arcon – amott, kiürült pálinkáspoharai mögött a „transzcendens hetéra” támasztotta könyökét az asztalra, az állát meg a csuklójánál behajlított kézfejére, üres tekintete mintha Kövesen nyugodna, mégse látná. Csakugyan nem látja? Köves kissé zavartan kapta el róla a pillantását – valójában kínos kaland fűzte a „transzcendens”-hez, ha okát kereste, csakis önmagát hibáztathatta, ha ugyan nem a gyárbeli lányt még. Tény és való, a lány emléke Kövesben fel-fellángolt, a lány korántsem csupán a reggelizés vágyát oltotta Kövesbe, a prédára leső vadállatot is felébresztette benne – igen, Köves olykor női melegre vágyott, ám a szónak nem az elvonatkoztatott, hanem nagyon is a gyakorlati, a tapintható értelmében: Köves női testmelegre, női bársonyosságra, női síkosságra vágyott, nem feltétlenül a lányéra – akit persze megtalálhatott és kiengesztelhetett volna, ha ezt nem tartja mégiscsak túl nagy árnak –, Köves vágya tárgytalan volt, pontosabban szólva személytelen, még pontosabban, Köves nőre vágyott, de nem egy bizonyos nőre, ez a vágy, vagy inkább gyötrelem – gondolta Köves – még veszélybe sodorhatja egyszer. Talán épp ezen tűnődött – aznap este Sziklai korábban elment, arra hivatkozott, másnap hajnalban kell kelnie, a tűzoltóságnál gyakorlat van, Köves magányosan elidőzött még a söre mellett –, és eközben úgy vette észre, mintha a „transzcendens” először a szemével, de aztán talán a válla, a keze apró rebbenésével is, valamilyen üzenetet küldött volna neki – mikor azonban Köves, bizonyos álságos mosollyal, melyet mintegy gyepszőnyegként terített a felsajduló, nyers mohósága fölé, fölkelt és átment a nő asztalához, az egyszerre felháborodottnak látszott: – Mit képzel?! – kérdezte fojtott, rekedtes hangon: – Csak úgy, egyszerűen idejön és leül az asztalomhoz?! –, ezzel Kövesre is bizonyos, bár kelletlenül gyakorolt hetykeséget erőltetve: – Talán van valami kifogása ellene? – kérdezte kihívóan. Alapjában nem volt, Köves leült, több ízben pálinkát is rendelt, kissé elbódult, türelmesen meghallgatta a nő némileg akadozó fejtegetéseit arról, hogy a világ – beleértve kettőjüket is – nem létezik, a létezés valahol máshol zajlik, a létezésnek a világ csak akadálya, tehát meg kell szüntetni, mert nem valóság, csupán látszat, idő múltán Köves – az ital, úgy látszik, szellemessé tette – megjegyezte, hogy a pálinkát azért alighanem valóságosan is ki kell fizetni, a nő erre élesen felnevetett, meleg, száraz kezét pajtáskodón Köves combjára helyezte. És noha a nő közelléte sokat enyhített Köves égő gyötrelmein – mintha immár nem is az ösztönzőjét, inkább az akadályát látná benne, hogy testet öltsön a nőkre irányuló vágya –, talán a szőke haja és a lágy vonalú álla meg a határozott, merész orra közt mutatkozó nyugtalanító ellentét Kövest mégis arra bírta, hogy kövesse a nőt, éjszakai villamoson, azután utcák során, egészen a lakásáig. Ez úgyszintén egy oldalsó szoba volt, mint mindegyik szoba, amelyekben ez ideig Köves itt magánlátogatásokat tett, s bár igaz, ezúttal nem intették csendre, az előszoba fülledt homályában Köves mégis alvó emberek jelenlétét sejtette valamerre – hogy azután a szobába belépve valósággal megdermedjen a rémülettől: a derengő félhomályban ugyanis (mint utóbb felfedezte, sejtelmes megvilágítását a szoba csupán a szemközti utcalámpa fényétől nyerte) villódzó, foszforeszkáló tekintetek meredtek rá mindenfelől, Köves szinte hallani vélte a hozzájuk tartozó lények nehéz lihegését is, míg e képzeletbeli hangot fel nem váltotta a „transzcendens” visongó nevetése: – Megijedtél?! – fuldokolta, nevettében a félig megvetett ágyra huppant. – Babaszemek – mondta aztán, és féktelen jókedvét mintha egyszerre éppoly feneketlennek tűnő bánat váltotta volna fel. – Bizony – panaszolta furcsa, elvékonyodott, gügyögő hangon –, a néni babaszemeket készít… – és Köves csak most vette észre a földön, a polcokon, az asztalon heverő töméntelen, még vaksi arcú babát, szövetmackót. – Annak a csúf, kövér bácsinak… – folytatta pityergésre álló szájjal a nő: – A Koronázatlannak… Ismered? – nézett fel az ágyról Kövesre, harmatos tekintetét a sok, merev üvegszem környezete különösen beszédesnek mutatta. – Hogyne – felelte Köves. – Akkor gyere közelebb – gügyögte a nő, és amikor Köves engedelmeskedett, a forró kezet, akárcsak az étteremben, megint a combján érezte, csak most egy kissé följebb. – Merre van a fürdőszoba? – érdeklődött Köves, talán, hogy időt nyerjen, ha persze nem is tudta, mire. – Mit akarsz most a fürdőszobától? – a „transzcendens” szemlátomást nem sok hajlandóságot mutatott rá, hogy elengedje, de mivel Köves, már-már a saját számára is érthetetlenül – mint a részeg, aki oktalanul ragaszkodik valami szeszélyesen felmerült rögeszméjéhez – megmakacsolta magát, ismét a szokott, kissé rekedtes hangján ingerülten odavetette neki: – Hát akkor menj csak! Majd megtalálod! – A fürdőszobában, e törölközőkkel, fogmosópoharakkal, foltos tükörrel kibélelt csapdában Köves – úgy látszik, tényleg többet ivott a kelleténél – azon tanakodott, hogy magára zárva az ajtót itt éjszakázzon-e, vagy hogy inkább észrevétlenül kilopakodjon a lakásból; végül, mint a szökevény, aki töredelmesen megtér bűneihez, visszasurrant a szobába, ahol a nő – az ablakon beszüremkedő ellenfényben Köves inkább csak az ágyon elnyúló körvonalait látta – egyenletes, kissé sípoló lélegzetvétele arról árulkodott, hogy időközben – s alighanem úgy, ahogy volt: ruhástól – elaludt. Köves egy ideig várta még, hogy felébredjen – noha ennek érdekében a várakozáson kívül, igaz, semmit sem tett –, majd kijózanodva, némileg sértődötten és kissé megkönnyebbülten, ám egyszersmind röstelkedve is, mint akiben nem volt meg az erő, hogy engedjen a saját gyengeségének és végezetül fukarul és meddően megőrzött valamit, ami elpazarlásra való, szép csöndesen elhagyta a lakást – a „transzcendens” másnap már mire sem látszott emlékezni: előtte a szokott pálinkáspoharak, ő maga meg a szokott, távolba révült tekintetével hallgatta a lobogó, fehér sörényével, a viharos vonások tépte arcával csaknem az arcához hajoló Pumpadúr, pedig láthatóan nyomatékos mondókáját, Köves óvatos köszönését csupán futó, szórakozott és teljesen elfogulatlan biccentéssel viszonozta. – Úgyszintén a zenészek asztalától is hamar elkapta Köves a tekintetét, ha, úgyszólván megszokásból, véletlenül arrafelé tévedt, hogy ott régi barátjára, a zongoristára leljen, akit Köves azóta sem látott, amióta egyszer, itt a Déltengerek forgóajtajában összeakadt vele. Egyik este – ezen az estén Sziklai meg történetesen késett – Köves nem is állta tovább türelemmel, fölkelt a helyéről, átment a zenészek asztalához, és egy kopasz, kissé puffadt arcú embertől, aki löttyedt bőrtasakot viselt a szeme alatt – Kövesnek úgy rémlett, mintha egyszer azt hallotta volna róla, hogy valamilyen fúvós hangszeren játszik, talán szaxofonon –, előzőleg bocsánatot kérve tőle a zavarásért, megkérdezte, nem tud-e valamit a zongoristáról. Ám Köves legnagyobb meglepetésére a szaxofonos még csak sejteni sem látszott, kiről is kérdezgeti, noha a zongorista megjelenése nem volt éppen jelentéktelennek mondható, ráadásul Köves úgy emlékezett, sokszor látta őt a szaxofonossal bizalmasan beszélgetni, amiből arra következtetett, hogy jó barátok, de legalábbis közeli ismerősök lehetnek. – A Fénylő Csillagban zongorázik – próbálta emlékeztetni Köves. – A Fénylő Csillagban?!… – lepődött meg a szaxofonos. – Hiszen ott nincs is zongorista, a Fénylő Csillagban a Tangó-vonószenekar játszik! – És mintegy megelőzve Köves esetleges kétkedését: – Van zongoristája a Fénylő Csillagnak? – fordult szomszédjához, egy sötét hajú, szikár, kékre borotvált arcú, pomádé szagú emberhez, aki ugyanúgy meglepődött, mint az imént a szaxofonos: – Már hogy volna?!… A Fénylő Csillagban a Tangó-vonószenekar játszik – mondta, már-már szinte dühösen nézve Kövesre. – Na látja!… – szólt a szaxofonos, mint aki ezzel aztán végképpen megcáfolta Kövest, Köves gyorsan megköszönte a szíves felvilágosítást és visszaült a helyére, még látta, hogy a kék arcú ember ingerülten odaszól valamit a szaxofonosnak, az pedig széttárja a karját, elhúzza a száját és a fejét ingatja, mintegy mentegetőzve, Köves úgy érezte, alighanem az ő alkalmatlankodása miatt. Egy perc múlva, választékos, sötét öltönyében, kezében hosszú cigarettával a „kloroformos” André bácsi haladt el Köves asztala mellett, ezüstös feje könnyedén meghajlott Köves köszönésére, majd, mint akinek hirtelen az eszébe jut valami, megtorpant, és nagyvilágias mosollyal, ami valahogyan elütött a bizalmasan lehalkított hangjától, azt mondta: – Hallottam, az előbb Pici, a zongorista iránt érdeklődött. – Igen – hökkent meg Köves: nem emlékezett rá, hogy André bácsit is ott látta volna a közelben, mialatt a zenészekkel beszélt, persze lehet, nem eléggé nézett körül –, talán tud róla valamit? – kérdezte. – Hogyne, nagyon jó barátom volt – bólintott André bácsi, és noha nem pontosan arra felelt, amit Köves kérdezett tőle, elnézve távolodó, karcsú hátát, Köves mégis úgy érezte, pontosan megkapta tőle a választ kérdésére, és most már csak abban bizakodhat, hogy minden a zongorista kívánsága szerint történt és nem az ágyból húzták ki őt.

Egyszóval története – csak körül kellett néznie – éppenséggel akadt volna Kövesnek: egyiket-másikat el is mondta Sziklainak, ilyenkor elbeszélgettek, teljes egyetértésben, és már-már el is felejtették, hogy valójában miért is ülnek együtt, míg Sziklainak ismét az eszébe nem ötlött:

– No de térjünk vissza a vígjátékhoz!

– Térjünk! – helyeselt Köves, újból felöltve ügybuzgó arcát.

– Legalább egy jó lányt találjunk ki! – buzdította Sziklai, és elmagyarázta: egy jó női szereppel a vígjátékíró „úgyszólván máris csatát nyert”. A lánynak Sziklai szavai szerint egy kissé hóbortosnak, de izgatónak kell lennie, egyszerre „tűrhetetlenül szeszélyesnek és imádnivalóan vonzónak”: hanem ilyenkor már többnyire későre járt, így hát a leányt, ahogy Sziklai mondta, „elrakták holnapra”, amikor is – biztosították egymást, már a forgóajtón kívül, a sötét és néma éjszakában – újra találkoznak majd ugyanitt, a Déltengerekben.

Már jobban elboldogult az irodalommal Köves a minisztériumban, ha persze nem is épp a szorosan vett munkaterületén: a munkájához Kövesnek nem volt szüksége irodalmi képességekre, hogy milyen képességekre volt itt egyáltalán szükség, azt Kövesnek voltaképpen sosem sikerült kiderítenie. Első napjait a minisztériumban Köves csaknem kizárólag olvasással, mégpedig kollégája, a másik munkatárs, helyesebben – mert ez volt a pontos címe: – a főmunkatárs írásműveinek az olvasásával töltötte, a sajtófőnök, némileg fájdalmas mosollyal és ezúttal kék virággal a gomblyukában, úgy vélekedett, ezek a művek vezethetik be legjobban Kövest a reá várakozó feladatkörbe, egyszersmind követendő, mondhatná – és a sajtófőnök pillantása itt a titkárnőét kereste, mintha ők ketten tudnának valamit, amibe Köves még nincs beavatva –, mondhatná, eszményi mintául szolgálhatnak számára. Így hát Köves elkezdte olvasni ezeket az írástermékeket, melyek hol valamiféle tudósításnak, hol közleménynek, esetleg valamilyen értekezésfélének látszottak, és mind úgy kezdődött, mintha valamiről izgatottan tájékoztatni akarná a külvilágot, valamilyen hírről, eseményről, tudnivalóról talán, amiről azonban az írásművek során a szerzőjük vagy megfeledkezhetett, vagy amit Köves egész egyszerűen nem értett meg, annál is kevésbé, mert szeme mindjárt az első mondatok után elkezdett a sorok közt ide-oda csúszkálni, mind lejjebb és lejjebb csúszott, míg csak magáról a papirosról is le nem siklott, és Köves – nagy rémületére – egyszerre azon kapta magát, hogy elbóbiskolt. Emellett, Kövesnek legalább így tetszett, a főmunkatárs – egyébként már élemedettebb, kopaszkás ember – alighanem kora gyermekkorában elkezdhette az írást és azóta is szakadatlanul írt, műveinek gémkapcsokkal összefűzött másodpéldányai egész polcokat, fiókosszekrényeket töltöttek meg, ha Köves elkínzott tekintete véletlenül a titkárnőre tévedt, talán hogy egy futó pillanatra rajta felüdüljön, a titkárnő azon nyomban talpra ugrott és kéretlenül újabb meg újabb tornyokat halmozott a főmunkatárs irományaiból Köves asztalára, hogy azután sietve visszatérjen írógépéhez, amelyen éppen vagy a főmunkatárs diktandóját gépelte, vagy a főmunkatárs valamelyik fogalmazványát másolta, amit letisztázás céljából neki átadott. Persze az olvasottak azért így is nyomot hagytak Kövesben, valamilyen homályos, de legalább egységes benyomást, ami egészében véve Sziklai szavait idézte emlékezetébe, melyeket azon az estén hallott tőle, amikor „felcsapott tűzoltónak”. Lényegében – így rémlett Kövesnek – itt is ugyanerről volt szó, persze a megfelelő módosításokkal: vagyis, mintha a Termelési Minisztériumban ráébredtek volna, hogy a termelés korántsem az a természetes tevékenység, aminek, úgy látszik, hosszú időn keresztül hitték, hanem rendkívüli és hősies vállalkozás, sőt hivatás, amivel sem a szélesebb közönség, de valójában még maguk a munkások sincsenek kellőképp tisztában; éppen csak elvégzik munkájukat, ám úgyszólván azt sem tudják közben, hogy mit tesznek, és a főmunkatárs feladata – azaz most már az övé is, ébredt rá rémülten Köves –, hogy bennük az önbecsülést, irántuk pedig a közbecsülést felkeltse.

Tény és való: egy napon Köves arra eszmélt, hogy most már nem csupán olvassa, de írja is a főmunkatárs tudósításait, közleményeit és értekezésféleségeit – ha ugyan sikerült neki ez a teljesítmény, amiről Köves korántsem volt meggyőződve, minthogy többnyire egyáltalán nem értette – és így meg sem ítélhette – azokat a fogalmazványokat, amiket pedig a saját kezével, sőt a fejével is, megírt. Köveshez, illetve a főmunkatárshoz, magához a sajtófőnökhöz, vagy a titkárnőhöz szakadatlanul jelentések futottak be, melyekről Kövest, ha e jelentések tárgya az ő feladatkörébe vágott – és Köves feladatkörét Kövesen kívül mindenki pontosan ismerni látszott – haladéktalanul értesítették. Kövesnek ilyenkor ki kellett szállnia a helyszínre – többnyire az egyik vasgyárba –, hogy e jelentések hitelességéről, melyek valamilyen találmányról, munkateljesítményről, esetleg a termelés valamely nagyszabású egyéniségének újabb tetteiről szóltak, a saját szemével meggyőződjön, és szemléje eredményét azután írásba foglalja – pontosabban, írásba foglalja azt, amit írásba kellett volna foglalnia, de amivel Köves bizony korántsem mindig volt tisztában. Még jó eset, ha találmányról kell írnia, vélte volna Köves: egy találmány végül is pontosan körülhatárolt, vitathatatlan tartalmú, könnyen leírható tény, ha e tény valódiságáról az ember meggyőződik és tárgyi lényegét megérti. Csakhogy – kellett lassacskán rájönnie Kövesnek – korántsem elegendő, hogy ő meggyőződjön valamely tény valódiságáról, mely tény egyébiránt olykor nem is felel meg annak a kívánalomnak, sőt követelménynek, amit e ténnyel – egyáltalán a tényekkel – szemben itt támasztanak; nem, egy tény – ismerte fel Köves – nem olyasvalami, amivel be lehetne érni, és noha a sajtóirodán Köves sokat hallott a tények fontosságáról, hamar rájött, hogy a tény az, ami a legkevésbé fontos, sokkal fontosabb, ahogyan ő a tényeket látja, illetve, ahogyan látnia kell, vagy kellene őket, mi több, hogy milyen tényt lát egyáltalában ténynek: és Köves többnyire itt siklott ki, itt vesztette el ellenőrzését az írásműve felett. Köves kissé úgy volt ezekkel az írásművekkel, mint a vasgyárban a reszeléssel: a feladat egyszerűnek látszott, igyekezetben sem volt nála hiány, és lám, mégsem tudta megcsinálni azt, amit pedig nála föltehetően együgyűbb lények – például egy lány, egy főmunkatárs – könnyedén elvégeznek. És Köves helyzetét még az is súlyosbította, hogy míg a vasgyárban ott volt a művezető, aki a műszerével legalább mindig kimutatta neki, hogy miként, miben és mennyit is hibázott, addig a minisztériumban teljesen önmagára kellett hagyatkoznia: a sajtófőnök olyan vak bizalmat tanúsított iránta, hogy azt bizonytalankodásaival, kérdéseivel megingatni Köves kockázatosnak, egyúttal a legnagyobb ostobaságnak is vélte, a főmunkatárs pedig nem sok ügyet vetett Kövesre, pillantása még akkor is Köves feje mellett csatangolt valamerre, ha nagy ritkán szót kellett váltania vele, mintha Kövest csak amolyan átmeneti jelenségnek tekintené, amelyet nem tart érdemesnek tüzetesebben is szemügyre venni.

Így azután Köves szüntelen, kínzó bizonytalanságban élt: csaknem naponta előállított egy-egy, hosszabb vagy rövidebb írásművet, melyeket a mondatfűzésük, bizonyos jelentőségteljesnek tűnő homályosságuk tekintetében, amennyire csak tehette, a főmunkatárs által nyújtott példához idomított, vagyis addig javítgatta, míg végezetül ő maga sem értette őket, mert amíg értette, addig maga is láthatta, hogy semmi értelmük sincs, következésképpen jók nem lehetnek, pontosabban szólva nem felelhetnek meg a célnak, mely céllal persze – és talán ebben gyökeredzett a baj – Köves a legkevésbé sem volt tisztában; viszont mire elkészültek, Köves már nem tudta eldönteni, hogy végül is célszerűek-e, mert írásművét immár nem értette, s még kevésbé, hogy mi célt szolgál. Úgyhogy, amikor egy délután a sajtófőnök – aki éppen visszatért az irodába, ahonnan körülbelül egy órája nagy sebbel-lobbal távozott, a titkárnőnek futtában odavetve, hogy rendkívüli vagy különösen sürgős esetben a Felügyeleti Bizottság soros elnöke irodájában lehet őt megtalálni, ahol fontos tárgyalást folytat – megállt Köves háta mögött, elnézve, ahogy éppen aznapi fogalmazványával gyötrődik, Köves úgy rezzent össze, mint aki számára ütött az igazság órája. És amikor a sajtófőnök a vállára helyezte kezét és, bár kétségkívül nyájas hangon, azt mondta neki:

– Szeretném, ha egy percre befáradnál a szobámba –, Köves úgy állt fel az asztala mellől, mint aki annyi szorongás után úgyszólván megkönnyebbül, hogy végre meghallhatja az ítéletét.

De a sajtófőnök barátságosan helyet mutatott neki az íróasztala előtti széken, mielőtt eleget tett volna a néma felszólításnak, Köves, mint a haldokló, aki még végső erejével is evilági kötelességeivel gondol, a sajtófőnök asztalára helyezte mai írásművét.

A sajtófőnök valósággal hátra hőkölt:

– Mi ez? – kérdezte.

– Egy egészen új gyártási eljárás – kezdte, némileg gyászos hangon Köves –, amely…

De a sajtófőnök nyomban félbeszakította:

– Ugyan!… –, Köves irományát az egyik íróasztalfiókba lökve. Majd, látva Köves csodálkozását, könnyű kis mosoly jelent meg a bajusza környékén, és kissé előredőlve az asztala fölött, mintegy barátilag lehalkított hangon, cinkos szemhunyorítással ezt kérdezte tőle:

– Új gyártási eljárás? Kit érdekel az ilyen marhaság?! –, Köves, aki hamarjában nem is tudta, mihez kezdjen az arcával, ezzel a csupasz, ellenőrizhetetlen és állandóan a vesztére törő tárggyal – legszívesebben valamelyik zsebébe vagy a ruhája alá rejtette volna, hogy később majd lopva elhajítsa az utcán, ahogy valami szégyenletes, alkalmatlan holmitól szabadul az ember –, a szájával tétován elmosolyodott, szemöldökét pedig mindenesetre komoran összevonta, mintegy készen a megbotránkozásra.

Hanem a sajtófőnök most hátra dőlt a székén, megigazította nyakkendőjét, majd árnyalatnyi szenvedő mosollyal és egy kissé féloldalt hajtott fejjel így szólt:

– Szeretnék neked felolvasni egy verset.

– Egy verset? – hökkent meg Köves.

És, mintegy kiélvezve Köves meglepetését:

– Én írtam – mosolygott a sajtófőnök, miközben a mai napon ismét fehér, apró szirmú virággal díszített kabátja belső zsebéből négyrét hajtott papírlapot szedett elő, és – Köves nem csekély rémületére – lassú mozdulatokkal bontogatni kezdte.

Egy reggel – inkább talán már délelőtt – Köves kilépett a házkapun és fütyörészve – noha erre semmi oka sem volt: borús idő, hűvös szél járta, az utcák fölött a szakadatlan, ámbár szemre csupán a romokat, az állványzatokat, a mindenféle akadályokat szaporító építkezések pora szállt, fanyar szagokkal elkeveredve, mintha netalán, hisz nincs kizárva, az ősz közeledne, Kövesben hajdanvolt, tán sosem volt, sárga és vörhenyes színű igazi őszök, pattogó kandallótüzek ábrándos képeit idézve, és szeszélyes vágyódás ébredt benne egy könnyű, puha, ám mégis meleg felöltő iránt, amelynek felhajtott gallérjába most bizonyos meghitt mozdulattal fúrná be az állát –, fütyörészve indult el munkahelye, a Termelési Minisztérium irányában. Szó, ami szó, ma reggel Köves nem lesz éppenséggel pontos – tegnap kissé túl sokáig szövögették jövendő vígjátékuk még mindig vajúdó bonyodalmát Sziklaival, hogy kiszellőztesse a fejét, Köves gyalogosan kelt át a tompa éjszakai csendjébe süppedt városon, amit csak olykor vert fel egy-egy váratlan, surranó, csikorgó, mormoló vagy nyögésszerű hang, akár a sötét ablakok mögött alvók közös, nyugtalan álmának hallható foszlányai lennének: így hát későn került ágyba és egyszerűen elaludt –, ám a sajtófőnökkel kialakult bizalmas viszonya folytán Köves, éspedig kétségkívül joggal, némileg kiváltságos helyzetben tudta magát, akinek még nem mindjárt veszik a fejét bizonyos szabadosságok miatt, ha persze nem viszi túlzásba. Ugyanis, bár Köves aligha konyított valamit is a költészethez – verseket, eltekintve messzi-messzi gyermekkora egy nyilván válságos esztendejétől, Köves sosem írt, még kevésbé olvasott –, úgy látszott, a sajtófőnök mégis megbízik ítéletében, mert az első eset után úgyszólván rendszeresen felolvasta neki a verseit, sőt tegnap délután egy elbeszélését is, ahogy maga a sajtófőnök jellemezte: „inkább egy prózában írt balladáját”. Szó se róla, Köves ítélete rendszerint kedvezően hangzott: amennyire kivehette, a sajtófőnök versei többnyire lírai költemények voltak – tartalmukat Köves általában nem nagyon értette, vagy túl rövidek voltak, úgyhogy mire figyelni kezdett volna rájuk, már véget is értek, vagy túl hosszúak, hogy mire ítéletet alkothatott volna róluk, addigra a sajtófőnök fel-alá csúszkáló, dallamos hangja meg a csengő-bongó rímek már kellemes, félálomszerű bódulatba ringatták –, így aztán nyugodt szívvel dicsérhette sejtelmességüket, borongós hangulatukat, titokzatos légkörüket, és így tovább. Bizonyos képek rendszeres, mondhatni mániákus ismétlődése a versek során azonban még így is feltűnt Kövesnek, például azé a „húsos kelyhű”, rendszerint „mélyvörös” virágé, mely a rajta „rezgő” harmat- vagy esőcseppet „szomjasan felissza”, továbbá azé a szökőkúté, melynek sugarai hol ellenállhatatlanul, hol szivárványosan, és még ki tudná, hogyan, de mindig egy-egy esővel, harmattal, permettel, mindenféle nedvességgel teli vers végén „lövellnek” a magasba. Tagadhatatlan, a versek meghallgatása és főként a megtárgyalásuk (pontosabban, a megdicsérésük) némi többletmunkát jelentett Kövesnek – a sajtófőnök rendesen a munkaórák végeztével kérette őt még „egy kis megbeszélésre” a szobájába, ilyenkor már sem a főmunkatárs, sem a titkárnő nem háboríthatta őket, váratlan tennivalók közbejöttétől is aligha kellett tartaniuk –, másrészt a sajtófőnök, akár megalapozott, akár megalapozatlan, de mindenképpen fenntartás nélkülinek tűnő bizalma Kövesbe is bátorságot öntött, szorgalmi dolgozatait is biztosabb mozdulattal helyezte most már a sajtófőnök asztalára, ha írásműveinek további sorsa azután már rejtve is maradt előtte, talán – gondolta egyszer, némi fensőbbséges derűvel Köves – valamikor majd az ő nyomdokába lépő újoncok okulnak belőlük, amiképpen ő tanult a főmunkatárstól.

Annál jobban meglepődött tehát, amikor a hivatalszobába belépve ma reggel a sajtófőnököt is, a főmunkatársat is, a titkárnőt is odabent találta – úgy álltak ott egy csoportban, mintha ezen a napon egyéb dolguk nem is volna, mint, például, hogy az ő jöttét várják –, továbbá, amikor széles jóreggeltjét a várt viszonzás helyett néhány másodpercnyi némaság követte, amit végül a sajtófőnök Köveshez intézett kérdése tört meg:

– Hány óra?

Köves, hozzávetőleg és immár nem minden balsejtelem nélkül, megmondta, amire a sajtófőnök – ma reggel megint fehér virág a gomblyukában – ezt kérdezte tőle:

– Hánykor kezdődik a munkaidő? – és Köves – mi egyebet is tehetett volna – megnevezett egy körülbelül jó másfél órával korábbi időpontot.

– Hol voltál mostanáig? – hangzott a sajtófőnök újabb kérdése, Köves, akivel persze már nem egyszer előfordult, hogy hivatalosan valamelyik vasgyárba indult, valójában azonban egyszerűen csak időt tulajdonított el magának, amit alvásra, őgyelgésre, esetleg magáncéljaira fordított, és eddig ezt senki sem hányta a szemére, legkevésbé a sajtófőnök, azt felelte, hogy egy rendkívül fontos termelési eredmény ügyében mindjárt reggel az egyik vasgyárba kellett, pontosabban, kellett volna kilátogatnia, bizonyos okok azonban, mégpedig igen komoly okok, tulajdonképpen az egészsége – reggel ugyanis arra ébredt, hogy szédül és kevereg a gyomra, alkalmasint láza is volt – meggátolta ebben.

– És most már jobban vagy? – kérdezte a sajtófőnök, némi tétovázás után Köves úgy találta, hogy, ha mindenesetre nem is tökéletesen jól, de a korábbiakhoz képest jobban van.

– Akkor – a sajtófőnök most előhúzta mindeddig a háta mögött rejtegetett kezét, amelyben egy köteg papirost szorongatott: Köves, hacsak nem tévedett, rémülten ismert rá a saját irományaira, mindarra a sok-sok dolgozatra, melyeket ittléte óta írt és a sajtófőnöknek átadott –, akkor próbálj ebből a salátából hasznavehető közleményeket csinálni! –, azzal az egész paksamétát Köves asztalára hajította (Kövesnek ugyanis saját asztala volt itt, a minisztériumban), de vagy elvéthette a lendületet, vagy talán szándékosan engedte ki kezéből idő előtt a köteget, így aztán az össze nem fűzött ívek most szanaszét hullongtak, keringtek, szálldostak a szobában, úgyhogy Kövesnek kellett őket, úgyszólván űzőbe vennie és egyenként összeszedegetnie.

Ezenközben a sajtófőnök a Felügyeleti Bizottság soros elnökéhez indult, fontos megbeszélés céljából – mint ezt a titkárnőnek odavetette, a főmunkatárs szintén tudatta a titkárnővel, hogy őt viszont egy bizonyos mozdonygyárban várják, halaszthatatlan ügyben: és Köves, aki egy ideje immár az asztalánál ült és a rajta halmozódó zilált papiroskazalra meredt, egyszerre valami határozott, izgató érzésre neszelt föl, ami a tarkója mögül érte – nem érintés volt, csak valami fuvallat, meleg, pezsdítő és illatozó, akár egy női test közelségének a sejtelme, Köves csupán egyetlen pillanatig habozott – nem is habozás volt, csak az óvatos, még hitetlenkedő tudomásulvétel –, aztán felemelte a karját és, bár hátra se fordult, csalhatatlan pontossággal ejtett zsákmányul egy kis, puha kezet, amit különös, a saját fülének is idegen, csukladozó és magányos hangok közepette – úgy látszik, a sajtófőnök érthetetlen bánásmódja mégiscsak megviselhette kissé –, nem is csókolgatni, inkább tépni, marcangolni kezdett, akár éhes állat a váratlanul elé került prédát. S miközben nyakára hátulról egy könnyű kar fonódott, tarkójára meg simulékony, langyos, eleven súly olvadt, Köves úgyszólván a hajával érezte, miként formálódnak ki egy női mellben a hangok és emelkednek, csiklandozó rezdülésekkel, egyre feljebb:

– Szegénykém!… – mondta, vagy suttogta inkább, érzelemteli, mély hangon a titkárnő.

Aztán hosszú időt kellett még eltöltenie Kövesnek, amíg délután végre karon is foghatta ezt a mindeddig a hallgatag dolgosság mögé rejtőzködő teremtést, akit gondolatban néha-néha takaros, kecses, fürge kis mókushoz hasonlított, és aki egyetlen tettével annyira túlnőtt ezen az igénytelen hasonlaton, hogy Köves egész nap csak a saját vakságán ámuldozott; egyébre ebből a napból nem is emlékezett – legföljebb még a hosszúságára, mialatt inkább kerülni, semmint keresni igyekeztek egymás tekintetét, mint akik az egyedül lényeges dologban immár megállapodtak, és most csak az volna számukra fontos, hogy e sivár órák során, míg majd a sajátjuk is el nem következik, óvják egymást, csitítsák a valósággal fájdalomig fokozódó türelmetlenségüket, hiszen alig-alig voltak, és ha voltak is, sosem érezhették magukat egyedül. Úgyhogy mire mégiscsak belé karolhatott – ez egy mellékutcában történt, ahová a minisztériumból jövet külön-külön fordultak be, s ahol a járdán egymástól távol, idegenekként siettek végig, amíg a nő végre körülnézett, majd lassított és maga mellé engedte Kövest –, a féken tartott érzés már szinte kihűlt és elhalt bennük, akár egy zsibbadt végtag.

– Van egy szobám, nem túl messze – szólt Köves, csaknem mogorván.

– Akkor hozzám menjünk, nekem lakásom van – válaszolt a titkárnő, körülbelül azon a hangon, amelyen Köves annyiszor hallotta őt irodai ügyekben telefonálni.

De mikor aztán betették maguk mögött az ajtót, éppen csak annyi idejük maradt még, hogy gyorsan szabaduljanak a ruháiktól, hogy ágyat is vessenek, arra már nem futotta; a tarka, kopottas szőnyegre rogytak, kapkodva, egymáson hemperegve, zihálva, jajongva, mint akik immár évszázadok, nem, évezredek óta egyre csak várnak, várnak és tűrnek, eltiporva és a testüket, lelküket döngető csapások alatt is titkon és úgyszólván alattomosan bujtatva magukban az akár mégoly esztelen reményt, hogy gyötrelmeiket – egyszer, egyetlenegyszer csak – feledteti majd a gyönyör, vagy éppenséggel, hogy egyszer minden gyötrelmük gyönyörré olvad, amelytől éppúgy jajgatnak majd, akár a kínjaiktól, hiszen egész életükben, mindig, mindig csak jajgatni tanultak.

Így aztán, ami ezt az egész napot és a később rájuk köszöntő éjszakát illeti, Köves ugyan pontosan emlékezett szavakra, hangulatokra, érintésekre, különféle helyzetekre, ám sokkal kevésbé a sorrendjükre és az összefüggésükre.

– Tulajdonképpen mi történt köztetek? – kérdezte a lány: de hogy a hivatalban, az utcán vagy már az ágyban-e, azt Köves nem tudta – mert később mégiscsak ágyat nyitottak, ahová úgy vették be magukat a lassan rájuk boruló félhomályban, akár egy várárokba vagy egy kipárnázott kazamatába, tökéletes biztonságban voltak itt a külvilágtól, rángatózva újra meg újra egybekeveredő testükkel mégis elégtételt vehettek rajta, elszenvedett bántalmaikért. – Talán a bizalmába fogadott? Beavatott a titkaiba?

– Miféle titkaiba? – kérdezte Köves.

– Így szokta – mondta a lány. – Először kiönti neked a lelkét, azután meggyilkol…

– Nekem csak egy elbeszélést olvasott fel – tiltakozott Köves.

– Miről szólt?

– Hülyeség. El sem lehet mondani – vonogatta Köves a vállát.

– Próbáld meg – kérlelte a lány, és Köves megpróbálta – persze nem ment könnyen, mert akkor nem figyelt eléggé, következésképpen most nem is emlékezett; legélénkebben, a lány nagy mulatságára, amelyben azért Köves, hacsak nem tévedett, némi türelmetlen, már-már elhárító színezetet is észlelni vélt, még a saját riadalmát tudta ecsetelni, amikor az előző nap délutánján, a Köves előtt pillanatig sem kétséges ügyben, a sajtófőnök a szobájába behívatta, ám a szokott, négyrét hajtogatott papírlap helyett ezúttal egész paksamétát szedett elő a fiókjából. – Írtam egy elbeszélést – jelentette be Kövesnek, szerény, bár némelyest kihívó mosollyal. – Á, egy elbeszélést! – örült, valójában persze: rémült meg Köves. – Talán – helyesbítette korábbi szavait némileg elgondolkodó arckifejezéssel a sajtófőnök – inkább balladának, prózában írt balladának nevezném. – Azután Köves elmondta a lánynak, miként rakta fel a sajtófőnök a ritkán használt pápaszemét, igazította helyre, kinyújtott karja néhány erélyes rántásával az ingujja, úgy látszik, felcsúszott kézelőjét, simítgatta ki a papírlapokat, vetett még egy vizsga pillantást Kövesre, köszörülte meg a torkát, majd fogott bele végre, olajos, érzelmes hangon a felolvasásba – ő, Köves, aki immár elegendő gyakorlatot szerzett benne, hogyan öltse magára a figyelmes hallgató szerepét, úgy helyezkedett el, hogy könyöke a szék karfáján nyugodjon, tenyere pedig az álla alá és a szája elé kerüljön – így észrevétlenül elrejtheti fel-feltörő ásításait –, és leginkább azzal volt elfoglalva, hogy a sajtófőnök előtt heverő papírlapok mennyiségét latolgassa, miközben szorongva gondolt a Sziklainak tett ígéretére, miszerint ezen az estén korábban találkozik vele a Déltengerekben. Így aztán az elbeszélés címét, aminthogy a kezdő sorokat is, végérvényesen elszalasztotta – mindössze a történet időpontjának ködösségére, a helyszín teljes képtelenségére és az elbeszélés valamiféle régieskedő, nyakatekert, sőt, az ő, Köves véleménye szerint hibás nyelvezetére emlékezett. Röviden, arról volt szó, hogy a sajtófőnök, illetőleg dehogy a sajtófőnök: az elbeszélés alanya, valamilyen „vándor” – próbálta az eszébe idézni Köves –, aki valamilyen pusztában bolyong, egyszerre valamilyen toronyhoz érkezik el (hogy miért éppen toronyhoz, vagy hogy miféle toronyhoz, ezt a titkárnő ne kérdezze tőle, mert sosem derült ki, mondta Köves), a toronyban meglát egy gyönyörű asszonyt (sőt, alighanem az asszony éneke csábította a toronyhoz – jutott az eszébe Kövesnek), aki most lejön elé és bevezeti őt a kertbe – jóllehet eddig azt se tudtuk persze, hogy kert is található egyáltalán a közelben. Itt aztán a kert bőséges, mondhatná buja leírása következik, mesélte Köves, a bokros pázsitoké, a tükrös kis tavaké, az illatozó, mélyvörös, húsos kelyhű virágoké, amelyek szomjasan isszák fel a rajtuk rezgő harmatcseppeket, továbbá akadt egy szökőkút is, amely merészen lövellte a magasba sugarait. Mármost, folytatta, mialatt az asszony így vezeti őt az ösvényeken, a sajtófőnök, illetve a vándor – akit azonban Köves mindig az apró termetű, gondozott öltözékű sajtófőnök alakjában, s valami elvadult jelmezben tudott csak odaképzelni a kerti díszletek közé – észreveszi, hogy az asszony súlyos bilincseket hurcol a csuklóján meg a bokáján. Ezt szóvá is teszi, megígérvén az asszonynak, hogy megszabadítja tőlük, ám az asszony, kurtán-furcsán, mindössze ennyit felel neki: „Szeretem a bilincseket”. Aztán valahová leülnek, valami délszaki növény tövébe – hangzatos, szép nevére e pillanatban Köves, sajnos, képtelen visszaemlékezni, talán magnólia volt, de lehet, hogy eukaliptusz –, a hold is feljön, és fényében a sajtófőnök észreveszi, hogy az asszony vállát meg a keblét – hogy, hogy nem, de úgy látszik tehát, az asszonyról közben valahogyan a ruhája is lekerült – csíkok, hegek, korbácsütések nyomai éktelenítik. „Szereted a korbácsot?” – kérdi a sajtófőnök az asszonyt, aki azonban hallgat, és csupán talányosan néz rá sötét és mély szemével, amely „akár az éji kutak vize” – idézte Köves. A sajtófőnöknek valamiféle kellemetlen előérzete támad; csakhogy most már felébredt benne, enyhe és korántsem pontos szóval, a szánalom, és ez elnyomta józanabb megfontolásait; úgyhogy csókolni kezdi az asszony sebeit, aki, a maga talányos módján, feláll, kézen fogja a sajtófőnököt, visszavezeti a torony tövébe, és ott, a holdsütötte pázsiton enged a szenvedélyének. Itt bizonyos részletek is következtek – Köves úgy vette ki, mintha a sajtófőnök, illetve a vándor, a várt beteljesülés helyett inkább némi csalódásban részesült volna, mintha kevesellte volna az asszony odaadását: erre is, balsejtelmeire is, csakhamar komor fény derül. Mert rettentő kiáltás harsan, és a torony kapujában tagbaszakadt, sötét férfiú jelenik meg, kezében több ágú, bögös korbács – e ház és asszonyának ura, aki alkalmasint mindent láthatott odafentről, a torony egyik ablakából. Most azután az árulás, a kegyetlenkedés meg a bujálkodás keserves képei következnek, intette, tréfából persze némileg eltúlzott aggodalommal, Köves a lányt. A ház ura „szolganépet és ebeket” uszít a sajtófőnökre. Az asszony irgalomért könyörög, először mindkettejük, hanem midőn a férfiú korbácsot emel rá, feledve a sajtófőnököt, immár csak önmaga részére; és a férfiú felemeli és a mellére vonja az asszonyt. A sajtófőnök, aki ezenközben „az ebekkel és a szolganéppel” viaskodik, most elfogja az asszony pillantását, amelyből szánakozást olvas ki, és még valamit: „a lopott gyönyört”. Ekkor elhagyja ereje és megadja magát „a szolganépnek és az ebeknek”. Meg is hal talán – az asszony meg a férfiú legalábbis úgy hiszi. Ám ő lát és hall. Látja az asszony mosolyát, a keze mozdulatát, ahogyan a férfiú karja, melle izmait, sőt a korbácsot is simogatja, hallja a hangját, ahogy a férfiú erejét magasztalja, és látja a férfiút, amint komor gyönyörűséggel szemléli a sajtófőnök holttetemét és az ő élő asszonyát. Az asszony pedig felajzottan viszonozza a férfiú pillantását. A sötét pár most a földre roskad és szeretni próbálja egymást a hold ezüstjétől csillogó pázsiton, közvetlenül a sajtófőnök holtteteme mellett. De hiába győzködik a férfiú; és mindhiába próbálja ki rajta az asszony a szerelem mindama fortélyait és titkait, melyeket az imént tőle, a sajtófőnöktől lesett el: úgyhogy végül feltápászkodnak a gyepről, és megszégyenülten és roskadtan állnak, szemükben könny csillog. „Most sem?…” – kérdezi halkan az asszony. „Most sem” – feleli lehajtott fejjel a férfiú. Csüggedtségében, indulatában korbácsot ragadna ismét, de az asszony egyetlen mozdulattal kiüti a kezéből. Leszedi magáról a bilincseket és megbilincseli velük a férfiút. Sőt, egy kisebb láncot a férfiú orrába, ajakába meg a fülébe fűz az asszony: A férfiú pedig mindent engedelmesen, némán tűr, mint akit megvertek. Azután, kezébe vevén a láncokat, az asszony bevezeti a férfiút a házba, fel a toronyba, és a holtan heverő sajtófőnök hallja a vasak csörgését odafentről, a férfiú ablakából – alighanem odaláncolták őt a falhoz.

Köves, aki egy ideje mind vontatottabban beszélt, itt, úgy tűnt, végérvényesen elhallgatott, sőt egy pillanatra el is bóbiskolhatott talán, mert a lány sürgető hangjára riadt fel:

– És…? – és Köves azt felelte, hogy a történetnek itt lényegében vége. A férfiút vasra verték, az asszony ismét felmegy a toronyba, és a sajtófőnök hallja, hogy újra felcsendül az éneke: íme, sosem alszik ez az asszony, gondolja rémülten, a lépteit szaporázva – időközben ugyanis összeszedte magát valahogyan, kijátszva az ebek meg a szolganép figyelmét, megszökött, és „marcangolt sebeivel” most újra odakint jár, a sivár pusztában ugyan, de végre szabadon.

– Szabadon! – a titkárnő váratlan, túl éles felkiáltása magához térítette, csaknem megijesztette Kövest. – A nyomorult!… Sosem fog szabadulni – tette hozzá keserű hangon, Köves, akit ismét kezdett cserben hagyni az értelem – kimerült, elégedetten zsibongó érzékei pihenőt követeltek tőle, alvást, mély, öntudatlan álmot, mintha ittas lenne –, és aki hamarjában talán azt sem tudta, hogy még a kihunyó este, vagy már a pirkadó hajnal dereng-e ablakukban, nehezen forgó nyelvvel kérdezte:

– Mitől? És kicsoda?

– Hát te tényleg nem tudsz semmit? – kérdezte a titkárnő, és úgy tűnt, hogy tényleg, Köves semmit, semmit, semmit sem tud. – A Felügyeleti Bizottság soros elnöke!… Az a kurva!… – a titkárnő hangja úgy harsant, mint riadó az éjszakában, Köves a lány arcának meleg, vizes érintését érezte ujjain – úgy látszik, a sötétben egy pillanatra Köves tenyerébe temette homlokát, könnyes szemét, de azután mindjárt újra felkapta onnan, szilaj mozdulattal, mintha a benne vájkáló kínt akarná messzire hajítani, többször is megrázta a fejét, szerteszét röpködő haja, selymesen, illatosan, Köves vállát is meg-megsuhintgatta.

– Már mióta dolgozol nálunk – mondta, még elfúló hangon, mint aki éppen a könnyeit nyeldekli –, és úgy járkálsz köztünk, mintha nem is tartoznál közénk, mintha idegen lennél: ezt mondta reggel a főnök, és ezt mondom én is.

– Nem tehetek róla – mormolta Köves. És mint akinek a közelítő álom vagy valamely egyéb bódulat megoldja a nyelvét, fesztelenül, derűs eltökéltséggel tette hozzá: – Nem érdekeltek.

– Elhiszem. Nincs is rajtunk semmi érdekes – hallotta a lány halk, keserű hangját, és bár a lány most – úgy tetszett, már réges-régen – szótlanul, mereven feküdt mellette, Köves, ha nem is tért teljesen magához, mégsem aludt el; ehelyett, valamilyen öntudatlan késztetésre, megmozdult és keresgélőn kinyúlt a keze, míg csak tenyere alá nem simult az eleinte berzenkedő, majd mind engedékenyebb, mind olvadékonyabb asszonyi bőr, és mintha a simogató ujjak melege a hangot is feloldaná a torkában, a lány csendesen beszélni kezdett.

– A Felügyeleti Bizottság soros elnöke… Ugye, hogy azt hinnéd, ez csak valami ideiglenes tisztség, addig tart, amíg valaki másra nem esik a sor: ugye, hogy a neve alapján ezt hinnéd?

– Ezt – hagyta rá Köves, még bólintott is, valószínűleg hiábavalóan, hisz sötét volt, a lány aligha láthatta.

– Hát nem! – kiáltotta a lány, mintegy keserű diadallal rácáfolva Köves állítására: – Szó sincs róla! A Felügyeleti Bizottságnak állandóan ő a soros elnöke, véletlenül mindig ő van soron, ő, ő, és soha senki más, már évek óta így van ez, és így lesz még hosszú évekig!… Ki merne szembeszállni a férjével?

– Miért, ki ő? – kérdezte Köves, inkább a beállt szünet miatt, mely mintegy a hangját, a jelenléte bizonyságát követelte tőle, semmint valódi kíváncsiságból.

– A miniszter titkára – vágta rá a lány ugyanazzal a keserűséggel – mely azonban a felvilágosultság benne bujkáló örömétől úgyszólván diadalittasan csengett –, mint az imént.

– Hát miniszter is van? – csodálkozott Köves, de a lány, úgy tűnt, itt már-már megharagudott rá:

– Ezt nem kérdezheted – mondta – komolyan, hiszen minden szobában ott lóg a fényképe, nálunk is, méghozzá pont a te fejed fölött –, Köves, aki persze emlékezett ezekre a fényképekre, ha másrészt persze, és talán éppen, mert annyit látott belőlük, magára az arcra már inkább csak ködösen, mint olyan arcokra emlékszik az ember, amelyek bizonyos helyeken, bizonyos időpontokban futólag újra meg újra a szeme elé kerülnek, de sosem önmagukra, csupán ezekre a bizonyos helyekre és bizonyos időpontokra emlékeztetve: Köves úgy érezte, a lány félreértette a kérdését, ám, hogy valójában miféle kételyeinek is akart hangot adni vele, talán maga is elfelejtette már, így hát, hogy mégis megóvja a tekintélyét, mindössze ennyit jegyzett meg:

– Ez még nem bizonyítja a létezését.

– Ó – gúnyolódott a lány –, szóval hitetlen vagy, bizonyítékok kellenek neked, mert ha nem gyanakszol, ostobának érzed magad, és talán még büszkélkedsz is a rosszhiszeműségeddel, de közben fogalmad sincs a valóságos dolgokról, fogalmad sincs semmiről!

Így hát Köves, mint akire rápirítottak, elnémult, és szótlanul hallgatta a lány folyékony hangját, pergő szavait, akár a langyos eső egyszerre üdítő és bágyasztó suhogását.

A miniszter – de mennyire létezik, de mennyire valóság! És még valóságosabb dolog a hatalma, egyáltalán, a hatalom. Szerteágazó fonál, amely mindent besző és mindenkit magával ránt. Talán akadnak, akiket nem ér el, sőt akik nem is látják – Köves például egyike a keveseknek, neki még csak sejtelme sincs róla. És korántsem mulyaságból: ő, a titkárnő egy ideig szemmel tartotta Kövest, és meggyőződött róla, hogy korántsem mulya. De akkor vajon mit akarhat Köves? – töprengett a titkárnő, és bevallja, máig sem tudja. Persze kérdés, hogy lehet-e így élni, legalábbis huzamosan, így, a körön kívül. Az biztos, hogy sokra Köves nem viszi majd, de talán megőrzi legalább a lelke függetlenségét – és a titkárnő itt, a sötétben való némi tapogatózás után, Köves szájára szorította az ujjait, mintha lélegzetvételéből arra következtetett volna, hogy csípős szavai miatt Köves felfortyanni készül. Hiszen, folytatta a lány, van ebben a függetlenségben valami vonzó is, ez tagadhatatlan – kell-e több bizonyíték, mint hogy Köves most az ágyában fekszik? Ugye, hogy nem. Kövesnek valószínűleg sejtelme sincs róla, hogy mennyire gyenge, hogy mennyire sebezhető, mennyire kiszolgáltatott, mennyire védtelen. Ma reggel, amikor „az a megaláztatás érte”, aminek egyébként előbb-utóbb be kellett következnie, s ezt mindenki tudta, mindenki várta, kivéve persze Kövest, nos, ma reggel, amikor végül is csak az történt, aminek meg kellett történnie, ő, a titkárnő mégis valósággal fájdalmat, igen, a szó szoros értelmében testi fájdalmat, rosszullétet érzett, és, akármilyen furcsa is talán, de ez a rosszulléte világosította fel arról, hogy voltaképpen mit is tart Kövesről.

– Mit? – kérdezte Köves éles, gúnyos hangon, mint aki már eleve tiltakozik, s még csak nem is a lány róla való gondolata, de már az ellen is, hogy a lány egyáltalán gondolkozzék rajta; és a lány csak némi szünet után válaszolt, mintha meg kellene várnia, amíg Köves ellenséges hangja mindenütt, a szoba legtávolabbi zugaiban is végképp elenyészik.

– Azt, hogy ártatlan vagy – mondta.

– Hogyan?! – vágott vissza Köves tüstént: – Azt hiszed, akinek nincs bűne, mindjárt ártatlan is?

– Dehogy – felelte a lány –, hiszen már az is elég nagy bűn, ahogyan élsz: a te ártatlanságod az, ami a gyereké, a tudatlanság –, és Köves ezúttal hallgatott, mintha ellenérveit keresgélné, de oly soká, ami már önmagában is kétessé tehette minden cáfolatát. Hiszen – folytatta a lány – Köves még csak azt sem tudja, hogy az ő helyzete… a lány itt habozott kissé, mintha a megfelelő kifejezést keresné, amivel a helyzetére ébreszthetné Kövest: az ő helyzete a legingatagabb, a legtörékenyebb az osztályon, ő az egyetlen, aki valójában teljesen nélkülözhető. A sajtófőnök ugye – számlálta a lány – nélkülözhetetlen, nemcsak azért, mert ő a főnök, hanem, mert ő írja a miniszter beszédeit – nem lepődne meg, ha Köves még ezt sem tudná. Lám – diadalmaskodott a lány –, persze, hogy nem tudja. Talán még nem is hallotta beszélni a minisztert – talán még azt sem tudja, hogy a miniszter időnként beszédeket tart. Mármost a miniszter beszédeit tulajdonképpen a miniszter titkárának kellene megírnia, ő azonban a sajtófőnökkel íratja meg: a sajtóosztályt, ha ezt nem is mondják ki, de lényegében e célból tartják fenn – persze akad némi sajtómunka is, ám azt elvégzi a főmunkatárs. Így azután ő is nélkülözhetetlen, mert valljuk be, Köves ugyebár nem sokat tett azért, hogy a főmunkatárs nélkülözhetővé legyen. Ami pedig őt, a titkárnőt illeti: titkárnőre minden osztályon mindig szükség van, ám ez csak az állást teszi nélkülözhetetlenné, de nem az ő személyét, és ő nem is kétli, hogy „akad, aki szívesen szabadulna tőle” – az okát most ne bolygassuk –, ha… nos, ha nem úgy állna a dolog, hogy valójában ő írja a miniszter beszédeit. Tudja ő, hogy Köves most kétkedő arcot vág a sötétben, de Köves higgye el neki, hogy nem kell ahhoz semmi ördöngősség, a miniszter beszédei mindig ugyanarra az egy kaptafára készülnek – persze, ezt a kaptafát azután ismerni kell, akárki azért erre sem képes –, körülbelül olyan ez, mintha az ember egy kész nyomtatvány üres rubrikáit töltené ki. Persze, a beszéd ezzel még koránt sincs kész, a titkárnő csupán az „alapváltozatot” készíti el, vagyis „összegyűjti, rendszerezi és felvázolja az anyagot”; ezt azután benyújtja a sajtófőnöknek, aki megteszi észrevételeit, az észrevételek alapján a titkárnő újra átfogalmazza a dolgozatot és megint átadja a sajtófőnöknek, aki a még mindig szükségesnek mutatkozó javításokat most már sajátkezűleg végzi el rajta, majd továbbítja a miniszter titkárának. Ez szintén áttanulmányozza az egészet, szintén megteszi észrevételeit, visszaadja a sajtófőnöknek, a sajtófőnök megint vissza a titkárnak, a titkár most már a miniszternek továbbítja, aki megteszi észrevételeit, visszaadja a titkárnak, a titkár a sajtófőnöknek, a sajtófőnök esetleg megint neki, a titkárnőnek, tőle azután újra megindul fölfelé, kurtább-hosszabb időszakra esetleg elakad, a titkár és a sajtófőnök közt ingadozik, mint egy remegő iránytű, majd végre megint eljut a miniszterhez, és lehetséges, hogy újra elindul vissza, le-, majd ismét vissza, fölfelé… A lány itt felnevetett, mély, rekedtes hangon, mintha ezt a műveletet még sosem merészelte volna így látni, mint most, a sötétségben látja: a szolgálati út lajtorjáján való céltalan és nevetséges fel-alá futkosásnak, amit azonban holnap, a napvilágnál ismét a megfellebbezhetetlen komolyság színezetében lát majd, mert így kell, mert így akarja látni, amiként a szeretkezés dúlta ágyból felkelve is ruhát, más arcot, a titkárnő sérthetetlen vértezetét ölti majd magára – és meztelen teste most a Köveséhez ért, mintha ez az alapvető felismerés érzéki gerjedelmet ébresztett volna benne, amit gyorsan, gyorsan, szapora lélegzettel csillapítania kell. Egyszóval – folytatta később – az osztály munkáját ők hárman maradéktalanul ellátják, Kövest csupán azért vették fel, mert sietve a kedvébe kellett járni valakinek, ha a titkárnő jól emlékszik, talán a tűzoltóságnak.

– Igen, a tűzoltóságnak – erősítette meg Köves.

– És mégsem tettél semmit, hogy megszilárdítsd a helyzetedet – korholta a lány.

– Mit kellett volna tennem? – kérdezte Köves, mint akiben végre mégiscsak éledezni kezd némi érdeklődés a saját dolgai iránt, ha persze már későn is, így aztán nem annyira a tettre kész mohóság, mint inkább csak a beletörődő megbánás lomha kíváncsiságával.

– Nyitott szemmel járni, kiismerni magad a hatalom szálai közt! – világosította fel a lány.

– Vagy úgy – dünnyögte Köves, mint akit ez a feladat még utólag, még elvégzetlenül is elkedvetlenít. – És mit nyertem volna vele? – érdeklődött azért. Például, felelte a lány, azt, hogy Köves megértette volna a sajtófőnök novelláját. Tudta volna, amit mindenki tud: hogy a sajtófőnök és a miniszter titkára közt hatalmi vetélkedés folyik, és azt is, hogy ennek a kettejük között dúló vetélkedésnek ki az eszköze. Kíváncsi lenne rá, hogy legalább ezt tudja-e Köves – persze, hogy nem tudja. Nos: a Felügyeleti Bizottság mélyen tisztelt soros elnöke és egyben a miniszter titkárának a kurva felesége, igen, ő – általa tartják mindketten a markukban egymást, a szó szoros értelmében az ő testén keresztül ütköznek meg egymással. Persze, legalábbis látszatra, a titkár helyzete a hasonlíthatatlanul előnyösebb, úgy is mint az asszony férjéé, úgy is mint a miniszter titkáráé, aki a sajtófőnököt egyszerűen eltiporhatná, szétmorzsolhatná – másrészt, és ezt mindhárman jól tudják, éppen mert megtehetné, nem teheti mégsem. Ő, a titkárnő sejti, hogy milyen arcot vág most a sötétben Köves: tudatlan arcot, mert ő ezt nem érti, az ő esze másképpen jár – ő, a titkárnő ezt nem lekicsinylően mondja, ellenkezőleg, elismeréssel, bizonyos tekintetben egyenesen csodálattal a Köves észjárása iránt –, de hát ez akkor is így van, a hatalom már ilyen, így működik, ha nem gyakorolható, már nem is hatalom. Ó, mit tud erről Köves – semmit, a semminél is kevesebbet. Például, egy szép napon a sajtófőnök rideg, könyörtelen, minden eddig vallott érzésüket kegyetlenül a sárba rántó szakítólevelet kap az asszonytól. Azt se tudja, mi történt, napokig halottsápadtan bolyong a hivatalban, képtelen a fájdalmát eltitkolni, arca meg-megvonaglik a szenvedéstől, a megaláztatástól, megpróbál telefonálni vagy telefonáltatni az asszonynak, de nem találja, letagadják, betegség ürügyén esetleg napokig be sem teszi a lábát a minisztériumba; mígnem, mondjuk egy hét múltán, ismét telefon vagy levél érkezik, amelyben – például – az asszony tudatja, hogy az előző levél minden szavát férje, a titkár diktálta neki, mert rájött valamire – árulkodó papirosra bukkant vagy friss híresztelés jutott a füléhez –, és ő, az asszony, csupán iszonyú kényszerből írta le, amit diktáltak neki, kizárólag, hogy a pillanatnyi fenyegetést elhárítsa, de minden leírt szóval a kínok kínját állta ki. Igenám, de közben a sajtófőnököt is a kínpadra vonták: noha nem az első ilyen esetről van szó – ó, dehogy az elsőről, de még csak nem is a másodikról –, ő mégis szó szerint hitte a levélben írottakat, elképzelte már, hogy elárulták, elhagyták, sőt összeesküdtek ellene és most minden pillanatban lesújthat rá a titkár bosszuló haragja; elképzelte őket a hitvesi ágyban, amint kimerült szerelmükhöz mintegy az ő létezéséből facsarnak maguknak új ingereket és a gyönyör csúcspontján talán az ő nevét gyalázzák; sőt – és ha ezt azért aligha hihette is komolyan, ámbár éppenséggel akadna rá példa – még azt is elképzelte, hogy megölik, igen, még ezzel a gondolattal is eljátszott, valósággal kéjesen kiszínezte magának azt a jelenetet, amikor a titkár tőle véres kézzel hazatér, vallomást tesz a feleségének és az asszony csupán ennyit mond majd neki: „Köszönöm”. – Igen, ilyesmiket eszel ki, úgyhogy az embernek valósággal fáj látnia, hogyan gyötrődik, hogyan kínozza magát. Milyen elesettnek látszik néha, gyámolításra szorulónak, hogy az ember azt sem tudja, mit is tegyen hamar, hogyan vigasztalja, miként állítsa talpra, holott… holott csak a hatalom ez, a hatalom színjátéka, semmi más. Így működik, ezek a törvényei, így néz ki, ha gyakorolják, és ő, a titkárnő, roppant kíváncsi lenne arra, hogy a sajtófőnök tulajdonképpen a miniszter titkárának a feleségét szereti-e, mint ezt talán még ő maga is képzeli, vagy pedig – mint viszont ő, a titkárnő, sok-sok fejtörés, számos álmatlan éjszaka töprengéseinek eredményeként gondolja – inkább csak a zsákmányt, amit az asszony személye jelent neki. Mert mit érne neki az asszony, ha nem a miniszter titkárától kellene megkaparintania; és a miniszter titkárának is ugyan mit érne a felesége, ha nem létezne az állandó gyanakvás, ha nem léteznének a rajtakapások, ha az asszonyt nem parancsolhatná újra meg újra a lábához, mint egy szűkölő kutyát, és ha ilyenkor nem tiporhatna mindig egyet a sajtófőnökön; és a nő – neki meg mit jelentene mindez, ha közben nem azt érezné, hogy két férfit tart a hatalmában, úgyhogy ők hárman annyira összegabalyodtak már, hogy azt se tudják, ki kicsodán uralkodik, ki van fölül és ki alul, és hogy az egészet miért is csinálják, csak éppen csinálják, mert egyszer elkezdték és most már nem csinálhatnak mást…

Így állnak tehát a dolgok, és bizony ráfizethet, aki ezt nem tudja, aki gyanútlanul bedől a látszatnak, a sajtófőnök szavainak, akárcsak… nos, akárcsak Köves, azzal a bizonyos novellával:

– Valószínűleg nyilatkoztál róla valamit – kérdezte, vagy állította inkább a lány.

Hogyne, felelte Köves, hiszen a sajtófőnök ezt várta el tőle, ezért olvasta fel neki az elbeszélését.

– És mit mondtál? – akarta tudni a lány, Köves, aki, úgy tűnt, már nem nagyon emlékezett, azt felelte, hogy semmiségeket, jószerivel csak üres szavakat, szokványos dicséreteket, olyanokat, hogy érdekes, hogy eredeti meg efféléket.

– Mást nem? – hitetlenkedett a lány.

– De igen – úgy látszott, Köves most már jobban emlékezett –, azt mondtam neki, hogy jelképes történetnek tartom, mégis átüt rajta a személyes élmény hitele.

– Na látod – a lány hangja csupa szelíd, csupa vigasztaló diadal volt. – Azt hihette, hogy ismered a titkát és most végképpen kiszolgáltatta, végképpen a kezedre adta magát – a lány szinte dédelgető hangon beszélt, keze a sötétben megtalálta Köves arcát és megsimogatta, akár egy kisfiúét. – Lám, lám, a tudatlanság – korholta.

– Igen – mondta Köves –, úgy látszik, bennem nem él akkora érdeklődés iránta, mint benned – és a kéz most megállt az arcán, majd visszahúzódott, mintha ezzel a megjegyzésével Köves mintegy kivonta volna magát együttes aggodalmaik, együttes alávetettségük alól, külön útra lépett és így talán megbántotta volna a lányt.

– Mennyit tudsz róla – folytatta azért, és hangjában nem is csodálkozás, de már-már csodálat bujkált –, annyira ismered, mint csak a kínzóját ismerheti az ember – tette hozzá.

– A kínzómat…? Hogy jut ilyen az eszedbe? Hogy mersz ilyet mondani? – kérdezte a lány megütközve, szinte sértődötten, mint talán csak az igazságtól tud megsértődni az ember

– És ha így lenne? – mondta később, azzal az elengedett, úgyszólván megvető bizalmassággal, amellyé, úgy tűnt, meghittségük eltörölhetetlen órái ülepedtek benne: – Talán beletörődjem?! Elfogadjam, hogy keresztülgázoljanak rajtam, hogy eltiporjanak?

De mindez alighanem már reggel történt, amikor a beköszöntő világossággal mintegy a rend is helyreállni látszott, amely elválasztja és hamarosan a maguk külön, egymástól távoli helyére parancsolja majd őket, s ők máris idegenül, csaknem ellenségesen méregették egymást, mint akik a kijózanító nappali fénynél valamely, már eleve megfeneklett vállalkozásukat számolják most fel – valahogy ilyesformán érezte legalább a hirtelen ébredéstől, a kapkodó öltözködéstől még kábult Köves, mialatt a lány már kifogástalan ruhában, friss illatok közepette, ragyogva és hűvösen állt előtte, akár (fordult meg Köves sajgó fejében) egy kivont kard, és sürgette: induljon már, nehogy egyszerre érjenek a minisztériumba.

– Szörnyen becsvágyó vagy – mondta, vagy panaszolta inkább Köves, még valami utolsó, elhányt ruhadarabját, talán a kabátját, talán a nyakkendőjét keresgélve –, fölemészt a becsvágyad. Mit akarsz tulajdonképpen? – kérdezte, valószínűleg nem a kíváncsiságtól hajtva, inkább csak, hogy hangokkal töltse ki a félszeg időt, míg az öltözködést befejezi.

De a lány félreérthette, mert válaszolt neki, túlfűtötten, indulatosan, bizalmasan és megvetően, mint az előbb:

– Őt – mondta –, őt akarom vissza –, és hirtelen hátat fordított Kövesnek, Köves úgy látta, megrándul a válla, egy pillanat múlva felcsukló, de azonnal visszafojtott hangot hallott. Ám, amint közeledni próbált: – Ne nyúlj hozzám! – kiáltott a lány, és: – Indulj, menj már! – tette hozzá, hirtelen haraggal, amire Köves, úgy érezte, nem szolgált rá, hiszen nem bántotta a lányt, s ha netán bántotta is, nem akarattal tette: – Nehogy azt hidd, hogy karonfogva sétálok be veled a minisztériumba, ahol a felmondásod vár!

– A felmondásom? – hökkent meg Köves, persze nem a közlés maga, inkább csak a váratlansága: a színhely, az időpont és az alkalom lepte meg csupán. – Honnan tudod? – kérdezte kicsit később, s persze esze ágában sem volt elindulni.

– Én gépeltem tegnap reggel – fordult most a lány Köves felé, hangja megenyhült, arcán már-már röstelkedő együttérzés.

Azután Köves hamarosan egy idegen lépcsőházban, majd az utcán találta magát, ahol néhány pillanatig azon tanakodott, hogy tulajdonképpen merre is vegye most az útját.

Hetedik fejezet

Nem sokkal később – mindenesetre már délelőtt volt, úgy tízre járhatott – Köves egy másik lépcsőházban állt, és – ahogyan meghagyták neki – egyszer, majd kétszer, végül pedig háromszor csöngetett egy névtáblával nem jelölt, ütött-kopott, valaha persze jobb napokat is látott ajtón, amely mögött most kelletlen mocorgás hallatszott s a megnyíló kémlelőablakban kopasz tetejű, tojásdad fej, húsos arc, mogorván pillantó szempár jelent meg, majd érces, magas, szinte trombitáéhoz hasonló hang harsant:

– Maga…?! – álmélkodott Berg. Azután kulcs zörgött, zár kattant, és Köves homályos helyiségbe került – afféle előszoba lehetett, félvállal mindjárt neki is ütődött a két egyenlőtlen méretű, ormótlan előszobaszekrény egyikének –, ahonnan a nyitva álló, üvegezett ajtón keresztül beljebb, a valamivel tágasabb és világosabb szobába lépett. Első pillantásra furcsának tűnő szoba volt, és furcsaságát nem is a padlóra leterített, nyilvánvalóan szőnyegként szolgáló világosabb meg sötétebb pokróc, nem is a két fonott s a fakereteinél már foszladozó fonatú karosszék meg az ugyanolyan ülőke, sem a fal mentén húzódó, a közepe táján már gödörszerűen bemélyedt két ülő- és fekvőbútor, amolyan rekamiék okozták, inkább valami hiány; csak aztán látta Köves, hogy talán az asztal hiányozhat közülük, amelyet most a szoba egyik hátulsó sarkában álló cserépkályha előtt pillantott meg, s amelyen kiszolgált, a fényes délelőttön is égő irodai asztallámpát, teleírt papírlapokat, egy tűhegyes meg egy tompa hegyű ceruzát, piros ceruzahegyezőt, továbbá kis fémtálcát, rajta, libasorban, mintha egyenesen a kályha felé menetelnének, egy zöld, egy fehér, egy rózsaszín meg egy csokoládé színű minyont, valamint egy pohár vizet látott, az asztal és a cserépkályha közötti kuckóban meg ismét egy fonott, támlátlan ülőkét – alighanem, amelyikről Berg az imént, Köves csöngetésére, felugorhatott.

– Minek köszönhetem a… Hogy jutott az eszébe, hogy… Honnan tudja a csengetést? – ért nagy nehezen a kérdései végére Berg – szemlátomást nem nagyon örült, hogy vendéget kell fogadnia.

– Ahonnan a címet is megtudtam – mosolygott tétován, mintegy mentegetőzően Köves.

– Tehát a Déltengerekből jön? – kérdezte Berg.

– Onnan – bólintott Köves, még mindig bizonytalanul kissé, mintha maga is csodálkozna ezen. Tény és való: noha a titkárnő lakásáról reggel eredetileg a Termelési Minisztériumba indult – ha mindenesetre csupán azért is, hogy átvegye a felmondását –, útközben, úgy látszik, irányt változtatott, mert nem sokkal utóbb azon kapta magát, hogy a Déltengerekben ül és valami kiadós reggelit kér Aliztól. Szó szót követett, és Köves száján – a kialvatlanság, a fejében még kuszán kavargó élmények és rendezetlen gondolatok: egyszóval a figyelmetlensége lehetett az oka – egyszerre csak kicsúszott a már amúgy is régóta fontolgatott kérdés: hogy van a… a párja? – amire Aliz azt felelte neki, hogy ha igazán kíváncsi rá, akkor látogassa meg. Hol? – kérdezte Köves, talán kevésbé meglepetten, mint azt a meglepő indítvány indokolta volna. Otthon – felelte Aliz, olyan természetességgel, akár Köves az állandóan bejáratos, bizalmas barátjuk lenne, tekintetéből Köves mintha valami néma könyörgést olvasott volna ki. Azután arra emlékezett még, hogy Aliz sokáig panaszkodott neki, elmondta, hogy Berg hetek, talán már hónapok óta ki sem húzza hazulról a lábát, ha ő, Aliz, nem vinné haza és nem rakná elé az ebédet meg a vacsorát, bizonyára nem is enne, sőt észre sem venné, hogy nem eszik, csak egyszerűen éhen halna; hogy hasztalan mondogatja neki, mozduljon ki néha, jöjjön le a kávéházba, lásson néha mást is, mint a puszta négy falat: minden beszéd hiábavaló, Bergnek a szavát is alig lehet venni, egyre csak gondolkodik. – Min? – kérdezte Köves. – A munkáján – válaszolta kitérőleg és, úgy tűnt, az ő számára valamely idegenszerű tevékenység miatti értetlen aggodalommal a pincérnő, ami Kövesnek hamarjában Weigandné nyugtalanságát juttatta eszébe, ahogyan a fiára szokott neki panaszkodni az asszony. S bár kétkedő kérdésére: de hát mit vár az ő látogatásától? – valami tisztázatlan remény téveteg mosolyával a pincérnő mindössze ennyit tudott mondani: – A múltkor is milyen jól elbeszélgetett magával… –, Köves, lám, mégis itt volt.

– Aggódnak magáért – mondta hát most, némiképp magyarázatként tán, s kis mosollyal, mint aki csupán a hűséges hírhozója ennek az aggodalomnak, de a kellő komolysággal is, mint aki egyúttal a küldetését teljesíti.

Ám úgy látszott, Berget mégsem tévesztheti meg:

– Talán aggódnak – mondta zengő hangján –, de magát nem az aggodalom hozta.

– Nem – ismerte el Köves, majd, mint aki röstelli bevallani: – A tanácstalanság – tette hozzá, kissé kényszeredetten mosolyogva. – Zavarom? – kérdezte aztán.

– Láthatja – pillantott Berg mogorván az asztalra –, dolgozom – azzal tenyerét, akár egy nyugtalankodó állatra, a papírjaira helyezve, megkerülte az asztalt és súlyos, bár nem aránytalan testével az ülőkére zökkent, tekintetét futólag, ámbár szigorúan és számbavevőleg, akár foglár a foglyain, végighordta a minyonokon.

– Maga ír?… – kérdezte Köves bizonyos szünet elteltével halkan, önkéntelenül is valami részvevő tapintattal.

S egy kissé széttárva a karját és kelletlenül elhúzva a száját:

– Írok – mondta Berg, bosszús beismeréssel, mint akit szégyenletes, önmaga által is kárhoztatott szenvedélyén kaptak rajta.

– Mit? – tapogatózott tovább Köves az újabb, mintegy kíméletes csönd elmúltával, s Berg csodálkozva emelte rá súlyos, Kövesen mintegy túlnéző tekintetét:

– Hogy mit?… – visszhangozta a kérdést, mintha most először gondolkodna rajta. – Az írást – mondta aztán, és ezúttal Kövesen volt a sor, hogy meglepődjön:

– Mit ért ezen? – kérdezte.

– Mit értenék? – Berg, mintegy valamely derűs tehetetlenséggel többször is megvonta a vállát, hirtelen az erőfeszítés minden látszata lefoszlott róla, mintha Köves immár nem feszélyezné többé: – Az ember – folytatta – mindig az írást írja; vagy legalábbis mindig azt kellene írnia, ha ír.

– Jó – noha Berg, úgy látszik, elfelejtette hellyel kínálni, Köves most mégis leereszkedett a Berggel rézsút szemközt álló karosszékbe, a léckeretről felmeredező és a combját szúró háncsokat maga alatt óvatosan elegyengetve –, akkor másképpen teszem fel a kérdést: miről szól az írás?

– A kegyelemről – felelte Berg azon nyomban, minden habozás nélkül.

– Értem – mondta Köves, jóllehet aligha érthette, mert mindjárt utána ezt kérdezte: – Mit ért kegyelmen?

– A szükségszerűt – hangzott a válasz, az iménti gyorsasággal.

– És mi szükségszerű? – faggatta tovább Köves, mint aki kedvezőnek érzi és szeretné kihasználni a pillanatot.

Ám:

– Megint rosszul teszi fel a kérdést – intette Berg, keze, akár egy visszavonhatatlan elhatározás, hirtelen lecsapott, rést ütvén a minyonok közt, tekintete kutatva járt körbe az asztalán: alighanem szalvétát keresett – ki tudja, hirtelenében talán a Déltengerekben hitte magát –, persze nem talált, így hát csak kényesen egymáshoz dörzsölgetve tisztogathatta meg a valószínűleg ragacsossá vált ujjhegyeit. – Azt kellene kérdeznie: mi nem szükségszerű?

– Nos – adott Köves mintegy engedélyt Bergnek, akár ez holmi találós kérdést tett volna föl neki –, mi nem szükségszerű?

– Élni – adta meg a választ Berg, a száj a körül játszadozó jeges kis mosollyal, akár valami kíméletlen eltökéltséggel végrehajtott, kegyetlen tette után cselekedné; holott – legalábbis, amiről Köves is tanúskodhatott – mindössze egy minyont pusztított csak el.

– Én még soha, senki élőtől nem hallottam, hogy megkérdezte volna: szükségszerű-e, hogy él – vetette ellen Köves, meglehet élesebben, mint szánta.

– Hogy nem teszik föl, nem jelenti még, hogy a kérdés ne volna kérdés – vont vállat Berg.

– Talán – tűnődött el Köves – jobban megérteném, amit mond, ha megismerhetném, amit ír.

– Ugyan, hogyan ismerhetné meg?! – szólt erre Berg, a tépettségében is már-már kérkedő árnyalatú mosollyal.

– Tudnék rá megoldást – óvatoskodott Köves. – Felolvashatná – bökte ki azután, és indítványát hosszabb csend követte.

– Az igazat megvallva – szólalt meg végül Berg –, éppen erre készültem, amikor becsöngetett. Ugyanis – és habozni látszott – …ugyanis – folytatta azután mégis – elkészült egy egység és én… nos, mit érdekel engem, hogy maga mit tart erről!… én szeretem hangosan kipróbálni a dikciót. De arra nem készültem – tette hozzá –, hogy hallgatóm is legyen…

– Talán pedig úgy természetesebb – vélekedett Köves.

– Hogy érti ezt? – értetlenkedett ezúttal Berg.

– Úgy, hogy ha már ír – próbált magyarázkodni Köves –, akkor természetes, hogy… Szóval – mosolyodott el, tele hetyke biztatással –, természetes, hogy a művésznek közönsége legyen…

De hibázhatott, úgy látszik, mert Berg arca elborult, mintha biztatásával inkább a kedvét szegte volna.

– Az a természetes ösztön, hogy az ember művész, egyáltalán nem természetes többé – mormolta. Köves erre nem felelt, Berg pedig bizonyos apró műveletekbe fogott az asztalán, mely műveleteknek Köves nem mindegyikét ismerte fel, egészében azonban mégis felismerte: előkészületek történnek a felolvasáshoz, így hát továbbra is hallgatott. Végre Berg szólalt meg, ám még korántsem azért, hogy olvasson:

– Akar egy minyont? – kérdezte csak, szokatlan mód kissé lámpalázasan remegő hangon, mogorván.

– Köszönöm – utasította vissza Köves –, csak az előbb reggeliztem.

Akkor vívódni látszott, végül csupán egy korty vizet vett magához, majd, többé ügyet sem vetve Kövesre, zengő hangján tagoltan, jól érthetően belefogott a felolvasásba, kezdve a mindjárt némiképp meghökkentő, mondhatni mellbevágó címen:

Az írás, Hölgyeim és Uraim, a különös és megmagyarázhatatlan vágy, hogy életünk élményének formát és kifejezést adjunk, vonzó, de veszélyes csábítás. Életünk álmatag titkát amúgy sem fejthetjük meg; akkor már jobb szerényen hallgatni és csendesen félreállni. Mégis, valami előrekényszerít, ki a közfigyelem rivaldafényébe, és mohó ripacsként igyekszünk zsebre vágni egy kis tetszést és némi megértést. Ugyan mit változtat ez azon, ami megtörtént, és aminek még be kell következnie?

Talán számíthatok szíves egyetértésükre, amikor ilyen gondolatokkal vezetem be könyvemet, amely életem igaz történetét tartalmazza majd – mindenesetre egy érdekes és tanulságos élet hiteles történetét. Persze minden élet igaz és tanulságos. Ám nem minden életnek adatik meg, hogy átgondolt elemzéssel és anyagának általánosító elmélyítésével a világ elé tárják. Én ugyanis így fogok szólni életemről – így határoztam el már a meddő napokban, amikor az írás ötlete, mondhatnám: kényszere először merült föl bennem, bár még tiltakoztam a kísértés ellen és viaskodtam vele. Egy álló hét telt el így, egy értékes, visszahozhatatlan hét – most, hogy már végérvényesen elszántam magam, kezdem becsülni az időt, amelyből pedig oly kevéssel rendelkezem. Ez a hét – alkalmasint a múlt hét, mivel ma hétfő van – az elhatározás hete volt tehát, és vajúdásaival mozgalmas változatosságot lopott életembe. De munkámhoz talán szükségem is volt az élénk tétovázások és a belső izgalmak e hetére, mely kiemelt az utóbbi hónapok, az utóbbi évek egykedvűségéből; és az írás ellen való belső ellenkezésem talán természetes védekező ösztön volt csupán, az a vágy, hogy megóvjam biztonságos és a maga módján kényelmes lelki tartásomat a kifejezés ostromától, amely – úgyszólván kedvem ellenére – arra szorít, hogy mindent élénken és frissen, magas érzésbeli hőfokon szemléljek, és – elevenebben a valóságnál – újra átéljem, ami egyszer már megtörtént. Ez az, amire fentebb azt mondottam, hogy vonzó és veszedelmes csábítás.

És mégis, lám, belefogok. Kicsit úgy érzem magam, mintha újra kezdenék mindent, jóllehet nem haladhatok, csak a már egyszer végigjárt úton, az újrakezdés izgalmával, de a változtathatatlanság beletörődésével – írásom különben nem tarthatna igényt a megtörtént és az így történt, tehát a valóság erkölcsi fedezetére, hanem éppoly felelőtlen csapongás lenne, mint akármelyik regény. Meg kell azonban mondanom: az önérzetes dac, amit épp a dolgok változtathatatlansága ébreszt bennem, sokkal többet jelent nékem annál, semhogy akár csak egyetlen pillanatig is komolyan latolgatnám életem másféle lehetőségét. Nem, semmi kedvem ahhoz, hogy változtassak a bevégzett dolgokon – s a henyének tűnő kifejezés ezúttal nagyon is pontos: mert éppenséggel kedvem nincs hozzá. Nem mintha oly sok örömet nyújtana a visszapillantás: életem nem örömteli, de elintézett és megoldott, sőt példaszerűen megoldott élet. Olyan élet, amelyről érdemes beszélni – én legalábbis így érzem, noha a végső döntés joga szükségképpen az Olvasóé. Mert – Hölgyeim és Uraim – ahhoz, hogy életünkről szólhassunk, tudnunk kell méltányolni sorsunkat, gyermeki odaadással elámulni a pálya fölött, amit befutottunk. Könyvem ennek az ámulásnak a gyümölcse, az elfogatásom és letartóztatásom nyugodt hónapjai alatt visszanyert gyermeki csodálkozásé afölött, ami az életem volt, s ami most, fogságom ködösen melankolikus idején oly idegenszerű varázzsal hat rám. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Fohászkodjunk hát neki.

Talán nem szükséges, hogy közelebbi dátumot jelöljek meg; mindenesetre ősz van, az eget alkalmasint szürke fellegek borítják, amint azt a látóhatárnak az a csekélyke négyszöge mutatja, amit szobácskámból, helyesebben és pontosabban szólva: cellám, büntetőkamrám kicsiny ablakából beláthatok, s ez az ólmos derengés kitűnően illik merengő lelkiállapotomhoz. Abban a kedvező helyzetben vagyok, hogy nem kell, mi több: egyenesen tilos kilépnem az utcára, hiszen éppen ezért vagyok ide bezárva, gondosan szigorú őrizet mellett, amely jótékonyan – noha büntető szándékkal – leveszi vállamról a felelősséget sorsom további alakulásáért. A magam részéről legalábbis így fogom fel jelenlegi életformámat és mélyen fájlalnám, ha ezt elvetemültségem rovására írnák, azzal a konok elfogultsággal és sajnálatos értetlenséggel, ami oly szomorúan jellemző a világra.

Így tehát, hogy jótékony szigorral elválasztottak a világtól – a csapadékos időjárást sosem állhattam és különösen a szél, az az átható, nyirkos szél, amely huzatos városunk egyik átka a többi közt, mindig nyomottá és ingerlékennyé tett –, kellemesen temperált cellámban a külső hatások zavaró ingere nélkül, szabadon áldozhatok annak az időtöltésemnek, hogy egyet s mást a papírra vessek, amit éppen jónak és szükségesnek találok – üdítő ellenhatásaként a jegyzőkönyves kihallgatásoknak és bírói tárgyalásoknak, ahol csak arra felelhetek, amit kérdeznek tőlem és kizárólag abban a megvilágításban mutatkozhatom, amit rám kényszerítenek. Hiúság – fogják mondani Önök, és persze igazuk is lesz, meg nem is, mint általában. Mert véleményem szerint, aki mellesleg a szellem és a műveltség embere vagyok, sőt talán nem is mellesleg, hiszen világi pályafutásom lezárulása után íme, visszatérek a szellemi foglalatossághoz: véleményem szerint tehát mindenkor figyelmet érdemel, aki teljesebb fényben kíván megmutatkozni, kiegészítendő a világ róla – mindig egyoldalúan – kialakított képét, és az ilyen törekvést nem lehet egyszerűen egy feddő szóval elintézni és elvakultan semmibe venni. Mindenesetre örvendetes, hogy van még időm és alkalmam is, hogy áldozzak ennek a késői és bizonyára meglepő igényemnek – és ez a civilizált börtönök előnyeire utal, szemben a mi börtöneinkkel, melyeknek úgyszólván kizárólag hátrányaik voltak.

Előre is elnézésüket kell kérnem, ha a továbbiak folyamán egy kissé szeszélyesen közelítem meg a saját képmásomat, időnként elvegyítve a szükségesnek látott eszmefuttatásokkal, amelyek végül is a képmásomhoz tartoznak, mert noha a szellem és a műveltség embere, ám nem irodalmár vagyok, legalábbis gyakorló értelemben nem. Nincs más hátra, mint hogy természetadta tehetségemre, szabatos formaérzékemre és az életjelenségek iránti különös érzékenységemre, egyszóval a velem született és az elsajátított kultúrámra hagyatkozzam. És ez nem is kevés: mert – ha, mint mondom, irodalmár nem vagyok is – az efféle vallomások, önéletírások terén nagyszerű példák állnak a kezdő előtt, felvilágosodottabb, sőt a felvilágosodás korának lenyűgöző példái, vagy akár a nagy vezeklőké és hitvallóké is, mely példákat ha túlszárnyalni nem is, de árnyalatos pontosságukból, hősies őszinteségükből, mindig tanulságra törekvő, örvendetes igyekezetükből bátorságot meríteni mindenesetre hivatottnak érzem magam.

Jogukban áll, hogy e magasztos példák említésekor helytelenítően csóválják a fejüket, hogy megrójanak vakmerő tapintatlanságomért és szomorúan jellemzőnek tartsák rám az arcátlan gátlástalanságot, amivel kapcsolatot merészelek teremteni a fent említett áldásos szellemekkel, én, egy börtöntöltelék, mint eddigi előadásomból kiderült; hát még ha tudnák, hogy valójában ki is vagyok, noha könyvem címében már utaltam rá. És ha mindehhez még a nevemet is ismernék, ezt a méltán hírhedetté vált nevet, amelyet az alábbi bekezdések egyikében az Olvasó elé tárok majd! Mit sem hozhatnék fel mentségemre az ilyen szemrehányások ellenében, csak keserűen könyvelhetném el ismét, hogy a világ nagyobb súlyt helyez erkölcsi képzetei rendíthetetlenségére, mint az igazság befogadására; hogy több érzéket tanúsít az elítélés, mint a megítélés iránt, s ahelyett hogy a mélyére nézne a dolgoknak, jobbnak látja azokat néhány bevált közhellyel elintézni. Lám, én, aki 30 000 ember halálával terhelten állok majd a bíróság elé, képes vagyok túlemelkedni sorsomon, s kellemes meglepetésemre – nyilván a világ meglepetésére is – érzek még annyi felelős érdeklődést az élet iránt, hogy végnapjaimat, utolsó óráimat se restelljem moralizálással eltölteni – vallják be, eléggé rátermetten és nem is éppen ügyetlenül. S ha nem is kívánhatom, hogy meggyőződésük ellenére mindenekfölött a moralistát tiszteljék bennem, legalább álljanak meg e jelenség előtt annyi bámulattal, amennyit megérdemel. Mert íme, sajátos pályámon is képes voltam megőrizni eredeti, a neveltetésemen, a lelki-szellemi kultúrámon alapuló meggyőződésemet, mintha mi sem történt volna, azaz mintha mindaz, ami történt, csak úgy mellékesen, a teljes figyelmem és odaadásom, sőt voltaképpen a beleegyezésem nélkül történt volna, egyes-egyedül annak a felismerésnek a kényszeréből, hogy nem szegülhetek ellen a rám rótt kötelességnek, a rendnek, a magasabb helyről kijelölt elhivatásomnak, ha ez még oly sajnálatos ellentétben állt is felfogásommal és hajlamaimmal.

Elhinnék-e, hogy ez a tény, amelynek közlésével valószínűleg csupán az általános elszörnyedés és felháborodás újabb zsivaját zúdítom a fejemre, ahelyett hogy kissé több együttérzésre tudtam volna hangolni Önöket magam iránt (ami mellesleg nem célom; egyáltalán nincs célom Önökkel): elhiszik-e, hogy ez a tény a legkevésbé az én szememben örvendetes, és hogy sokkal több keserűségben részesít, terhes töprengéssel sújt, semhogy csendes elégtétellel örvendhetnék a természetem ilyen állhatatosságának? Higgyék el, mindent elkövettem, sajátos pályámon minden alkalmat megragadtam annak érdekében, hogy eldurvuljak, hogy állatian érzéketlenné, ősien-tompulttá váljak – sajnos, nem sikerült. Lelki kultúrám ehhez túlságosan magas, szellemem túlságosan kiművelt, és a rombolás, amit azokban végbevittek, s amihez később, az alkalmazkodás kényszeréből – és talán némi kíváncsiságból, megismerésvágyból is – a magam erejével is hozzájárultam, végeredményben nem tudta elpusztítani jellemem alapvető meghatározottságát; s e jellem végül is, értelmesen kiegyezve a körülményekkel, csupán a látszatnak engedett – noha e látszat alkalmasint förtelmesen összekeveredett a valósággal. Most hát itt állok – pontosabban, ülök – mindennek terhes következményeivel, és egyre sürgetőbben vesz erőt rajtam az igény, hogy a látszatvalóságot, azaz tetteimet kiegészítve teljesebb képet nyújtsak magamról, ez a – szerintem – rendkívül figyelemre méltó igény, amelyet fentebb Önök hiúságnak neveztek, de amelyről mégiscsak el kell ismerniök, hogy a hiúságnak a társadalmilag legüdvösebb formája.

És ezzel elérkeztem az Önök helytelenítő fejcsóválásához és szűkkeblű fenntartásaihoz. Bátorkodom ugyanis megkérdezni: vajon egyik ember kitárulkozásának – aki megjárta az élet bizonyos mélységeit, s ennek tanulságait minden hivalkodás nélkül kész a világ rendelkezésére bocsátani – miért kellene alacsonyabb értéket tulajdonítaniuk a másikénál, aki ártalmatlanabb szélsőségekben mozgott, föltéve, hogy az előbbi is ugyanannak az erkölcsiségnek a síkján fogja fel és értelmezi az életét, s van benne annyi emberi merészség és vidám alkotóerő, hogy kapcsolatot teremtsen az általánossal – még ha formai és művészi tekintetben több kívánnivalót hagy is maga után, a kellő gyakorlat és az elegendő idő hiányában? Mégis, Önök éppen az erkölcs nevében tiltakoznak a meghallgatásom ellen, mint aki eljátszottam az ehhez való jogomat, mint akit nem meghallgatni, csupán kihallgatni lehet, mint aki méltatlan vagyok együttérzésükre és mint aki nem szolgálhatok semmiféle hasznos újdonsággal, önébresztő tanulsággal. Mert talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a nagy vallomások iránti érdeklődésüket nem annyira a szélsőségesen különös, az elvadultan egyéni vonzza, hanem inkább a legvégletesebb szélsőségben is megnyilvánuló közös, az általános, ami Önökre is vonatkozik, s amit boldogan fedeznek fel például egy érzékeny lelkű, a kifejezés képességével és élénk képzelettel megáldott, de máskülönben kifogástalan úriember szavaiban, akit naggyá tett a tehetsége és az ártalmatlansága s aki, kölcsönös egymásra ismerésükben, a magukról szőtt ábrándjaikat élvezetesen kielégíti. Velem viszont semmi szín alatt sem óhajtanának közösködni; legszívesebben holmi fenevadnak látnának, különös vadállatnak, mindenesetre olyan valakinek, aki az Önök természetétől teljesen idegen, akihez semmi közük sem lehet az eleven kapcsolatok síkján, s megnyugvásukat lelik abban, hogy a tetteim teremtette látszatvalóság tökéletesen rászolgál az ilyen föltevésekre, mert korántsem kíváncsiak a teljesebb valóságra – megértem ezt a törekvésüket, mégis bátorkodom azzal a felvilágosítással szolgálni, hogy nem egyéb ez önáltatásnál, amely nem méltó Önökhöz. S most, hogy szerényen, de határozottan bejelentem jogomat ember voltomhoz, közömet az általánoshoz, most hallani sem akarnak rólam, az erkölcs nevében elfordítják tőlem a tekintetüket, nehogy akár csak a legcsekélyebb megértésre, együttérzésre kényszerítsem Önöket magam iránt – azaz: nehogy akár csak a legcsekélyebb mértékben is önmagukra ismerjenek bennem.

Azt hiszem, most már tisztán látok: Önök félnek a vallomásaimtól. Ez azonban engem nem érdekel, és nemhogy hátráltatna, hanem éppenséggel izgat és ösztökél. Ismerem ezt a félelmet, amit már puszta megjelenésünk, csizmás, öves és pisztolyos, rémületesen ellenállhatatlan megjelenésünk is kiváltott az emberekből, s amelybe – akaratuk ellenére – valami émelygős, viszolygó gyönyör is vegyült, éppen, mert akaratuk ellenére való volt – ó, ismerem én ezt az érzést, amely pályafutásomon elindított, s amelyet azután, mintegy bosszúból önmagamért, folytonosan növekvő szenvedéllyel hajszoltam, remegve a vágytól, hogy más is átélje, hogy mást is leigázzon, élesen a lelkükbe marjon és felszítsa benne a parázna szabadságot, azt a gyűlöletes, lelket roncsoló gyönyört, amit félelmükben átélnek: mondom, ismerem ezt a félelmet, amit ezúttal nem erőszakosan valóságos, hanem mágikus megjelenésem, azaz magamnak a szavak, a nyelv által való megjelenítése útján kívánok átplántálni Önökbe, erkölcsi tanulságként.

És ez az a pont, ahol érzem, határozottan érzem, hogy célkitűzésemben nincs miért pirulnom a fent említett áldásos szellemek előtt; hogy kitárulkozásom az áldásosság tekintetében miben sem marad alatta ezekének, föltéve, hogy lesz bátorságuk az én szélsőségesen és elvadultan egyéni pályám kiteregetése során felismerni, ami bennem az Önök számára áldásos. Ez pedig mindenekelőtt az, hogy pályámat én jártam meg, és nem Önök.

Érzem, hogy ez a megfogalmazás egy kissé homályos és félreértésekre adhat alkalmat, hogy azután egyenesen kihívja a tudatos félreértésüket. Világosan kell beszélnem, mint mindazoknak, akiknek céljuk, hogy megküzdjenek a világnak a kíméletlen igazságokkal szemben tanúsított makacs ellenállásával. De miért is köntörfalaznék? Áldásosságom éppen a kíméletlenségemben rejlik – rejlik, amíg kíméletlenül a felszínre nem hozom –, kíméletlenségemben, amelyben mindnyájan megleljük számításunkat, mint a későbbiekben látni fogják. Mit is akartam hát mondani? Semmi egyebet, mint hogy szélsőségesen elvadult sorsomban Önöknek a megváltásukat kell felismerniök, amennyiben az az Önök sorsa is lehetett volna, s amennyiben azt én nem Önök ellenére, hanem Önök helyett éltem végig.

Most, midőn kimondtam e szavakat – először magamban kimondtam, majd leírtam és azután tetszéssel, hangosan ismét kimondtam, amit az Olvasónak is ajánlanék –, hallatlan izgalom vesz rajtam erőt, mert érzem, hogy a bennem zavarosan kavargó gondolatok és indulatok lényegét sikerült végre megragadnom; sőt a sorsom lényegét, a lényegét annak az érzésnek, amely pályámat alapvetően megszabta, amely oly fogékonnyá tett környező világom akarata iránt, s amely annyira jellemző a világgal fennálló titkosan-bensőséges kapcsolatomra. Nos, az előző bekezdésem utolsó mondatát ez a különös érzékenységem mondatta ki velem. Igen: amikor elhatározó tettemet – az első gyilkos tettet, amely azután visszavonhatatlan választásnak bizonyult, csak azért, mert megtörtént és mert megtörténhetett, vagyis lehetőség nyílt rá, és tulajdonképpen semmi másra nem nyílt lehetőség: amikor tehát elhatározó tettemet a külső kényszer nyomására elkövettem, e külső kényszer – mint a későbbi cselekmény során meglátják majd – egyáltalán nem is volt jelen; mindössze egyszerűen felhalmozódott bennem, belső kényszerré vált, azaz visszatért eredeti formájához. Mert a külső kényszer másodlagos csupán, nem egyéb, mint a valódi akarat kivetülése, amely valóra válik, ha a való kedvez neki. S az olyan külső kényszer laza szálait, amelyek nem valódi akarat kötelékei, könnyűszerrel téphetné szét a világ. De nem, a világ semmit sem tett; fojtott izgalommal várta az eseményeket, látni akarta, mi történik, hogy azután elborzadjon tőle – önmagától borzadt el. S amikor pályámon elindultam, s azt következetesen végigjártam, nem történt más, mint hogy rendkívüli fogékonyságommal megértettem a világ akaratát, az Önök akaratát – ha úgy tetszik, a lelkiismeretük ellenére fogant akaratukat –, s tetteim, pályám valóságával megváltottam és visszaadtam a lelkiismeretüket. Önök azonban – a világra jellemző következetlenséggel – hallani sem akarnak erről, és minél jobban felismerik a köztünk fennálló kapcsolat elevenségét, azt annál jobban tagadják majd, engem pedig annál gyűlöletesebbnek fognak látni. Én viszont nem tágítok; és mint karmester, aki a koncert után széles gesztussal a zenekarra mutat, jelezve, hogy a siker forrása a közös erőfeszítésben keresendő, így mutatok én is Önökre – de persze azért Önök tudni fogják, hogy voltaképpen nekem kell tapsolniok, azaz engem kell felakasztaniuk.

De önmagában véve ez így rendjén is volna; a játékban ezt a szerepet szánták nekem, amit, ha nem is minden húzódozás nélkül és nem is éppen jószívvel, de magamra vállaltam, mivel – a már említettek folytán – kifinomult érzékem van a szertartásos játékok iránt; és nincs vád, amely jobban lesújtana, mint ha az ilyen kényes játékok elrontójának neveznének, amire, úgy érzem, teljesítményem után nem lesz okuk. Csak egy valami ellen berzenkedem: hogy azt az erkölcsi nyugalmat, amelyről minden szavammal tanúbizonyságot teszek, a romlottságom rovására próbálják írni, holott nem egyéb az valódi lelki békénél.

Már hallom a kérdésüket: Hogyan? Csak nem akarja itt valaki egy olyan pálya dicséretét zengeni, amely oly szembeszökő módon dacolt a közmegegyezésekkel és oly kicsapongóan elrugaszkodott a világtól, hogy a bíróság ítélőszéke előtt ér véget? Márpedig éppen ez a szándékom. Mert ha nem tenném, félrevezetném az Olvasót, aki különben sosem értené meg a különös kegyelmet, amelyben részem van.

Igen, kegyelmet mondtam. Mert kegyelem, ha valaki megnyugvással tekinthet vissza életére – kiégetten és fáradtan, végtelenül fáradtan ugyan, de megnyugvással – és már önmagában véve is győzelem. Meg kell ugyanis vallanom, hogy amennyire elszomorít, épp annyira mulattat is a világnak az a részint együgyűségből, részint célzatos elfogultságból fakadó törekvése, hogy pályámat kudarcként értelmezze, kudarcként, elsősorban gyakorlati-erkölcsi értelemben, s hogy e felfogását megpróbálja fontoskodó lármával rám kényszeríteni. Egyúttal valami sóvár vágyat is érzek ebben a tolakodó kísérletben; valami sürgető, de alapjában gyámoltalan könyörgést, mintha rajtam, izgalommal és aggodalommal várt szavaimon múlna, hogy a világnak visszaadjam eszményeiben való gyermekes hitét. Egyetlen kérdésen fordul itt meg minden, s ebben a világ most, tőle szokatlanul finom megkülönböztető képességet tanúsít: éspedig azon, hogy vajon bűnösnek érzem-e magam. Mert, hogy bűnös vagyok, eldöntötték már, különben nem lennék ide bezárva, kitéve a kihallgatások zaklatásainak. De itt nem ez a fontos – és legnagyobb ámulatomra azok, akik vállalkoztak arra, hogy a bíráim legyenek, ugyancsak jó nyomon járnak, amikor különbséget tesznek bűn és bűntudat között. Mert az ítélet erkölcsi értelme, az a felszabadító hatás, amelyre minden ítélet igényt formál, ha úgy véli, hogy az erkölcsiség talaján áll, egyedül rajtam múlik, rajtam áll vagy bukik, azon, hogy bűntudatommal megpecsételjem, átszellemítsem és eszmei rangra emeljem. Mennyi részvéttel, mennyi szánalommal – és mennyi megvetéssel tekintek a világ e sajnálatos követelményére, mely csupán azt fejezi ki, hogy mennyire ingatag talajon áll is az erkölcsi egyensúlya!

A játékrontó tehát nem én vagyok: Önök a játékrontók. Önök, akik eltaszítanak maguktól, akik hallani sem akarnak a közöttünk fennálló hallgatag egyezségről, akik finnyásan az orrukat fintorgatják e lehetőség hallatán; amikor sorsomat, amelyet közös megegyezéssel alakítottunk azzá, amivé lett, most csakis mint szélsőségesen elvadult egyénit óhajtják látni, aminek semmi köze a közöshöz és amin a legjobb volna mihamarább túladni és a kötelező összeborzadás után gyorsan elfelejteni.

Be kell látniuk: kötelességem tiltakozni az ilyen hamis megoldás ellen – kötelességem, egyfelől önébresztő, emberbaráti kíméletlenségből, másfelől méltóságom megóvása érdekében, méltóságoménak, amely nem tűrheti, hogy ilyen álnokul kijátsszák az olcsó lelki megnyugvás érdekében.

Ha hajlandók mélyebben magukba pillantani, megértenek majd engem. Mert – Hölgyeim és Uraim! – mi itt a világban reménytelenül összezárattunk egymással, sanyarú bajtársiasságban; minden, ami történik, akkora jelentőséggel bír, hogy mi már nem tudjuk szétfoszlatni, semmissé tenni, egymás elől eltagadni. Vállalnunk kell egymást és történeteinket – és még a legvégletesebb esetben sem marad számunkra más, mint hogy azt fontolgassuk: az adott helyzetben hogyan úszhatnánk meg még a lehető legenyhébben viselt dolgainkat. S ha így fogják fel mindazt, amit alant majd elbeszélek Önöknek, mindkét fél: Önök és magam is megtalálhatjuk számításainkat – habár végeredményben igazán nem tudom, hogy e tekintetben Önöknek lesz-e könnyebb dolguk, akik sorsom terhével tovább élnek majd, vagy nekem, akit a körükből való várható eltávolításommal jótékonyan felmentenek a további élet alól. Mindenesetre megnyugvásomat lelem a gondolatban, hogy művelődési igényű önéletírásom ilyenformán egyúttal a sorsomért állt édes bosszú is a világon, mely megengedte, eltűrte, tehát kívánta ezt a sorsot – mondom, édes bosszú; s nem utolsósorban éppen ezért igyekeztem oly gondosan előkészíteni lelkeiket, hogy fogékonnyá tegyem őket e bosszú iránt.”

Berg az asztalra ejtette az utolsó papírlapot is kezéből és fölnézett Kövesre, aki most helyzetet változtatott recsegő, kényelmetlen székén – a felolvasás alatt moccanni sem mert –, s várakozásteljes, feszült hangon kérdezte:

– És?… – mint aki nem tart igényt pihenőre, inkább az azonnali folytatást várná.

Berg azonban kissé széttárta a karját:

– Vége – mosolygott.

– Hogyan?! – hökkent meg Köves: – Hiszen még el sem kezdődött!

– Hogy pontosak legyünk: a bevezetést hallotta – világosította föl Berg. – Idáig jutottam el, a többi még hátra van.

– Vagyis minden! – Köves csalódottnak, ha éppenséggel nem bosszúsnak látszott. – Eddig csak papolást hallottam, egy csomó állítást, amit vagy elhiszek, vagy nem, mert… – keresgélte a szót Köves, és, úgy látszik, nem hiába járta ki Sziklai kemény iskoláját; – …mert nem támasztja alá semmi cselekmény! – fogalmazta meg végre a kifogását, amit mondott, nem volt éppen kíméletes, Berg mintha egy pillanatig el is komorodott volna, de talán beláthatta, hogy Köves türelmetlenségét alapjában a tetszés vagy legalábbis az érdeklődés táplálhatja. – Legalább mesélje el, hogy mi történik a cselekmény során – háborgott tovább Köves. – Egyáltalán, ki ez az ember? Kiről vette a mintát?

– Kiről vehetném, ha tőlem idegen lenne? – viszonozta kérdését kérdéssel Berg.

– Azt akarja mondani – hitetlenkedett Köves –, hogy ez az ember maga?

– Mondjuk, hogy az egyik lehetőségem – felelte Berg. – A kegyelem egyik lehetséges útja.

– És milyen út lehetséges még? – akarta tudni Köves.

– Az áldozaté – hangzott a válasz.

– És még?… – faggatta Köves.

Amire azonban Berg ezt felelte:

– Itt csupán ez a két út adatik. – Kis szünet támadt, Berg keze tétován, akár egy vak mozdulata, a minyonok felé tapogatózott, rátalált a zöldre, megfogta, majd visszatette és inkább a csokoládészínűt emelte föl, de mindjárt visszaejtette azt is, gyorsan, eltökélten, mintha feledésből előbukkant fogadalomnak engedelmeskedne.

– És az írás? – szólalt meg most újra Köves: – Írni nem kegyelem?

– Nem – Berg magas hangja kurta vakkantásként csattant.

– Hát micsoda?

– Késlekedés. Kibúvó. Kerülgetés – sorolta Berg. – A kegyelem megválasztásának – persze lehetetlen – elodázása.

– Akkor hát – kérdezte Köves – maga hóhér vagy áldozat?

– Mind a kettő – válaszolta Berg, kissé türelmetlen hangon, mint akinek már régóta ismeretes dolgokról kell felvilágosítást adnia. Tekintete végigpásztázta az asztalt, míg meg nem akadt egy cédulán, amelyet most kiemelt a papirosok közül: – „Talán – olvasta róla – jó volna fölváltva áldozatnak és hóhérnak lenni”. – Berg letette kezéből a cédulát és ismét Kövesre pillantott: – Így szól az írás, és én ennek a beteljesítője vagyok – mondta.

– Milyen írás ez? – érdekelte Kövest. – Maga írta?

– Nem – felelte Berg. – Amikor ezt írták, még nem jött el az idő. Az idő – és érces hangján megzengette a szót, mintha nem kimondaná, hanem énekelné –, az idő most van itt.

Elhallgatott, hátát a cserépkályhának vetette, két karját, talán hogy ne mozdulhassanak, a mellén összefonta, fejét lehajtotta. Kicsit később ugyanígy szólalt meg ismét, leszegett fejjel, mintha nem is Köveshez beszélne, ahogyan tette már egyszer, amikor a Déltengerekben megismerkedtek:

– Sokáig az ember fölösleges volt, de szabad. Rajta állt, hogy bekönyörögje magát a szükségszerűségbe, vagyis a kegyelembe, hiszen – mint már mondottam – a kettő ugyanaz. Most azonban – emelte föl a hangját – az ember csak fölösleges, és fölöslegességét egyedül a szolgálattal válthatja meg.

– Milyen szolgálattal? – kérdezte Köves, a kis idő elteltével, amelyet mintegy illendőnek tartott.

– A rend szolgálatával – emelte rá Berg ismét a feszélyező tekintetét.

– Miféle rendével? – Köves kissé bátortalanul tette fel az újabb kérdést – attól tartott, Berg még idő előtt megelégelheti a beszélgetést –, ám mégsem mulaszthatta el, hogy esetleg megtudjon valamit.

De megérkezett a válasz, ha érezhetően némi bosszúság színezte is:

– Ez teljesen közömbös, elég, hogy rend. – Berg megint keresgélt, és ezúttal egy irkalapot vett kézbe. – Íme – mondta közben –, néhány szó, ami a bevezetésből kimaradt, de még föltétlenül beillesztendő valahová a műbe – s azzal olvasni kezdett: – „Mert, Hölgyeim és Uraim, az élet követelményei hovatovább túllépik az ember erkölcsi teljesítőképessége határait, s higgyék el, hogy csakis a rend, a követelmények lenyűgöző rendszerré foglalása válthatja meg az embert…”

Hanem, úgy látszott, most Kövest hagyta el a türelme:

– Folyton olyan szavakat használ – és meg sem várta, míg Berg leereszti a hangját –, amelyeket egyébként sohasem hallok. „Erkölcsi teljesítőképesség”! – kiáltott fel. – Mit ért erkölcsön?

– A bűn iránti érzéket – felelte Berg.

– Bűn! – indulatoskodott tovább Köves. – Mi a bűn?

– Az ember – mondta Berg, hűvös kis mosollyal.

– Az ember! – visszhangozta Köves. – Mi a bűne az embernek?

– Hogy vádolják – mondta Berg.

– De mivel vádolják? – makacskodott Köves.

– Azzal, hogy bűnös.

– De miből áll a bűne? – Köves csak nem tágított.

– Abból, hogy vádolják – és, noha ezzel a végére értek a körnek, Köves úgy kiáltott fel, mintha mégis ki lehetne törni belőle:

– De mire jó ez?!

– Micsoda? – kérdezte Berg.

– Hogy vádolják az embert! – és Berg húsos ajkai körül ismét megjelent hideg és vértelen mosolya:

– Hogy megérttessék vele a fölöslegességét, és hogy megértve fölöslegességét, ínségében a kegyelemre áhítozzék.

– Értem – hallgatott el egy időre Köves, bár a válasszal, úgy tűnt, korántsem békélt meg.

Azután hirtelen ezt kérdezte:

– Létezik egy másik világ is, azon kívül, amelyben mi élünk?

– Hogy létezhetne?! – Berg valósággal megbántottnak látszott. – Nem szabad léteznie – tette hozzá aztán, szigorúan, mintha megtiltaná.

– Miért nem? – érdekelte Kövest.

– Mert az beteljesítené a kifosztottságunkat. Még a fölöslegességünket is fölöslegessé tenné.

– Akkor – tette most fel a kérdést Köves – kihez beszél mindvégig a maga „hóhéra”? – és ezúttal alighanem az elevenére tapinthatott Bergnek, mert csak hosszú s láthatóan nehéz vívódás után szánta rá magát a válaszra:

– Ha úgy látszik is, hogy írás közben létrejön egy másik világ, az csakis a műfaj átkozott követelményei miatt látszik úgy, a játék átkozott követelménye miatt, az irónia átkozott követelménye miatt… És látszani is csak azért látszhat úgy, mert az a másik világ nem létezik – mondta végül.

– De a reményeinkben mégiscsak léteznie kell – hangzott Köves halk ellenvetése.

– Nem létezhet, mert nincs miben reménykednünk – vágta rá azon nyomban Berg.

– És maga mégis ír – kétkedett Köves.

– Mit akar mondani ezzel? – kérdezte Berg.

– Hogy mégiscsak reménykedik – állította Köves.

– Tehát – és Berg szája körül most halvány, megbántott mosoly jelent meg – csalással vádol?

– Túl szűkre vonja a határokat – igyekezett Köves megkerülni az egyenes választ. – Valami – tétovázott – hiányzik az építményéből…

– Igen – Berg tekintetében gúny villant –, tudom, hogy mit fog most mondani: az élet.

– Pontosan – helyeselt Köves. – Rendről beszél, és összetéveszti az élettel.

– A rend – szólt Berg – a terep, a küzdőtér, ahol az élet lezajlik.

– Talán; de mégsem maga az élet – vetette ellen Köves. – Száműzi a véletlent és minden más esélyt…

– Esélyt? – álmélkodott Berg. – Mire gondol? – mosolygott, mint gyermekeken mosolyog az ember.

– Nem tudom – feszengett Köves, és valószínűleg csakugyan nem tudta, noha beszélgetésük egy réges-régi beszélgetésre emlékeztette őt, amit valaki mással folytatott, az ideérkezése, úgyszólván az élete hajnalán, és amelynek során hasonlóképpen érvelt: úgy látszik, nem sokat tanult azóta. – Úgy beszél – szólalt meg azután, tehetetlenségében, ám egyúttal az igaza tudatában is talán egy kevéssé ingerülten –, mintha mindnyájan benne rekedtünk volna a kátyúban, miközben, ahogy észreveszem, maga szépen mégiscsak kimászott valahogyan.

– Kemény szavak – hökkent meg Berg. – Szolgáltasson bizonyítékokat – követelte aztán, komoran.

De úgy tetszett, Köves nem él a lehetőséggel:

– Mi az a… – kérdezte eltűnődő arccal – az az elhatározó, első tett, amit, ha jól emlékszem, a hőse elkövet, a külső kényszer nyomására ugyan, mégis úgy, hogy ez a külső kényszer akkor éppen nincs is jelen?

– Igen – rezzent fel a mintegy máshol járó gondolatai közül Berg –, ez döntő, mondhatnám vegytiszta mozzanat a konstrukcióban. De hogy mi ez a tett, még nem tudom pontosan, ezt majd – legyintett – ki kell még találnom.

– Akkor – kíváncsiskodott Köves – honnan tudja, hogy egyáltalán elköveti?

– El kell követnie, hiszen mondom, hogy készen áll a konstrukció – türelmetlenkedett Berg. – A kezdet és a vég biztos, csak a köztük ívelő utat nem látom még egész világosan.

– Igen – bólintott Köves –, és ez az út maga az élet. – Azután, mosolyogva s mintha csak most venné észre, megjegyezte: – Friss minyonjai vannak.

– Láthatja – szólt Berg, valahogyan fojtott hangon és a tekintetét valósággal a Kövesébe vájva –, igyekszem tartózkodni az élvezetüktől.

– Hogyne – sietett elismerni Köves –, látom.

S azután egyszerre csak azon kapta magát, hogy ezt kérdezi:

– És a szeretet… – s egy pillanatra elakadt, mintha most, hogy túljutott rajta, maga is hökkenten nézne vissza e saját száján kibukott szóra, akár egy átugorhatatlannak hitt akadályra: – a szeretet nem kegyelem? – tette föl azután mégiscsak a kérdést.

Hanem úgy látszott, ezúttal valami titkos határt sérthetett meg, mert Berg arcán most olyan indulatok viharzottak, hogy Köves valósággal megijedt.

– Mi közöm hozzá?! – zendült föl a hangja, és csaknem felugrott az asztala mögül. – Ha kegyelem is, nem az enyém, én legföljebb az áldozata vagyok… Igen – folytatta –, eltűrnek, így, ahogy vagyok – hiszen látja, hogy milyen vagyok –, és a gondoskodás révén, sőt ürügyén, nos, bátran mondhatom: zsarnokoskodnak fölöttem, noha ez bizonyára szenvedésként életik át…

– Miért szenvedésként? – Köves első rémületénél, hogy Berget ennyire kihozta a sodrából, a kíváncsisága, úgy látszik, mégis erősebbnek bizonyult.

– Mert a zsarnok mindig szenved – hogy kifejtheti érveit, mintha némileg lecsillapítani látszott volna Berget. – Szenved – folytatta –, egyrészt önmagától, másrészt a teljesíthetetlen becsvágyától: minthogy maradéktalanul sosem uralkodhat másokon – ez ugyanis lehetetlen, hiszen mindig akad egy végső, egy bevehetetlen menedék, ha más nem, hát a téboly vagy a halál –, így végül önmaga ellen fordul. Tudja, néha azt gondolom, hogy a mártír a legtökéletesebb zsarnok. Legalábbis ez a zsarnokság legtisztább formája, amely előtt mindenki meghajol…

Kis ideig töprengeni látszott: – Ó – kiáltott fel azután váratlanul, ijesztően, s kifejező hangjában annyi panasz zengett, hogy Kövesnek, úgyszólván szeméremből és tiszteletből mintegy, le kellett előtte hajtania a fejét –, milyen rettenetes is ez! A szeretetre, igen, szerettetni vágyunk, de mennyire megaláz ugyanakkor! Micsoda győzelem a szeretet! Micsoda zsarnokság! És micsoda rabszolgaság!… Örökké marja a lelkiismeretet, akár a legvéresebb bűntett gyalázata… – Az első, ijesztő kiáltás után Berg hangja mind lejjebb ereszkedett, az utolsó szavakat Köves már alig-alig értette, s Berg még azután is suttogott valamit, amit pedig már egyáltalán nem hallott. Némi idő elteltével, amikor már nem tetszhetett udvariatlanságnak, Köves óvatosan felállt, megjegyezte, hogy igen fáradt, alig aludt valamit az éjjel – ami végeredményben csakugyan igaz volt, amiként a kimerültségét sem csupán merő kifogásból tette szóvá –, így hát kénytelen elbúcsúzni; Berg úgy pillantott fel rá, mintha csak most venné észre, hogy még mindig itt van. Azután felállt ő is, szokatlan nyájassággal – ami Kövest zavarba is ejtette, mert némiképp olyan volt, mintha Bergben valami megpattant s ettől ő maga valahogy összébb roskadt volna, ráadásul anélkül hogy észrevenné, mindössze csak valami feszélyező félénkség, mondhatni alázat költözött az arcára – az ajtóig kísérte Kövest, s ott, aligha teljesen világos kifejezését adva a gondolatának – ha gondolatai ugyan Kövesen és a neki szánt szavain jártak –ezt mondta:

– Máskor is szívesen állok a rendelkezésére – s azzal Köves, tagadhatatlan megkönnyebbülésére, újra kint volt, előbb a lépcsőházban, majd odalent az utcán. Gyalog indult hazafelé – a friss levegő nem árthat, otthon pedig végre alszik majd egy nagyot: ha már felmondtak neki, legalább kiélvezi a visszanyert szabadság előnyeit –, és úgy látszik, hogy az esze még mindig a Berggel folytatott beszélgetésén járhatott, mert a ház közelébe érve már csupán azt vette észre, hogy izgatott tolongás kellős közepébe csöppent. Főként öregembereken, asszonyokon, betegeken – dologtalan vagy kimustrált ráérőkön – kellett áttörnie, hogy a kapuhoz elérjen, a körötte röpdöső szavakból épp csak annyi jutott el hozzá, amennyi már sehogy el nem kerülhette: „a csillárra”, „kötélvég”, „be kellett törni az ajtót”, „szörnyűség”, „önkezével”, „a hivatalba telefonáltak érte” – hallotta, miközben, már a ház elé érve, észrevette, hogy a kapu előtt sötét, szögletes, csukott autó várakozik, majd két ember lépett ki a házból, sapkában s valami meghatározhatatlan egyenruhában, a hordágyon, amelyet most a kocsi hátulsó ajtaján a raktérbe becsúsztattak, valami lepedőfélével tetőtől talpig leborított alak feküdt, ami belőle a vászon alól kidomborodott, nem volt nagyobb egy, körülbelül kamasznyi fiútestnél. S ebben a pillanatban szinte valószerűtlenül éles, szabálytalanul szakadozott sikoltozás tépte fel az előbb, mintegy varázsütésre beállott hirtelen csendet, majd Weigandné jelent meg a kapualjban, Kövesnek – persze csak a kimerültsége, no meg a meglepődése mutathatta ebben a képtelen színezetben –, de úgy tűnt, mintha nem is maga Weigandné, hanem valami vagy valaki más üvöltene az ő torkából, és mozgatná a fejét meg karjait, egy idegen lény, amely most költözött belé és amelynek az asszony, döbbent és értetlen kiszolgáltatottsággal, teljesen átengedi magát: a felfoghatatlan fájdalom.

Nyolcadik fejezet

Egy szép napon Köves újra felbukkant a Déltengerekben – hosszú, hosszú ideje nem járt már ott: Köves katona volt, még annak idején, ugyanazzal a postával, amellyel a minisztériumi felmondása, jött meg a felszólítás is, hogy elmaradt szolgálatának letöltését tüstént kezdje meg, azután Kövest magába szippantotta, elnyelte a szolgálat, mígnem maga is megelégelte s egy reggel – épp a napiparancs felolvasásának ünnepélyes perceiben –, egy széket és két bajtársát is csaknem feldöntve, döngő robajjal végigvágódott a padlón, a következő napokban sem volt hajlandó magához térni, hiába fenyítették, büntették, beszéltek a lelkére és pellengérezték ki, így azután végül kórházba került, orvosok gyanakvó arca vette körül, keresztkérdéseket intéztek hozzá, a vérét vették, a végtagjait kopogtatták, tűt döftek a hátgerincébe, és amikor Köves már-már a leleplezéstől és a vele járó, aligha ígéretes következményektől tartott, nagy hirtelen és igencsak kurtán-furcsán, úgyhogy Kövesnek szinte a csodálkozásra sem maradt ideje, holott lett volna min és miért, mégiscsak elbocsátották, mert egy vizsgálat kimutatta, hogy az egyik combja közel két centiméterrel vékonyabb a másiknál s így, bár Köves nem tud róla, de valószínűleg izomsorvadása van – Sziklai arca valósággal darabkákra hasadozott a nevetéstől, amikor Köves az esetet elmondta neki:

– Alig várták, öregem, hogy megszabadulhassanak tőled! – ütött a kérdéses combjára Kövesnek, és az ügye ilyen szerencsés kimenetelét „kizárólag a változásokkal” tudta magyarázni.

– Miféle változásokkal? – csodálkozott Köves, aki persze miről sem volt értesülve, hiszen az utóbbi időkben őt merően más dolgok foglalkoztatták.

Ám Sziklai sem mutatkozott sokkal tájékozottabbnak nála:

– Lehet azt tudni?! – vetette mintegy Köves szemére a tapintatlanságát, Köves oly rég hallotta már ezt a kérdést, hogy – először, amióta a kórházból, a katonaságtól elbocsátották – már-már olyan érzés fogta el, mint aki hazatalált.

– Mindenesetre más szelek fújnak – folytatta Sziklai, félig fölemelkedve a székéről és kutatón nézve szét a kávéházi teremben, mintha keresne valakit. – Odanézz csak – bökött csakhamar egy távoli asztal felé a fejével –: ismered azt az uraságot, aki ott az asztalfőn trónol? –, a mutatott irányban Köves idősödő, testes férfit pillantott meg, ezt az előreugró állat, ezt az erőteljes, más körülmények közt talán parancsolóan ható orrot alighanem csakugyan látta már valahol, mégis meg kellett várnia, amíg Sziklai felvilágosítja:

– Hát már meg sem ismered nagy hatalmú főszerkesztőnket? – és a hirtelen ráeszméléssel Kövest valósággal elárasztották egy réges-régi korszak távoli, immár úgyszólván megbocsátóan derűs emlékké oldódott keservei – most már Köves a két zömök, kopaszkás embert is felismerni vélte, akik a főszerkesztő két oldalán ültek: mintha a gyárbeli egyforma emberek lennének, persze Köves korántsem volt ebben biztos, az asztal távol állott, a félhomályos helyiségben minden esélye megvolt a tévedésre.

– Felmondtak neki – mosolygott Sziklai.

– Felmondtak?… – hökkent meg Köves.

– Fel bizony: ilyen idők járják mostanában – helyezkedett a székén ismét kényelembe Sziklai. Őt magát is megkeresték – mesélte aztán –, felajánlották neki, hogy térjen vissza az újsághoz, méghozzá rovatvezetőként, mert kiderült, hogy amit annak idején tettek vele, az nem csupán a joggal, de a józan ésszel is szöges ellentétben állott, hiszen Sziklai a lap egyik legkiválóbb munkatársa volt.

– Kicsit későn ébredtek rá – vonogatta a vállát Sziklai –: bolond lennék visszamenni újságírónak, amikor ilyen ragyogóan berendezkedtem a tűzoltóéknál. – Kövest viszont, sietett hozzátenni, bizonyára visszavennék, ő, Sziklai, máris tett bizonyos lépéseket ennek érdekében, és…

Hanem Köves úgy mozdult meg a székén, mint akit hirtelen késszúrás ért:

– Nem megyek vissza a laphoz! – tiltakozott, mintha rossz álmok gyötörnék.

– Talán – érdeklődött Sziklai – van már valami más állásod?

– Nem megyek állásba! – jelentette ki Köves, olyan eltökélten és hűvös idegenséggel, mintha nem is a saját nevében, hanem talán valaki másnak a megbízásából nyilatkozna, akinek sokkal fontosabb, sokkal égetőbb elfoglaltságai akadtak, semhogy holmi állásban vesztegethetné pótolhatatlan idejét.

– És miből akarsz megélni? – kíváncsiskodott Sziklai.

– Nem tudom – szólt Köves, ezúttal a komoly aggodalom hangján: úgy látszott, most eszmél csak kemény és véglegesnek tűnő elhatározására, mint hogyha azt nem is ő hozta, hanem valamely külső erő kényszerítette volna rá, a belőle adódó következtetések, e pillanatban így tetszett, őt magát még készületlenebbül érik talán, mint Sziklait, aki ezeket máris a gyakolat szemszögéből mérlegelte és úgy találta, Köves anélkül is megélhet, hogy állásba menne. Az újságnál, vélekedett, csak örülnek majd, ha Köves – úgymond – „nem lép fel igényekkel velük szemben”, ennek fejében nyilván felajánlják majd – és ebben neki, Sziklainak is „lesz pár szava” –, hogy „külső munkatársként” foglalkoztatják: ha Köves ügyes és szorgalmas, akár minden héten „elhelyezhet náluk egy cikket”.

– Ezenkívül – mosolygott Sziklai – természetesen a Tűzoltók Pódiuma is tárt karokkal vár, öregem – és elbeszélte a derülten álmélkodó Kövesnek, hogy mialatt Köves katonáskodott, ő, Sziklai „sem henyélt”. Ha ugyan lassan és korántsem minden nehézség nélkül is, de sikerült megértetnie „a főnökséggel”, hogy a saját, műkedvelő színtársulata helyett a tűzoltóság népszerűsítését sokkal hatásosabban, sokkal eredményesebben végezhetnék a mindenki által ismert, közszeretetben álló hivatásos színészek, amennyiben persze sikerülne őket rávenni, hogy tehetségüket, egy-egy estére legalább, a tűzoltóság szolgálatába állítsák. Mármost hivatásos színművészektől nem lehet elvárni, hogy „akármit eljátsszanak”: hivatásos írókat kell tehát megnyerni arra, hogy, miként a színészek, ők is a tűzoltóság rendelkezésére bocsássák képességeiket, és egy-egy műsoros estet, mintegy a tűzoltás problémaköréből vagy legalábbis azt valamiképpen érintve, a maguk hivatásos színvonalán, ügyesen, tragikumot-komikumot hatásosan elegyítve, összeállítsanak. Következőleg, lévén szó hivatásbeliekről, az őket megillető, szokásos tiszteletdíjról sem illik megfeledkezni, sőt – minthogy hajlandóságukat mégiscsak valami rendkívüli, mondhatni speciális feladatkör művelésére kell megnyerni – a szokásosat nem is ártana talán valamelyest megtetézni. Így jött létre a Tűzoltók Pódiuma, ez a kis, utazó színtársulat, amely városban, faluban egyaránt megfordul és minden második hónapban új műsort mutat be, a műsor általában „konferanszból” meg több-kevesebb „jelenetből” áll.

– A konferanszot mindig én írom – szögezte le Sziklai, kérlelhetetlen arckifejezéssel, mintha Köves netalán meg akarná tiltani neki –, a jelenetekből egyet mindig én írok, egyet főnököm, a parancsnokhelyettes… Merthogy mostanában ő is felfedezte magában az írót… Hiszen érted – kacsintott Kövesre: –… Egyet pedig ezentúl mindig te fogsz írni, sőt írhatunk még egyet mint társszerzők is, közös néven – persze mind a hármat együtt írjuk majd, öregem. – Így azután a jelenetekből meg az újságcikkekből Köves – ha kevéssel beéri – megélhet majd, amíg persze el nem készül a vígjáték, amikor amúgy is sikeres emberek lesznek, és soha többé nem gyötörheti őket az anyagi gond – buzdította Sziklai, és kezét a magasba lendítette, hogy az asztalukhoz kérje Alizt: alighanem virágos reményeiket akarta valami jobbféle itókával meglocsolni – hanem Aliz helyett most zsíros képű, lúdtalpas, pocakos pincér kacsázott hozzájuk, Aliz ugyanis, a Déltengerek valamennyi törzsvendégének legnagyobb keserűségére, egy szép napon eltűnt a kávéházból.

– Hova?… – hökkent meg Köves, ám ezt Sziklaitól, és később másoktól is hiába kérdezte. Egyik napról a másikra felmondott, eltűnt, a helyét azóta se töltötték be: nyilvánvalóan az a kétes, ellenszenves és hóbortos figura áll a dolgok hátterében, akit úgyszintén nem láttak azóta, és akire Aliz az idejét, a vonzalmát és alighanem a keresetét is méltatlanul pazarolja – körülbelül ennyit sikerült megtudnia, persze, ha alaposabban firtatta, nyomban kiderült, hogy minden csak föltevés, csupán egy bizonyos: hogy Aliz nincs többé a Déltengerekben.

Egy másik, egy régebben hiányzó, holott valaha annyira megszokott arc viszont most egyszerre, akár a Kövesé, felbukkant újra. Megváltozott ez az arc – ebben mindenki egyetértett –, megnyúlt és valahogy mégis összetöpörödött, kissé meg is vénült, de mégiscsak ugyanaz az arc volt, amely egy bizonytalan színű lepkenyakkendő fölött így is toronymagasból tekintett le a többiekre: Pici volt, a zongorista, és feltűnését, mint Köves csodálkozva észlelhette, korántsem osztatlan öröm, inkább valamelyes zavar fogadta. Felmorajlott a Déltengerek, ahogy sziklaszorosban felmorajlik a hirtelen hullámverés; így is mozdultak meg a hátak, a fejek, emelkedtek és lesüllyedtek, váltakozva, hullámzón, de – például a zenészek asztalától – csak néhányan álltak fel, hogy üdvözöljék, ők is inkább tétovázón, valamilyen óvatos, valamilyen ferde mosollyal arcukon, mások, mintha mi sem történt volna, folytatták a pillanatra félbeszakadt beszélgetésüket – kivált egy népesebb férfitársaság, tagjai mind fekete frakkot, a kabát alatt pedig a derekukon átkötött piros selyemkendőt viseltek: a Tangó vonószenekar voltak –, mígnem egyszerre csak megzörrent egy hátralökött szék, de olyan robajjal, mintha nem is szék lenne, hanem trónus, és a hóna alá nyúló, fürge kezek segítségével feltápászkodott belőle a Koronázatlan, vastag, kurta karjait szétcsapta és szuszogva, verejtékezve átölelte, pontosabban inkább a nyakába ugrott az elképedt muzsikusnak; és akármilyen különös látványt nyújtott is a két kövér ember – a kisebb meg az óriás – ölelkezése, a Déltengerek törzsvendégei mégis, mintegy valami ünnepélyes kinyilatkoztatást, engedélyt, sőt felhívást láthattak a Koronázatlan e tettében, mert mint valami jeladásra, most egyszerre csaknem mindannyian felpattantak, hogy a zongoristát ők is megöleljék, kezet rázzanak vele, de legalább, hogy a ruhája szegélyét megérinthessék, hogy kézről kézre adják, hogy ünnepeljék és a szenvedéseiről faggassák.

Később azután szűnni nem akaró, parázs viták középpontjává lett – Köves csak ámuldozott, hogy mennyi izgalom, indulat, határozott tárgyát nélkülöző szenvedély kavaroghatott, úgy látszik, eddig csak alaktalanul, akár a dohányfüst, a Déltengerekben, hogy most egyszerre mind Pici, a zongorista mintegy mágneses személye köré tömörüljön és ott gyűrűzzön, örvényként fortyogjon, heves összeszólalkozások, elkeseredett kifakadások, sőt homályos vádaskodások és alig leplezett, kölcsönös fenyegetőzések formájában. Megesett, hogy az érvek fogytán, vagy egyszerűen ráunva az érvelésre, tömör hangon már csak kurta jelszavakat kiáltoztak asztaltól asztalhoz – mert a zenészek immár két asztalra szakadtak: az egyiknél Pici pártfogói ültek, a másiknál ellenlábasaik, mindenek előtt persze a Tangó vonószenekar, ámbár akadtak, akik ma az egyik, holnap a másik asztalhoz ültek le, sőt, akik le sem ültek, hanem a két asztal közt szaladgáltak, tán választásra képtelenül, tán közvetítőn békítgetve vagy ellenkezőleg, tovább szítva az ellentéteket, ki tudná –, afféle ütemes jeligéket, mint például: „Zongorához Picivel!”, amelyre: „Nem tűrjük a zsarolást!” – érkezett válaszképpen, holott Pici nem akart a zongorához ülni, és így valójában zsarolásról sem lehetett szó, mint ez lassacskán, legalábbis Köves számára, kiviláglott. Az érdemi viták, a legsúlyosabb érvek persze a Koronázatlan asztalánál hangzottak el, Köves, aki csak foszlányokat hallott belőlük, úgy vette ki, arról van szó, hogy Pici, akit a mindenki által ismert – helyesebben, a senki által pontosan nem ismert, ám a mindenki előtt nyilvánvaló – változások folytán egyik napról a másikra hazaengedtek a földművesmunkáról, amelyre elhurcolták, mi több, elhurcoltatását egyszerre „minden jogalapot nélkülözőnek” minősítették, viszont állását – „a zongorát, amely mellől elhurcolták” – mégsem adták neki vissza: hogy tehát Pici érje-e be azzal, amit éppen szerezni tud, törődjön-e bele, hogy esetleg valami eldugott lebujban kell zongoráznia, vagy pedig megalkuvás nélkül kitartson-e amellett, hogy – „ha másképp nem, peres úton” – de vissza kell kapnia eredeti helyét is, amelyet jelenleg a Tangó vonószenekar bitorol.

Illetőleg, emelte föl figyelmeztetőleg a mutatóujját egy idősebb, bőrkabátos vásározó – a Koronázatlan kelmefestői, vásározói, fotográfusai meg mindenféle más foglalkoztatottjai közt ugyanis, mint ez most egyszerre kiderült, akadtak az eredeti foglalkozásukat mostanában persze nem gyakorló ügyvédek, jogászok is –, illetőleg, helyesbített tehát oktató mosollyal a bőrkabátos vásározó:

– Ne dobálózzunk, uraim, az elhamarkodott kifejezésekkel, a „bitorló” helyett fogadjuk el inkább… mondjuk: „a birtokviszonyt jelenleg élvező” megfogalmazást, mert ez tükrözi tárgyilagosan a tényeket –, amivel a Tangó vonószenekar vezetője, egy égő szemű, az olajos, fekete haját fénylőn a halántékára tapasztó férfi is nyomban egyetértett. A Tangó vonószenekar – fejtegette égő szemekkel, csontos, sárga, nyilván a vonóshangszer formálta lapát alakú és tövig levágott körmű ujjaival a levegőt kaszabolva –, és állíthatja, hogy ebbeli nézetében a zenekar valamennyi tagja osztozik vele, természetesen csak örül, hogy véget vetettek egy „zenész kolléga”, mégpedig „egy ilyen nagy tudású zenész kolléga” méltatlan meghurcoltatásainak; szabadjon azonban megkérdeznie, miért „ráncigálnak most elő bűnbaknak egy ártatlan zenekart” amelynek mindössze annyi a „vétke”, hogy igenis, „jogszerű szerződéses viszony köti” a mulatóhoz, amely viszonyt igenis, nem szándékozik felbontani, amíg az, „jogszerűen” le nem jár. Amelyre az a megjegyzés hangzott el, hogy ha a Tangó vonószenekar csakugyan ilyen nagyon örül egy művész, „egy, túlzás nélkül, nagy művész” visszanyert szabadságának, akkor a „jogszerű szerződéses viszony” folytonos hangoztatása helyett tekintse inkább „erkölcsi kötelességének”, hogy átengedi a helyét annak, akit ez a hely „valójában megillet”. Most azonban az általános zűrzavarból, ami e szavakra támadt, ismét kiemelkedett a mutatóujj, tulajdonosa, a koros vásározó pedig azt az észrevételt tette, hogy bár nem szeretné, ha őt bárki is olyan személynek tekintené, aki „közömbös az erkölcsi kérdéseket illetően”, másfelől mégsem lenne helyénvaló a vitát „kizárólag erkölcsi síkra” terelni, mert:

– Ne felejtsük el, uraim, hogy az „erkölcsi kötelesség” ugyan erkölcsi kötelesség, de bizony ezzel még nem válik jogi fogalommá – emlékeztette szellemes, finom mosollyal az asztaltársaságot.

De szavainak, úgy tűnt, nem lett sok foganatja, a vita menthetetlenül kizárólag erkölcsi síkra terelődött és csakis azon folytatódott, a „Pici szenvedéseire” való hivatkozással, a válaszképpen eleinte az „ártatlan zenekar”, valamint a „jogszerű szerződéses viszony” hangoztatásával, később azonban már a „zsarolás” viszontvádjával, s az ezt követő általános felzúdulás közepette Köves fülét a „bosszú” szó is megütötte – feszélyezett meghökkenésére alighanem a táskás szemű szaxofonos szájából, aki, mint ezt Köves némileg megrökönyödötten észrevette, a kék arcú s mindig pomádétól illatozó zenésszel együtt a leghangosabban kelt a zongorista védelmére, ama réges-régi, meglehetősen szerencsétlen beszélgetésüket, amikor tőlük Pici felől kérdezősködött, Köves most aligha merészelte volna föleleveníteni előttük, nem is akarta, persze.

Ám, hogy magának a zongoristának is van valamiféle, mégpedig mindenki másétól eltérő véleménye a saját ügyéről, azt Köves csak akkor tudta meg, amikor egyszer végre, egy késő esti órán – a kávéház már csaknem kiürült, csupán a szabadnapos zenészek, néhány javíthatatlan törzsvendég, no meg Köves lézengett még a helyiségben, Sziklai ma hiányzott a Déltengerekből, a Tűzoltók Pódiuma éppen vidéki bemutatót tartott új műsorával – a muzsikus, kezében félig kiürült pohárka konyakkal, amire – jóval korábban még – a Koronázatlan hívta meg, Köves asztalához sétált, és megkérdezte tőle:

– Megengeded? – és, persze, Köves örömmel mutatott helyet a zenésznek, akit – ötlött az eszébe – tulajdonképpen hosszú napok óta nem is látott már a kávéházban, holott a körötte dúló szenvedélyek épp ezekben a napokban viharzottak a legádázabbul, mintha vitáik tárgyának távolléte a vitázókat nemcsak hogy nem zavarná, de azt úgyszólván egyenesen a feltételéül tekintenék a róla folytatott vitáik zavartalanságának.

– Mit tudnak ezek?! – mondta most a zongorista Kövesnek, elnézően megvető mosollyal, fejével határozatlanul körülmutatva a helyiség csaknem üres asztalai közt, és elbeszélte neki, hogy paraszti munkát végeztettek vele. Krumplit kapált, disznót etetett. – Olyankor keltem, amikor azelőtt ágyba kerültem… Mesélhetnék, de minek? – folytatta. – Jó fizikumom van, kibírtam. – Később a parancsnokságon megtudták, hogy hivatásos zenész: akkor fölrendelték a parancsnokok, hogy játsszon valamit. Először egy hegedűt kerítettek neki – a parancsnok kedvenc hangszere, hegedűn akarta hallgatni szeretett nótáit –, és valósággal megharagudtak rá, amiért ő ezt a hangszert nem tudta kezelni, még azt is kétségbe vonták, lehet-e zenész egyáltalán, aki hegedülni nem tud. Végül szereztek egy zongorát is – valójában egy lehangolódott pianínót –, azon kellett játszania. Jutalmul egy-egy adag külön élelmet és némi kivételezést kapott, no meg töltögették bele a savanyú vinkót, amitől a parancsnokok berúgtak. Később a tanyai bálokon is játszhatott, még az is megesett, hogy valami vándor malacbandát kellett kísérnie, amely közben az ócska hegedűit meg tárogatóit nyaggatta – el lehet képzelni. Százszor is elátkozta magát, hogy bevallotta: zenész – akkor már tisztább munka volt a disznókat etetni.

– És most kezdjek mindent elölről?… – a zongorista tétován, kétkedőn mosolygott. – Valamikor – merengett el –, ha megesett, hogy két napig nem játszhattam, már bizsergetett, már viszketett, de úgy, hogy szinte kibújtam a bőrömből. Most?… Akár ne is lássak zongorát. Kiégtem, pajtás. Itt – és behajlított középső ujja hegyével óvatosan, szinte befelé fülelve megkocogtatta a mellét, akár egy zárt kaput, amelyen immár huzamosabb ideje hasztalan kér bebocsáttatást –, itt belül nincs többé zene… –, és Köves hiába biztatta: ha kipiheni magát, ha visszatér a rendes életéhez, meglátja, egyszerre a kedve is visszatér majd, a zenész kétkedve, bánatosan ingatta a fejét.

Egy másik eset is foglalkoztatta mostanában a Déltengerek törzsközönségét, ezt is széltében-hosszában vitatták egymás közt, de ezúttal inkább derűt, mintsem ellentéteket keltve. Köves Sziklaitól tudta meg, miért nem látja újabban a Pumpadúrt, s miért annyira ritkán a „transzcendenst”, akkor sem a szokott pálinkás poharai között, hanem nagyon is józanul, az eddigi ködösen ábrándos tekintete helyett éles, egy kissé kesernyés pillantással, mint akit hosszú álmából a kiábrándító valóság hirtelen felvert, s mindig sietősen, mindig csomagokkal, szatyrokkal megrakodva, ami ezelőtt sosem volt szokása.

– Süt, főz – nevetett Sziklai.

– Hogyhogy? – ámuldozott Köves, és Sziklai, aki – legalábbis „amíg a fejlemények nem vettek tragikus fordulatot” – mindent „első kézből” tudott – mégpedig magától a Pumpadúrtól, akit Sziklai a Tűzoltók Pódiumán újabban rendszeres fellépéshez juttatott –, elmesélte Kövesnek: most, hogy „kezdett jobban menni a sora”, a Pumpadúr kapta magát és megkérte a „transzcendens” kezét, a nő azon, hogy ő egy nemlétező világban a nemlétező felesége legyen egy nemlétező embernek, aki még csak nem is színész, hanem órás, órásnak pedig inkább öngyújtós, annyira felháborodott, hogy kijelentette, többé látni sem akarja a Pumpadúrt. Telt-múlt az idő, és a „transzcendens” hajthatatlannak mutatkozott, Sziklainak, aki „közvetíteni próbált”, kereken kijelentette: „egyszerűen nem érti, hogyan fajulhatott idáig a viszonyuk”; a Pumpadúr viszont azt panaszolta Sziklainak, hogy az asszony az ő „utolsó fellángolása”, és hogy ha nem nyeri el őt, akkor „nincs értelme az életének”. Végül levelet írt a nőnek, „csupán egyetlen, utolsó találkozót” kérve még tőle. A nő beleegyezett, megígérte, hogy adott időpontban meglátogatja, a Pumpadúr pedig ez alkalomra, mindenféle drótokból, valami savból meg közönséges lámpaelemből, összeeszkábált egy szerkezetet, amit a kabátja alatt szorosan a testére kötözött – a szerkezet ugyanis arra volt hivatott, hogy abban a pillanatban, amint egymást átölelik, felrobbanjon, és „mindkettőjükkel végezzen”. Mármost hiba csúszott-e a számításba, vagy a szerkezet nem volt tökéletes, esetleg mindkét tényező összejátszott: a „transzcendens” bontakozott-e ki hamarább az ölelésből, mint a Pumpadúr működésbe hozhatta volna a szerkezetet: az adag volt-e túl gyenge, vagy a kellő erejű detonációhoz hiányzott-e a Pumpadúr által számításba vett fojtás, „a két összetapadó test”: tény és való, a Pumpadúr egymaga szenvedte el a robbanást, amelynek így csupán némi mellkasi zúzódás, néhány égési seb, no meg a nagy ijedelem lett a következménye. A „transzcendens” tüstént futott orvosért, mentőkért, a Pumpadúrt, aki – mondta Sziklai – mint mindig, ezúttal is túljátszotta a szerepét és elájult, kórházba szállították, és noha sebei hamar begyógyultak, közben fölfedezték a gyomorbaját, a „transzcendens” pedig rendszeresen látogatja és hordja neki az élelmet, mivel az orvosok diétát írtak elő.

– Mi lesz ennek a vége? – derült Köves, Sziklai, úgyszintén nevetve:

– Attól tartok, ugyanaz, mint a vígjátékunknak: hepiend! – mondta, mert csakugyan: annyi viszontagság, megszakítás és újrakezdés után, a vígjáték immár kezdett végre alakot ölteni, a párbeszédeken Köves többnyire a Déltengerekben dolgozott, hogy legalább amikor vígjátékot ír, ne kísértse őt a gyász nyomasztó látványa, amelyben, a fia öngyilkossága óta, Weigandné szakadatlanul részeltette – az asszony szemei rég nem voltak már ama kristályos tavacskák, amilyennek azokat Köves egykor látta, most már az örök fagy kásás lepedéke borította őket, Köves fülét éjszakánként meg-megütötte a falakon is átszüremlő zokogás elfojtott nesze. Emellett Köves könnyebben is írta a vígjátékot a kávéházi zsivajban, mint a szobája magányában, ahol minduntalan az a veszély fenyegette, hogy elkalandozik és ellenőrizhetetlenné válik a figyelme: egész egyszerűen idegen szereplők tolakodtak a színpadra, például egy öregúr, a hóna alatt szorongatott kiskutyával, másik kezében a bőröndjével; vagy éppen a vígjáték bohókás, izgató, szeszélyes és imádnivaló leányalakján kellett volna törnie a fejét, ám hirtelen más leányok nyomakodtak a helyére, akiknek ő nem ezeket a tulajdonságait, legföljebb az ínségüket ismerte meg – a gyárbeli leány például, aki a rákbeteg néni halálát várta, és, ki tudná, várja talán még most is. Képek rémlettek föl benne, emlékek ólálkodtak körülötte, csupa olyan kép meg emlék, amelyeknek semmi keresnivalójuk egy vígjátékban, és amelyek – gondolta Köves – valószínűleg az eszébe sem jutnának már, ha nem merednének rá ezek az üres, fehér papírlapok, és ha nem kellene itt ülnie, velük szemtől szemben. És gyötrelmes álmaiban – újabban ugyanis Köves rosszul aludt, mi több, álmodott is – valamiféle hordalékként, mely folyton elmerül, majd makacsul minduntalan a felszínre bukkan megint, Köves egy szót vett ki olykor, a szót – bár sehová sem volt felírva –, mégis, szinte látta, valahogy úgy kezdődött, mint az ő neve, de hosszabb volt – „követelés”? „kötelesség”? –, ahogy jobban odanézett, nem is szó volt, hanem egy fuldokló hánykolódott a hullámok közt, Köves úgy érezte, utána kellene vetnie magát, hogy kimentse a sodrásból, mielőtt belefullad. Akkor meg egyszeriben valamilyen düh fogta el: „Miért pont én?!” – gondolta álmában, de hiába nézett körül, egyedül volt, szemközt a fuldoklóval. Már-már ugrott, habár tartott tőle, végzetes ugrás lesz, a fuldokló magával rántja őt az örvénybe – szerencsére még idején felébredt, ostoba álma kínos hangulata az egész napját megzavarta.

Valamelyik délután Köves magányos szobája asztalánál ült – nemrég könnyű, nyárvégi zivatar söpört át a városon, így Köves, mivel nem akart megázni, ma itthon látott neki a munkájának – és valószínűleg maga is azt hitte, épp azon tanakodik, hogy a Tűzoltók Pódiumának szállítandó jelenethez fogjon-e hozzá, az esedékes cikkét írja-e meg az újságnak vagy inkább a vígjátékot gördítse tovább, amikor egyszerre azon kapta magát, hogy keze már az alábbi sorokat – alighanem egy levélnek szánt írás kezdő sorait – rója:

„Újabban folyton magán jár az eszem. Pontosabban, nem is magán, hanem azon, amit felolvasott, még pontosabban, nem is azon, amit felolvasott, inkább…

De hiszen éppen erről akarok írni. Miért? Egyszerűen, mert olyan tapasztalatok birtokába jutottam, amelyek magának biztosan épp kapóra jönnek, én viszont mihez sem tudok kezdeni velük. Röviden: segíteni akarok magán, mert ne tagadja, hogy elakadt. Elhiszem én, hogy »készen áll a konstrukció«, de a »szellem és a műveltség embere«, meg 30.000 hulla közt még ott meredezik valami, lehet, hogy az is csak egy hulla, mindenesetre az első és így a legfontosabb, mert az a kérdés, hogy átléphető-e, vagy hogy netán áthághatatlan akadálynak mutatkozik végül. Igen, igen, az az elhatározó, első tett, amely azután »visszavonhatatlan választásnak bizonyul«, ha jól emlékszem, csak azért, mert megtörtént és mert megtörténhetett, sőt tulajdonképpen semmi más nem történhetett, és amely a külső kényszer nyomására történik ugyan, mégis úgy, hogy a külső kényszer akkor éppen nincs is jelen, csupán mint helyzeti tényező – ez utóbbit, engedelmével, már én fűzném hozzá. A tiszta segítő szándék vezet tehát, bár meglehet, egy kissé a tiltakozás is; igen, a tiltakozásnál jobb szót pillanatnyilag nem találok, habár nem tudom pontosan, hogy mi ellen tiltakozom. Meghajlok a tudása előtt, de – mint már annyiszor említettem – tudásából hiányzik az élet színe, amely többnyire szürkébe játszó. Lám, milyen pontosan látja a végleteket, de a végleteshez vezető egyszerű, szürke és képtelen indítéknál már elakad, mert az egyszerű, szürke és képtelen tettet, s az ahhoz elvezető egyszerű, szürke és képtelen utat elképzelni már nem tudja. Magunk közt szólva, nem is könnyű, sőt – meg merném kockáztatni – csaknem lehetetlen.

Hallgasson tehát ide.

Item, behívtak katonának. Vonakodva tettem eleget a behívóparancsnak, amiként az ember mindig is vonakodik betölteni személyes elrendeltetését, annál is inkább, minthogy azt többnyire föl sem ismeri. Minden lehető és lehetetlen kibúvó megfordult a fejemben, még az is, hogy valami magas helyről leugrom, úgy, hogy a lábamat törjem: egy barátom azonban – tűzoltótiszt az illető – felvilágosított, nincs értelme, mert akkor megvárják, amíg összeforr a törés, és azután visznek el katonának.

Mentem tehát, kábán és egykedvűen, mint vágóbarom megy a vágóhídra, és csakhamar azon kaptam magam, hogy már egyenruhába öltöztettek. Nem kívánhatja tőlem, hogy beszámoljak a kaszárnyaélet förtelmeiről, melyek felettébb ismertek ugyan, mégis újszerűen hatnak, ha a saját bőrünkön tapasztaljuk. Talán azt mondanám róla, hogy az egyedülvalóság teljes hiánya, sőt megtagadása, a testiség szakadatlan és felfokozott élményeivel párosulva. Hogy a személyiségünk megszűnik, ez nem igaz: inkább megsokszorozódik, ami persze nem nagy különbség. Egyébként, nem is csekély meglepetésemre, a fizikai teljesítmények terén remekül álltam a sarat – gyakran a szó szoros értelmében –, s ez idővel már-már bizonyos hiúsággal töltött el, mintha egyedülvalóságom megürült helyére mondjuk egy versenyló lelke költözött volna be, amely a fegyelmezések és a futtatások szüneteiben jó pihenőre lel a közös hálóteremben, a párolgó testmelegben, a komolytalanság és a számkivetettség feloldozó, kísértetiesen otthonos légkörében. Valamely ismeretlen vidéken állott a kaszárnyaváros, kietlen lapályon, ahol örökké fütyült a szél és örökké csengett a harangszó a távoli településekről; és jól emlékszem egy hajnalra, amikor, csajkával a kezemben, kávéért álltam sorba a konyha előtt a szabadban – éppen csak megvirradt még, az ég mocskosan, rongyosan lógott fölöttünk, alsóneműm, amelyben előzőleg a megafonokon keresztül elharsogott tornagyakorlatokat végeztem, az esőtől és az izzadtságtól vizesen tapadt a bőrömhöz – és az árpakávé, az ázott ruhák, a fülledt testek, a hajnali földek, az árnyékszékek meg valami határozatlan rothadás szagkeverékén egyszerre csak áttört hozzám egy emlék, de mintha nem az én emlékem lenne, hanem valaki másé, akit mintha már láttam volna egyszer valami hasonló helyzetben, valamikor rég, valahol máshol, messze, egy elmerült, mindenféle tilalmak szakadékain túl fekvő világban, homályosan és már alig-alig kivehetően, egy gyereket, egy fiút, akit egyszer elvittek, hogy meggyilkolják.

Ha megengedi, nem szolgálok további részletekkel.

Hanem micsoda szennyes álomra ocsúdok egyszerre? Egy szobában állok, egy íróasztalnál, amely mögött hájas testű, csapzott hajú, odvas fogú, mirigyes szemzacskós, kaján nézésű atyafi ül, egy őrnagy, és azt akarná, szerződjem véle a papirosalji aláírásommal, hogy a katonák központi börtönében börtönőr leszek.

No hiszen…

Mondom neki, mert ugyan mit mondhatnék?: – Nem vagyok alkalmas rá. – Mit gondol, mit felel az odvas vigyorú, a miriggyel döglelt, a pata lábú? – Senki sem születik börtönőrnek – ezt mondja, biztatóan. Meg hogy nézzem csak, mások is aláírták – mármint a többiek, a bajtársaim, merthogy az egész egységet efféle munkára szemelték ki. – De én a szellem és a műveltség embere vagyok – próbálkozom még egyszer (nem tudja véletlenül, miért pontosan ez jutott az eszembe?). Erre meg azt mondja: – Szereti a népet? –, és, kérdezem magától, ugyan mit felelhet erre, akinek kedves az élete, még ha történetesen nem is szeretné a népet, mert ugyan kiben lakozhat annyi szeretet, amennyi egy egész népre kiterjed, és elvégre a kurafi nem istennek akar szerződtetni, hanem börtönőrnek. – Igen – mondom hát. – Gyűlöli az ellenséget? – kérdezi másodjára, és hát megint csak mit felelhet erre az ember, egyenruhában, még ha ellenségnek színét se látja, és ha gyűlölni is legföljebb ezt az őrnagyot gyűlöli csupán, őt is csak átmenetileg, a megosztott figyelmű és feledésre mindig kész emberi természet szokása szerint. – Akkor itt írja alá! – mondja, és undorító, dohányfoltos, lapos körmű, rövid és hájas mutatóujjával a papirosra bök. És én átveszem tőle a tollat és aláírom, ott, ahol mutatja.

Gondolkodom, hogy miért. Akárhogy is gondolkodom, egyetlen valóságos okot látok csupán, az időt. Igen – és ezt maga talán furcsának találja majd, de csak mert, mondom, nem ismeri az élet színeit és nem tudja, hogy amit később olyannyira jelentős eseménynek látunk, először mindig az apró furcsaságok színezetében jelentkezik –, legfőként az idő miatt írtam alá. Végre is nem akadtam semmi nyomós érvre, és nem állhattam ott egy örökkévalóságon keresztül, kezemben a tollal. Mondhatná, hogy át se kellett volna vennem. Hát igen. De annyira valószerűtlennek tetszett az egész, hogy az aláírásomat sem éreztem valóságosabbnak. Hogy úgy mondjam, én magam teljesen kívül rekedtem a pillanaton: nem vettem részt benne, létezésem aludt bennem vagy megbénult, mindenesetre nem figyelmeztetett a döntés fontosságát jelző szorongásával. Aztán meg döntés volt ez egyáltalában, legalábbis az én döntésem? Hiszen a helyzetet sem én választottam, amelyben választanom kellett, mégpedig két olyan dolog közt, melyek egyikét sem akartam választani: sem börtönőr nem akartam lenni, persze, de azt sem akarhattam, hogy megbüntessenek, bár, igaz, ami igaz, büntetéssel senki sem fenyegetett; de hát azt már eleve odaképzeli az ember, és rendszerint aligha téved. Közrejátszott azután még néhány mellékes ok is: olyan a természetem, hogy jobban szeretek a kedvébe járni az embereknek, mint kötözködni velük, így hát némileg – ezt kell mondanom – az udvariasság is vezérelt; de tán még valamelyest a kíváncsiság is, hogy meglássam, milyen itt egy börtön, de úgy, hogy magam közben biztonságban legyek – láthatja, megannyi érvei a komolytalanság és a kísérteties otthonosság szellemének, amelyről szóltam már, s amit az egész környezetem sugallt.

Úgy beszélek, mintha mentegetőznék, holott csupán magát igazolom: hiszen a kegyelem útjára léptem, legalábbis, amit maga kegyelemnek nevez.

Nemsokára a börtönben találtam magam. Sosem felejtem el az első benyomásomat: tömör faajtók szegélyezte hűvös kőfolyosó, a fal mentén, ritkás távközökben, a hátuk mögé kulcsolt kezű emberek állnak, homlokukkal a falnak támaszkodva. Ruházatuk jelvény, öv és rangjelzés nélküli, kiszolgált katonaholmi. A folyosó két végén fegyveres őrszem ácsorog. Olykor egy-egy katona siet végig a folyosón, fényes csizmája, színes parolija, a farán himbálózó pisztolya, királyi közönye valóságos kihívás. Különben: időtlen idő és örök, fojtogató csend. És egy bizonyos szag, hiába keresek találóbb jelzőt: börtönszag.

Ide kerültem tehát, és csakhamar a kísérteties otthonosság érzésével néztem körül. Mi egyebet is tehettem volna? Óvakodom attól, hogy egyszerűnek tüntessem fel azt, ami pedig látszólag egyszerű – így például egyetlen szót sem fog hallani tőlem a megszokásról vagy bármi másról, ami a valóságot valóságnak tünteti fel, csupán azért, mert valóság; egyetlen pillanatig sem tekintettem természetesnek, hogy itt vagyok, másrészt egyetlen pillanat sem múlhatott el úgy, hogy természetesnek ne tekintsem, mert hiszen itt voltam. De hát nem csaptak azonnal fejbe: nem láttam kínzókamrákat, sem halálra éheztetett embereket. Az udvaron némely éjszakákon, igaz, kivégzések folytak – de ezeket részint nem láttam, részint a törvény leplébe burkolták őket: a bíróság által hozott halálos ítéleteket hajtják végre, punktum. Általában mindenre akadt magyarázat. Semmi sem haladta meg azokat a méreteket és arányokat, amelyeket még – úgy látszik – elfogadhattam. A katonák börtöne nem volt a börtönök legrosszabbika, rabjai közönséges vagy szolgálatbeli vétségekért elítéltek, vagy az ítéletükre várakozók voltak, nem úgy, mint „odaát”, ahogyan a vámosoknak a mienktől áthatolhatatlan fallal elválasztott börtönét emlegették nálunk, némileg sejtelmes arccal.

De hagyjuk: úgy hangzik ez, mintha a körülményeket akarnám leírni – vagyis megint csak mentegetőznék –, és mintha egyáltalán, a körülmények leírhatók lennének. Nem azok. Réges-rég beletörődtem már, hogy sosem fogom megtudni, hol élek és milyen törvények uralkodnak rajtam, s hogy egyedül a saját érzékszerveimre meg a legközvetlenebb tapasztalataimra vagyok rászorítva, ámbár még azok is csalókák, sőt talán a leginkább.

Mulatságos, de mindenek előtt ki kellett járnom egy iskolát, amolyan tanfolyamot, ahol – a társaimmal együtt – engem is a börtönőri teendőkre okítottak. Emlékszem a mosolyomra, amivel erre a tanfolyamra beültem: az elkárhozottak mosolya volt, azé, aki immár mindenre kész a szerződés szellemében, s csak ez a keserűen szemlélődő mosoly az egyetlen fenntartása még.

De nem az következett be, amit vártam. Mit is vártam? Pontosan nem tudtam – honnan is tudhattam volna? Lényegében valami olyasmit, hogy a fejemet, a lelkemet, de akár a testemet is a maguk agyafúrt módján – amiről persze megint csak aligha lehettek pontosabb elképzeléseim – munkába vegyék, hogy kioktassanak, megfélemlítsenek és azután valami nyers, vad és elvakult öntudatot verjenek belém, egyszóval, hogy sötét munkámra fölkészítsenek. Ehelyett azonban mit hallok? Sosem fogja elhinni: szakadatlanul csak a törvényről papolnak, jogokról meg kötelességekről, szabályzatokról, minősítésekről, eljárásmódokról, szolgálati útról, egészségügyi előírásokról és így tovább; s ne higgye ám, hogy álnokul, holmi kézdörzsölgető, förtelmes vigyorral – nem, nem, a legkomolyabb képpel, egyetlen félresiklott szó, egyetlen cinkos szemhunyorítás nélkül. Nem győztem álmélkodni: ez hát a módszerük? Rabok közé löknek, s azután magamra hagynak? Abban bíznak, hogy a puszta tennivalóim majd átformálnak, magukhoz idomítanak? Nos – gondoltam –, ha már engem szemeltek ki céljaikra – és, persze, hasztalan törtem a fejemet, miféle rejtelem irányíthatta e választást: valamilyen nevelői szándék-e netalán, vagy, és idővel ez tűnt szememben a legvalószínűbbnek, csupán a puszta, személytelen véletlen –, azt is tudniuk kell, mit várhatnak tőlem: hanem – ötlött fel bennem hirtelen – vajon én magam tudom-e?

Szóval féltem. Mint börtönőr, reszkettem a raboktól. Vagyis, reszkettem tőle, hogy börtönőri minőségben rabokkal kerüljek érintkezésbe. Márpedig ez elkerülhetetlennek tűnt, hiszen ezért raktak ide. Lidércnyomásos álomként fel-felrémlett bennem ama miriggyel döglelt, kénleheletű őrnagy kérdése, hogy gyűlölöm-e az ellenséget – ezerszer is elfogott a rettegés, hogy még holmi nyomorúságos hatalmat adnak a kezembe, így kényszerítenek, hogy adott szavamért – hányszor megbántam már! – a gyakorlatban is helytálljak. Mert én magam természetesen, vagy inkább azt mondanám, ösztönösen, abból indultam ki, hogy a rab csak rab, és a vétek csupán azokra leselkedik, akik a hatalmat gyakorolják fölöttük. Persze, a tanfolyamon akárhányszor is hallhattam, hogy a bíráskodás alapja a törvény, a foglyok tehát törvényszegők, akiket vétkeikért ítélt börtönbüntetésre a törvény. Láttam is, hogy egyik-másik botcsinálta börtönőr a társaim közt kapva kap az efféle érvelésen, mintha az a tény, hogy bűnösökkel állnak szemben, az ő dolgukat is tüstént megvilágítaná – a végső szükség tán még engem is rászorított, hogy megpróbálkozzam ezzel a módszerrel, de mindig tapasztalnom kellett, hogy ezen az úton én hasztalan kergetem a szerencsémet. Miért, miért nem, de a bíráskodás hajlama tökéletesen hiányzik belőlem, és éreznem kellett, hogy nincs e földön olyan vétek, amely – legalábbis az én szememben – kellőképpen igazolni tudná a börtönőri mesterséget.

Ezzel a meggyőződéssel álltam tehát szolgálatba börtönőrként egy börtönben.

De észrevehettek rajtam valamit, amit a kellő óvatossággal – vagy, ha úgy tetszik, gyávasággal – kétségkívül magam is siettem lépten-nyomon észrevétetni, mert végül olyan szolgálatra osztottak be, amely ellen kísérteties otthonosságom igazán semmi kivetnivalót sem találhatott. Tudja, a katonák börtönének hatemeletes szakadéka olyan szurdok, amelynek bugyrait fejtetőre állították: hatodik emelete zárt osztály volt, szürkére mázolt vasfallal elfalazva a lépcsőháztól, lakóit – nem úgy, mint a többi emeleten – darócba öltöztették vagy csíkos rabruhába, felügyeletüket – micsoda szerencse! – kizárólag az e célra beidomított néhány hétpróbás, hivatásos, vén altisztre bízták, akik, akár a pincebogarak, már csak a börtönhomályban érezték magukat otthon, no meg a közeli kocsmában. Azután, lefelé haladva, minden emelet veszít valamit az általános komorságból – a második már csak amolyan purgatórium, csupa munkára kijáró rab lakott itt, no meg a belső műhelyek: konyha, mosoda, szabászat, cipészet, a karbantartás kiváltságosai, szakácsok, fodrászok, különféle irodák rab írnokai, kényelmes cellájukban itt laktak a rab orvosok meg a gyógyszerész, itt volt a rendelő, a fodrászat, és innen nyílt a törvényépületbe, az ügyészekhez, a bírósághoz vezető átjáró folyosó, amit, így hallottam, a világ valamennyi börtönében a „sóhajok hídjának” neveznek.

Nos, ide osztottak be szolgálattételre, és mondhatom, nem kellett túlerőltetnem magam. Reggel átvettem az ügyeletet – napi munkám ezzel nagyjából véget is ért. A nagy zárkatermek jószerint mind üresek voltak, lakóik – ki-ki a maga munkahelyén – a dolgukat végezték. Este, inkább szolgálatkész lakáj, semmint mogorva börtönőr módján, ajtókat nyitogattam-csukogattam a munkájukból csoportosan hazaérkező raboknak, tán mondanom sem kell, hogy az úgyszólván kötelességszerű motozást mindannyiszor elmulasztva. Vacsora után beültem egy kis tereferére az orvosok cellájába, majd megszámoltam a rabokat, és a létszámot házitelefonon a kapuügyeletnek jelentettem, a takarodó után magam is végignyúltam vaságyamon és békésen aludtam a másnap reggeli ébresztőig, ha hagytak. Tudja, börtönünkben én voltam a jó börtönőr. Ha majd nagyon unja magát, kérjen meg egyszer, meséljek róla, hogy mi mindent tettem én a szegény rabokért. Ó, rengeteget, ha ez érdem. Némelyiknek még levelet is ki- meg becsempésztem – persze, csak a nagyon megbízhatóknak, mert ez már kockázatos vállalkozás. Napközben is ki-kidugtam az orromat a szobámból, hogy szemlét tartsak a „sóhajok hídján” teendő átkelés céljából a fal mentén várakozó rabok felett, és ha valamelyiken a csüggedtség, a kimerültség jeleit láttam, kiszólítottam, elvezettem az illemhelyre, hogy megmozdulhasson és legalább néhány percig pihenhessen; és, mi tagadás, igencsak élveztem ilyenkor a titokzatos gondviselés itteni helytartójának szerepét, aki egy rabot egyszerre csak – hipp-hopp! – a jótétemény csodájának éppoly váratlan, mint amilyen gyanúsan indokolatlan élményében részesít.

Így éltem hát, csupa panasszal a sorsom iránt, mely ide vetett, és ide vetettségemben mégis a lehető legkényelmesebben: huszonnégy óra szolgálat, huszonnégy óra szabad, és gondoltam, majd csak letelik a katonaidőm, és véget ér a szolgálat.

Visszatekintve, semmi magyarázatot nem találok erre a kísérteties otthonosságra. Ha megpróbálom felidézni, akár egy idegen ember életét látnám, akihez soha sem volt semmi közöm és akiről lehetőleg hallani sem szeretnék többé. Csak hát – ez a bökkenő – folyton mesélnek róla nekem, és aki beszél, én vagyok. Emlékszik az első társalgásunkra a Déltengerekben? Azt mondta akkor, az a kérdés, hogy mire alkalmas az ember. Igaza volt, most már én is látom, tényleg ez a kérdés, mégpedig úgy érzem, hogy szerfelett kínos kérdés.

Egy reggel, amikor átveszem a szolgálatot, azzal fogad kollégám, a másik börtönőr – fekete, tömzsi, kurta lábú, látszatra takaros emberke, akibe azonban beköltözött és, mint undok hüllő, szállást vert benne a börtönőri elhivatás –, hogy az egyik magánzárka foglya visszautasítja az ételt: magánzárkát ugyanis még e purgatóriumi emeleten is berendeztek néhányat, a főfolyosó két végéből nyíló mellékfolyosókban. Legföljebb, hogy itt nem tartós elkülönítésre – hát még netán fenyítésre! – használták őket, mint a magasabb bugyrokban, inkább csak a letartóztatásuk első napjait töltötték itt a boldogtalanok, míg át nem estek az első ügyészi kihallgatáson és aztán be nem sorolták őket a közösbe. Lakóik így sűrűn váltogatták egymást, mire megjegyeztem volna egy arcot, legközelebb másik nézett már rám, ha rányitottam, vagy ha – kénytelen-kelletlen – az ajtón lévő kémlelőnyíláson bekukucskáltam. Börtönőri teendőim közt tán ezt a gyalázatos eljárást volt a legnehezebb megszoknom – node ha én is panaszkodom, mit szóljon, akivel szemben alkalmazni kényszerültem? Legelőször – emlékszem, még csak a tanfolyamon készültem a mesterségre – valósággal rám kellett parancsolni, hogy megtegyem. A torkomban vert a szívem, annyira féltem a majd elém táruló látványtól. Végül más volt, mint amire számítottam, nem rettenetes, annál talán valamivel rosszabb: vigasztalan. A lyukon át egy cellát láttam, egy priccset, egy deszka nélküli vécékagylót, egy mosdót, no meg egy embert, akinek itt kell élnie. Később megpróbáltam úgy nézni ezt, mintha nem én nézném, hanem egy börtönőr – persze, hamar bele kellett törődnöm, hogy mindenképp úgy nézhetem csak, mint egy börtönőr, mégpedig mint olyan börtönőr, aki – sajnos – történetesen én vagyok. Sehogy se tudtam megbarátkozni ezzel az átkozott nyílással, amelyen keresztül bármikor, esetleg a számára legalkalmatlanabb pillanatban is meg lehetett lesni cellájában a rabot. Elmagyarázták persze: éppen arra való a kukucskáló, hogy a rabot megfigyeljék, ellenőrizzék, nem beteg-e, nem tesz-e kárt magában, vagy hogy netalán valamely tilalmas cselekedetén rajtakapják. Csakhogy én senkit sem akartam rajtakapni, és semmit sem akartam megfigyelni, ami viszolygást, visszatetszést kelthet bennem – egész egyszerűen tudni sem akartam, hogy mit csinál az ajtaja mögött egy ember, ha történetesen bezárják őt egy magányos cellába. Kitalálnom így sem volt nehéz, persze: fél és unatkozik, s bizonyos jelekből, melyek aztán, mintegy önkéntelenül, következtetéssé sűrűsödtek bennem, meghökkenésemre azt kellett észrevennem, hogy ha még a börtönőr sem nyitna be hozzájuk olykor, az, úgy látszik, némelyikükben csak beteljesítené a teljes magára hagyatottság érzését. Kieszeltem néhány kézenfekvő módszert: döngő léptekkel haladtam végig a folyosón, hallják, hogy érkezem (ami ellenkezett a szabályzattal; a majom pofájú főfoglár nemezből való talpakat húzott a csizmáira, így közelítette meg a zárkákat, akár egy hónapok óta koplaló hiéna); kopogtatás helyett hosszan matattam a kulccsal a vason, mintha nem találnék bele a zárba, mielőtt egy cellába benyitottam; s bár ezeken a szennyes célszerűséggel előállított ajtókon még egy amolyan lecsapható fedelű ablaknyílás is volt, amelyen keresztül a szerencsétleneknek az ételt beadták, én mindig kinyitottam az egész ajtót, hadd jusson be hozzájuk némi levegő, az edénycsörgés zsivaja, a dolgos sürgés-forgás némileg mégiscsak vidító látványa. Hiszen mondom: börtönünkben én voltam a jó börtönőr.

Szóval, hogy az egyik rab nem eszik, mondja ez a kurta lábú. Mondom neki, talán beteg. Dehogy beteg, valami disznóságban töri a fejét a disznó, mondja. Cöcö, mondom én, nem kell mindjárt… Jó, azt mondja, ő már jelentést tett az ügyről, a további fejleményekről pediglen én is tegyek majd jelentést, ellenkező esetben kénytelen lenne jelentést tenni, hogy elmulasztom a jelentéstételt. A kurva anyádba, mondom erre neki barátilag, menj a francba haza, most már én vagyok itt a szolgálattevő.

Így valahogy elbeszélgettünk tehát, aztán siettem elfeledkezni róla. Ám mit kell tapasztalnom? Tényleg nem akar enni. Se délben, sem este.

Megvárom a takarodót, s mikor aztán a börtönre ráereszkedik az éjszaka börtöncsendje – különös nyugalom ez, kivilágított, időtlen éj, a bugyrok örökléte, telve tompa, titokzatos, elfojtott, sziszegő és bugyborékoló, mintegy víz alatti neszekkel – megnyitom a magánzárkát, akár egy tüzelő sebet, némi homályos reményekkel. Hát miért…? – kezdem, így valahogyan, hosszú, vékony arcát nem is igen látom, mert hosszú, vékony szakáll fedi, amely hosszú, vékony, borzas hegyben végződik (majd megnyírják, amint innen a közösbe átrakják, gondoltam fölényes, börtönőri mélabúval). Foghegyről valami olyasmit vet oda nekem erre, hogy így kívánja a meggyőződése – a meggyőződés szóra határozottan emlékszem. Mi lenne az a meggyőződés? – kérdezem jóságos mosollyal, mert úgy éreztem én akkor, hogy nincs meggyőződés e földön, amit én meg ne cáfolhatnék. – Az, hogy ártatlan vagyok – kaffantja kurtán, és lám, ezt még csak cáfolnom sem kell: hiszen melyikünk nem ártatlan, és ugyan mit jelent ez?

Kimondtam ezt vagy csak gondoltam tán, nem is tudom. Mindenesetre beléptem hozzá a cellába, mintegy feladva minden börtönőri tartózkodásomat. De hamarosan látnom kellett, erőfeszítéseim tökéletesen hiábavalók: érveimre nem hallgatott, parancsomra meg sem moccant, még csak szólni se szólt többé egyetlen árva szót sem. Csak sötét, konok tekintete járkált egyre az arcomon, akár egy vak matató keze. Mint aki pillanatra sem hagyja magát elbódítani a csaló szótól, sarokba szorított állatként fürkészett, mely az első gyanús jelre kész a priccs alá menekülni vagy a lábaim közt kisurranni. Láttam, mindenre felkészült: ellenségének tekintett, még csak nem is az ellenségének – börtönőrnek, pribéknek, akivel nem disputálunk. Szeme égett, pofacsontjain két vörös folt gyulladt ki, már második napja nem evett… Beszéltem, beszéltem, s végül már magam sem tudtam, a megértés és megértetés világából hajthatatlanul száműző tekintete bosszant-e jobban, vagy ez a rám erőszakolt helyzet, amely lassacskán engem is foglyul ejt, bezár ebbe a cellába, együtt ezzel a rabbal, és egyszerre csak – mielőtt még elmenekülhetnék – ránk csukódik az idő és magával ránt az éjszaka.

– Tudod egyáltalán, hogy mi vár rád? – kérdezem tőle végül, mert szabály ide, szabály oda, rég áttértem már a tegezésre, de semmiképp se higgye ám, hogy megvetésből: nem, nem, csupán a felebaráti neheztelés vitt rá, hogy pontosan fogalmazzak.

– Nem eszel? – folytatom. – Csakhogy – nevetek fel, de korántsem örömömben – itt nem engedik meg neked ezt a fényűzést, éhezhetsz ugyan, de csak akkor, ha ők éheztetnek. És ha nem eszel, majd megetetnek – biztatom. – Bevisznek a rendelőszobába, ledugnak a gyomrodba egy csövet, miközben lehetőleg fölsebzik a nyelőcsövedet: láttam már ilyet – hazudom neki, habár bocsánatosan, mert hallottam ugyan az ilyen eljárásról, hogy azonban látványában is részesüljek, attól persze mindig óvakodtam. – És – folytatom – ha kiadod a szádon, beléd töltik az alfeleden. Vagy odaszíjaznak egy ágyra, tűket döfnek beléd, úgy nyomják szervezetedbe a táplálékot. És azt hiszed, hogy mindez csak úgy megtörténik veled? Valahogy olyanformán, mintha te magad ott sem lennél, vagyis a saját részvételed nélkül? És hogy az egészet megúszhatod mocsoktalanul? Tévedsz, de mennyire tévedsz! – kiáltok fel, és magam sem tudom tán, hogy a saját szavaim miféle emlékfoszlányokat tépnek föl bennem és miféle képeket rebbentenek föl a mélyből, mint romos ház pincéjéből, ha befütyül a szél. – Senki, akit megkínoznak – kiáltom –, senki sem maradhat mocsoktalan – ezt én jól tudom, ne kérdezd, honnan. Ártatlanságról többé nem beszélhetsz majd utána, legföljebb a fennmaradásról. És ha esetleg meg akarnál halni, az sincs engedélyezve. Azt hiszed, megszánnak? A hetedik halálból is visszahúznak, ne félj – meghalni itt csak az engedélyezett módon lehet: úgy, hogy ők ölnek meg.

Így beszéltem, és szavaimnak láthatóan nem volt semmi foganatja. – Hát ezt akarod? – szólalok meg újra. – Egyenesen felkínálkozol, hogy meggyalázzanak, nem látod?

És egyszerre csak az eszembe jut valami, nem is értem, hogyan nem gondoltam rá ez idáig; vagy lehetséges, hogy titkon mindvégig ez, és csakis ez vezérelt?

– Azonkívül – folytatom hát – magaddal együtt másokat is a gyalázatba rántasz: jelentést kell írnom rólad – szalad ki egyszerre a számon, mielőtt jobban is megfontolhatnám. – Mások ártatlanságára nem gondolsz?! – hallom a saját, szemrehányó hangom. – Én itt még soha, senkinek sem vétettem… – dadogom, és, börtönőr létemre, tán még könyörgőre is fognám egy rab előtt, ha valami meg nem állít. Mi is volt ez? Most jól nyissa ki a fülét – vagy a szemét –, mert a legfertelmesebbet, egyszersmind a legkézenfekvőbbet fogja itt hallhatni – illetve olvashatni –, mondhatnám, a pillanat géniusza bontott itt szárnyat. Nos hát: persze a szakálla sok mindent eltakart, de úgy vettem észre, mintha a fogoly arcán, legalábbis futólag, gúnyos mosoly suhant volna át.

Számtalanszor próbáltam már ezt a pillanatot józanul elemezni – szolgáljon mentségemül, hogy az elemzés is, a józanság is mindig a vesztemre ütött ki. Szeretnék úgy emlékezni, hogy feldühített ez a mosoly, hogy hirtelen haragra gerjedtem. Bárhogy erőlködöm is azonban, nem emlékszem rá, hogy indulat, kivált olyan indulat szállt volna meg, amely tisztánlátásomat elvehette vagy akárcsak meg is zavarhatta volna. Nem: undort éreztem csupán, hirtelen csüggedtséget, bosszúságot és újra csak undort, amelyben ez a börtönleheletű rab, akinek a számomra egyszerre olyannyira idegen nyomorával, az okok valamely ugyanennyire idegen sorozata folytán összezárt a pillanat, éppúgy benne foglaltatott, akárcsak én magam. Minden, minden a legegyszerűbb megoldás felé sodort, amennyiben persze megoldásnak tekinthetem, hogy ettől a pillanattól fejveszett sietséggel és a lehető legkönnyebben, úgy, ahogy épp adódik, szabaduljak. De ellenállást éreztem, konokul elzárkózó, sarokba szorított, oktalan ellenállást, amely felfoghatatlanul és igazságtalanul éppen velem mered szembe, aki csupán az értelem fényét akarom és kétségkívül igazam van; no meg – mintegy elvontan – érzékeltem még az összemérhetetlen erők különbségét, ami egy makacskodó fegyenc meg egy börtönőr közt fennáll, aki a könyökéig föltekert ujjú ingével, a mellét rézsútosan keresztező vállszíjával, a tomporán fityegő pisztolyával és a puha csizmaszárba begyűrt nadrágjával az önkény és a rettenet képe lehet, ha szeszélyes kedve úgy akarja.

Miért, miért nem, előrébb léptem. Egyetlen, apró kis lépés volt, mindjárt meg is álltam újra. A rab így is nyilván félreérthette – vagy, ahogy e pillanatban szívesebben hittem: félremagyarázhatta – a mozdulatot, mert azonnal hátrább rebbent. De nem sok hely volt, a lába rögtön beleakadt a priccsbe, így csak felsőtestét tudta hátrább vetni, így nézett szembe velem. És ekkor fölemeltem a kezemet és az arcába sújtottam egy védtelen rabnak, aki a priccsére roskadt, onnan nézett fel rám, nem minden rémület nélkül, mégis bizonyos elégtétellel, ha nem tévedek, sőt, úgy tűnt, valami rejtett kihívással.

Én azonban többé ügyet sem vetettem rá. Kihátráltam a cellából, remegő kezemmel nagy nehezen bezártam az ajtót, majd lassan, mintha az elvégeztetés gyászzenéjére menetelnék, a folyosón a szobám felé indultam. . . . . . . . . . . .

Ecce epistola, amint csak kívánhatja. A „vegytiszta tett” (ugye, jól emlékszem?), a soha nem gyógyuló seb.

Egyébként, ha úgy tetszik, ezzel akár meg is nyílhat az út a 30.000 hulla felé.

Csupán a rend és az összefüggés kedvéért mondom még el, hogy ami engem illet, másnap reggel, a napiparancs-hirdetés egy lélegzetelállítóan fennkölt percében, egyszerűen végigvágódtam a padlón, és azután heteken, hónapokon át, de még az álmaimban is, konokul kitartottam valami – kétségkívül nem eléggé tisztázott – betegségből előhívott új lény mellett, akivé lettem, illetve akivé lenni akartam. Egy őrült volt ez, semmi kétség, az egyetlen menedék, amit akkor a magam számára találhattam – a másik, hogy úgyszólván kihívom a letartóztatásomat, és nem tudom, hogy valójában nem ezt akartam-e, ha csupán titkon is, úgy, hogy magam se tudjak róla, mert ezt azért mégsem akarhattam. Megkímélem attól, hogy elmeséljem, hányféle fogdában üldögéltem, hányféle büntetésnek, majd azt mondtam: megaláztatásnak (mintha még meg lehetne alázni) vetettek alá – végül kórházban kötöttem ki, ahol már szakszerű tekintetek kereszttüzében folytattam, meglehet, önkényes, ám határozott logikát követő játékaimat. Végül is minden az elhatározásunk szilárdságán múlik, és – így tapasztaltam – az ember ijesztő könnyedséggel léphet át az őrületbe, ha mindenképp úgy akarja. De rá kellett eszmélnem, hogy ezt nem tekinthetem megoldásnak. Nem azért, mintha olcsónak tartanám, inkább, mert a normális életem sem idegenebb tőlem, mint az őrület. Azután hirtelen abbamaradtak a vizsgálatok, darabig békén hagytak, majd valami mondvacsinált ürüggyel sietve kidobtak a kórházból és elbocsátottak a szolgálatból – a változások következtében, mint mostanában mindenfelől hallom.

Most tehát itt állok – pontosabban, ülök – történetemmel, amelyet átnyújtok magának, mivel én nem tudok mit kezdeni vele. Végeredményben nem történt semmi jóvátehetetlen: nem gyilkoltak meg és magam sem lettem gyilkossá, mindössze eltört minden összefüggés, és valami – pontosan nem is tudom talán, hogy mi – romokban hever. Igyekszem mind jobban e romok alá bekúszni, hogy teljesen elborítsanak – mi mást is tehetnék? Nem tudtam elindulni a kegyelem maga által megjelölt útján; mindössze annyi telt tőlem, amennyit elbeszéltem, és végül ebbe is beleroppantak erőim. Tudom, ott a másik lehetséges út: de ez sem sikerülhet már nekem igazán, hogy úgy mondjam, elszalasztottam az alkalmat, legalábbis pillanatnyilag. E hosszú, nehéz percben – tudomásul kell vennem – a végzet uzsonnaszünetet tart. Így hát a tömegbe rejtőzködve élek, védett, majd azt mondtam: boldog jeltelenségben. Újságcikkeket írok, meg vígjátékot. Ha nagyon igyekszem, kétségkívül vihetem valamire. Ami velem történt, senkinek sem mondhatom el: vagy megértően felmentenének, vagy szigorúan elítélnének érte, márpedig egyikre sincs szükségem, mert mit sem mozdítana a mozdíthatatlanon. Valami más kellene, és megint csak a maga szava jut az eszembe, csak korántsem abban az értelemben, ahogyan maga használja: a kegyelem. De azt oly távol érzem magamtól, mint semmi mást. Tanácstalanságom sivár, motozó neszeit vad hangján olykor el-elnyomja bennem a félelem. Nem a félelem félelme ez, a gyávaság, inkább valami más; és néha úgy érzem, egyedül a félelmemben bízhatok, mintha ez volna bennem a legjobb, ami idővel talán elvezet valahová, rosszul fogalmazok: ami talán kivezet valahonnan, akkor is, ha sehová sem vezet el…

De magát ez már nem érdekli. Maga egyszerűen mindennek fölébe kerekedett egy ítélettel, és kísérteties otthonossággal bezárkózott a konstrukciók világába, ahonnan minden eleven dologtól minden eleven kiutat megtagad, az egyedül lehetséges kegyelem nevében, amely valójában persze a kárhozat valamelyik formája, és amiben magának, elismerem, tökéletesen igaza van, ha másfelől nincs igaza mégsem, mert ez nem ilyen könnyű és egyszerű, ha másfelől tényleg ilyen könnyű és egyszerű is…”

Köves itt hirtelen abbahagyta az írást, úgy érezhette talán, hogy zavaros eszmefuttatásba bonyolódik, amelyből ráadásul pillanatnyilag aligha képes kikecmeregni – valószínűleg elfáradt kissé, emellett a türelme is cserbenhagyta hirtelen –, majd a teleírt papírlapok felett egy ideig még elüldögélt, mintha azon töprengene, ne fussa-e át még egyszer; de aztán gyorsan összefogta és négyrét hajtotta őket, tétován körülnézett, mint aki borítékot keres – persze hiába –, végül zsebre vágta és sietve elindult hazulról.

Már meglehetősen közel járt céljához – Köves úgy döntött, hogy a levelet személyesen csúsztatja be a címzett ajtaja alá –, amikor az egyik szűk, forgalmas utcán valami megállította. Hajladozó nyakkal fürkészett rést a sokaságban: csakugyan, a túloldalon se öreg, se fiatal nő haladt – két mély, tragikus vonás barázdálta, tiszta, rég nem látott, kellemes arc. Mellette – vagy mögötte inkább, le-lemaradozva – termetes férfi: kopasz tetejű, tojásdad fej, húsos arc – hogyne ismert volna rá azonnal Köves, és nem ismert rá mégsem, csak állt ott egyhelyben, mozdulatlan. Valami ugyanis hiányzott erről az arcról, éspedig épp az, ami máskor annyira felismerhetővé és félreismerhetetlenné tette – hogy mi ez a hiány, azt Köves csak pillanatok múlva, a rémülettől kihűlt ajkakkal suttogta el magában: az értelem.

E pillanatban a férfi váratlanul megtorpant egy bolti kirakat előtt – afféle sütöde volt, az üveg mögött édestészták, torták, minyonok díszlettek –, a nő tett még egy lépést, csak mikor érezhette, hogy képtelen tovább vonszolni a férfit, állt meg és fordult vissza ő is. Köves látta, hogy valamit mond és bólogat is hozzá – buzdíthatta tán, hogy jöjjön tovább; a férfi azonban szemlátomást megmakacsolta magát, leguggolt és kinyújtott karjával, akár egy gyerek, úgy húzta vissza a kirakat felé az asszonyt, aki végre is engedett és, enyhe fejcsóválással ugyan, de belépett vele a boltajtón.

Egy pillanatig Köves megdöbbenve állt még a járdaszélen a forgatagban, azután gyorsan sarkon fordult és dúltan, tanácstalanul, sietős léptekkel nekiiramodott a városnak, mintha azt remélné talán, hogy az utcákon, terhes és kellemetlen tárgyként, elveszítheti valahol ezt a látványt, miközben az az érzés kerülgette, hogy ellenkezőleg, meg kellene őriznie inkább, és olykor előszednie, hogy egyszer megértse majd a benne rejlő intelmet.

A levél a zsebében maradt.

Köves azt a megbízást kapta, hogy járjon utána és írjon cikket róla, miért késnek a vonatok, a vonatok persze mindig is késtek, szokatlannak ezt, úgy látszik, éppen most találják, amikor végre mindenki megszokta már, Köves, aki persze nem sokat konyított a vasúthoz – még csak utazni sem szokott, így a késések ténye őt, szó, ami szó, meglehetősen közömbösen hagyta –, már második napja loholt hivatalból hivatalba, hogy a cikkéhez szükséges alapismereteket összeszedje, nehogy amikor majd, az elvárt fölény és cáfolhatatlanság vértezetében, a cikkével előáll, a tájékozatlanság vádja hullhasson fejére. Még az egyik pályaudvar bensőbb helyiségeiben is megfordult és érdeklődve szemlélte a szerfölött bonyolult váltó- és jelzőberendezéseket, magas rangú vasúti tiszteket hallgatott végig, némileg álmosan, bár biztató bólogatással, akik a szállítóeszközök állapotát, a teherfuvarozás nehézségeit meg más efféléket taglaltak neki, úgyszólván mentegetőzően, utoljára pedig abban a hivatalban találta magát, amelynek szobáiból, mint ezt Kövesnek elmondták, a távoli síneken száguldó – vagy netalán éppen veszteglő – valamennyi vonatot irányítják; és mivel a főhivatalnok, akivel Kövesnek beszélnie kellett, bonyolult grafikonok, különféle fény- meg hangberendezések közt éppen számos vonatot irányított egyszerre, így Kövest arra kérték, szíveskedjék egy kicsit várakozni, amíg majd szólítják.

Úgy látszik azonban, elfeledkezhettek róla, esetleg a vonatirányítás során merülhettek fel előre nem látott nehézségek odabent; mindenesetre Köves elég régen sétálgathatott már föl és alá egy ablaktalan, mindössze lidérces fényű neoncsövekkel kivilágított, szűk és néptelen folyosón – a folyosó egyik vége vakfalba ütközött, az ellenkező oldalon pedig, az itteninél jóval hosszabb járatot sejtetve, pontosan derékszög irányban elfordult, így Köves alighanem egy L alakú folyosó rövidebbik szárában tartózkodhatott –, hogy maga is elfelejtse, de legalábbis réges-rég ne gondoljon már vele, hogy tulajdonképpen mit is keres itt, kire, mire várakozik, sőt, hogy várakozik-e egyáltalában vagy csupán történetesen itt van, mint akár lehetne bárhol másutt is éppen. Emellett Köves némileg különös hangulatban is volt: egyszerre élénk és szórakozott, figyelmetlen és felcsigázott, mint egyébként – Kövesnek így tetszett – ma mindenki. Reggel a Déltengerekből indult el útjára – előbb ugyanis alaposan megreggelizett –, ahol mindjárt izgalom, hangzavar fogadta: a Koronázatlan asztalánál – már ilyen korán maga a Koronázatlan is elfoglalta helyét az asztalfőn – valami textilneműt göngyöltek ki éppen, afféle hosszabb vászonszalagot, amelyet a két végénél akár egy-egy botra is rá lehetett erősíteni, és így kifeszítve a magasba föltartani – különben éppen ezt próbálgatták –, a szalagon színes, cifra hímzéssel ezek a szavak virítottak: „Élni akarunk!” – az egyik pincér kénytelen volt az asztalhoz sietni és az üzletvezető nevében – aki maga nem ért rá személyesen odamenni, csupán a megértő üdvözletét küldte – arra kérni az urakat, hogy „mindannyiunk nyugalma érdekében szíveskedjenek mindennemű föltűnést mellőzni”. Miközben azután a hivatalokat járta, Köves fülét a megszokottnál ma némileg tán nyüzsgőbb utcákon is meg-megcsapta ez a két szó, amelyekkel először a Déltengerekben találkozott, de izgalom jelei mutatkoztak a főhivatalnokokon is, fejtegetéseik közben – a tárgyat illető gondolataik inkább aggasztó mivolta ellenére – el-elmosolyodtak olykor, kiestek a gondolatmenetükből vagy elhallgattak egy pillanatra, az ablak felé fülelve, amelyen át be-behatolt a szobába az utca zsivaja – mindez persze Kövesre is megtette a maga, ha pontos szavakba tán nem is igen foglalható hatását.

Ez az ajzottság, ez a készenlét, amely azt se tudta, mire is álljon készen és így alighanem minden apróságot lehetetlenül felnagyított: ez tehette, hogy Köves egyszerre csak menetelő lépteket hallott a folyosón. Tízezrek vonultak, százezrek vagy tán milliók? – Köves ugyan meg nem mondta volna. Valójában persze egyetlen ember ment csupán, az sem itt, hanem az L alakú folyosó hosszabbik járatában – ahová Köves innen nem láthatott el –, nyilván egy hivatalnok, aki nyilván kilépett a szobájából, és most nyilván egy másik szoba felé siet, a szűk folyosón visszhangot verve a lépteivel: Köves ezzel kétségkívül tökéletesen tisztában is volt – csakhogy e jelenlegi hangulata egyszerűen nem tűrte, hogy figyelembe vegye az efféle puszta és olyannyira lehangoló tényeket. Ő csupán egy valamit érzett: e visszhangos léptek örvényét, a menet vonzását, ami valósággal elszédítette, megtántorította, csatlakozni késztette, az áradón, az ellenállhatatlanul vonuló menet sorai közé rántotta mintegy. Igen, ott a sokadalomban – mert az egyetlen hivatalnok járását Köves immár nem csupán sokak járásának hallotta, de szinte már látta is a sokadalmat – Kövest meleg, biztonság, a szakadatlan lépések feltartóztathatatlan, vak sodrása és az örök feledés félhomályos boldogsága várja: Köves előtt ez pillanatig sem volt kétséges. Ám ugyanebben a pillanatban valami mást is meglátott a folyosón – homályos tünemény, az álmaiban kísértő fuldoklóhoz hasonlított. Persze, a fuldoklót is úgy látta csak Köves, akár a sokadalmat: vagyis sehogy, miközben azért úgy érezte, jobban látja, mintha látná – az ő egyedülvalósága vergődött ott, elhagyatott, gazdátlan élete. És Köves e pillanatban úgyszólván hasító világossággal érezte, hogy lejárt s egyszersmind beteljesedett itt az ideje: ugrik vagy nem ugrik, választania kell – sőt, sötét megkönnyebbüléssel azt érezte, már választania sem kell. Ugrani fog, egyszerűen, mert semmi mást nem tehet, ugrani fog, bár tudja, hogy végzetes ugrás lesz ez, a fuldokló magával rántja őt, és ki tudná, meddig kell küszködniük a mélyben, és ki tudná, hogy valaha is újra felvergődhetnek-e majd a fényre.

Meddig állt ott a folyosón, meddig tartott ez a különös és, úgy tetszett, korántsem múlónak ígérkező hangulata, amely úgy tört rá, mint valami hirtelen megrázkódtatás, ami úgyszólván kívülről érte őt; ezt bizony Köves aligha tartotta számon. Tény és való: még el sem haltak a léptek, amelyek Köves e lázas állapothoz hasonlító bódult izgalmát kiváltották, máris nyílt az ajtó és szólították őt; Köves bement és úgy viselkedett, mintha ő lenne Köves – az a cikkíró, akit semmi egyéb nem érdekel, mint hogy miért is késnek a vonatok; grafikonokat tekintett meg, magyarázatokat hallgatott végig, ki tudná, még talán ő maga is tett fel kérdéseket; bólogatott, mosolygott, kezet rázott, elbúcsúzott, s mindez csöppet sem zavarta, még csak nem is érintette, mint hogyha nem ővele történne – illetőleg pontosan, mint hogyha kizárólag ővele történne, hiszen – eszmélt rá egyszerre, mialatt leszaladt a lépcsőkön és kilépett az utcára – éppen e tekintetben történt vele valami visszavonhatatlan fordulat: minden, ami történt és történik, vele történt meg és történik, és többé semmi sem történhet vele e jelenlét metsző tudata nélkül. Bár él még, lám, szinte máris megélte életét, és ezt az életet Köves egyszerre távolian, s olyan lezárt, teljes, kerek történet formájában pillantotta meg, hogy maga is elámult idegenszerűségén. S ha remény volt, amit e látvány belőle kiváltott, az egyedül ezt a történetet illethette, Köves csakis abban reménykedhetett, hogy ha ő maga menthetetlen is, története megmenthető még. Hogyan is képzelhette, hogy elrejtőzhet, hogy eloldódhat élete súlyától, akár kóbor állat a láncról? Nem, nem: így kell élnie ezentúl, e létezésre szegezett tekintettel, és soká, merőn, csodálkozva és hitetlenkedve néznie, egyre csak néznie, amíg végül észre nem vesz benne valamit, ami már-már nem is ehhez az élethez tartozik; valamit, ami érzékletes, a lényegre szorítkozó, vitathatatlan és bevégzett, akár a katasztrófák, valamit, ami erről az életről lassacskán leválik, akár egy fagyos kristály, amelyet bárki felvehet, hogy végleges alakzatait elnézegesse és, a természet valamely bámulatos képződményeként, megtekintésre egy másik kézbe továbbadja…

Így rótta Köves az utcákat, hol megtorpanva, hol újra nekiiramodva, céltalanul, miközben alighanem maga elé tűzte céljait; persze, észrevette, hogy olykor akadályokba botlik, embereket, embercsoportokat kellett kerülgetnie, sokan voltak az utcán és meglehetős lármával, Köves egy menetet is látott – ezúttal valóságost –, a sorok közül a magasba emelkedő táblákon ugyanaz a két szó: „Élni akarunk!” – és futólag Köves derült, szórakozott helyeslést érzett a láttukra, mint helyeselte például a napsütést is, ha magányos elfoglaltsága nem is engedte, persze, hogy különösebben nagy figyelmet szenteljen neki. Valószínűleg későre járt, bár világos volt még az este, amikor befordult az utcájába, és mintha a nevét hallotta volna a kiáltások közt kiáltani, de csak akkor rezzent fel, amikor valaki megfogta a karját: Sziklai volt – mint kiderült, épp őnála, Kövesnél járt, hagyott is részére egy cédulát a „háziasszonyánál”, azután egy darabig itt várakozott még rá, fel-alá szaladgálva az utcán, most éppen úgy döntött, egy pillanatot sem vár rá tovább, amikor egyszerre csak ki mást pillant meg végre, mint Kövest:

– Öregem – kiáltotta, és rendkívül izgatottnak látszott, olajos árnyalatú, kemény arca a belé vésődött éles vonásokkal akár fafaragás lenne –, azonnal kapd magad és készülj fel, éjszaka jövünk érted a teherautóval!

– Milyen teherautóval? – kérdezte bódultan Köves, mint aki nem egészen biztos abban, hogy őhozzá beszélnek és az ő karját fogják, s hogy akihez mégiscsak beszélnek és akinek a karját fogják, tényleg ővele azonos-e. Végül is, kínjában, bosszúságában és a Köves álmélkodásán idegesen felnevetve, Sziklai volt kénytelen elmagyarázni neki, mi történt: az egész város a feje tetején áll, a tűzoltóság feloszlott, a katonák hazamentek, a Déltengerek bezárt, a határokat állítólag senki sem őrzi már, néhányan – mint ő, Sziklai is –, akik hosszú, hosszú évek óta, tudva vagy nem tudva, csak az alkalmat várták, hogy ebből a minden reményt megtagadó városból, ebből a minden reményre rácáfoló életből elmenekülhessenek, most „összeálltak”, szereztek maguknak egy teherautót, amelyen az éjszaka leple alatt elindulnak, és őt, Kövest is elviszik magukkal.

– Hová? – értetlenkedett Köves, Sziklai bosszúsan torpant meg, időközben ugyanis, csaknem rohanva, elindult már, Köves nem is igen tudta, merre tart, csak amúgy gépiesen mellé szegődött az útján:

– Hát nem mindegy? – bosszankodott most. – Bárhová!… – indult el ismét. – Külföldre – tette hozzá, és Köves fülében a szó mintha ünnepi harangokat zendített volna fel hirtelen.

Egy ideig szótlanul, lehorgasztott fejjel haladt Sziklai oldalán:

– Én nem mehetek, sajnos – mondta aztán.

– Miért nem? – állt meg újra Sziklai, arcán meghökkenés tükröződött: – Hát nem akarsz szabad lenni? – kérdezte.

– Hogyne – mondta Köves. – Csak az a baj – mosolyodott el azután, mintegy mentegetőzően –, hogy meg kell írnom egy regényt.

– Egy regényt?! – képedt el Sziklai. – Pont most?… Majd megírod máshol – mondta aztán, Köves félszegen mosolygott tovább:

– Igen, de csak ezt az egyetlen nyelvet ismerem már – aggályoskodott.

– Majd megtanulsz egy másikat – intette le Sziklai, türelmetlenségében szinte toporogva – úgy látszott, szólítják már sürgős teendői.

– Mire megtanulnám – mondta Köves –, elfelejtem a regényemet.

– Akkor írsz majd egy másik regényt – Sziklai hangja ezúttal már csaknem ingerülten csengett, és Köves úgyszólván csak a rend kedvéért, semmint a megértés reményében szögezte le még csupán:

– Én csak a számomra lehetséges egyetlen regényt írhatom meg –, amire Sziklai most már nem talált, de lehet, nem is keresett további ellenérvet. Néhány pillanatig szótlanul álltak egymással szemben az utcán – körülöttük csak úgy viharzottak a kiáltások: „Élni akarunk!” –, majd – Sziklai mozdult-e elsőnek vagy talán Köves? – gyorsan megölelték egymást. Azután Sziklai eltűnt a tömegben, Köves pedig sarkon fordult és lassan, vontatott járással elindult visszafelé, mint akinek nem sürgős az útja, hiszen a jövő minden fájdalmát és szégyenét előre sejti már.

Kilencedik fejezet

– bár vége nincsen, hiszen – tudjuk már – sosem ér véget semmi: folytatni kell, tovább, tovább, bizalmasan és émelyítő közlékenységgel, ahogyan két gyilkos beszélget. Holott mondandónk oly siváran tárgyszerű, mint amilyen lélektelenné egyszerűsödött a gyilkosság: még egy statisztikai ténnyé, amely éppoly fölösleges, mint, mondjuk, hogy teltek-múltak az évek, és Köves megírta regényét. Le is gépeltette, be is nyújtotta – akár valami kérvényt – egy kiadói hivatalba. Egy szép napon a postás vaskos csomagot kézbesít neki, Köves már a tapintásáról nyomban a regényére ismer. Föltépve a borítékot, a kéziratköteg mellékleteként egy levelet talál: néhány barátságtalan szó kíséretében tudatják vele, hogy regénye kinyomtatásra alkalmatlannak minősíttetett.

Ebben a percében, mely akár az alászállás egy sötétbe vesző, szakadékos ereszkedőn: életének ebben a szünetében érdekel bennünket Köves, még egyszer és immár nem hosszú ideig. Még ott áll az előszobában, kezében regénye, arcán kárvallott, de mindent sejtő mosolya: többnyire ezt a fintort tartja fenn a végzet számára. Valószínűleg úgy képzeli, hogy súlyos, talán kiheverhetetlen csapás érte. Egy kevés időre – mielőtt elszánná magát, hogy rálépjen lefelé vivő útjára –, mintegy pihenőül, behúzódik még kudarcába, mint beteg sas a fészkébe, tört szárnnyal, ám eléggé éles tekintettel még, hogy zsákmány után pásztázzon az igazságok és az önigazolások letarolt mezején. Végül azonban, hogy úgy mondjuk, üt az óra, indulnia kell. Ha jól figyel, az út mentén mindamellett észrevesz majd néhány hasznavehető növényt, melyeket – ha, mondjuk, havasi gyopárral persze nem is vetekedhetnek – mégis, bízvást letéphet magának. Mindenekelőtt megpróbálja eldönteni, hogy igaza van-e a kiadónak: jó vagy rossz könyvet írt-e. Igen hamar ráeszmél majd, hogy a saját szemszögéből – és bár lehet ez a szemszög fogyatékos, de az egyetlen, amelyből ő a világra tekinthet – oly mindegy, ha ő maga úgy véli, hogy a könyve éppen olyan, amilyen éppen lehetett. Mert – ismeri fel majd, és ez a felismerés bizonyára váratlan meglepetésként éri – még magánál a regényénél is fontosabb számára, amit általa, a megírása révén megélt. Ez pedig választás volt és küzdelem: a küzdelemnek éppen az a neme, amely éppen őneki adatott. Önmagával és a sorsával szembeszegezett szabadság, a körülményeken vett erő, a szükségszerűt aláaknázó merénylet – hiszen mi egyéb is a mű, minden emberi mű, ha nem ez?…

A többi? Hepiend várja: mire a szurdék fenekére ér, megtudja, hogy mégiscsak kinyomtatják a könyvét. Ekkor fájdalmas sóvárgás járja majd át és a honvágy keserűségével csillapíthatatlanul ízlelgeti kudarca édes emlékeit, az időt, amikor eleven életet élt, a szenvedély emésztette és a titkolt remény táplálta, amit egy későbbi öregember – aki az iratszekrény előtt áll és gondolkodik – többé már nem oszthat. Egyszeri kalandja, heroikus korszaka egyszer s mindenkorra véget ért. Személyét tárggyá változtatta, makacs titkát általánossággá higította, kimondhatatlan valóját jelekké párolta. A számára lehetséges egyetlen regény könyv lesz a könyvek közt, mely a többi könyv tömegsorsában osztozik, várva, hogy esetleg ráesik a ritka vevő pillantása. Élete egy író életévé lesz, aki írja, írja a könyveit, míg teljesen ki nem fosztja magát és puszta csontvázzá nem tisztul, megszabadulva a fölös sallangtól: az élettől. Sziszifuszt – hangzik a mese – boldognak kell elképzelnünk. Minden bizonnyal. Ám őt is fenyegeti az irgalom. Sziszifusz – és a munkaszolgálat –, igaz, örök; de nem halhatatlan a szikla. Göröngyös útján, annyi görgetés során végül is elkopik, és Sziszifusz egyszerre azon kapja magát, hogy szórakozottan fütyörészve réges-régen már csak egy szürke kődarabot rugdal maga előtt a porban.

Ugyan mit is kezd vele most? Nyilván lehajol érte, zsebre vágja, hazaviszi – hiszen az övé. Üres óráiban – és most már csupa üres óra várja – bizonyára elő-előszedi még. Nekiveselkedni, hogy fölfelé görgesse, a csúcsok magasába, persze nevetséges lenne: de hályogosodó, vén szemével el-elnézegeti, mintha most is a súlyt, a fogást latolná még. Ráfonja reszketeg, érzéketlen ujjait, és bizonyára markolja még a végső, a legutolsó nekirugaszkodás pillanatában is – amikor élettelenül lefordul majd az iratszekrénnyel szemközti székről.