Ezt még meséld el, Pista…

Melyiket? A Háy Gyulát a börtönben. Ugyan, hagyjátok, százszor hallottátok már. Inkább egyetek ebből a disznósajtból, a Zsuzsinak van egy hentese, Dabasról hozza az árut… Előbb meséld a Háy Gyulát. Na jól van, szóval ül a Háy a cellájában, egyszer csak kulcscsörgés, belép hozzá a smasszer, szép nagydarab ember, s csak nézi a Gyulát szúrósan. Végre megszólal. Mondja, Háy, ismeri maga az Örkényt? Gyula tétovázik, nem tudja, hogy jó-e neki, ha ismer engem. Hát ismerem, mondja. Az Örkény Istvánt? Az Örkény Istvánt. Az írót? Az írót. Aki azelőtt patikus volt? Patikus volt. A smasszer szó nélkül odavág a Gyula elé egy csomag cigarettát, ezzel kimegy. Háy ebből megtudja, hogy előnyös neki, ha ismer. Másnap megint benyit hozzá a smasszer. Mondja, Háy, jól ismeri maga az Örkényt? Mi az, hogy jól ismerem, nálunk szokott vacsorázni. Az Örkény magánál vacsorázott? Nem is egyszer. Az Örkény István? Az Örkény István. Aki patikus volt? Aki patikus volt. Újabb csomag cigaretta, a smasszer könnyekkel a szemében kivonul. Aztán ez így megy tovább, a smasszer, amikor csak szolgálatban van, benyit a cellába. Gyula mesél, neki soha olyan barátja nem volt, mint az Örkény, egyszer még az életét is megmentette, nagy ember az Örkény, óriási író. Minden alkalommal egy csomag cigaretta. Mondja, Háy, kérdezi egyszer a smasszer, szép ember az Örkény? Mi az, hogy szép, egy Jávor Pál! Olyan, mint ahogy ír, olyan akkurátus, magyaros? Hogy magyaros? Olyan a hangja, mint az estvéli harangszó, és ha látná, amikor a bajuszát pödri! Szóval, jó magyar ember? Hogy jó magyar ember? Ilyen jó magyar ember nincs még széles e világon. Ezúttal két csomag cigaretta. Gyula elégedett, na, mondja magában, ezzel az Örkénnyel megfogtam az Isten lábát. Csakhogy telik-múlik az idő, a smasszer meg nem jelentkezik. Eltelik két hét is, amikor felpattan a cella ajtaja, ott áll a smasszer, remeg a dühtől, az arca lila, s csak annyit tud kinyögni fojtott felháborodással: Az Tömörkény, te piszok!… De most már tényleg egyetek, nézzétek, milyen hamvas ez a disznósajt, ilyen csak Dabason van, Zsuzsi, hozz egy kis lila hagymát!… Előbb meséld el, Pista, a Boldizsárt. De hát mindannyian ismeritek. Nem baj, csak meséld el. Jó, de ez az utolsó…

Elég az hozzá, hogy írószövetségi közgyűlés ötvenkettőben, ezzel mindent megmondtam. Késő estig tart, utána nem tudok elaludni, éjfélkor felhívom a Boldizsárt. Aludj nyugodtan, Iván, mondom neki, a dolog el fog simulni. Miféle dolog? Nézd, Iván, ez nem telefontéma, de hidd el nekem, mindent megteszünk érted, amit tehetünk. Mi a francról beszélsz? Fő, hogy ne izgasd fel magad, Iván, már beszéltünk Horváth elvtárssal, ő hajlik rá, hogy meg nem történtté tegye az ügyet, személyesen fog beszélni Révai elvtárssal. A szentségit neki, mondd már meg, hogy miről van szó? Arról van szó, hogy bízzál a barátaidban. Te vagy egy barát? Igen, Iván, és mindig megpróbálok segíteni, ha valaki nagy bajban van. Ki a franc van bajban? Te is tudod, Iván, miről van szó, de most ne beszéljünk róla, holnapra, remélem, minden tisztázódik. Legjobb, ha beveszel egy nyugtatót, nehogy kárt tegyél magadban. Te teljesen meghülyültél, nekem semmi okom nincs a nyugtalanságra. Tényleg azt hiszed, hogy nincs? Miért volna, te idióta?! Én nem akartam erről beszélni, Iván, de ha kiprovokálod, kénytelen vagyok rá. Ez nem titok, mindenki látta, hogy mit csináltál, még Horváth elvtárs is. Mit csináltam? Piszkáltad az orrod. Ez még nem lett volna baj, de amit kipiszkáltál, azt a Sztálin elvtárs szobra alá dörgölted… Óriási üvöltés, Iván lecsapja a kagylót… De nem ez a poén. Eltelik húsz év, én már rég elfelejtettem az egészet, ülök az új kocsimban. A járdán ott slattyog a Horváth Márton. Ismertek, milyen udvarias vagyok, letekerem az ablakot, kiszólok a kocsiból: elvihetem valahová, Horváth elvtárs? Beül mellém, nagyon hálás, beszélgetünk útközben erről-arról. Ahogy a jó elvtársak szoktak. Mielőtt kiszáll a kocsiból, azt mondja, már rég meg akartam magától kérdezni valamit. A maga jó barátja, Örkény elvtárs, ez a Boldizsár nem bolond egy kicsit? Miért volna bolond? Nagyon okos, becsületes fiú, családszerető meg minden. Már nagyon régen történt, mondja Horváth Márton, talán az ötvenes évek elején, egyszer hajnalban rettenetes csengetésre ébredek. Kibotorkálok a kapuhoz, ott áll a maga barátja, ez a Boldizsár, télikabáttal a pizsamáján. Amikor meglát, elkezd üvöltözni: Vegye tudomásul, Horváth elvtárs, én csak nagyon ritkán piszkálom az orromat, és ha ki is piszkálok valamit, soha nem dörgölöm a Sztálin elvtárs szobra alá… De most már tényleg vegyetek a disznósajtból, a Zsuzsi meg fog sértődni, ha nem vesztek, direkt nektek hozatta Dabasról…

Várj egy kicsit, Pista, előbb még meséld el, hogy volt az, amikor bedumáltad a Dérynek, hogy a Szent Péter nem más, mint a Zelk Zoli. Dehogy dumáltam be, én csak azt mondtam a Tibornak, hogy a Szent Péter mostanában különösen viselkedik, állandóan snóblizni hívja az angyalokat. Erre a Tibor – ismeritek, milyen rabiátus természetű – odament a Szent Péterhez, jól lehordta, legalább itt viselkedj egy kicsit komolyan, Zoli, nem kell mindig hülyéskedni. Jól megráncigálta a szakállát. Képzelhetitek! Ha nem vagyok ott, legalább húszezer év purgatórium… De most már tényleg hagyjuk abba, nézzétek, milyen szép, gusztusos ez a bárányfelhő…

Kit érdekel a bárányfelhő, Pista, csak mesélj még, te édes. Mesélj, mesélj még, te drága, te felejthetetlen…

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]