Jeremiás és Mercédesz

Jeremiás, a szürke szamár csendeskén poroszkált az út szélén. Jobban mondva az út menti ösvényen. Vitte, amit gazdája rápakolt. Olykor, ha egy-egy kívánatosabb fűtincsen akadt meg a szeme, nem röstellt akár a sáncba is beállni, hogy kényelmesen legelhessen.

Amint így ment, mendegélt és legelészgetett, egyszóval: eregélt, észre sem vette, hogy melléje lassított Mercédesz, a meggypiros csodakocsi.

– Földi – szólította meg Mercédesz Jeremiást –, te bizonyára ismered a környéket.

– Ia – kapta hátra a fejét Jeremiás –, ismerem.

– Merre kell menni ide és ide?

– Erre meg erre – mutatta meg az irányt a csacsi a fülével. – Egyébként magam is oda tartok.

– Hát akkor csak tarts oda te is, de nehogy megelőzz – kacagott egy ropogósat Mercédesz, és tovarobogott a csacsifüle mutatta irányba.

– Meg se köszönte, a neveletlen. Pedig ha lett volna benne egy szemernyi jóérzés, még a batyumat is elvihette volna. S még ki is nevetett. Megérdemelte volna, hogy egy követ rúgjak utána – így háborgott magában az önérzetes csacsi, de aztán néhány ízletes meg harmatos falat minden mérgét elpárologtatta.

Ment, mendegélt hát tovább a szamár a maga útján, falatozgatva eregélt. Már jó délre járt, amikor maga előtt az útfélen megpillantotta Mercédeszt.

– Rá se tudok nézni – öntötte el újra a méreg Jeremiást. Fogta magát, s átkocogott az út másik oldalára.

– Hé, hé, földi – kiáltott feléje Mercédesz.

– Hé az apád juha, te bűzbasa – bődült rá Jeremiás.

Mercédesz megszeppent.

– Nem akartalak megbántani.

– Nem vettem észre.

– Elnézésedet kérem.

– Elnézlek.

– Elfogyott az ennivalóm.

– Jut neked is itt a sáncmarton.

– Ne csacsiskodj, csacsikám. Nekem benzinre van szükségem.

– Gyűjtögess harmatot. Akad még az árnyékosabb helyen. Olyan az már, mint a benzin, azt is bebűzösítették a magadfajta nagyképűek.

– De kérve kérlek!

– Mire?

– Hogy vontatnál be ide és ide, csak a benzinkútig. Magad is azt mondtad, oda tartasz. A batyudat szépen betesszük a csomagtartóba.

– Elbírom, ha eddig elbírtam – makacsolta meg magát Jeremiás. – Amikor faképnél hagytál köszönés nélkül – támasztotta föl a fülét, mint két fölkiáltójelet –, akkor a batyum nem jutott eszedbe.

– Ne haragudj, Jeremiás.

– Haragszom, mert neveletlen voltál. De lásd meg, kivel van dolgod, bevontatlak.

Berakták a batyut a csomagtartóba. A nyereg szíjából hámot rögtönöztek. Befogózott Jeremiás, és szép léptiben bekocogott Mercédesszel a benzinkúthoz.

Nagy derültséggel fogadták a kosztolásra váró különbnél különb masinák. Burrogtak, dudáltak. Rázkódtak a kacagástól a furcsa fogat láttán.

De Mercédesz leintette őket.

– Nem tudhatjátok, mikor juttok bajba. Becsüljétek meg és tiszteljétek az én Jeremiás barátomat.

Igazat adtak Mercédesznek. S azóta is valamennyien, ha meglátják Jeremiást az útfélen eregélni, lelassítanak, barátságosan rádudálnak. Mercédesz pedig még édességgel is kedveskedik minden alkalommal Jeremiás barátjának. S azt brummogja mindig elmenőben: Bajban ismered meg, ki az igazi jó barát.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]