A réce meg a béka

Erdélyi szász népmese nyomán
A ludak az úsztatóban,
gi-gá-gá,
kinevették a kis récét,
s ő elindult világgá.
Utánakruttyan a béka:
„Kis réce,
ha te elmégy, én is mennék,
magaddal elvinnél-e?”
„Elvinnélek. Miért ne?
– Kapaszkodj meg a farkomba!”
– biztatta a kis réce.
Hallja őket egy behemót
malomkő,
s mondja, ha nincs kifogásuk,
akkor ő is velük jő.
– Kapaszkodj a hátuljomba.
„Miért ne?
– szólt a béka. – A menetnek
szüksége lesz kerékre.”
Megüli hát a malomkő
a kis béka hátulját;
nézik-nézik s akik látják,
bámulják.
Amint mennek az útszélen:
füstölög,
de láttukra bátorkodva
fölparázslik egy üszög.
„Kapaszkodj a karimámba,
van ott hely –
mondta a kő –, húzd meg a magad,
csak világíts, s ne tüzelj.”
Négyesben így mendegéltek,
cammogtak,
míg elértek partjára egy
iszonyatos folyónak.
Több se kellett a récének,
háp-háp-háp,
beletoccsant és elkezdett
evezni a folyón át.
Récén a béka, békán a
malomkő,
a malomkő karimáján
a parázs, a füstölgő.
Át is érnek, ha nem jön egy
halacska:
alábukott a kis réce,
hogy a halat bekapja.
Elrúgta magát a béka,
lemerült a malomkő,
és kialudt, holt szénné vált
az üszög, a füstölgő.
Bebegyelte a kis halat
s kiúszott a kisréce,
a béka is a túlparton
beérte.
Lám, az úszás nagy tudomány,
bizony nagy –
örömükben táncot jártak
partján a nagy folyónak.
Vannak, akik nem olvasták
mesénket,
legyintenek s olyasmiket
terjesztenek, beszélnek,
hogy a réce s hogy a béka
csak hápognak s brekegnek.
Ne higgyetek az ilyesmit
híresztelő embernek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]