Tavaszi tarisznya – napsugár versek

(1957–1989)

 

 

 

 

Róka-mondóka

Volt egy kicsi kakasom,
elvitte a róka.
Jércém is a tavaszon,
elvitte a róka.
Volt egy ludam, jó tojó,
elvitte a róka.
Récém, tóban tocsogó,
elvitte a róka.
Gácsérom és gúnárom,
elvitte a róka.
Semmim sincsen, tirárom,
vigye el a róka!

 

 

 

Sóhajtás

Kútnak lenni volna jó
utas-itatónak,
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak.
Rigófüttynek volna jó,
lenni bár egy hangnak,
jönni-menni volna jó
akárcsak a harmat.

 

 

 

A tavon

Szúnyog zirreg a tó fölött,
bűvöli a béka.
Alig várja, hogy leszálljon
elé a zsombékra.
– Szállj már alább, gyere, gyere,
ne félj tőlem, szentem!
Szúnyogot én már náladnál
nagyobbat is nyeltem.
Így biztatja a szúnyogot
meredt szemű béka,
amikor a tóra vetül
a gólya árnyéka.
Ám a béka se lát, se hall:
– Ne félj, szúnyog úrfi!
Hamm, bekaplak, de hálából
megtanítlak úszni.
Ugrik is már, és a szúnyog
mintha nem lett volna.
De a gólya sem hiába
szállott le a tóra.
Csőre villan, mint a penge,
csattan, mint az ostor:
nyakon csípi béka úrfit,
s viszi szúnyogostól.

 

 

 

Szitakötő tánca

Zurrogó-zirregő
szitakötő tánca
csipkét ver a csengve
csobogó forrásra.
Zirren kéken, zölden,
sásról sásra táncol,
úgy veri a csipkét
önnön árnyékából.
Reggeltől napestig
egyvégtében járja,
de csak alkonyatkor
látszik a munkája.
Akkor aztán pitypang,
káka, békalencse
s a csobogó forrás
minden egy szem kincse.
Szitakötő szőtte
csipke alatt csillog,
s alábújik inni
az esthajnalcsillag.

 

 

 

Gágogó

Baktat, kocog a csacsi,
diceg-döcög a kocsi.
Árok martján a liba
azt gágogja: taliga,
kicsi kocsi, taliga,
a csacsi nem paripa!
De csak kocog a csacsi,
diceg-döcög a kocsi,
csak a kerék mondja, hogy
kityi-kotyi, kityi-koty,
ha liba vagy, csak totyogj!

 

 

 

Kerekítő

Amott egy nagy kerek felhő,
alatta egy kerek erdő,
kerek erdőn kerek tisztás,
közepében kicsi kis ház,
abban lakik Kereki,
ki az erdőt kerüli.

 

 

 

Kallózó

Kál hozott kelmét
kalákában kallózták,
kalimpokkal kalimpolták,
kalapáccsal kalapálták,
vályúban verték,
teregették kertre,
eső esse, verje,
szálas eső szapulja,
száraz szellő hadd fújja,
verő nap aranyozza,
teljék ki széle, hossza:
kerekedjék Kálnak kalap,
karimáján keljen a nap.

 

 

 

Ács

Kipikopi kalapács,
korán kél a kicsi ács.
Karján fűrész, kicsi fejsze:
kiköszörült jó szekerce.
Bőrtarsolya tele szeggel,
állványon éri a reggel.

 

 

 

Takács

Kipikop, nem kalapács:
korán kel a kis takács.
Vetélője veteget,
másokat is költöget.
Keze alatt három vég
vásznat sző meg három gép.

 

 

 

Kovács

Kipikopi kalapács,
korán kél a kis kovács.
De egy kovács nem kovács:
csak két kovács egy kovács.
Egyik fogja a vasat,
másik ver rá nagyokat.
Kipikopi döndeleg:
addig üsd, amíg meleg!

 

 

 

Szakács

Kipikopi kopogás.
Tán még alszik a szakács?
Kicsi kovács, kicsi ács,
gépe mellől a takács,
mind egyszerre kérdezi:
kész van-e a reggeli?

 

 

 

Mi lennék?

Tavasszal somfa lennék
talpig aranyban állva,
biztatón mosolyognék
a zsendülő világra.
Nyáron eperfa lennék,
tágas udvaron állnék,
aki alám ül, annak
jól fogna egy kis árnyék.
Ősszel almafa lennék,
piros almákat termő,
nem is csak egyetlen fa,
hanem almafa-erdő.
Ilyenkor télen aztán
gyertyán vagy fenyő lennék,
hogy aki fázik, égő
tüzemnél melegedjék.

 

 

 

Ne félj!

Ne félj, ne félj!
Múlóban már a tél.
A nap, a nap
lassan erőre kap.
Remény, remény
ragyog az ág hegyén.
De még, de még
tartja magát a jég.
De már, de már
ripeg-ropog, akár
az ablak üvege,
ha labda töri be.

 

 

 

Cicus, cinke, citera

Fürge vizek habosodnak,
hegyek, völgyek mosakodnak,
törülköznek reggel, este
rojtos, bojtos fellegekbe.
Március, március,
bolyhosodik a cicus.
Sütkérezik a domboldal,
sütteti hasát a nappal,
kamasz szelek fütyörésznek,
szikkadoznak az ösvények.
– Cinke, cinke, cinege,
jön a tavasz, tetszik-e?
– Tetszik bizony, csak siessen,
hogy a tollam fényesedjen,
hogy a begyem begyesedjen,
s a hangom is édesedjen,
pengjen, mint a citera,
cit-cit, cit-cit, citera.

 

 

 

Április hónapja

Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.
Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet;
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.
Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.
Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.
Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.

 

 

 

Májusi szellő

Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.
Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.
Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.
Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.
Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.

 

 

 

Kakukk

Nem szeretem a kakukkmadarat,
mert folyton-folyvást egyet hajtogat:
kakukk, kakukk, kakukk.
Mintha az erdő egyesegyedül
az övé volna, szégyentelenül
fújja a magáét: kakukk, kakukk.
Túlkiabál minden más madarat,
csak harsogja a nyári ég alatt:
kakukk, kakukk, kakukk.
Ő mondja meg, hogy meddig élhetek,
kisajátít idegen fészkeket,
abba tojik a szemtelen kakukk.
Hallgat az erdő, bölcsen bólogat:
szeretni kell mindenegy madarat,
akkor is, ha kakukk.
Hatalmas az ég, végtelen a nyár,
s ideje a kakukknak is lejár,
elnémul, bereked.
És újra hallod majd a cinegék,
pintyek, rigók kedves kis énekét
s a locska verebet.

 

 

 

Őszeleji kívánság

A vadludak és a darvak
már az égre ékelődnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.
A fecskék is készülődnek,
sürgönydróton sorakoznak;
jó utat az elmenőknek,
hosszú őszt a maradóknak.
Az árnyékok vékonyodnak,
a patakok hűvösödnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.
Gyapjasodnak a kis őzek,
vöröslik a lenyugvó nap;
jó utat az elmenőnek,
hosszú őszt a maradónak.

 

 

 

Lapulnak a lehullt lombok

Sem a napot, sem a holdat
nem látjuk már napok óta,
habarcsával a szürkeség
a kék eget bevakolta.
Sehol egy tenyérnyi kékség,
bár egy vékony repedésnyi;
nincs a feketerigónak,
nincsen kedve fütyörészni.
Csak csetteget ágról ágra,
hírleli: vége az ősznek,
lapulnak a lehullt lombok,
fáradtak, nem kergetőznek.
Lombok helyett fönn a fákon
csupa sötét varjú-kár van.
S elkezd a hó hulldogálni,
mint a tavaly ilyentájban.

 

 

 

Szemerkél az őszi eső

Szemerkél az őszi eső,
szomorkodik a diófa,
nem búsulna, ha a nyári
viselete most megvolna.
De letépte a cudar szél
pompázatos szép ruháját,
pedig azt még a zuhogó
záporok is respektálták.
De leginkább azon búsul,
hogy azok is elszeleltek,
akik árnyas lombja között
nyáron által csiviteltek.
Se egy rigó, se egy veréb,
csak egy öreg, mindig álmos
varjú maradt hűséges a
lombja-vesztett diófához.
Ül, csak ül és hallgat bölcsen,
jól tudja, hogy nemsokára
lesz az öreg diófának
gyönyörűszép hósubája.

 

 

 

Novemberi szél

Lefonnyadt rég az áfonya,
deres a medve lábnyoma.
Lecsupaszult a málnavész.
Minden toboz a földre néz.
Hályogos szemmel pillogat
olykor néhányat még a nap.
Se cirpelés, se csipogás,
hallgat minden kis muzsikás.
Csak a szél, csak a szél,
egyedül ő zenél.
Ág se moccanhat nélküle,
minden kis hang az ő műve.
A medve helyett ő morog.
Övé minden csőr és torok,
ő játszik minden furulyán,
harsonán, dobon, pikulán.
Táncoltat erdőt, bokrokat,
lebbent az égre fodrokat,
s annak, ki ellene szegül,
annak a hátán hegedül.

 

 

 

Tánc a havon

Cinkék bokáznak
öles havon.
Nézi a varjak
hallgatagon.
Nézik, nézik, majd
billegetőn
járni kezdik a
havas tetőn.
Kikeringőznek
a cserepek
védelme alól
a verebek.
S még a kéményből
a jó öreg
bagoly is elő-
s kikecmereg.
Hideg van, hideg,
a mindenit!
De minket az el
nem keserít.
Járjuk, csak járjuk,
ha nem lehet
elűznünk másképp
e vad telet.

 

 

 

Elnémult a kis patak

Elnémult a kis patak,
elakadt a hangja,
jég födte be s a jeget
öles hó takarja.
Azt se tudnád, hol lehet,
merre volt a medre,
partja közét a nagy hó
színültig befedte.
De a füzek, az öreg
girbe-gurba strázsák,
az elnémult patakot
télen is vigyázzák.
Ösvény is fut rajta friss,
naponta-vert ösvény,
hogyha volna korcsolyám,
magam is felkötném.
Beállnék a gyermekek
vidám seregébe,
s tavaszt-hozó verseket
karcolnék a jégre.

 

 

 

Madáretető

Cinkék, cinegék, feketerigók,
megosztom veletek e fél cipót,
megosztom az én olyan-amilyen
éneken-szerzett kenyerem.
Csettegess, rigóm, járd a kerteket,
jöjjetek, csókák, varjak, verebek:
vendégül látok minden itt maradt,
velünk telelő madarat.
Terítve már patyolat abroszom,
kenyeremet elétek morzsolom.
Nem várok érte, nem kell félnetek,
ordas télben ujjongó éneket.
Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,
akkor zendüljön a ti hangotok,
hírrel hirdetve, hogy az emberek
télen se voltak embertelenek.

 

 

 

Zsörtölődő

Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.
Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.
Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.
Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.

 

 

 

Új esztendő

Új esztendő, új esztendő,
nem tud rólad a nagy erdő,
sem a hó alatt a határ,
sem a határ fölött szálló
árva madár.
Új esztendő, új esztendő,
nem volt a nyakadban csengő,
nesztelenül érkeztél meg,
lábad nyomát nem érezték
az ösvények.
Csak a hold, az elmerengő,
csak a nap, az alvajáró,
jelezték, hogy újra megjő
éjfélkor az esedékes
új esztendő.
Csak mi vártunk illendően,
vidám kedvvel, ünneplőben,
csak a népek vártak téged,
háromszázhatvanöt napi
reménységnek.

 

 

 

Erdő, erdő…

Erdő, erdő, kerek erdő,
nem mozdul róla felhő,
a napot is ritkán látja,
mégis zöldell minden fája.
Ha az erdő futni tudna,
vihar jöttén tovafutna,
de nem futhat, mert a fészkek
futtában mind leesnének.
Madarait némaságra,
kárhoztatná bujdosásra.
Milyen erdő az olyan, hol
még egy árva madár sem szól.
Ha gyérítik, morajozva
fölzúg, mintha tenger volna.
Ősszel búsul, télen hallgat,
kikeletkor újrasarjad.

 

 

 

Esőleső

Szomorú az esőleső,
mert eső semerről se jő.
Se keletről, se nyugatról,
már a béka se kuruttyol.
Potyára nem kuruttyolhat,
ha nincs udvara a holdnak.
Minden este mért vesződnék,
ha nincs szavahihetőség.
Már a csacsi sem iázgat,
viszi, mit a juhász rárak.
Kétoldalt a batyu, mintha
két lecsúszott púpja ringna.
Makacs állat, nem hajt térdet,
azért nem megy el tevének.
Se tevének, se zebrának;
türelmesen poroszkálgat.
Dörren az ég, jön az eső,
jókedvű az esőleső.
Felhő föd el napot, holdat:
boldog békák kuruttyolnak.
Villám cikkan, zápor paskol
hol keletről, hol nyugatról.
Szól a szamár: csacsiságnak
tartanám, hogy most iázzak.

 

 

 

Kánikula

Kutyameleg, kánikula,
nyelvét kiveti a kutya,
budákol, a tűző, heves
nap elől árnyékot keres.
De alighogy hűvösre lel
s leheverne, költözni kell:
falja az árnyékot a nap,
s az ebbe is beleharap.
Pillognak a récék, libák,
nem csinálnak most galibát;
kiapadt a kicsi patak,
mint a cérna, kettészakadt.
Itt-ott ha még van is, ami
víznek mondható valami,
odamennek a bivalyok,
s kimártják a kis patakot.
Egyedül egy árva csacsi
hangját lehet csak hallani,
megereszt egy bátor iá-t,
esőért az égre kiált.

 

 

 

Pacsirta

Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik
hangjától a levegő; lüktető
köröcskék pengetik a nap
feszes sugarait.
Zeng, zeng a pacsirta, óceánra
menekült kis kalózadó,
s azt sugározza egyre,
fáradhatatlanul,
hogy milyen rettenetes éjszakánként
egy magányosan didergő kökénybokor
alján virrasztani.

 

 

 

Nyárialmafa

Ilyenkor ősszel senki se
gondol a nyárialmafára.
Dísztelen áll, üresen ásít
kifosztott koronája.
Még a lombját is hamarabb
hullatja, mint a társak,
akik most gyümölccsel rakott
tele ágakkal állnak.
És jönnek a szüretelő,
zsivajgó, vidám népek,
s a nyárialmafára ők
nemhogy föl, rá se néznek.
Ilyen az élet, susogja,
megfakul minden érdem.
És futna, mint a levelek,
bujdosna szégyenében.
Bujdosna, de a gyökerek
konokul visszatartják:
ha odébbállna, ki terem
jövőre nyárialmát.

 

 

 

Őszi biztató

Utolsókat kondul
a hegyen a kolomp:
itt nekünk már semmi,
de semmi keresnivalónk.
Borzong a boróka,
a fenyves fölzokog
csordákba verődve
futnak őzek és szarvasok.
Szajzik a patak is:
hártyavékony jeget
csipkéznek szélire
a deres, fagyos reggelek.
De a kikericsek,
a bátor őszikék
arra bátorítnak:
ne félj, nincs minden veszve még.
Tavasz jöttével, ha
megzendül a kolomp,
lesz megint idefönn,
lesz nekünk keresnivalónk.

 

 

 

A kíváncsi Hold

Fönn az égen bandukolt,
kóborolt a Telehold.
S kíváncsi lett módfelett,
hogy a Földön mi lehet.
„Közelebbről volna jó
látni, milyen is a tó.
Nem fürödtem soha még,
hajnalig jót fürödnék.
Elkötnék egy csónakot,
csónakáznék egy nagyot,
vagy kószálnék boldogan.
(Mindig csak a sugaram
jár a földi utakon.)
Bemásznék egy ablakon:
a fejemre puha ágy
borítaná paplanát.
Nem aludtam soha még –
reggelig szundítanék.
Nálam nélkül valahogy
meglesznek a csillagok.”
Ezt gondolta, s legurult
az égről a Telehold.
És alighogy legurult,
az ég sötétbe borult.
És így aztán
künn a pusztán:
nem a tóban, nem a város
tájékán, hanem egy sáros
patakmarton ért a Földre.
Majdnemhogy a nyakát törte.
És botorkált árkon-bokron;
nem volt, aki világítson.
Falu, város messze volt;
megszeppent a Telehold.
És kiabált, de hiába.
Érezte, hogy a szép sárga
ruhája is csupa sár.
„Kár volt, kár volt, ej de kár
legurulnod, vén szamár!” –
szidta magát, mint a bokrot,
amíg a patakba’ mosdott.
Addig mosdott, addig morgott,
míg a pajkos patakfodrok
elkapták – s már ott se volt.
Sodródott a Telehold.
Hajnal hasadt, szólt a kakas,
amikor az égi utas
patakháton himbálózva
érkezett egy kisvárosba.
Karján kosárral egy asszony
jött éppen, hogy ruhát mosson.
„Hínye, de szép sárga labda!” –
szólt az asszony és kikapta,
ki a patakból a kókadt
és didergő Teleholdat.
Állt az asszony, örömében
nem tudta, mitévő légyen.
Nézegette, majd ledobta:
pattant a hold, mint a labda.
Elkapta az asszony, s féltve
bedugta a kötényébe.
Ott a Holdnak nem volt nyugta,
belecsusszant a patakba,
azt gondolta: „Jobb lesz innen
minél előbb eleveznem.
Ha köténybe kötnek, félek,
nem szeretem a sötétet.”
Szökött volna a Hold, hogyha
az asszony fülön nem fogja,
fülön csípte, kézbe kapta:
„Furcsa szerzet vagy te, labda.
Úgy tetszik, mintha már téged
valahonnan ismernélek.
Ábrázatod olyanforma,
Mintha a Hold képe volna.”
Megszeppent a Hold nagyon:
jaj, mi lesz ebből vajon,
ha a titka kitudódik,
és híre megy, hogy a Hold itt
lenn a Földön kóborolgat?
Nagy melege lett a Holdnak:
„Jaj, mi lesz, ha kémnek vélnek,
veszedelmes ellenségnek?
Nincsen erő, mely határt szab
a suttogó gyanakvásnak.
Elfognak és vasra vernek.”
Átkozta az órát, percet,
melyikben a Földre vágyott,
szidta magát s a világot;
s ijedtében kezdett fogyni,
jobban mondva fogyatkozni.
De az asszony észrevette:
„Ejnye, mintha ereszkedne,
mintha ki volna lyukadva.”
S belenyomta a patakba.
Alányomta, meglötykölte,
kötényével megtörölte;
gömbölyödött a Hold képe
mint az égen olyan szépre,
s egészen megvidámodva
rámosolygott az asszonyra.
S jókedvűen felfrissülve
huppant le a selymes fűbe.
Várta nyugton, hogy az asszony
a patakban kimoshasson.
Tetszett neki, hogy a szorgos
asszony milyen ügyesen mos.
S az is tetszett, hogy az ágról
fölötte egy kismadár szól,
azt se bánta, hogy a hangyák
körülmásszák, megszagolják,
derült rajta, hogy a szöcske
egy ugrással átalszökte.
Gyönyörködött volna még,
de fölpillantott a nagy égre
kelet felé, hogy a Napnak
sugarai fölragyogtak.
S lám, egy harmatos fűszálon
föléje hajolt az álom.
*
Ott hagytuk a mesénk abba,
hogy a Hold, a sárga labda,
földet érve, kimerülten
elaludt a selymes fűben,
míg az asszony nagy serényen
mosott a patak vizében.
Aludt a Hold, ahogy még nem
aludt soha életében.
Aludt, mély álomba hullva,
aludt a Hold, mint a bunda,
mint egy megfáradt napszámos,
aki ritkán jut alváshoz,
mint a tej a köcsögökben,
mint a méz a bödönökben
aludt a Hold, mint a gyermek,
akit anyja ringat-renget,
aludt, mint a földi vándor
alszik, mikor Hold világol.
Aludt a Hold, arra ébredt,
hogy valaki fütyörészget,
más valaki kacarászgat,
s ő a nagy ruháskosárnak
alján fekszik, nem a fűben:
„Hát ide meg hogy kerültem?!”
S látta hunyorogva, pislán,
hogy egy fiú meg egy kislány
hajol fölé, és becézve,
simogatva veszi kézbe.
Örömet és boldogságot
ilyet a Hold még nem látott.
Kézbe kapták, föl-földobták,
akár az igazi labdát.
Szállt a Hold, szállt a magasba,
huppant vissza sűrű tapsra:
 
Egy előre,
 
két kettőre,
 
három hatra,
 
hat kilencre,
 
kilenc tízre,
 
tizenegyre,
 
elöl tapsra,
 
hátul tapsra.
Szállt a Hold, szállt oly magasba,
ahová még nem szállt labda.
Diófányi, jegenyényi
magasra szállt, már-már félni,
tartani lehetett tőle,
hogy vissza se jön a földre.
Elszámoltak húszig, százig,
„Már csak alig-alig látszik”,
mondta a kisfiú pislán,
elsírta magát a kislány.
Összegyűlt az utca népe,
nyújtott nyakkal leste-nézte,
visszaszáll-e az a labda,
vagy ott marad a magasba’.
Ekkor a Hold gondolt egyet,
vetett egy csodás bukfencet.
És visszahullt végre, végre
a kislány két tenyerébe.
Tetszett a Holdnak a játék,
jónéhányszor égre szállt még,
egyre fönnebb parittyázta
magát a kék magasságba,
s mit nem tehet földi labda:
meg-megállt egy pillanatra,
bele-belehallgatózva
a zengő pacsirtaszóba,
s támaszul szolgált a fáradt,
lankadozó kismadárnak.
Hátára vette és hagyta,
hogy ott magát megszusszanja,
és erőre kapva újra
kedves dalát tovább fújja.
Tetszett a Holdnak a játék,
egyszer-kétszer föl-le szállt még,
egyre inkább mind hosszabban
időzgetett a magasban.
Nőtt a Holdban a kísértés,
idelenn meg nőtt a féltés.
„Fönnebb!”, zengték a pacsirták,
idelenn meg visszasírták.
Könnymaszatos képpel pislán
sírt a kisfiú s a kislány.
Hát az asszony, ő meg mit tett?
Alkalmas hálót kerített,
és kötött rá hosszú spárgát,
hogy majd azzal zabolázzák
a labdát, ha visszajönne…
S visszaszállt a Hold a Földre.
Bánhatta már, hogy miért nem
maradt végleg fönn az égen.
Bánhatta a játékos Hold:
mire leért, már fogoly volt,
mint a lovakra a hámot,
ráöltöztették a hálót.
Nem akartak semmi rosszat,
nem tudták, hogy Holdat fogtak.
Ők csak azt szerették volna,
hogy az ég el ne rabolja.
Nem akartak semmi rosszat,
csak kedvükre játszadoztak.
Kezdetben a Hold se bánta,
tetszett neki a jó spárga.
Élvezte, hogy földobálják,
s mikor fönn van, visszarántják.
Tetszett neki, nem csodálom,
sose volt a Hold pórázon,
nem tudhatta, rá mi várhat,
akit sose ráncigáltak.
Mondom, vidám s gyanútlan volt
a hálóba bújtatott Hold.
S játék közben azt tervezte:
ha eljön a langyos este,
nekifeszül majd a hámnak,
és az égig meg sem állnak.
Mit bolyongjon egymagában
a sötétlő éjszakában…
Majd hármasban szekereznek,
fölvidítja a két gyermek
az egyhangú éjszakákat.
„Nosza próbáljuk ki, lám csak!”.
és nekifeszült a hámnak.
Egy araszra,
két araszra
libbentek mind magasabbra.
Szerencsére jött az anyjuk:
„Jöjjön kend is hamar, apjuk!”
De jött a nagy ijedségre
a két gyermek bátyja, nénje,
és a szomszédság se késett
megadni a segítséget,
kapaszkodtak, ki hol érte,
egymásba s a spárga-végbe
és végül a diófába.
Így a Holdat visszarántva,
hurkolták, akár a láncos
kutyát a vén diófához.
Megborzadt a vén diófa
a hatalmas riadóra.
És az ebnek is inába
szállt korábbi bátorsága,
visszaiszkolt és a vackán
kuporgott, mint egy aggastyán.
Szállott, röppent hírt hadarva
a kerítésre a szarka:
hogy már jönnek, hogy már látta,
elindultak házról házra,
mint a sintér a kutyákat,
szedik össze a labdákat.
Nagy csönd lett a tyúkudvarban,
mint amikor szörnyű baj van,
mint amikor héja, kánya
száll alá a diófára.
Vette szárnya alá apró
csirkéit a gondos kotló,
s mint egy hervadó bokréta
kókadt a kakas taréja.
És a ludak meg a récék
pillogatva egymást nézték.
Félt a grádics, félt a jámbor
százesztendős pincegádor,
a tetőn a kémény, s félt a
diófának döntött létra.
(Húzta volna, hogyha tudja,
lábait föl a magasba.)
Félt minden, mi látható volt,
de kivált a fuldokló Hold;
félt is, fájt is, mert húsába
vágott a ráhurkolt spárga.
Nyílt az ajtó s jött ki rajta
a háznép apraja, nagyja.
Elöl a fiú s a kislány
lábujjhegyezgetve, pislán,
mert tudták már: a hálóban
nem labda, hanem a Hold van.
„Hányszor mondtam, fogadkozván,
még a Holdat is lehoznám,
csak hogy kedvére tehessek
az én két szép gyermekemnek.
Hát most itt van. Ugye, Apjuk,
ezt a labdát föl nem adjuk.
Megölne a szégyen, hogyha
a hatóság itt elfogja.
A pincébe, a kamrába
föl kell vinni a padlásra.”
„Elrejteni már nem tudjuk,
de csöppet se búsulj, Anyjuk.
Ki kell hamar a boltbéli
sárga labdára cserélni.
A segítségnyújtó népek
eddig mindent kibeszéltek.
Ha ők egyszer labdát láttak,
ott kell lenni a labdának.
De dologra! Jönnek is már.”
Ugrott a fiú s a kislány,
hozták a nagy sárga labdát
és a Hold helyébe lopták.
Hát a Holdat – bajban voltak –,
hová rejthetnék a Holdat?
„Ide hozzám, ide gyorsan!”,
vakkant a kutya az ólban.
S azon nyomban künn is termett.
A Holdat meg a két gyermek
begurította az ólba.
Föllélegzett a diófa.
Fölneszelt a szárnyas jószág:
„Most már jöhet a hatóság”,
kongta a grádics s a jámbor
százesztendős pincegádor.
Odafönn a ház gerincén
kihúzta magát a kémény,
s örömében majdnem léha
táncra kelt az öreg létra.
Kötötték a Holdat láncos
kutyaként a diófához.
Delet húztak, és a népek
ki-ki lassan hazaszéledt.
Elmenőben nahátoltak,
szemügyre vették a Holdat,
megbökdösték, lapogatták,
nevetgélve táncoltatták,
furcsállták a furcsa labdát.
A két gyermek örömében
nem tudta, mitévő légyen;
egy darabig cirógatták,
aztán az udvaron hagyták,
s jó étvággyal nekiestek
a párolgó húslevesnek.
Borított a vén diófa
árnyékot a teleholdra,
s vetett levelekből ágyat
az ég csüggedt vándorának.
Mert a vén fa tudva tudta,
ki raboskodik alatta,
tudta, kit kötöttek láncos
kutyaként a derekához.
Járásáról, mosolyáról,
ismerte az illatáról,
mert illatot mindig tőle
vett az éj szép királynője.
És tudta az eb az ólban,
hogy az ól előtt a Hold van.
Hányszor ugatta meg bátran
a holdfényes éjszakában,
s hányszor vonított rá, hányszor,
minden időváltozáskor.
Most, hogy szemtől szembe voltak,
bámulta az eb a Holdat.
Inalt volna, mert inába
szállott csahos bátorsága,
de láncon volt szegény állat,
s ki láncon van, nem ugrálhat.
Megszeppent a Hold is látván,
hogy a kutya mint egy bálvány
mered rá az ólajtóból.
Attól tartott, belékóstol,
„Még hagyján, ha megszaglászna,
ez a kutyának szokása,
szaglászgasson – eb a lelke –,
csak a lábát ne emelje.
Inkább tépjen széjjel, mintsem
engem így megszégyenítsen.”
„Rabtárs – vakkant az eb halkan –,
úgy látom, bajban vagy.” „Bajban –
szólt vissza Hold. – És nincsen,
aki bajomban segítsen,
de nem panaszképpen mondom…”.
„Segíteni az én dolgom,
megteszem, mi tőlem telhet,
ameddig a láncom enged,
mert jótett helyébe jót várj,
hozzám te jóságos voltál,
felhőbe bújtál, ha láttad,
hogy kergetnek, hajigálnak.
Bocsáss meg, ha rádcsaholtam,
amikor nagy bajban voltam,
és vonítva szidtalak, ha
örvet kötöttek nyakamba.”
S kúszott az eb lopakodva,
hogy a spárgát elharapja.
Kúszott az eb lassan, loppal,
de az ajtón sebbel-lobbal
kiviharzott a két gyermek.
Soha ilyen ijedelmet
nem látott még a diófa.
Iszkolt a nagy riadóra
az eb is vissza az ólba.
Mert riadó volt valóban,
hírlelte a tévé s újság,
mozgolódott a hatóság;
máris házról házra jártak,
minden labdát megvizsgáltak,
s a gyanúsnak mondhatókat
elküldték a kutatónak.
Eltűnt a Hold, hajnal óta
senki se tud semmit róla.
Sem égen a csillagászok,
se tengerben a halászok,
sehol senki se találja.
„Nagy szégyen a tudományra,”
tanakodtak a tudósok,
működtek a kártyajósok,
s keresték az űrhajósok,
akik éppen szálltak volna
rakétájukkal a Holdra.
Keresték a Holdat: hol van?
Kuksolt a Hold bent az ólban.
Az ól előtt nemtörődöm
pózban ült az eb a földön.
Úgy tett, mintha rá se rántna
a buzgólkodók hadára.
Mert igen szép számmal voltak
vizslatói a vén Holdnak.
Ketten másztak a padlásra,
ketten bújtak a kamrába,
ketten meg az ágyak alját
s a párnákat tapogatták,
kettőt meg benyelt a jámbor
évszázados pincegádor.
Fényt villantott a zseblámpa
a tömzsi káposztáskádra.
És már harsant a kiáltás:
Megvan, megvan! De a nyálkás
lében csak egy rongyos, poshadt
sós káposztafejet fogtak.
Jókedvre derült a bátor
tett láttán a pincegádor.
Pöffentett a ház gerincén
és kormot prüszkölt a kémény.
Az udvaron álló népek
mosolyogtak, nevetgéltek.
Derült a fiú s a kislány
a foglyul ejtett káposztán.
Rohant pulyka, lúd, tyúk, réce,
hogy a káposztát széttépje.
Csak a kotló maradt veszteg,
közel senkit se eresztett,
nagyokat kerrentve szórta
szitkát a kutakodókra.
Kettesével jöttek-mentek,
fölverték az udvart, kertet.
Végül nem maradt más hátra,
fölhágtak a diófára.
Megrázintották a vén fát,
s elbillentették a létrát.
Dűltében kihullt vagy három
fog az öreg lajtorjából.
Így a fönnrekedt vitézek
egy darabig még fürkésztek,
megnézték a szarkafészket,
aztán a legalsó ágak
közül bátran leugráltak.
Lehuppantak rendre, sorra,
de majdnem a kutyaólra.
Ám az eb, ki nemtörődöm
pózban ült eddig a földön,
s úgy tett, mintha rá se rántna
a buzgólkodók hadára
(bár a füle s szemesarka
figyelt minden mozzanatra),
talpra szökkent, s vicsorogva
hörrent a lepotyogókra.
Csitították: „Jól van, jól van,
a te helyed benn az ólban.
Ne félj, arra nincs parancsunk,
hogy az óladban kutassunk.”
Erre az eb megnyugodva
visszahúzódott az ólba,
s odakacsintott a kókadt,
mi tagadás, ijedt Holdnak:
„Vérem árán is megvédem,
ne félj, pajtás – a vendégem.”
Hálásan dörzsölte álmos
képét a Hold a kutyához,
s el is aludt azon nyomban
a jól védett kutyaólban.
Odakint az ól előtt meg
lassacskán szedelőzködtek.
Még a bolti sárga labdát,
azt is az udvaron hagyták.
Jegyzőkönyvbe vették: dolgát
elvégezte a hatóság.
Tanúk rá, kik jelen voltak.
Híre-hamva sincs a Holdnak.
Aludt a Hold, aludt volna,
de megrebbent a diófa.
Nem is rebbent, hanem borzadt,
sötétbe vonta az ólat.
Betakarta, kitakarta,
ahogyan a szél akarta.
Nyögött a lomb és az ágak
össze-vissza kalimpáltak.
Kereste lúd, pulyka, réce,
hol lelhetne menedékre.
Moccanatlan csak a kémény
posztolt fönn a ház gerincén,
ahonnan már kereket
oldottak a verebek.
No meg lenn a szelíd, jámbor
évszázados pincegádor,
csak ő nem volt megijedve,
fölnézett a fellegekre,
s mint aki sok vihart látott,
várta, hogyha már villámlott,
a mennydörgést visszhangozva
illendően viszonozza.
Ettől a Hold még nyugodtan
aludt volna, benn az ólban,
mert fáradt volt, a kalandra
ráment egész álló napja.
Aludt volna, de az ebnek
a csontjai úgy reszkettek,
hogy nemcsak az alvó Holdat,
de még a sírbéli holtat,
azt is menten felébresztik,
ha az ólban most az fekszik.
Félt az eb, belebújt volna,
ha van rajta luk, a Holdba.
„Egyet se félj, gazdám, kedves”,
bújt a Hold az ijedt ebhez.
„Én odafent sose látok
esőt, cikázó villámot.
Örüljünk hát együtt, kérlek,
a csodaszép mennydörgésnek.”
„Nem, ó nem, hát én sem félek”,
állt az eb lassan kötélnek,
nyüszítve még, félve, loppal,
hóna alatt a vén Holddal,
künnebb-künnebb araszolva,
kikönyökölt az ajtóba.
Onnan csodálták, bámulták
a nagy vihar elvonultát.
Nézték, milyen vígan táncol
az üdítő nyári zápor.
Rázta magát a diófa,
dudorászott a csatorna,
bújtak ki a cserepek
alól a hős verebek.
Kortyolt a vízből a jámbor
évszázados pincegádor.
S a tócsában billegett a
künn felejtett bolti labda.
A Holdnak is kedve szottyant,
hogy fürödjék, s odatoccsant
a fürdőző bolti, sárga
labda mellé a tócsába,
s vígan lubickoltak.
Nyílt az ajtó, nyílt az ablak,
előbb csak kikönyököltek,
aztán futott a két gyermek,
most már együtt pocsolyáztak,
örömére a családnak.
Perdült a kutya is táncra,
perdült volna, de a lánca
nem engedte. Jött az asszony,
s hogy az eb is hadd mulasson,
levette a láncot róla,
s rádobta a kutyaólra.
A kisfiú a labdával
járta, a Hold a kislánnyal,
de legszebben a kiláncolt
kutya táncolt.
Amint jött, olyan hamar
inalt el a zivatar.
Egyet-kettőt még dörgött, és
tovagördült a mennydörgés.
Kibújt a Nap és vidáman
mártózott a pocsolyákban,
megmosdott a patakokban,
keréknyomban, patanyomban,
s lenyugvóban, visszanézve,
szivárványt festett az égre.
Ült a Hold, az eb s a labda
szárítkozni ki a napra;
de megszeppent a két gyermek,
mert a Hold egyet tüsszentett.
Fölkapta a kislány s féltve
göngyölte a kötényébe.
Vitték hamar be a házba.
Bújtatták paplanos ágyba,
de előbb didergő testét
jó szárazra törülgették.
Hársfavirágból teát,
finom meleg vacsorát,
legalább egy jó levest
főztek volna örömest,
hűlés ellen aszpirinnal
tömték volna vitaminnal,
de már kutya baja sem
volt a Holdnak, kedvesen
hordta körbe mosolyát,
élvezte a vetett ágy
kényelmét és melegét.
Le-lehunyta a szemét,
aztán újra fölnyitotta
s körbehordta mosolyogva.
Odakünn, míg a boldog Hold
benn a vetett ágyon trónolt,
odakünn a vén diófa
készülődött az alkonyra.
Lombjáról a kövér cseppek
mind egy csöppig leperegtek.
Szikkadóban volt a sár is,
csitult a sánc s a kanális.
Tollászkodott a majorság,
követelte esti jussát:
tyúk, lúd, réce, tojó, gácsér
sorba állt a vacsoráért.
Sötétült a csöndes, jámbor
évszázados pincegádor.
Búcsúzott a ház gerincén
a nyugvó Naptól a kémény.
Az eb is visszaoldalgott
az óljába, hol a Hold volt
még az imént a vendége.
Béke szállt a tájra, béke.
A fák közül ki-kilesve
útrakelt a nyári este,
virágról virágra lépve
borult lágyan a vidékre.
Töprengett a Hold az ágyban.
„Teljesült a régi vágyam,
reggelig jót szundíthatnék,
de szólít a kötelesség.”
Ki-kinézett, föl az égre,
érezte, hogy menni kéne.
Ahogy szürkült, sötétedett,
a Hold egyre fényesedett.
Tévében és rádióban
egyre kérdezték, hogy hol van.
A gyermekek tanácskoztak,
a felnőttek tamáskodtak.
„Ha megvolna, nem keresnék.”
Hitték is, nem is, a vendég
kibenlétét, égi voltát…
Eldöntötték, visszalopják,
visszasegítik az égre.
„Száz szónak is egy a vége,
megvárjuk az öreg estét,
s ha akkor is még keresnék,
ha a csillagok körében
nem tündökölne az égen,
akkor aztán… akkor aztán.”
„Nincs mit várnunk” – szólt a kislány –,
„a csillagok már fönn vannak
s magányosan pillogatnak.
Mindannyian sóvárogva
néznek a mi ablakunkra.”
Nem volt helye már a szónak,
könnyeztek és mosolyogtak.
Ölelték a Holdat s féltőn
léptek vele le a lépcsőn.
Már a talpraszökkent létrán
mászott a fiú s a kislány,
vitték köténybe markolva
föl a Holdat a magasba.
Suhogott a vén diófa,
nagy vitorla lett a lombja.
„Egy kettőre,
két kettőre,
négy háromra,
hat az ötre,
hét a hatra.”
Repült a Hold, szállt magasra.
A csillagok fölragyogtak,
ahogy holdas estén szoktak.
A ház népe meghatódva
nézett föl a teleholdra.
Érezték, ahogy ott álltak,
illatát a szabadságnak.
De legboldogabb az eb volt,
mert barátja, az öreg Hold,
mielőtt magasba mászott,
elcsórta a kutyaláncot.

 

 

 

Kicsi legény, nagy tarisznya

Horgasinamat verdeső
tarisznyában palavessző,
palavessző s palatábla…
Így indultam valamikor,
legelőször iskolába.
Le az utcán büszkén, bátran
lépdeltem a tarisznyámmal.
– Hova viszed, ugyan biza,
azt a legényt, te tarisznya? –
Tréfálkoztak a felnőttek,
akik velem szembe jöttek.
Máskor pedig ilyenformán
mosolyogták a tarisznyám:
– Éhes lehet a tudásra
az, akinek ilyen hosszú,
ilyen nagy a tarisznyája.
De csak mentem, még büszkébben,
míg az iskoláig értem.
Az iskola kapujában
gyökeret vert a két lábam.
S álltam, míg csak bátorító
szóval nem jött a tanító.
Rám mosolygott: – Ej, kis legény,
gyere fiam, bátran, ne félj!
Kézen fogott, bevezetett.
Emlékszem, be melegem lett.
Évek teltek, múltak, de még
most is érzem olykor-olykor
jó tanítóm meleg kezét.

 

 

 

Birka-irka

Szomorú a birka,
mert üres az irka.
Azért béget, azért sír-rí,
mivel fogja teleírni.
Majdcsak teleírja
irkáját a birka,
tele azzal amit ismer,
a nagy bével meg a kissel.

 

 

 

Pulyka-szégyen

Iskolába jár a pulyka,
de az esze nagyon kurta.
Sose tudja, mert nem figyel,
azt amiből felelni kell.
És még ő dúl-fúl, sistereg,
pukkadozik, majd szétreped.
Lebernyegje irul-pirul:
most már csak azért se tanul.
Ha ez így megy – szégyenszemre –,
nem járhat majd egyetemre.

 

 

 

Hogyha lovam volna

Hogyha lovam volna,
zabbal abrakolnám,
kocsiba, szekérbe
soha be nem fognám.
Zabla helyett elég
volna egy kötőfék,
nyerget se tennék rá,
sarkantyút se kötnék.
Szőrén ülném én meg,
s tudom, egy jó szóra
még a tengeren is
egyből átugorna.

 

 

 

Ha a napnak

Ha a napnak lába volna,
bizonyára gyalogolna.
Ha pedig keze is lenne,
akkor ő is cipekedne,
s leülne, ha elfáradna,
ide mellénk, a kis padra.
Kérges kezét térdre ejtvén,
merengne a holdas estén.
Úgy várná be, szépen ülve,
hogy őt a föld megkerülje.

 

 

 

Ha én zápor volnék

Ha én zápor volnék,
égig érő zápor,
áztatnám a földet
istenigazából.
Hogyha napfény volnék,
melengető napfény,
minden sugaramat
széjjel teregetném.
Ha én harmat volnék,
minden reggel s este
lábujjhegyen lépnék
bársonyos füvekre.
Hogyha szellő volnék
erdőn, mezőn átal
járnék a virágok
finom illatával.
Kislány vagyok, s ezért
harmat, napfény, zápor
s a vidám szellő is
igaz, jó barátom.

 

 

 

Ünnep van, ünnep van…

Ünnep van, ünnep van,
nagy ün-nep.
Terülj meg, asztalkám,
te-rülj meg.
Esztike asztalát
nagyszemű kisbabák
ü-lik be
aki a legjobb volt
az ül az
ö-li-be.
Megmosta a kezét
min-den-ki.
De finom az ebéd,
ün-ne-pi!
Ünnep van, ünnep van,
gyer-mek nap,
még a kis
cica is
fagylaltot
nya-lo-gat.

 

 

 

Évike-nénike

Évike, Évike,
bizony ő már
nénike.
Nénikéje Esztikének,
pedig még csak a hat évet
őszire
tölti be.
De azért már, mint egy nagylány,
sürög-forog, nézi: hadd lám,
eszik-e,
jóllakott-e
Esztike?
S lábujjhegyen jár, ha alszik,
s hogy aludjon, vele alszik,
s pisszre rebben apró ujja,
ha valaki megzavarja.

 

 

 

Hessegető

Bú, bú, fekete bánat,
kedvemre ne boríts szárnyat.
Hess el, fekete kotló!
Lovamon arany a patkó,
szájában ezüst a zabla,
kantárja, csótárja, csatja
gyémánttal van kirakva.
Hess el, fekete vénség,
mielőtt rád nem lépnék!

 

 

 

Faragott versike

Volt egy fakatona.
Fából volt a lova:
kengyelje, kantárja
a kádár munkája,
fából a patkója,
fakovács patkolta:
fából volt faragva
a föld is alatta.
Fahuszár, favitéz,
Hadd látom, mennyit kérsz?
Százat adj lovamért,
ezeret magamért.
Csapj oda, csapj bele,
égjen a tenyere!

 

 

 

Három székláb

Van egy kisszék,
háromlábú,
három lába:
három bábu.
Egyik: Billeg,
másik: Ballag,
harmadik meg:
Billegballag.
Így a kisszék
meg nem állhat,
szidja is a
három lábat.
Állj meg, Billeg!
Nyughass, Ballag!
Ne lipinkázz,
Billegballag!
De ők aztán
csak azért se,
nem hallgatnak
a kisszékre.
Billeg ballag,
Ballag billeg,
s Billegballag
ballag-billeg.
Jár csak jár a
három tébláb,
ringatózó
három székláb.
Kedvébe
eképpen járnak
a kicsi szék
gazdájának.

 

 

 

Tűvé-tevő

Szőrén-szálán elveszett,
lába kelt a tűnek,
cérnát, hogyha varrni kell,
most már mibe fűznek?
Tűvé tette a szobát,
egész áldott este.
Sírt a kislány de a tűt
hiába kereste.
Lába mégse kelhetett,
el senkise vitte,
meglelném, ha valaki
keresni segítne.
Megkérte a kiskakast,
hogy keresnék ketten.
Kukurikú, meglelem
ha keresni kezdem.
Tűvé tette a helyet
egész áldott este,
a kis tűt a kakas is
hiába kereste.
Megkérte a kiskutyát.
Bízd a szimatomra,
úgy veheted mintha már
a tű meg is volna.
Tűvé tette a helyet
egész áldott este,
a kis tűt a kutyus is
hiába kereste.
Megkérte a malacot.
Egyet se sírj húgom,
azt a kis tűt neked én
menten előtúrom.
Tűvé tette a helyet
egész áldott este,
túrt a malac, de a tűt
hiába kereste.
Megkérte az egeret,
utána a macskát,
végül a vakondot is,
de nem látta hasznát.
Tűvé tették a helyet,
egész áldott este,
macska, egér s a vakond
mind a tűt kereste.
Ám hiába, nyoma se
volt sehol a tűnek,
cérnát, hogyha varrni kell,
most már mibe fűznek.
Sírt, csak sírt a kicsi lány
egész áldott este,
s még álmában is talán
mind a tűt kereste.
Elsírta a bánatát
reggel a csikónak.
Hozz egy fogót szaporán,
rántsd le a patkómat.
Most verettem frissiben,
vadonatúj mágnes,
ezzel a tűt megleled,
ne sírj kicsi Ágnes.
Térült-fordult a kislány,
s mint egy fényes bolha,
pattant a tű szaporán
a mágnespatkóra.
Örülnek mindannyian
a megkerült tűnek.
S a fokába sorra mind
piros cérnát fűznek.

 

 

 

Kelekótya-lapótya

Serpenyőben a lapótya,
lesi, várja Kelekótya.
Silleg-süllög a lapótya.
Mit sündörögsz, Kelekótya.
Megfordítják a lapótyát,
pirongatják Kelekótyát:
– Várj sorodra, Kelekótya,
nem sült meg még a lapótya!
Csak nem tágít Kelekótya,
markában már a lapótya.
Ja-jaj, éget a lapótya! –
Jajveszékel Kelekótya.

 

 

 

A halak bosszúja

Tutajos Lajos és
Úszó Pál
vízre szálltak egy
szál deszkán.
Szerencsét akartak
próbálni,
deszkán hasalva
horgászni.
Billegett-büllögött
a deszka,
markolta, tartotta
Lajoska.
Pál meg a horgot
kezelte:
dobta, rántotta,
emelte.
Nem is lett volna
talán baj,
hogyha nem jön egy
falánk hal,
s mellette még egy
csapatnyi.
Táncolt a dugó,
ropogni
kezdett a bot, és
roppant is,
nyelte is már a
roppant víz.
Mindketten kaptak
utána,
nem volt gondjuk a
deszkára.
Erre várt csak a
csapat hal:
orral, uszonnyal,
farokkal
tovalopták a
szál deszkát,
s föl-fölugrálva
kacagták,
mint úszik partra
kifosztva
Pali s utána
Lajoska.

 

 

 

Somvirággal, kakukkfűvel

Somvirág, somvirág,
aranysárga a világ.
Kakukkfű, kakukkszó,
kirándulni volna jó:
fűzfasípot faragni,
fűzfalóval lovazni,
árkon-bokron átal,
háton hátizsákkal,
menni, mendegélni,
este hazatérni:
fűzfalovam kocogva,
fűzfasípom tutogva,
somvirággal, kakukkfűvel,
kakukkszóval, tele szívvel.

 

 

 

Három kérdezgető

 

I.

– Miből van a pántlikád?
– Hajnal pirosából.
– Miből szőtték a ruhád?
– Kék ég bársonyából.
– Miből van a köténykéd?
– Havasok havából.
– Hát te magad miből vagy?
– Mezők harmatából.
 

II.

– Te kis juhász, merre mész?
– Merre nyájam legelész.
– Hát a nyájad merre jár?
– Ahol zöld füvet talál.
– Hallod-e, te kis juhász,
ha farkas jő, mit csinálsz?
– Megmarkolom a botom,
s a farkast megugratom.
 

III.

– Hallod-e, te kis kovács,
mit kopog a kalapács?
– Azt kopogja, kipre-kopp,
csengős csikót patkolok.
– Hallod-e, te kis kovács,
mit dohog a kalapács?
– Azt dohogja, dön-de-leg,
ekevasat élezek,
mert a tavasz kö-ze-leg.

 

 

 

Gyalogúton

Hegyre fut, völgybe fut,
kanyarog a gyalogút.
Gyalogúton – ki lehet? –
egy kis legény lépeget.
Vállán villa, gereblye,
kalapjában két szem cseresznye;
villanyélre akasztva
hátán egy nagy tarisznya.
(Ebédet visz bizonyára,
arra vall a tarisznyája.)
Megy szaporán, meg nem áll,
máris milyen messze jár!
Mire jobban megnézhetném,
elnyeli a görbe ösvény.

 

 

 

Erdőn jártam

Erdőn jártam,
málnát szedtem,
amit szedtem,
mind megettem,
üres a kaska,
mit csináljak,
mit mondjak anyámnak,
ha megkérdi,
hol a málna,
miért üres
a kosárka?
Azt mondjam-e,
jött egy medve,
amit szedtem,
mind megette?
Dehogy mondom,
megijedne.
Jujj!

 

 

 

Ballagi

Nem messze van ide Kászon,
útja végig fehér vászon,
ballag rajta valaki,
bizonyára Ballagi.
Fején kucsma, lábán csizma,
nyakában meg nagy tarisznya,
kajla bajsza csupa dér:
estére csak odaér.

 

 

 

Elment Péter

Elment Péter tököt venni,
elfelejtett pénzzel menni.
Hogy a sült tök? Ennyi s ennyi.
De nem volt mit elővenni.
Elmaradt a sülttök-vétel,
étlen maradt szegény Péter.

 

 

 

Faroltató

Farta te, tarka,
tarka tehén, farta!
Kolompot zengőt,
kötök reád csengőt,
szarvadra szalagot,
szarvad közé csillagot.

 

 

 

Vigye el a róka

Volt egy kicsi kakasom,
elvitte a róka.
Jércém is a tavaszon,
elvitte a róka.
Volt egy ludam, jó tojó,
elvitte a róka.
Récém, tóban tocsogó,
elvitte a róka.
Gácsérom és gúnárom,
elvitte a róka.
Semmim sincsen, tirárom,
vigye el a róka!

 

 

 

Rajz rigóval

Ákombákom
levelek a fákon.
Limb-lomb susogó,
alatta ül nagyapó.
Mellette élete párja,
néznek együtt föl a fára.
Fejük fölött a rigó
azt fütyüli: élni jó.

 

 

 

Két vén fáról

Zöld Király és Zöld Királyné,
ha fúj a szél, lovagolnak,
megkergetik, megfuttatják
hol a napot, hol a holdat.
Zöld Király és Zöld Királyné,
ha szélcsönd van, álldogálnak,
nézegetik árnyékát a
két gyönyörű koronának.

 

 

 

Szerencse

Hű, mekkora szerencse,
hevül már a kemence,
a tészta is dagasztva
meg is kelt már magasra.
Hol a lapát, vessük be,
míg meleg a kemence:
süssünk hamar egy sütet
új sütetű kenyeret.

 

 

 

Volt egyszer egy ember

Volt egyszer egy ember,
volt szakálla kender,
cseremakk pipája,
lapi a dohánya.
És hogy lenne mindig
pipája, dohánya,
felköltözött lakni
egy nagy cserefára.
Ott egész nap füstölt,
a füsttől meg prüszkölt.
És addig mind füstölt,
addig-addig prüszkölt,
odalett a fának
minden makkja, lombja,
se pipa, se hozzá
füstölnivalója.
Mit volt mit tennie,
lemászott a fáról,
font egy hosszú ostort
a kenderszakállból.
Azzal csettinget most,
a fa alatt állva,
s várja, hogy majd lenne
pipája, dohánya.

 

 

 

Volt egyszer egy varga

Volt egyszer egy varga,
csak az nem volt, sajna,
miből rámás csizmát
varrt volna a varga.
Volt egy görbe tűje,
abba cérna fűzve,
sodrott, szurkos cérna,
volt fűzve a tűbe.
Éles kése, metsző,
kalapácsa kettő,
háromlábú széke,
mindenkinek tetsző.
Szegző s varró árja,
kaptafa és sámfa,
kicsi s nagy, egyszóval
mindenféle lábra.
Térdig érő asztal,
tele ezzel, azzal:
jófajta csirizzel,
suvickkal, ragaccsal.
Bőrköténye s kajla,
pödrött végű bajsza,
mindene volt, mitől
varga lesz a varga.
Csupán bőre s talpja
nem volt neki, sajna,
márpedig anélkül
nem varga a varga.
S hiába lett volna
bőrje no meg talpja,
ha nem volt akinek
rámás csizmát varrna.
Gondolt egyet, s tett az
egészre egy foltot,
kidobta a csirizt,
s becsukta a boltot.

 

 

 

Mátyás-napi vásár

Nagy vásár volt még a
keresztúri vásár,
csizmát venni mikor
oda járt a császár.
Híres volt kivált a
Mátyás-napi vásár,
arra járt el mindig
csizmáért a császár.
Node nem azért volt
híres ez a vásár,
hogy lábbelit venni
oda járt a császár.
Bár a vevőtől is,
kivált ha az császár,
hírre-névre kaphat
olykor egy-egy vásár.
De a keresztúri
nagy kirakóvásár
híréhez-nevéhez
nem kellett a császár.
Portékájáról volt
híres az a vásár,
azért járt el oda
csizmáért a császár.
Utcák hosszat állott
álló nap a vásár.
Sátortól sátorig
alkudott a császár.
Parolázott, már-már
készen volt a vásár,
egyet gondolt, s azzal
odébbállt a császár.
Addig válogatott,
alkudott a császár,
félő volt, hogy mindjárt
eloszlik a vásár,
s mehet szégyenszemre,
és éppen a császár.
S mit mond otthon,
miért maradt el a vásár?
Járhat majd tavalyi
csizmában a császár,
esztend’ ilyenkorig
nem lesz csizmavásár.
Mert csizmát csinálnak,
s máshol is van vásár,
de oda nem mehet,
nem bizony a császár.
Menne ő örömmel
máshová, a császár,
de nem oda Buda,
kettőn áll a vásár!
Megmondta az asszony
– otthon ő a császár –:
„Csizmát kend csak Székely-
keresztúron vásál.
Nem pazarolhatunk,
éppen mi, a császár,
mikor ott az olcsó,
nagy tél végi vásár.
Alkudjék csak kelmed,
úgy vásár a vásár.”
Ezért alkudozott
napestig a császár.
De nem is maradt el
sohasem a vásár,
estefelé mégis
csizmát vett a császár.
Többnyire Bodrogi
sátorában vásált.
Bodrogi rendszerint
megszánta a császárt.
Pompás áldomással
végződött a vásár,
s karján új csizmával
ment haza a császár.

 

 

 

Csukástó

Egyszer régen, amikor még
több volt a hal, mint a horgász,
és nem volt a folyók mentén
ekkora nagy sürgés-forgás,
élt a kicsi csíki Oltban
élt egy csuka, hasonlót még
én sem tudnék kitalálni,
hogyha horgászember volnék.
Nem is élt, de uralkodott.
Ő volt a halak királya:
se hálónak, se horognak
nem volt hozzá bátorsága.
Nemcsak félték, tisztelték is,
mert nagylelkű és kegyes volt:
szúnyogon meg moszaton élt,
testvérhúsba sose kóstolt.
Úszta, járta birodalmát
Domokostól le Bükszádig.
Védelmezte népét s annak
porontyait és ikráit.
De leginkább Tusnád táján
szeretett elidőzgetni,
hol a szikla a kis Oltot
majdnem-majdnem megrekeszti.
Ha elfáradt, ott pihent meg,
ott a víz is, mint a kristály,
s a vízből is tisztán látta
a fenyőket fönn a sziklán.
Ahogy telt az idő, s ő is
lassacskán mind öregebb lett,
s az úszkálás föl-le, föl-le
lassacskán mind nehezebb lett,
hovatovább mind gyakrabban
bámulta a fenyőfákat.
Gondolt egyet, és fővárost
alapított ott magának.
„Jó is lesz így, öregedő
uszonyaim mit fárasszam,
mikor úgyis itt folyik át
egész hosszú birodalmam.
Igen ám, de épp az a baj:
folyton folyik az országom,
és nekem, hogy itt székeljek,
folyton-folyvást kell úszkálnom.”
Szerencsére jött a tavasz,
és a kis Olt úgy megáradt,
hogy nem fért át a szoroson,
s majd ellepte a fűzfákat.
Jött aztán az apasztó nyár
nagy meleggel, de hiába,
ott maradt, a fűzfák között,
az Olt egy kis darabkája.
Csillogott, akár egy kastély,
ez kellett a mi csukánknak!
Átevickélt a szép tóba,
s lefoglalta palotának.
És azóta Csukástónak
hívja minden vízi s földi,
hetedhét országból szoktak
odajárni gyönyörködni.
Mondják, hogy az öreg csuka
lemondott a királyságról,
s mai napig ott éldegél
szerényen a nyugdíjából.

 

 

 

Az elveszett követ

Hogy s hogy nem, de egyszer,
Kolozsvárra jövet,
elveszett az úton,
el a török követ.
Pedig egyenest az
isztambuli öreg
szultántól jött volna,
ha megjön a követ.
Fényes kísérettel,
ahogyan csak jöhet
Konstantinápolyból
egy szultáni követ.
Födte a lovát is
selyembrokát-szövet
bíborban, bársonyban
lovagolt a követ.
Turbánjára forgót,
derekára övet
a fényes szultántól
kapott volt a követ.
Csillogtatta a nap
a sok drágakövet:
éjszaka sem veszhet
el egy ilyen követ!
S mégis, amint mondják,
Enyed táján jövet,
kámforrá változott,
odalett a követ.
Telt és múlt az idő,
s a szultánnak szöget
ütött a fejébe:
hová lett a követ?
Se híre, se hamva,
kerékbe is töret
mindenkit, ha elé
nem kerül a követ.
– Halál fia, aki
parancsot nem követ,
reggelre meglegyen
az elveszett követ! –
Agák, bégek, basák,
ki csak számba jöhet,
indultak keresni,
hol lehet a követ.
Jöttek dérrel-dúrral,
s Enyed táján jövet,
kámforrá változtak
akárcsak a követ.
Dühbe jött a szultán.
– Biztosan egy követ
fújnak a piszkosak
s a hóhányó követ.
Együtt szedik ezek
a tejről a fölet,
de jaj nektek, agák,
bégek, basák s követ! –
Azzal lóra pattant
s jött, ahogyan jöhet,
maga a nagy szultán
s nem holmi kis követ.
Pompáját leírni
fölösleges szöveg,
koldusnak látszana
mellette a követ.
Jött hát, s mit ad Allah!
Enyed táján jövet,
eltűnt a szultán is,
akárcsak a követ.
S így a mai napig
nem tudjuk, az öreg
szultántól mi hírrel
jött volna a követ.
Hódolatot kívánt,
vagy csak aranyövet,
ónkupát szegődni
jött volna a követ?
Hódoltatni ide
ugyan jönni jöhet,
de amit kap aztán,
viheti a követ.
Vihetné, de hol van?
Enyed táján jövet,
el mégsem párolgott,
kámforként a követ!
Gördítsük le hát a
titokról a követ:
vénséges vén pince
mélyén ül a követ.
Az történt ugyanis,
Enyedre béjövet,
szörnyen megszomjazott,
s vizet kért a követ.
– De vízzel Enyeden,
ó, nagyságos követ,
akkor se kínáljuk,
ha kerékbe töret! –
Kortyolt egyet-kettőt,
de minthogyha tüzet,
lett a bortól egyre
szomjasabb a követ.
Lement a pincébe,
– elég is a szöveg! –
még most is ott iszik
az elveszett követ.
Agák, bégek, basák,
Enyed táján jövet,
jutottak a nyomon
ahová a követ.
Ott van a szultán is
azt fújja az öreg:
– Tudtam én, hogy egyszer
megkerül a követ.
Én is majd folytatom
egy-rímű versömet,
mikor Kolozsvárra
érkezik a követ.

 

 

 

Az okos kos

Lucskos, latyakos
ősz vége volt, akárcsak
most,
mikor vásárra vittek egy kost.
Szép nagy állat volt,
fajtiszta racka,
sajnálta is nagyon a gazda,
de nem volt mit tenni,
mivel a kos nem tudott
viselkedni.
Mindig tilosba járt,
s volt úgy, hogy hetekig
odahált,
máskor meg naphosszat
tekergett kedvére,
(mint akinek nincs meg
a leckéje),
s mikor már rosszat
gondolhattak volna,
hogy most aztán vége:
farkas vagy medve
valami megette,
csak előállt, mintha
mi sem történt volna.
Tűrt, tűrt a pásztor,
aki egyébként jámbor
ember hírébe állott,
és még büszke is volt olykor
a kosára,
de egyszer csak megelégelte
a dolgot.
Tarisznyát vett a vállára,
szarvon fogta a kost, és
elvitte a szóban forgó
őszi vásárra.
Tetszett a kosnak a vásár,
s hogy annyi újat láthat,
kíváncsiságból szarvára is vett
egy mézeskalácsos sátrat.
Lett erre riadalom,
lárma:
– Vigyázzon, ember, a kosára,
ha már nem tudta megnevelni!
Erre a pásztor a kosnak,
a kos a kalácsosnak,
a kalácsok meg a földre estek.
Kicsin múlt, hogy össze nem verekedtek.
Aztán meg a garázda
kos egy kofa kosarára
vetett
szemet,
s dézsmálni kezdte,
mint egy mihaszna kecske.
– Hogy kerülne már rúdra bőröd! –
eképpen zsörtölődött,
a most már cseppet sem jámbor
pásztor.
– Hogy lenne belőled pörkölt,
te ördög,
te átok! –
S nyomatékul botjával reávágott.
Módfelett mulattatta a népet
a látvány.
Most
valaki hozzájuk lépett.
– Pörköltet mondott, bátyám?
Úgy legyen!
Mészáros vagyok, s a kost
ezennel megveszem. –
Meg is vette, sokat nem alkudoztak.
Indulni kellett máris
a kosnak.
S indult a pásztor is
megkönnyebbülten:
– Na végre, hogy tőled is
megmenekültem. –
Haza is ért még délre.
S hát ki jön szembe véle
az udvaron? Ki az ördög?
– Kos ez, nem pörkölt!
– Ne-e-em bizony, gazdám,
volt eszed, de nekem is volt ám.
Mit eddig sose tettem,
ezennel megjelentem,
meghalni nem volt kedvem,
s amikor észrevettem
a hentes kését, menten
a hátuljának mentem,
s a késével, mit megfent,
szépen a sárba nyekkent,
talán még most is ott van
a pocsban.
Hol van az előírva,
hogy buta minden birka?!
A vásár különben szép volt,
én szeretem a cécót.
Próbált még néhányszor
túladni rajta a pásztor,
vitte vásárról vásárra,
de hiába:
a kosból nem lett pörkölt.
A pásztor meg csak zsörtölt,
s hűséges barátok lettek,
mire megöregedtek.

 

 

 

Költögető

Hajnalonta engemet
gerle-galamb költöget:
jó reggelt,
jó reggelt,
mindenki már rég fölkelt.
Rá a rigó: föl bizony,
gyöngyös harmatot iszom,
hű de jó,
hű de jó,
harmaton él a rigó!
Cserépen a verebek
kenik-fenik csőrüket:
csiri-csűr,
csiri-csűr,
csak így telik meg a csűr.
De a szarka rájuk reccsen,
hogy egy kicsit csendesebben:
csöndesen,
csöndesen,
nem süket itt senki sem!
Túl a vizen valahol
kakukkmadár kakukkol,
kakukk szól,
kakukk szól,
túl a vizen valahol.

 

 

 

Kakasszótól pacsirtáig

Kukorékol a kakas,
pirkad az ég alja,
talpon már a pásztor is:
egész falu hallja.
Fújja kürtjét, tereli
szaporán a csordát
siratja egy-egy tehén
otthon hagyott borját.
A kecskék is mekegőn
vissza-visszanéznek:
nem örülnek cseppet sem
a koránkelésnek.
Ludak, tyúkok, malacok,
mindegyik rákezdi,
ha már fölkelt, nem akar
egy se éhen veszni.
„Darát, szemet, friss füvet!”
kinek mi a vágya.
„Előbb nekem, csak nekem!”
mind ezt kiabálja.
Türelmetlenségükben
a kakasnak esnek,
szidják, szabják, szapulják,
egyet veszekednek.
„Mit trombitálsz, hogyha még
nincsen amit enni,
máskor tartsd a csőröd, te
alávaló senki!”
De a kakas gőgösen
áll a szemétdombon:
„Én a hajnalt nem ilyen
csőcseléknek mondom.
Nélkülem a falu is
sötétben maradna,
nem ragyogna föl a nap,
tavasz fényes napja…”
Ágálna még, hogyha nem
volna ő is éhes,
éhségében fogott ő
hajnalhirdetéshez.
Ugrik, repül szaporán
le a szemétdombról,
tömi máris a begyét,
dehogy kukorékol.
A vályú is megtelik;
akolban, pajtában,
szürcsöl, majszol mindenik:
nagy-nagy boldogság van.
A pásztor is már kiért,
ki a legelőre,
kibontja a tarisznyát
fél könyökre dőlve,
s míg a csorda legelész
békén szalonnázgat,
és hallgatja énekét
a kis pacsirtának.

 

 

 

Tavaszi tarisznya

Kamrában szegre
akasztva,
üresen lóg a
tarisznya.
Egyszer csak jön a
menyecske.
Leveszi, s tömi
degeszre.
Tömi, pakolja
púposra,
lesz benne cipó,
szalonna,
fő hagyma, só és…
nicsak, ni:
kolbász is még egy
arasznyi.
Készen is már a
tarisznya,
utazhat nyakba
akasztva.
Mehet, amerre
az ösvény.
Mendegélnek is
csöndeskén:
megy a favágó,
karján a
frissen köszörült
baltája.
Nyakában pedig,
akasztva,
billeg-ballag a
tarisznya.
Só, cipó, hagyma,
szalonna,
minden, mi be van
pakolva.
No persze a jó
arasznyi
füstölt kolbász se
maradt ki.
Alighogy a nap
feljőne,
érnek is ki az
erdőre.
Magasan, ágra
akasztva,
lóg már a tele
tarisznya.
Kerül a balta
tenyérbe,
csattog és villog
az éle.
Szálába, hosszan
s keresztbe
fák dőlnek, nedvet
eresztve.
Sikkan a balta
serényen
abban a kérges
tenyérben.
Meg nem áll, vágja,
hasítja.
Lekerül most a
tarisznya.
S minden, mi be volt
pakolva:
só, cipó, hagyma,
szalonna.
No persze a jó
arasznyi
kolbász sem fog benn
maradni.
Rákerül mind egy
csutakra.
(Nem hinném, hogy ott
maradna.)
Magasan ágra
akasztva,
billeg újra a
tarisznya.
Nincs benne semmi,
de semmi,
csak só talán egy
csipetnyi.
S a balta újra
serényen
sikkan a kérges
tenyérben.
Alkonyig vágja,
hasítja.
(Ing-leng az üres
tarisznya.)
Jön a favágó,
karján a
fényesült nyelű
baltája.
Újra nyakába
akasztva,
lappog a lapos
tarisznya.
Áll a favágó.
Csodát lát:
Soha még ennyi
salátát!
Mondja, s egyet ka-
nyarítva,
lenn is van már a
tarisznya.
S miként reggel a
menyecske,
elkezdi tömni
degeszre.
Megörül majd a
családja,
jó lesz éppen va-
csorára!

 

 

 

Hajnalban a csillagok

Hajnalban a csillagok
lehullnak a földre,
mint a fáról a gyümölcs:
alma, szilva, körte.
Szunyókálnak szelíden
késő délelőttig,
mustillatú sugarak
amíg föl nem költik.
Akkor aztán napsugár-
szálakba fogózva
föllibegnek, mint a pók,
újra a magosba.

 

 

 

Zápor

Suhog a zápor ostora,
senki se bánja;
lúdbőrözik a pocsolya,
senki se bánja.
Minden s mindenki mosolyog:
a virágok s a fák is,
és az is, aki tocsorog
az utcán, s bőrig ázik.
És kacagnak a patakok,
s az eresz csatornája,
kacag a föld is, becsurog
a zápor a nyakába.

 

 

 

Zivatar

Hát ez a szél
mit akar?
Mindent kiföd,
kitakar.
Ajajaj,
hajajaj,
nyakunkon a
zivatar.

 

 

 

Tipegő kislibák

Tipegő kislibák,
kiscsibék
csipdesik már a
fű hegyét.
Báránykák, kisgidák,
hipp-hopp-hopp,
tavaszi táncot
ropjatok!

 

 

 

Sütött a nap

Sütött a nap,
a víz dalolt,
a víz fölé
virág hajolt.
A virágon
döngicséltek
halk hangú és
kedves méhek.
Nagymessze, fönn,
repülő szállott.
De lentről – az is
méhnek látszott.

 

 

 

Csacsikázó

Domboldalon három kicsi
lassan lépegető csacsi.
Mindhármukon – elhihető –
billeg egy-egy átalvető.
Megpakolták alaposan:
a háromnak hat hasa van.
Subák, bundák, üst és szita
mi minden jut egy csacsira!
Aprítgat a három kicsi,
szófogadó szürke csacsi.
És nyikorog és nyekereg
a hátukon a fanyereg.
Minden kápán egy-egy veder:
hogy is fér el annyi teher!
De csak megy a három kicsi,
hűséges hű kedves csacsi.
Cipelik a juhász-batyut,
kapaszkodnak merre az út.
Nem is út már, ösvény csupán;
mendegélnek a nyáj után.
S rádióval hóna alatt
mögöttük a juhász halad.

 

 

 

Nyári alma ül a fán

Nyári alma ül a fán,
fa alatt egy kisleány.
Néz a kislány föl a fára,
s le az alma a kislányra.
Nézi egymást mosolyogva:
lány az almát, lányt az alma.
Gondolkozik, mit tehetne,
áll a kislány lábujjhegyre,
nyúlánkozik, ágaskodik,
ugrik, toppan, kapaszkodik.
De az alma meg sem moccan,
csak mosolyog a magasban.
És a kislány pityeregve
csüccsen, huppan le a gyepre.
Lomb közt szellő szundít csendben,
de a sírásra fölserken,
sajnálkozva néz a lányra,
és az ágat meglóbálja.
S hull az alma, örömére,
pont a kislány kötőjébe.

 

 

 

Városi kánikula

Éjjel-nappal
forró katlan,
a hőség ki-
bírhatatlan.
Minden ház, mint
egy-egy kályha,
s mintha lépnél
eleven parázsra.
Se egy szellő,
se egy felhő,
se nyugatról
se keletről.
A nap mintha
megállt volna,
az éjnek is
nap a holdja.
S az utak, mint
sárkánynyelvek,
valósággal
sisteregnek,
s ugranának,
ha nem volna
híd alattuk,
a folyóba.

 

 

 

Nyár van, nyár…

Nyár van, nyár,
tikkasztó.
Kiszáradt
minden tó.
Elapadt
a patak.
Ludak, récék búsan
fürödnek a porban.
Kérdezd meg a tojót,
kérdezd meg a gácsért.
Kimennének a világból
egy kis pocsolyáért.

 

 

 

Zápor előtt

Zápor előtt, zápor után,
mindig ugat az én kutyám:
zápor előtt a felleget,
zápor után a kék eget.
De ha megzúdul a zuhé,
húzza farkát lába közé.

 

 

 

Nyári zápor

Virágon lepke,
tarka pillangó,
körüle zümmög,
donog a dongó.
Fű, virág, minden
áll mozdulatlan.
Izzad a lepke,
olyan meleg van.
„Borul, beborul,
Vigyázz, pillangó!
Bújjunk, bújjunk el” –
dongja a dongó.
Felhő az égen,
borul a napra.
Megáll a lepke
egy pillanatra.
Libbenne szárnya,
jaj, de már késő.
Dördül az ég, és
zuhog az eső.
Zuhog a zápor,
ázik a lepke.
Szorítja szárnyát
nagy dideregve.
Aztán a felhő
ahogyan támadt,
fordít a tájnak
hirtelen hátat.
Kisüt a nap, és
a kis pillangó
szárítja szárnyát,
s donog a dongó.

 

 

 

Víg volt

Víg volt
míg volt
néki kedve,
mostan
el van
keseredve,
se meggy,
sem egy
szem cseresznye
mibe
bele-
csipegetne.
Majd fölvidul a rigó,
ha megérik a dió.

 

 

 

Szarvas-itató

Ahol a szarvas inni jár,
moccanatlan a nyír s a nyár;
Még a fűszál is tiszteleg,
mikor a szarvas inni megy;
megáll akkor a patak is
egy pillanatig áll a víz:
s ő lépked, ringatja magát,
agancsa égő, ékes ág.

 

 

 

Tarlón túzok lépeget

Tarlón túzok lépeget,
mögötte a népe megy:
felesége, fia, lánya,
veje, menye, unokája,
apja, anyja, bátyja, nénje,
nagyszüleje és a dédje,
ipa, napa, sógor, após,
s nem maradhat el az anyós.
Ki totyogva, ki meg futva,
ott megy egész pereputtya.
Tarlón túzok lépeget,
mögötte a népe megy.
Szemelgetnek, tallózgatnak,
estére nagy begyet raknak.

 

 

 

Eljött a szüret

Eljött a szüret.
Itt van.
Jó pohár mustot
ittam.
Lepényt is ettem,
édest,
igazi túrós
bélest.
Kongatják, kong a
donga.
Indulok ki a
dombra.
Hátamon öblös
puttony.
S még a Napból is
must foly.

 

 

 

Dombok hátán fut a szél

Dombok hátán fut a szél,
s fut a szél nyomán a
lombja után szaladó
tarkabarka nyárfa,
nyújtogatja a nyakát,
s hátratekint néha,
azt nézi, hogy megvan-e
vajon az árnyéka.
Fut a nyárfa, fut a szél;
fut az erdő: sárga
köpönyeget kanyarít
futtában magára.

 

 

 

Valami készül

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt fecserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:
Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.

 

 

 

Bivalyos vers

Jámbor állat a bivaly,
s mi tagadás, lusta,
de ha kell, a hegyet is
helyéből elhúzza.
Olyan erős és olyan
nagyon igazságos,
nincs az a ló, amelyik
hívebb a gazdához.
Letérdel, de a terüt
cserben úgy sem hagyja;
én mondom ezt nektek, a
volt bivalyos gazda.
Minden állatunk közül
ő a legerősebb,
mégsem írtak róla még
soha bár egy verset.
Medvét, lám, az emberek
nagy ritkán ha látnak,
s nem is nagyon hívei
a találkozásnak,
hacsak nem a rács mögött
csücsül a jó medve,
s mint egy szelíd barika,
nincs megkezesítve.
Mert ki merne, teszem azt,
csak úgy kényre-kedvre
bokrászgatni ott, ahol
otthonos a medve?
És ki merne, ugyan ki,
ha szembe jön véle,
ki merne egy jó nagyot
húzni a medvére?
Hát az állát s a nyakát
meg ki vakargatná,
mint egy jámbor bivalyét?
És a medve hagyná?
Mégis könyvek garmadát
írták a medvéről,
s egy sort sem az állatok
kedves négeréről.
Pedig medve s bivaly közt
van is hasonlóság,
amíg kicsi a bivaly,
bivalybocsnak mondják.
S úgy is cammog a bivaly,
mint valami medve,
ringatózik, mintha csak
hajón lépegetne…
Hajón bizony, mintha a
Föld nagy hajó volna,
úgy lépeget a bivaly
öreg matróz módra.
De itt el kell mondanom,
mit régóta sejtek:
miért, hogy a bivalyok
ringatózva lépnek.
De térkép is kell ehhez,
még inkább egy földgömb,
tudnunk kell, hogy a bivaly
először hol bömbölt,
illetve hol rekkegett,
és vajon mi végre?
S hol sütötte le a nap
ilyen feketére?
Bizony messziről került
a mi pocsolyánkba,
csoda-e, ha billegő
a bivaly járása?
De ne vesztegessük a
drága szót hiába,
keressük csak, merre van
Szumátra és Jáva.
Ott a forró trópuson,
az örökös nyárban,
ott lebzsel a bivalyős
a langy pocsolyában.
Nemcsak lebzsel, húzza is
az igát keményen,
lépeget a rizsvetés
tocsogó vizében.
Tehát onnan jöhetett
jó annak előtte,
trópusi nap melegét
őrzi még a bőre.
Azért olyan fekete,
s nem azért, mert gyászol,
mivel ilyen messzire
került hazájától.
Jó hazára lelt ő itt,
kedvére valóra.
Megszokta a telet is:
jó istálló óvja.
Hangja azért rekegő,
mert ritkán használja,
éppen ezért érthető,
ha be van rozsdálva.
S azért olyan billegő
a bivaly járása,
mert hajóval érkezett
őkelme e tájra.
És megszokta a hajón
a tengerész-járást,
és elhagyni lusta ő
mindenegy szokását.
Így sejtem én, ez lehet
járásának titka,
bár ezt eddig senki még
róla le nem írta.
Én sem veszek mérget rá,
hogy így van s nem másképp,
de megtudnám, hogyha én
Szumátrában járnék.

 

 

 

Pipál a hegy

Pipál a hegy, s a hegy alatt
pipál a kémény.
Üresen tátong, nem ül a
gólya a fészkén.
Csupán a varjak csapata
portyázgat erre-arra.
Néma a kert, elcsörrögött
belőle a szarka.
A verebek még gondtalan
bukfenceznek a porban.
Süt még a nap, de melege,
a melege már hol van?

 

 

 

Napszállatja, napnyugta

Napszállatja, napnyugta:
vörös az ég alja;
poros a nap kalapja,
karimája kajla.
Egyedül a dombtetőn,
sírdogál egy nyírfa,
leveleit reszketőn
magához szorítja.
Szél lesz holnap, hideg szél:
szomorú az erdő;
bánatában megvénül
mire a hold feljő.

 

 

 

Vénasszonyok nyara

Ül az őszi napon
három kis anyóka,
fonogatnak, pereg
szaporán a rokka.
Öreg ujjbegyük közt
nem is kenderszálak,
fonallá a napnak
sugarai válnak.
S lemenőben a Nap
azért ragyog vissza
finom fonalukat
nehogy elszakítsa.

 

 

 

Kopár a fa

Kopár a fa
a ház előtt.
Eső veri
a háztetőt.
Szél verdesi
az ablakot.
Csak néha látsz
egy kis napot.
Az is halovány
és öreg,
orrán felhőből
szemüveg.
Alacsony égen
hajladoz,
alig van ébren:
szunnyadoz.
El-elbóbiskol
az öreg,
és olyankor
a szemüveg
lecsúszik – nézd:
a tó jege,
az alvó nap
szemüvege.

 

 

 

Szeptember

Tele a hombár,
tele a raktár,
tele a kaptár,
tele a csűr.
Rászáll a nyár a
legelső sárga
levélre, s elrepül.

 

 

 

Elment a nyár

Elment a nyár,
itt az ősz,
reggelente párát lehel
a kis őz.
Elment a nyár, megjött az ősz,
fosztogat,
gyéríti a sápadozó
lombokat.
Reszket a lomb, remeg az őz:
fél, de fél:
pedig nem jár vad erre más
csak az őszi szél.

 

 

 

Jön az ősz

Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-megáll, lombot ráz.
Lombot ráz, diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat
s harapja, kurtítja
a hosszú napokat.

 

 

 

Kék kikerics a határ

Kék kikerics a határ,
s a mogyoróbarka
akkorára nőtt, akár
a mókuska farka.
Fényes, magas lett az ég,
sugarakkal pántos.
Színes szappanbuborék
s fakó levél szálldos.
Hűs csillagok fényeit
őrzi már a harmat:
itt van az ősz, érkezik
s mindent betakargat.

 

 

 

Tisztás szélén mogyoró

Tisztás szélén mogyoró,
mogyoróbokor;
kalapomban kikerics,
kikerics-csokor.
Lemenőben van a nap,
lemenőben már;
le is ment, már valahol
túl a hegyen jár.
Elvitte a nyarat is
magával a nap:
őszi szellő szekerén
jön az alkonyat.
Megborzong a mogyoró,
mogyoróbokor;
kalapomban kókad a
kikerics-csokor.
Szarvas bődül a tetőn,
megremeg a völgy;
ijedtében makkot ejt
mellettem a tölgy.
Fogom hát a botomat
és leballagok;
szembe vélem jön a hold
és a csillagok.

 

 

 

Őszi réten

Őszi réten
lila-fehéren
csak viríts, csak viríts,
menyasszony-ruhás kikerics.
Eljön érted
szép vőlegényed,
csupadér, csupadér,
fehér lesz minden, hófehér.

 

 

 

Fa az ágát földre hajtja

Fa az ágát földre hajtja,
kínálja magát az alma.
Sárgán nevet rád a körte,
lepottyan, ha nem nyúlsz érte.
Ásót, kapát fogj marokra:
leszáradt a krumpli bokra.
Ha nem ügyelsz, reggel, este,
dió koppan a fejedre.
Foszló kertjei az ősznek,
ökörnyálak kergetőznek.
Virradattól napnyugtáig
dombok hátán traktor mászik,
füstöt is vet, csoda-kéket,
s húz vagy három vetőgépet.

 

 

 

Felleg hátán felleg

Felleg hátán felleg
mendegélnek, mennek.
Északról le délnek
mennek, mendegélnek.
Délről napkeletnek,
onnan napnyugatnak,
térülnek, s már újra
északra vonulnak.
Elfödik a Napot,
este el a Holdat.
Ólmos esőt visznek,
porka havat hoznak.

 

 

 

Ősz végén vidéken

Favágógép visong, sikong.
A kéményen bagoly rikolt.
Berzenkedik a majorság,
hogy a nyugalmuk feldúlták.
A tyúkok méltatlankodva
inalnak a szemétdombra.
Legelöl a kakas lábal
lengedező tarajával.
Onnan röppen a palánkra:
a pulyka az udvart szántja,
s a ludak is, noha félnek,
sziszegik a lármás gépet.
Csak a csacsi hallgat bölcsen:
tudja, így szokás ezt ősszel.
Szólhatsz hozzá, nem is néz rád.
Szálalja a száraz szénát.
S mire a gép az öl fával,
ő is végez a szénával.
S akkor szépen, gépbe fogva
átalkocog a szomszédba.

 

 

 

Fakó lovon léptet

Fakó lovon léptet,
dünnyög, dudorászgat.
Számbaveszi minden
kincsét a határnak.
Megnézi a krumplit,
a tengeri táblát:
messziről meglátszik,
ha jól megkapálták.
Aztán gyalogosan
a kertekhez kószál:
leng utána egy-egy
ezüstfehér hajszál.
S amint megy,
a fákról alma, dió, körte,
szilva, barack pottyan
elébe a földre.
Nézelődik az ősz
– mert ki más is volna –,
nézi mi lenne még
végezni valója.
S amint nézelődik,
lát egy vetőgépet,
és nekilát mindjárt
a búzavetésnek.

 

 

 

Hulldogál, fújdogál

Hulldogál, hulldogál, hull a hó,
lesz belőle vastag takaró.
Egy arasz, két arasz. Növöget.
Tart a búzának jó meleget.
Fújdogál, fújdogál, fúj a szél.
Szimatol, kotorász, keresgél.
De vajon talál-e egyebet,
három-négy megfagyott levelet.

 

 

 

Kapar a szél

Kapar a szél, kotorász,
kormot szór a hóra.
Hagyd a kéményt, mit csinálsz,
mi kéne, ha volna?
A padlásról szalonna,
a pincéből jó bor.
Mind megette, megitta
múlt héten a sógor.

 

 

 

Deres kakas

Minden áldott hajnalban
hatalmas hóharmat van.
S mert a csizmája lyukas,
fél ki-
lépni
a kakas.
Reszket rajta taréj s toll,
ezért csak az
ajtóból kukorékol.

 

 

 

Fehér havon kormos folt

Fát vág a szél
a tél hátán,
perzselődik
már az ártány.
Száll a havon
korom, pernye,
körmünkön a
malac körme.
Teknőben a
húsa, hája,
aki látja,
megcsodálja.
Fehér havon
kormos folt.
Gyönyörű egy
malac volt.

 

 

 

Ősz volna még

Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.
Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.
Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.
Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.

 

 

 

Ez a tél

Ez a tél, nem is tél,
a hó csak pilinkél.
Hullna már, hullna bár!
Meztelen a határ.
Csak a dér, csak a köd
borít rá lepedőt.
Méteres bunda-hó,
az volna, volna jó.
Lám tegnap hullatott
valami keveset.
Reggelre szétrúgták
azt is a verebek.

 

 

 

Síró farkas

Hosszú tél ne dideregtess,
ne vacogtass!
Üvöltene, de csak nyüszít,
sír a farkas.
Ki megfagyott, ki megfutott,
hol a horda?
Ül a farkas magányosan
le a hóra.
Azt se bánná már, ha vadász
vetne véget:
jaj mivé vált a nyári szép
farkasélet.
Csonttá fagyott a szabadság,
ehetetlen.
Társa sincs, hogy belemarna
tehetetlen.

 

 

 

Hallgat az erdő

Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
mohát kapargat
benne a szarvas.
Mohát kapargat,
kérget reszelget.
Szimatol, szaglász,
cimpája reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
kujtorog benne,
éhes a farkas.
Éhes a farkas,
éhében vesz meg.
Szimatol, szaglász,
horpasza reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
kajtat a farkas;
kérődzik csendben
s fülel a szarvas.
Hopp, most az ordas
orrát lenyomja,
s fölkapja menten:
rálelt a nyomra!
Szökken a farkas,
megnyúlik teste,
szökken, de éppen
ez lett a veszte.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
ágyúlövésként
hallszik a csendben.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
s már a szarvas sem
kérődzik resten:
ina, mint íjhúr
feszül és pendül,
teste megnyúlik:
futásnak lendül.
Nyelvét kiöltve
lohol a farkas,
messze előtte
inal a szarvas.
Zúzmara, porhó
porzik a fákról,
menti a szarvast
csillogó fátyol.
Horkan a farkas,
nyüszít és prüszköl,
nem lát a hulló,
porzó ezüsttől.
Nyomot vét. Kábán
leül a hóba,
kilóg a nyelve,
lelóg az orra.
Hallgat az erdő,
üvölt a farkas.
Kérődzik csendben
s fülel a szarvas.

 

 

 

Farkas

Ki üvölt, mi üvölt?
Farkas.
Ne üvölts, ne üvölts,
hallgass!
De bizony üvöltök:
ó-hó!
Szemembe ment a
porhó.
Bendőmben nincsen
semmi,
jó volna valamit
enni.
Üvöltök velőt-
rázón,
üvöltök, mert én
fázom.
Üvölts hát, üvölts, ne
hallgass,
fázó, éhező
farkas!

 

 

 

Kecske

Nem jött az este
haza a kecske.
Hiába várta,
hiába leste
szegény gazdája,
nem jött a restje.
Erre a gazda
dolgát otthagyta,
és vesszőt nyesve
kósza kecskéjét
keresni kezdte.
Ide belesve,
oda belesve,
itt is kereste,
ott is kereste,
de csak nem találta.
Kiment a határba.
Fekete volt az este,
fekete volt a kecske;
mindent, de mindent
feketére feste
a csillagtalan este.
Ha ott lett volna, se találja…
Ború szállott a gazdára.
„Bizonyára
kóbor ordas,
éhes farkas
lehetett veszte.”
S drága kecskéjét
sajnálni kezdte:
„Drága kecske,
jó kicsi kecske,
volt tejecske,
nincs tejecske,
mennyit adott
reggel, este,
s gazdáját is hogy szerette!”
Így kesergett hazáig a
kecske nélkül maradt gazda.
De egyszerre
furcsa neszre
lett figyelmes.
Közelebb lépett a kerthez.
S hát a halvány,
akkor kelő hold világán
látja, hogy a drága kecske
fényes teste
ágaskodik
az ágakig.
Egész este
a gazda oltványait nyeste.
„Megállj, kecske!”
Így a gazda.
Egyik szarvát megragadta,
s a vesszővel, melyet nyesett,
kecskéjének nekiesett.
S nyeste, nyeste,
és a kecske
sírt, mekegett
egész este.

 

 

 

Paszulyt főzne a néni

Paszulyt főzne a néni,
tüze nem akar égni.
Hiába szítja, fújja,
kialszik újra s újra.
Harangoznak már délre.
Megjön a néni férje.
Panaszkodik a néni,
tüze nem akar égni.
Hiába szítja, fújja,
kialszik újra és újra.
Gondolkozik a bácsi:
mit lehetne csinálni?
Így nem fő meg az étel!
S ő is a földre térdel.
Most ketten, két tüdővel
viaskodnak a tűzzel.
Sír a nyers fa, és prüszköl
a macska is a füsttől.

 

 

 

Hajt a csordás

Hajt a csordás, szól a kürtje:
„Hijja, hijja, hí te, gyű te!”
Bőgő borjak, álmos csikók,
matróz-léptű bivalytinók,
ághegyre néző kecskenyáj
egymás mellett, egymás után…
És a csordás egyre fújja:
„Hí te, gyű te, hijja, hijja!”
Ostor csattog, a csapója
belelóg a vastag porba;
ide szisszen, oda ér el,
versenyt csíp a hegyes széllel.
Hajt a csordás, szól a kürtje:
„Hijja, hijja, hí te, gyű te!”
Kél a nap is nagykésőre.
Mire fölhág a tetőre,
ott a csorda – s a bivalyok
szarvukra veszik a napot.

 

 

 

Róka-étlap

Rókalyukban nagy a gond,
se kakas, se jérce:
sehol semmi, bár egy comb,
ha volna ebédre,
ha nem is comb, legalább
a combnak a csontja,
bár egy vékony jérceláb,
az is de jó volna.
Ámde semmi, semmi sincs
benn a rókalyukban,
odakint meg kutya egy,
szörnyű egy idő van:
ólmos eső szúr, sziszeg,
és a szél se jámbor,
még a bőrt is le tudná
húzni a rókáról.
Ezért aztán nem csoda,
hogyha rókáéknak
legszomorúbb olvasmánya
mindennap az étlap:
reggelire Füllentés,
ebédre a párja,
s ami ebédtől marad,
az lesz vacsorára.

 

 

 

Sáska

Egy butácska
sáska,
kinek anyja
hiába magyarázta:
szökkenjen szépen
a sásra,
s ne kívánkozzon
másra,
beleugrott
egy zsákba.
(A zsák
egy néninek volt
a zsákja.)
Ott magát
jó mélyre
ásta.
De beleakadt
egy ráncba.
Megszeppent erre
a butácska
sáska.
De a zsákot
hiába
kaparászta.
A néni hazavitte.
Otthon kirázta.
Szaladt a majorság
apraja-nagyja,
s a kakas,
a nyakas
sáskát bekapta.

 

 

 

Veréb

Hipp-hopp,
itt vagyok,
azt eszem,
amit kapok.
Ha nem kapok:
csip-csirip!
Koldulgatok
egy kicsit:
morzsát, maradék
kenyeret,
megrakom jól
a begyemet.

 

 

 

Csóka

Ághegyről a csóka
pislog a hóra,
ott üldögél már órák óta.
Nincs egyéb dolga,
mert ha lett volna
valami dolga,
elrepült volna.

 

 

 

Feketerigó

Ablakomban nagy a hó, halihó! –
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.
De most nekünk nagy a hó, halihó! –
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.

 

 

 

Derce

Lobog a tél sörénye
Zúzmara, porhó.
Hó alól ágaskodik
a kóró.
Varjú száll a sövényre
Zúzmara, derce.
Dugja ki orrát, kinek
van mersze.

 

 

 

Február

 

Reggel

Reggel
az ember
ki se lát,
annyi, de annyi
jégvirág
nyílott az éjjel
az ablakon.
És szánkáz a szél
az utakon.
 

Délfelé

Ereszt
az eresz:
csöpp-csöpp-csurr!
Izzad a hó és
kásásul.
Fázik a hóember,
didereg.
Kacagnak rajta
a verebek.
 

Estefelé

Bújnak a cserepek
alá a verebek:
csip-csirip.
Hideg van, hideg a
mindenit!
Az ablak üvege
citeráz, szaporáz.
Az ajtón ijedt kis
szelecske kotorász.
Brummog az erdő is,
dörmögő hanglemez.
Morog a medve –
ébredez.

 

 

 

Aki fázik

Aki fázik, vacogjon,
fújja körmét, topogjon,
földig érő kucsmába,
nyakig érő csizmába,
burkolózzék bundába,
bújjon be a dunyhába,
üljön rá a kályhára –
mindjárt megmelegszik.

 

 

 

Befagyott a Nyárád

Befagyott a Nyárád,
ki se látja kárát,
majd kienged, tirárom,
ha nem előbb, a nyáron.

 

 

 

Jámbor medve

Februárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.
Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodna.
Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.
Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.
De csak azért jön elő,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,
hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.
Ha pedig az idő zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.
Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.
Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.
Node amíg odaér,
nagy ügyetlenkedve,
hadd mondom el, mint került
kötélre a medve.
Egyszer épp egy ilyen zord
februári reggel,
erdőlni indult el egy
falubeli ember.
Hát amint megy, mendegél
felfelé a hegyre,
szembe véle jődögél
jámboran a medve.
Megtorpan az emberünk,
ám a medve báván
s ártatlanul néz reá,
mint egy szelíd bárány.
Áll, tűnődik emberünk,
majd egyet gondolva,
válláról a fának szánt
kötelet leoldja.
„Nem volt nekem soha még
életemben medvém,
mi lenne, ha ezt most én
szépen hazavinném.”
Veti hát a kötelet
a medve nyakába,
s vezeti, mintha tinót
vinne a vásárra.
Így ballagnak csendesen
egészen hazáig,
már emberünk zsindelyes
kapuja is látszik.
Ki csak látja, nem akar
hinni a szemének,
szó ki nem jön torkukon,
szájukkal is néznek.
Vakkantásuk lenyelik
a kutyák, s a ludak
ámultukban mind egy-egy
hosszú nyakká nyúlnak.
De minderre jóformán
rá sem hederítve
lépked a mi emberünk
s mellette a medve.
Elérik a kaput is,
be is mennek rajta.
– Nézd, mit hoztam, feleség! –
kiált be a gazda.
Jön az asszony s vele a
gyermekek is nyomban,
de a kapu előtt már
fél falu is ott van.
Ám a medve meg nem áll,
egyenesen hátra,
mintha menni akarna
a disznópajtába.
Megy vele a gazda is,
húzza most a medve.
– Még valami kárt csinál,
jaj, el ne eressze.
Nem csinált az semmi kárt,
még csak meg sem mordult,
egyenesen a disznók
vályújának fordult.
A vályúba éppen még
párolgott a moslék,
beledugta orrát, és
ki sem vette onnét.
De nem amíg fenékig
be nem kebelezte.
Akkor aztán fölállott
két lábra a medve.
Bődült egyet, nyilván a
reggelit köszönte.
Kifordult a kötélből
s ledobta a földre.
Azzal át is lépett a
deszkakerítésen,
és megindult, merről jött,
vissza az ösvényen.
Már messzire járt, mikor
fölocsudtak végre
a gazda és ámuló
egész háza népe.
Elkezdtek a kutyák is
ugatni, s a ludak
mind egy-egy nagy éktelen
gágogássá nyúltak.
Állt a gazda, s tán ma is
ott állna, ha élne,
kezében ott lógna az
üres kötél vége.

 

 

 

Betemetett a nagy hó

Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt, rétet,
minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.
Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.

 

 

 

Szigorú még a tél

Szigorú még a tél,
de szigorát
enyhíti már
a hóvirág.
Maradna még a hó,
de nem lehet,
vékonyodik a jég
és megreped.
Beszédes lesz a kis patak
és ki-kikandikál,
bukfencet vet a jégen
és mondikál.
Tojásra ül a kotló.
Zümmög a keltető.
Vetkőzni kezd
a dombtető.
Zöldülni kezd a fűz.
Zsendülni kezd a fű.
A jó Nap egyre melegebb
tekintetű.
Mosolya egyre biztatóbb
és egyre tüzesebb;
kergeti hegyen-völgyön át
a vacogó telet.

 

 

 

Sétálgat a szellő

Sétálgat a szellő,
szökken ágról ágra,
kapaszkodik olykor
gyönge napsugárba.
Dudorászgat, fütyörészget,
kisöpri az üres fészket,
bekukkint az odúba,
a fejét is bedugja.
S rikkant egyet: ide mind,
tavasz van már idekint!
Ébredj, ébredj, Göndöri,
kunkorodjál, Kunkori!
S ha alusznak, vagy nem hallják,
vagy hallani nem akarják,
meghúzza a mókus farkát.
Ettől aztán Kunkori,
göndörödik Göndöri,
az álmos szemét a két mellső
lábfejével dörzsöli.

 

 

 

Rigók

Tegnap egy rigó
fönn a fán,
füttyentett egyet,
s azután
tovaröppent
a szomszéd fára.
Ott várta
a párja.
És a párja is
füttyentett egyet.
És együtt a harmadik
fára röppentek.
Egy fa – egy fütty.
Így szálltak fáról fára –
s reggelre kizöldült
a környék minden fája.

 

 

 

Március

Kinyílott az idő,
mint egy virág,
barkázik, rügyezik
a fűzfaág.
Kék ég alatt kék füst
tollászkodik,
bontja szárnyát föl a
sárga napig.
Sürögnek-forognak
szántóvetők.
Juhnyáj lepi be a
tetőt.
Pipe virág között
pipe tipeg.
Kacagják a
szőke vizek.

 

 

 

Zümmögő

Zümm bele, zümm bele,
zümm, zümm, zümm…
Virágzik a meggyfa,
virágos ága
népesül.
Zümm bele, zümm bele,
zümm, zümm, zümm…
A meggyfa virága
szállongó szárnyon
elrepül.
Zümm bele, zümm bele,
zümm, zümm, zümm…
Piros már, piros már,
piros a meggy és
édesül.

 

 

 

Bokor alján ibolya…

Bokor alján ibolya,
ágak hegyén barka,
a kerítés tetején
csörög egy nagy szarka.
Illatos az ibolya,
és a barka selymes,
a szarka meg szemtelen;
szemtelen és nyelves.
Csokorba az ibolyát,
melléje a barkát!
Hess el innen – ha tudod,
hessentsd el a szarkát!

 

 

 

Ballag a folyó

Ballag a folyó
csöndeskén,
füzek állnak a
part mentén.
Nézik a vizet,
bámulják.
Ámuldoznak a
vén fűzfák.
Kérdik egymást s a
folyót is,
hová ballag a
sok-sok víz.
De a folyó csak
ballagdál.
Meg-megáll minden
pataknál.
Fölveszi őket
becézve
ülteti, mintha
szekérre.
Viszi, ringatja,
dajkálja.
Néznek a fűzfák
utána.
Összesusognak,
aggasztja
őket a folyó
nagy titka.
Víz fölött fecske
cikázgat.
Örömére a
fűzfáknak.
Tőle is kérdik,
s megtudják
végre a folyó
nagy titkát.
Tengerbe ballag,
tengernek.
Állnak a fűzfák,
merengnek.
S véges-végig a
part mentén
rügyezni kezdnek
csöndeskén.

 

 

 

Két kis kezecske

Két kis kezecske,
dolgos,
akár egy fecskepár,
szorgos.
Röppennek, sose
restek;
egész nap tesznek-
vesznek.
Este szelíden
szállnak
nyakába
édesanyának.

 

 

 

Kotkodács

„Kot-kot, kot, kot-kot-kot!”
A fehér tyúk megtojott.
„Kot-kot-kot, kotkodács!”
Alatta a friss tojás.
Fölfigyel a zajra,
de föl ám a szarka,
s miközben a tyúk nagy
dicsekedve lépked,
háta mögé kerül
s meglepi a fészket.
„Kot-kot-kot, kotkodács!”
Odalett a friss tojás.

 

 

 

Szeptemberi töprengés

Hogyha nekem szárnyam volna,
Délre szállnék, mint a gólya.
Nem kellene óvodába
járnom, aztán iskolába.
De azért jó mégse volna
elrepülni, mint a gólya.
Édesanyám bánatában
folyton sírna énutánam.
Le is teszek végleg róla,
csak azért se leszek gólya.
Inkább járok óvodába,
azután majd iskolába.
S mire mindet mind kijártam,
s mégse nőne ki a szárnyam,
tudom már, hogy mit csináljak:
elszegődöm pilótának.

 

 

 

Búcsúkép

Összegyűlt a nádas népe
elmenőben még egy képre:
vadrécétől pelikánig
minden madár ott kacsázik,
s elhallgatnak mind egy percre,
hogy a tó lefényképezze.
Készen a kép, és megszólal
kórusban a búcsúzódal:
sorra-rendre, ahogy jöttek,
a nádastól elköszönnek.
Dühe elől szélnek-télnek
elrejti a tó a képet,
s ha megjön a tavasz újra,
a jég alól előhúzza.

 

 

 

Az én folyóm

Az én folyóm csak egy patak
tengerem a kert végi tó,
a récéket s a ludakat
fürdőzésre csalogató.
Ott szoktam én papírhajót
úsztatgatni, kórétutajt.
Kedvemtől még a korhadó
szilvafa is mindig kihajt.
Csigabiga a vonatom,
nem hinnétek, áramra jár:
táplálja a fűszálakon
huzalként rezgő napsugár.
Csápjaival szedegeti
az éltető sugarakat,
s bár sínpárja nincsen neki,
lassacskán, de azért halad.
Így teleget a szép idő,
kínálgatja örömeit.
Repülőm a szitakötő,
zöld szárnyával őszbe röpít.

 

 

 

Októberi lakoma

Sárgul, ritkuló lombú fák,
üresen ásító fészkek.
A fák alatt egy kis legény
vidáman fütyörészget.
Almát tallózgat, lomb között
lapító almát, körtét.
(Kár, hogy a dióágakat
a verők összetörték.)
Megrakja zsebét, kebelét,
s kiül az őszi napra.
Mellette dióval tele
üldögél a kalapja.
Követ keres, két jó követ,
föl sem kell állni érte.
Körülötte már ott csücsül
utcája kicsi népe.
Elkezdődik a lakoma.
A szomszédban lekvárt főznek.
Süt a nap, finom szilvaíz
illata van az ősznek.

 

 

 

Madármarasztaló

Nyári-kék
őszi ég
nézi a
tó vizét;
tó vize
őrzi még
nyári nap
melegét.
Őszi ég,
nyári nap
színarany
sugarak,
ugye még
nem hagy itt,
ugye még
melegít
éltető
sugarad.
És veled
itt marad
bár egy-két
hetet még,
ha lehet,
halogat.
Őszi ég
messzi kék
útjait
keresőn,
messzi kék
messziség
hangjait
figyelőn,
ugye még
itt marad
te sok szép
madarad.

 

 

 

Őszvégi játék

kopár
határ
zörgő
erdő
rojtos
bojtos
ide-
oda
lengő
felhő
síró
rívó
dúló
fúló
morgo-
lódó
rideg
szél
fejre
kucsmát
lábra
csizmát
hátra
bundát
ágyba
dunyhát
jön a
jön a
hideg
tél.

 

 

 

Volna

Ha énnekem, ha énnekem
egy biciklim ha lett volna,
Hencidától Boncidáig
elkerékpároztam volna.
Ha énnekem, ha énnekem
egy kis dobom ha lett volna,
akkor minden örömömet
világgá doboltam volna.
Ha énnekem, ha énnekem
egy trombitám ha lett volna,
hajnalt minden kakas helyett
magam trombitáltam volna.
Ha énnekem, ha énnekem
egy furulyám ha lett volna,
az égről a csillagot is
földre furulyáltam volna.
De énnekem, de énnekem
csak egy táltos paripám van,
s egy jókora hamubasült
pogácsa a tarisznyámban.

 

 

 

Kicsi faluból való vers

Nagyváros, nagyváros,
hol az út is járda,
ott szeretnék járni
én is iskolába.
Villamossal mennék,
mikor eső esne,
cipőt sem pucolnék
minden áldott este.
Ellaknék én benned,
nagyváros, nagyváros,
mert a mi kis falunk
sokszor bizony sáros.
De van egy hű kutyám
s két kicsi bárányom,
búsulnék, ha tőlük
el kellene válnom.
Talán még sírnék is,
ha senki sem látja;
s ki járna helyettem
a mi iskolánkba?
Nagyváros, nagyváros,
ne csábíts te engem,
maradok holtomig,
itt, ahol születtem!

 

 

 

Elfújta a szél a napot

Elfújta a szél a napot,
be a felhők sűrűjébe,
hajladozik a vén erdő,
úgy tesz, mintha jődögélne.
De ha a szél úgy akarja,
máris fordul, mintha menne;
leveleit hátrahagyva
kapaszkodna föl a hegyre.
Mintha jönne, mintha menne,
mintha vinne, mintha hozna:
de nehéz is az erdőnek,
mikor a szél kormányozza.

 

 

 

Ne szállj el…

Ne szállj el, fecském,
ne szállj még.
Kiderül majd a
borús ég.
Nem sárgul még a
fán a lomb,
még messzi hangzik
a kolomp.
Nem a szél, pásztor
furulyál,
még nem ment el,
még itt a nyár!
Ne szállj el te se,
ne szállj még,
lesz még meglátod
kék az ég.
Szép itt az ősz, és
télre meg
kibéleljük a
fészkedet.
Megosztjuk veled,
amink van.
Maradj itt fecske
madaram.
Ha mégis el kell
szállanod,
ne vidd magaddal
a napot.
És igyekezz, ne
halogasd
visszahozni a
szép tavaszt.

 

 

 

Margaréta

Hatalmas nagy szalmakalap,
alatta valaki halad.
Azt mutatja a viselet,
hogy az utas kislány lehet,
kislányra vall a ruhája
s a kalap nagy karimája.
Arra vall a járása is,
bizonyára ebédet visz,
különben nem volna nála
se kisfazék, se kosárka.
Meg-megáll szusszanni egyet,
aztán kaptat föl a hegynek.
Olykor vigyázattal lép át
egy-egy nyíló margarétát.
Le is szedné, ha nem volna
mindkét keze megpakolva.
Addig-addig incselegnek,
míg a kislány gondol egyet,
s mert a keze foglalt, így hát
leharap egy margarétát.
És boldogan mezítlábal
foga között a virággal.

 

 

 

Vadcseresznye

A bozótból ki-kilesve
piroslik a vadcseresznye.
Rigók, szajkók örömére
érik lassan feketére;
s hálából az ingyen-gazdák
szertehordják apró magvát.
A tavaszi fagyokat se
sínyli meg a vadcseresznye.
Később nyílik, mint a kerti,
nem kell óvni, dédelgetni.
Virágjából a vadméhek
gyűjtenek maguknak mézet.
Csemetéjét ha beoltják,
akkor se felejti múltját.
Gyümölcsében ott az erdő
ínyed alatt is fölsejlő,
féltve őrzött, ezerféle
édeskedvű kesernyéje.

 

 

 

Nyírbocskor

Télen által addig nyalta,
elvásott a medve talpa.
Így most aztán pipiskedve
illeg-billegél a medve.
Elbilleg egy vén nyírfához,
és nem sokat hímez-hámoz;
lerántja róla az irhát,
meghántja a korhadt nyírfát.
Hajtogatja, gyűri-tűri,
de nem akar sikerülni.
Odaszökken a kis mókus:
nem úgy kell azt, hókusz-pókusz!
Erre egy lyuk, kettő arra,
venyigével összevarrja.
S máris pompás nyírfakéreg
bocskora van a medvének.

 

 

 

Töprenkedő

Van egy báránykám: Borika.
Hűvös reggelek jöttivel
párákat fúj az orrlika.
Van egy kisgidóm, de mivel
folyton-folyvást tilosba jár,
ezért az ő neve: Betyár.
Van egy hűséges kiskutyám:
Pajtás, ki mindig tettre kész,
s ha nincs mit tennie, puhán
a lábam előtt heverész.
Egyetlen gondom van csupán,
hogy kezdődik az iskola,
s hogy a nyájam s a kiskutyám
nem kísérhetnek el oda.
A bárány s kivált a gidó,
tudom, hogy oda nem való.
De a kutyámmal, ha lehet,
megosztanám a helyemet.

 

 

 

Édes málna, kásás vackor

Málnásznak a medvebocsok,
hol négylábon, hol kétlábon.
Így szokott ez lenni minden
áldott nyáron.
Ha elfogy a málna, akkor
ősz jöttével vackorásznak,
ha a földön nincs még vackor,
fára másznak.
Egymás hátán kapaszkodva,
ágak felé ágaskodva,
föltornásszák egyik a mást
a magosba.
Megrázintják a vackorfát,
hull a kásása potyogva,
s majszolják a mackók, mintha
málna volna.
Édes málna, kásás vackor
hizlalja a bocsok talpát.
Télen átal, mint a mézet,
nyalogatják.

 

 

 

Még süt a nap…

Még süt a nap, még sütöget,
csak reggelente van hideg,
csak estelente kéldegél
újra és újra föl a szél.
Csak az éjszakák, csak azok
hűvösek, mint a csillagok.
Napközben meleg van, meleg.
Sütkéreznek a verebek.
Duruzsolnak a darazsak.
Napfényben fürdik a patak.
Gúnárok, gácsérok, tojók
élvezik még az úsztatót.
De a reggeli hideget
feledni többé nem lehet,
sem az esték, sem a sötét
éjszakák csillag-hűvösét;
tudják mindezt a levelek,
s a fáknak búcsút intenek.

 

 

 

Tánc a deltában

Vízi világban
vízi virágok
esti szellőre
lejtik a táncot.
Hajlik a nád és
hajlik a káka,
keringőt jár a
lótusz virága.
Tücskök és békák
vígan zenélnek:
gyűlnek a bálba
kócsagok, gémek.
Vadmalac, vadkan
megszelídülve:
röffenni sem mer
parton a csürhe.
Fönn a hold egyre
szebben világol,
lenn a képmása
maga is táncol.

 

 

 

November

Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régtől nem kelepel
kéményen a gólya.
Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.
Pedig fúj, ahogyan
fújni tud november,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.
Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák s a varjak.

 

 

 

Pitty-potty

Pitty-potty, pitty-potty,
pittyen, pöttyen,
ereszen a jégcsap
meg-megcsöppen,
meg-megcsurran,
csoronkálgat,
aki tesz alája
mosdótálat,
s abba mosdik
reggel-este,
nem lesz annál
szebb lány egy se.

 

 

 

Eső, szél, sár

Eső, eső, te sziszegő,
kabátomat nehezítő,
novemberi ólmos eső.
Az még hagyján, ha csak esne,
nem volnék elkeseredve.
De a szél is, ez a cudar.
Térül-fordul, csivir-csavar:
ő is esőernyőt akar.
S harmadikul itt van a sár,
Szidja is, aki erre jár.
Pedig a sárt ne érje szó,
hármuk közül csak ő a jó:
derék vendégmarasztaló.
Húz, nem akar válni tőled:
lehúzza a félcipődet.

 

 

 

Télifák

Elhullatta leveleit
kertek, erdők minden fája,
szélnek, télnek vad szigorát
egyedül a fenyő állja.
Egyedül a fenyőerdő
nem hódol meg hónak, fagynak:
zöldell akkor is, ha a nap
sugarai meghervadnak.
Fölfogja a hulló havat,
a szeleket megakasztja.
Sátra alatt menedéket
lel az erdő minden vadja.
Hunyorgó nap, pislogó ég
gyújt az ágakon gyertyákat.
Szarvas, farkas s a szelíd őz
mind egy-egy szép télifát kap.

 

 

 

Három holló

Ül a havon
három holló.
Mind a három
nagyothalló.
Fújhat a szél,
zúghat-búghat,
ők a hóról
nem mozdulnak.
Közepén a
fehér télnek
moccanatlan
feketéllnek.

 

 

 

Favágók

Fütyülni a hóra s a
dermesztő hidegre,
kinn az erdőn ilyenkor
tanyázni ki merne?
Fűrész harsog, motor zúg,
csitt-csattog a fejsze,
valakinek mégiscsak
volt kimenni mersze.
Nem is egy, de seregnyi
kemény férfiember
dönti a fát, birkózik
hóval és hideggel.
De raknak is estetájt,
olyan tüzet vetnek,
hogy a fázó őzek is
annál melegednek.

 

 

 

Kilenc kecske

Kilenc kecske jön
me-ke-ke,
talárjuk talpig
fekete.
Állukon hegyes
kis szakáll,
szemük meg ide-
oda jár.
Jönnek méltóság-
teljesen,
koppan a körmük
csendesen.
Legelöl lépdel
Ághegyi,
aki a többit
vezeti.
Mögötte mindjárt
Nyájesze,
aki vigyáz a
többire.
Harmadiknak jő
Háncsoló,
negyediknek meg
Rügyfaló,
majd káposztaföldek
rettegett
Káposztási-ja
lépeget.
Hatodik: Bokrász,
s hetedik:
Tilosi, róla
mekegik,
hogy nincsen az a
kerítés,
melyen átal ne
szökne, és
nincs az a védett
csemete,
mely ne lenne neki
csemege.
Utána Kajtár
ódalog,
az a hír járja
róla, hogy
farkas-kézben is
mekegett
s félfüle akkor
ottveszett,
félfüle árán
szabadult,
de az intésből
nem tanult,
és amikor csak
teheti,
a kecske-törvényt
követi.
Bokrász-szal, vagy csak
egyedül
sokszor órákra
odaül,
becserkészi a
félhatárt,
csinálva egyre
kárra kárt.
Még most sem fér a
bőriben,
nemhogy menne a
többivel
ő is méltóság-
teljesen,
szeme ott jár az
ághegyen,
kilép a sorból
untalan
kétlábra áll és
boldogan
el-elkap egy-egy
levelet,
rügyet, hajtást vagy
ághegyet,
mígnem az öreg
Bakk-apó,
az utolsónak
baktató
jól oldalba nem
tiszteli
s gorombán azt nem
mekegi:
vissza a sorba
szemtelen.
És ez hazáig
így megyen.
Otthon aztán a
nyolc sutát
megfejik. Csöndes
jóccakát
mekegnek,
s illedelmesen
kérődznek mind a
fekhelyen.

 

 

 

Ballag már

Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.
Beéri az öreget
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.
Lépegetnek szótlanul
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.

 

 

 

Jön január

Porka havak esedeznek,
sopánkodnak a verebek.
Jegenyefán ócsárolják
Januárt a zajgó csókák.
De Január rá se ránt a
fákon csárogó csókákra,
sem a tetőn dideregve
siránkozó verebekre.
Azért van a csűrön cserép,
bújjon alá, aki veréb,
s a füstölgő kémény mellett,
aki csóka, melegedhet.
Jön Január, megy Január,
kinek-kinek kedvébe jár,
szánkót csusszant, ródlit lódít,
gyermekekkel hógolyózik.
A kucsmáján, lám, mit látok,
egy korai hóvirágot.
Sorra sétál minden házat,
s boldog újévet kívángat.

 

 

 

Tél derekán

Összenőtt a föld az éggel,
csupa fehér, csupa szürke.
Ég és föld közt oszlopokként
feszül a kémények füstje.
Farkasordító hideg van.
Csattog a fagy, mint a fejsze.
Kibújni a jó melegből
kinek volna kedve, mersze?
Szégyen volna mégis-mégis
egész nap bent rostokolni:
mire való a jó csizma
meg az a sok meleg holmi?
Lám, a varjú milyen bátor,
se csizmája, se bundája,
mégis kiült károgni a
fehér lombú diófára.

 

 

 

Hóvilág, hóvirág

Hóvilág,
holdvilág –
alszik még a
hóvirág.
Félöles,
méteres
paplan alatt
aluszik:
számoljuk ki,
hányat kell még
alunnia
tavaszig.

 

 

 

Hófoltos még a határ

Hófoltos még a határ
s a dombok oldala.
Szunnyadoz még a kökény
s galagonya.
Alszik még a rengeteg
s a kertekben a fák,
de nyitogatja fehér
szemét a hóvirág.
S az ibolya is ébredez
a sombokor alatt:
költögetik a szelíd
napsugarak.
Az ibolyatő fölött
a sombokor pedig
álmában már színarany
virágot álmodik.

 

 

 

Ül a tél a hegy tetején

Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.
Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.
Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.
Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.
Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.
Lepihen és a szürkület
csöndjében füstöt ereget.

 

 

 

Kelj föl, nap

Ébredj, sugaras nap,
kelj föl, aranyos nap:
hóvirág, ibolya
mutatkoznak.
Zsendülő határra,
rügyezgető ágra,
süss fel, aranyos nap,
a világra.
Kelj föl, aranyos nap,
ragyogj, sugaras nap,
édesanyám arcát
simogassad.

 

 

 

Reggel még…

Reggel még a hétalvó Nap
dunyhájából ki se látszott;
mosdja már a zubogóban
szeméből a téli álmot.
Bele-belenéz a vízbe,
nézi magát s úgy találja:
bozontos nagy szakállá nőtt
ősz óta a borostája.
Keni magát hólé-habbal,
a pataknak nekitérdel,
és lehúzza a szakállát
egy alkalmas jégpengével.
Teregeti kék köpenyét,
majd magára kanyarítja,
vállára száll valahonnan
énekelni a pacsirta.
Hóvirágból, ibolyából
bokréta nő kalapjába,
ül a Nap a dombtetőn és
rámosolyog a világra.

 

 

 

Haragos a kicsi patak

Haragos a kicsi patak,
szemlátomást nő a mérge.
Hajkurássza a ludakat,
meneküljön, aki réce.
Méltatlankodnak a ludak,
ártatlankodnak a récék.
Nincs a mérges kicsi patak
medrében egy csöppnyi részvét.
– Így tavasszal
mind magasztal,
udvarolnak, kurizálnak,
folyton bennem mártóznának.
De amihelyt meglankadok,
s nyár jöttével megapadok,
gőgös nyakkal, tele beggyel
lépnek átal este, reggel,
s fáradékony
cérna-vékony
gilisztának
titulálnak.

 

 

 

Márciusi versike

Tavaszt csörög a szarka, tavaszt.
Zöldülni kezd a barna haraszt.
Zsendülni kezd a zsenge határ.
Erőre kap a gyönge bogár.
Szelídülnek az ordas szelek.
Barkákat hány a bokros berek.
Bukfencet vet a játszi patak.
Már csak a hegyen látni havat.

 

 

 

Elszálltak…

Fölszálltak a csókák,
elszálltak a varjak,
az öreg toronyról
hét határba tartnak.
Egy, csak egy maradt itt,
az az egy is hallgat,
sütheti a nap és
verheti a harmat.
El nem mozdul, mintha
odafagyott volna,
azt se tudjuk, vajon
varjú-e vagy csóka.
Hiába vallatják
a verebek – hallgat,
némán ül hírnöke
annyi zivatarnak.
Noszogatják, küldik:
hussanj te is, menj ki
zsíros barázdából
eleséget szedni.
Megszólalt harmadnap,
de csak annyit mondott:
csiricsári népre
nem hagyom a tornyot.

 

 

 

Árva bárány

Béget a bárány,
ittmaradt árván.
Anyja ma reggel
ment a sereggel
bégetve-bőgve
zöld legelőre.
Barikám drága,
nem vagy te árva.
Van neked gazdád,
gondot visel rád
ez a kis pásztor,
akivel játszol.
Nem hajt a szóra,
vigasztalóra,
nem néz a gyepre,
rítton-rí egyre:
hegyekbe vágyva
sír a kis árva.
Barikám édes,
annyit ne bégess.
Ó, te kis bodros,
mehetsz jövőre
boróka-bokros
zöld legelőre.

 

 

 

Nyári reggel

Gerlegalamb búg a kertben,
füttyögetve rigó röppen
ágról ágra, fáról fára,
röpdösgetve száll utána
három kicsi fiókája.
A szarka is füttyögetne,
ha nem volna berekedve.
Sunyít, lapít, lesi-várja,
hogy a tyúk majd kotkodálva
tojóhelyét kikiáltsa.
Hírli a tyúk már harsányan,
hogy a fészkében tojás van.
Száll a szarka, de hiába
vásott csőre a tojásra:
a fészekben nem találja.
Nem bizony, mert egy kis szőke
fürge fiú megelőzte.
Akár a nap, olyan sárga
a kisfiú rántottája,
s még a lábost is kimártja.

 

 

 

Kilenc pipe…

Kilenc pipe meg a lúd
a kapun kiszabadult.
Azt se mondták, gi-gá-gá,
elindultak világgá.
Tapsantyúztak nyakuk-nyújtva,
pillogtak a poros útra.
Alig mentek három utcát,
a világot máris unták.
Hű de hosszú, hű de meleg,
tovább menni nem éri meg.
S ahogy voltak, libasorba,
letottyantak mind a porba.
Kérdezzük meg a kis csacsit,
hátha ő útbaigazít.
Mosolygott a csacsi bölcsen;
ki tudhatná, ha még ő sem.
„Fussatok a patakig,
mert a világ ott lakik.
Alig három libanyak-hossz
út viszen el a patakhoz.”
Máris talpon, s futva fut
kilenc pipe meg a lúd.
És napestig szakadatlan
fürödtek a kis patakban.
És azóta három utca,
sőt az egész falu tudja,
hogy a világ itt, csak itt,
a kis patakban lakik.

 

 

 

Ének a forrásról

Írtam a kisborosnyói forrásvédő kisiskolások kérésére
Van egy forrás valahol egy
öreg erdő sátorában,
valamikor a korsómmal
vízért én is odajártam.
Ott tanyáznak a rigók is,
közelében raknak fészket;
alkonyatkor odajárnak
szarvasok és szomjas őzek.
Láttam belőle kortyolni
nyári napot, teleholdat,
csillaghullás idején a
csillagok mind belehullnak.
Jóbarátom az a forrás,
biztatott, s én hittel hittem:
sikerül az aratóknak
egy csillagot kimerítnem.
Kárpótlásul a csillagért
azoknak, kik várva várnak,
megtanított jég alatt is
pengetni a citerámat.

 

 

 

Erdei virradat

A tisztás fölött csillagok,
és lemenőben hold ragyog.
Ébredeznek a kis patak
bokraiban a madarak.
Derengeni kezd a fák hegye,
és már ellátni messzire.
A legnagyobb hegy tetején
most veti lábát meg a fény.
Kapaszkodik a virradat
vitézeként a nyári nap.
A tisztás fölött nyári kék.
A tisztáson már őzikék
ízlelgetik a csillagok
s a hold hullatta harmatot.
Köztük egy suta két fülét
antennaképpen tárja szét.
Fülel, szimatol: nincs-e vész;
még a nappal is szembenéz.
Őrködik, hogy a többiek
békében legelhessenek.

 

 

 

Krumplis mese

Volt egy szegényember
meg a felesége.
Krumplit ettek minden
áldott nap ebédre.
Ebédre még hagyján,
reggelre se volt más.
Hogy még a tövét is
járná meg a rontás.
De bizony ne járja,
vette védelmébe
a krumplit a szegény
ember felesége.
Ha krumpli se volna,
fölkopna az állunk.
Így hát, édes uram,
krumplit vacsorázunk.
Okos egy menyecske
volt a szegényasszony,
tudta az urára
hogy s miképpen hasson.
Nem árt, édes uram,
kendnek is azt tudni,
hogy Burgundiából
jött hozzánk a krumpli.
Hát ezért legalább
ünnep- és vasárnap
nevezzük illendőn
mi is burgonyának.
Hétköznap, amikor
sok az ember dolga,
akkor kérdezheti:
kész-e a pityóka.
Nyár elején a még
zsenge-friss gumókat
becézte az asszony
földimogyorónak.
Nemcsak eszes asszony,
ügyes is a lelkem,
minden étkezéskor
mással traktál engem.
Ha nem tudnám, észre
se venném, hogy krumpli;
nem tudnám a főztjét
sohase megunni.
Levesnek, tokánynak,
sültnek, körítésnek,
ahogy ő készíti,
meg nem enni vétek.
Így beszélt az ura,
az egész környéken
nincsen olyan asszony,
mint a feleségem.
Kivált a paprikást
ahogyan csinálja,
arra még a síri
holt is hazajárna.
A harangozónak
sincs minálunk dolga:
az illattól kondul
a harang is szóra.
Egyszer a király is,
akinek szakácsa
beteg volt, megjelent
krumplipaprikásra.
Megnyalta az ujját
őfelsége, s nyomba
ültette az asszonyt
urastól hintóba.
Azóta a király
s az udvari népek
burgonyát, pityókát,
krumplit pecsenyéznek.

 

 

 

A réce meg a béka

Erdélyi szász népmese nyomán
A ludak az úsztatóban,
gi-gá-gá,
kinevették a kis récét,
s ő elindult világgá.
Utánakruttyan a béka:
„Kis réce,
ha te elmégy, én is mennék,
magaddal elvinnél-e?”
„Elvinnélek. Miért ne?
– Kapaszkodj meg a farkomba!”
– biztatta a kis réce.
Hallja őket egy behemót
malomkő,
s mondja, ha nincs kifogásuk,
akkor ő is velük jő.
– Kapaszkodj a hátuljomba.
„Miért ne?
– szólt a béka. – A menetnek
szüksége lesz kerékre.”
Megüli hát a malomkő
a kis béka hátulját;
nézik-nézik s akik látják,
bámulják.
Amint mennek az útszélen:
füstölög,
de láttukra bátorkodva
fölparázslik egy üszög.
„Kapaszkodj a karimámba,
van ott hely –
mondta a kő –, húzd meg a magad,
csak világíts, s ne tüzelj.”
Négyesben így mendegéltek,
cammogtak,
míg elértek partjára egy
iszonyatos folyónak.
Több se kellett a récének,
háp-háp-háp,
beletoccsant és elkezdett
evezni a folyón át.
Récén a béka, békán a
malomkő,
a malomkő karimáján
a parázs, a füstölgő.
Át is érnek, ha nem jön egy
halacska:
alábukott a kis réce,
hogy a halat bekapja.
Elrúgta magát a béka,
lemerült a malomkő,
és kialudt, holt szénné vált
az üszög, a füstölgő.
Bebegyelte a kis halat
s kiúszott a kisréce,
a béka is a túlparton
beérte.
Lám, az úszás nagy tudomány,
bizony nagy –
örömükben táncot jártak
partján a nagy folyónak.
Vannak, akik nem olvasták
mesénket,
legyintenek s olyasmiket
terjesztenek, beszélnek,
hogy a réce s hogy a béka
csak hápognak s brekegnek.
Ne higgyetek az ilyesmit
híresztelő embernek.

 

 

 

Az eb és a szamár

Grigore Alexandrescu nyomán
Lekonyult füllel, lába közé húzott farokkal
kutyagolt az ösvényen a kutya lógó orral.
Ment, mendegélt bújában, árkon és bokron által
 
s találkozott magával
 
a nagyságos szamárral.
„Hát neked mi bajod, orrod mért lógatod?
 
Búsnak látszol, koma.”
 
„Annak – válaszolta a kutya –,
mivel az oroszlánt szolgáltam mostanig,
 
de oly gorombán
 
bánt velem az oroszlán,
hogy végül is meg kellett szöknöm tőle, pedig
ha nem lelek új gazdát, az állam fölkopik.”
„Hát csak ez a bajod? ezért búsulni kár,
új gazdád itt vagyon – derült föl a szamár.
Szegődj hozzám, meglásd, meg nem bánod, koma,
 
jó koszt és jó alom,
 
minden lesz, fogadom,
semmi gondod s nem is kell dolgoznod soha.”
„Válaszul – szólt az eb – csak ennyit mondhatok:
Szolgálni bárkinél is keserves egy dolog,
de annál nagyobb szégyen nem is lehet, ha már
szolgálnod kell, s a zsarnok fölötted – egy szamár.”

 

 

 

Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.
Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.
Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.
Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.
Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér.

 

 

 

Küküllő–kalendárium

 

 

 

 

Őszelő

Fázik a Küküllő,
lúdbőrös a háta,
már csak a nap jár el
fürödni a gátra.
Lenn a gát alatt csak
vadrécék, vadludak.
Ők is búcsúzóban:
tiszteletkört úsznak.
Ékelődnek aztán
föl az őszi égre,
belevesznek lassan
a kék messziségbe.
Reggelenként apró
ködfióka s pára
kapaszkodik föl a
partmenti fűzfákra.
Ágaskodik a szél:
leveleket olvas.
Fönn a hegyek között
felbődül a szarvas.

 

 

 

Ősz

Reszket a Küküllő,
sovány, hórihorgas;
félő, hogy egy kortyra
kiinná a szarvas.
Kiálló kövek közt
kering, citerázgat;
üggyel-bajjal tudja
átfolyni a gátat.
Biztatgatja a nap,
régi jó barátja:
sugarait olykor
belé-belémártja.
S amikor elfárad,
szíves vontatónak
a fürge halacskák
elébe fogóznak.
S a parti fűzfák is
mind előredőlnek,
mutatják az utat
a vén Küküllőnek.

 

 

 

Őszutó

Vacog a Küküllő,
éjjel-nappal fázik,
lábujjhegyen lépked
fűzfától fűzfáig.
Úgy kihűlt a medre,
égeti a talpát.
A felhők is hol ki-,
hol meg betakarják.
Jó volna egy tartós
eső biztatólag
a megridegedett,
soványka folyónak.
Örülne a gát is,
fölgyűlt a postája.
A Maros a füzek
levelét rég várja.
És ha megjön a tél,
vet azonnal véget
mindenféle őszi
levelezgetésnek.

 

 

 

Télelő

Szajzik a Küküllő:
hártyavékony jéggel
szegte be a szélét
a zimankós éjjel.
Kétoldalt a fűzfák
ezüst-zúzmarásak,
és olykor a ködtől
egymásig se látnak.
Hová lett a nyári
kedve zubogása?
Már a nap sem jár el
fürödni a gátra.
Legfönnebb úgy déltájt
hunyorít a vízre,
de még ő is mintha
fölötte elnézne.
Csak megkönyörül majd
valamelyik éjjel,
és bevonja véges-
végig ezüst jéggel.

 

 

 

Tél

Beállt a Küküllő,
jégpáncél van rajta.
Nagy csönd van, elveszett
egészen a hangja.
A lovát úsztató
nyári kis legényke
korcsolyázni jön most
az arasznyi jégre.
Havasak a fűzfák,
mindenütt csak hó van.
Megcsillan a vén nap
mosolya a hóban.
Jégcsapok díszítik
a megdermedt gátat.
Vacog minden, ám a
halacskák nem fáznak.
Jég alatt versenyt
verseny után tartva,
készülnek a fűzfát
zöldítő tavaszra.

 

 

 

Télutó

Enged a Küküllő:
helyen-helyen kásás,
jégtörő csákányát
próbálgatja Mátyás.
Legelőbb a gáton
mélyeszti a jégbe,
pillogatva buggyan
ki a víz a fényre.
Bajszot pödörint egy
tavalyi fűszálból,
óvatos egérként
lesurran a gátról.
Előbb cincogatva,
aztán kacarászva,
zendít a Küküllő
csengő csobogásra.
S mintha valahol már
furulya is szólna:
ébrednek a fűzfák
nagyokat nyújtózva.

 

 

 

Tavaszelő

Zajlik a Küküllő,
vonszolódva lépdel,
hátán a sok súlyos
dirib-darab jéggel.
Egyik-másik tábla
tutajnak beillő;
emeli, billenti,
viszi a Küküllő.
Viszi s ha megunja,
kiveti a partra,
hogy a nap egy kicsit
vékonyítson rajta.
Vállra veszi újra,
s kéri, invitálja,
hogy a nap is üljön
föl a tutajára.
Haszna is van ám az
együtt-utazásnak:
elolvad a jég, s a
füzek kibarkáznak.

 

 

 

Tavasz

Árad a Küküllő,
elönti a berket;
maguk alá húzzák
lábukat a kertek.
Kicsap a medréből
(nem is tud a gátról),
réten méri mélyét
botjával a pásztor.
Pipéiket féltőn
gágogják a ludak;
a parti füzek most
a közepén úsznak.
Bömböl a Küküllő.
Széle-hossza egy lett.
Fut a nyúl előle,
inal dombnak, hegynek.
Hinnéd-e, hogy volna,
ki rámerészkedne?
S fél szárnyával bátran
beleszánt a fecske.

 

 

 

Tavaszutó

Ázik a Küküllő,
paskolja a zápor,
tovatűntén is még
csurog a fűzfákról.
Játszik az esővel
a nap mosolyogva,
szivárványhidakat
ível a folyóra.
Récefiókákat
vezényelő vének
tanítgatják a szép
búvármesterséget.
Messzi jár a zápor,
viszi a szél, húzza:
szemlátomást nő a
nyomában a búza.
S meglátván a békák
udvarát a holdnak,
holnapra új záport,
záport kuruttyolnak.

 

 

 

Nyárelő

Kékell a Küküllő,
talán a nevét is
kékellő színéről
kapta ez a szép víz.
Kikeleti kék ég,
nyárelői árnyak
összeszoktak szépen,
és nevévé váltak.
Vagy az örök fűzfák
lombja közt üdülő
legelső rigónak
füttye a Küküllő.
Kékellő Küküllő,
kökényszemű tündér.
Szívemhez, nyelvemhez
hozzáédesültél.
Járhatok akárhol,
minden folyóparton
a te nyárelői
susogásod hallom.

 

 

 

Nyár

Ballag a Küküllő,
meg-megállva baktat,
szúnyogokat fogdos
a kicsi halaknak.
Vén bivaly módjára
olykor kedve szottyan
el-ellustálkodni
a nagy kanyarokban.
Sütteti a nappal
hosszasan a hátát.
Ha ott lennél, mélye
legmélyét is látnád.
Ám a lustasága
csak amolyan látszat.
Ilyenkor gyűjti be
illatát a nyárnak.
Aztán jön a szellő,
s csillagokig szárnyal
a nyári Küküllő
esti illatával.

 

 

 

Nyárutó

Langyos a Küküllő;
vize mint a vászon,
egy nagy szövőszéken
fordul át a gáton.
Lenn a gát alatt az
ezüst zubogóban
fürdik az arany nap,
most van lenyugvóban.
S még lennebb növekvő
árnyukkal a fűzfák
a lassuló folyót
át meg átalússzák.
Ott egy kislegény is
prüszkölő lovával –
úsztat a Küküllőn
ő is át meg átal.
Maradna még a nap,
de nőnek az árnyak;
kár, hogy nemsokára
vége lesz a nyárnak.

 

 

 

Béka-búcsúztató

Békák, hű társaim, ti brekegők,
kik énekelve vesztek levegőt,
szeretném megköszönni, cimborák,
a sok szép nyári estét, éjszakát,
s hogy még a langyos őszi alkonyok
idején is kuruttyolgattatok.
De már az ősznek, vége annak is,
reszket a nád, lúdbőrözik a víz,
és reggelente ezüst zúzmarát
virágzik a vízmenti fűzfaág.
El-elbújik a hold s a csillagok:
nem szégyen, hogy ti is elbújtatok.
Iszapba bújva várjátok, amíg
a téli világ kitavaszodik.
De hogy nyugalmas legyen álmotok,
olykor-olykor majd kuruttyulgatok,
tavaszra várón breke-brekegek,
amíg végképpen be nem rekedek.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]