Szentjánoskenyér

 

 

 

 

Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra

Szálljatok föl, lassú ködök,
magasodjatok az égre,
vegyüljetek az égi nyáj
bárányfelhő-seregébe.
Hadd lássam a székely hegyek
bükkös, fenyős kéklő ormát,
ahonnan már, amint hittem,
csak egy lépés a mennyország.
Hadd lássam a csoronkáló
nagy medrű kis patakokat
s az ősz felé délig deres,
eldugott friss tisztásokat.
Szálljatok föl, lassú ködök,
emlékeim száz bokráról,
volt társaim folton-foltos
ázott-pállott gúnyájáról.
Hadd halljanak valamit már
annyi idő után rólam,
mert nekem most hozzuk mérten
kegyetlenül jól dolgom van.
Hol is kezdjem, hogy szót értsünk,
annyit s annyi felé járva,
olyan rég nem tarisznyáltam
rojtozott bőr tarisznyába.
Nekem már a hold csak bolygó
s az a pásztor folt a holdon,
a fejemben nem fél falu,
de egy ország gondját hordom.
Nem lóháton, repülővel
intézem, ha dolgom akad,
s rádióval pótolom a
csivitelő madarakat.
Tudom, sokan irigyeltek,
irigyellek én is sokszor,
néha-néha a töltőtoll
nehezebb, mint a nagyostor.
Nehéz a szó, kivált a szebb,
de jó lenne fogni olykor
egy-egy erős pásztor-kezet.
Szálljatok föl, lassú ködök,
magasodjatok az égre,
vegyüljetek az égi nyáj
bárányfelhő-seregébe,
hogy mire a harmat-hordó
gyönge este elsőt cirpel,
minden élemedő tűzhöz
jusson el az üzenetem:
Növeljetek bő sörényű,
táncos lábú, fényes szőrű,
szikrátrúgó szép csikókat,
jókötésű szálas székely
legények alá valókat.
Én pedig itt szilajítok
száz új csikó-gondolatot,
olyanokat, kiknek háta
nem tűr nyerget, nem áll hámba,
kipányvázni ne lehessen,
béklyót egyik se szeressen,
a patáik dobogása,
a sörényük lobogása
tüzet vessen, merre járnak.
S nem kívánok érte más jót,
néha egy kis vigasztaló
furulyaszót.
 

1956

 

 

 

Elszabadult, fut a lovam

Elszabadult, fut a lovam,
tapodja a kantárszárat,
szűgybe szegett fejjel vágtat;
fogjátok meg, ha tudjátok!
Fogjátok meg, kerüljetek
elejébe, hogyha mertek. –
Húsz esztendeje kiáltoz
segítségért ez a gyermek.
Dőlnek a fák; csattog az ég,
villog iszonyú baltája.
Vágtat a ló, sír a gyermek
a holdtalan éjszakában.
 

1958

 

 

 

Ketrecben

Harapd már át a torkomat,
ne nézz olyan vadul.
Veszíthet, aki halogat,
ne várd, míg bennem is a vad-
állat elszabadul.
Mi lesz akkor? Könnyezhet majd megint
ez a kultúrált Európa,
s jöhet újra a régi nóta,
hogy szánjuk-bánjuk bűneink.
Mire vársz? Minden zsigered
véremre áhít.
Valahogy csak kihevered
a humanizmus nyavalyáit.
Hidd el: legolcsóbb bendő-
töltő – az ember.
Ne gondolj az önmagát öklendő
történelemmel.
Ne bántson, hogy fölfalatásom csüggedten
nézem;
hogy túl korán születtem,
ez az én tévedésem.
 

1964

 

 

 

Jó szánút, jó fejsze…

Jó szánút, jó fejsze,
szán előtt két szürke.
Szálerdő, egyenes;
repül a két deres.
Jó csizma, jó ujjas,
két legény, két szíjas
csíki vagy gyergyói,
Küküllők tájáról,
szép Nyikó mentéről
két idevalósi.
Szót ritkán cserélnek,
énekkel beszélnek,
megnézik félszemre,
kéznél-e a fejsze.
Nagy havas, nyugalmas,
csöndje is hatalmas:
akár a jövendő,
hallgat a szálerdő.
Mintha csak hám nélkül
biztató szó nélkül
táncolva, prüszkölve
vágtat a két szürke.
Átal a nagy erdőn,
hegy-völgyek hajlatán,
ezer tél havában
farolva fut a szán.
 

1969

 

 

 

Vízhordó

Tenyerükből ellenzőt tartva
néznek az aratók a napra,
hátratekintnek olykor-olykor:
botladozva viszem a korsóm.
Lábam a tarló fölsebezte
(hogy égett, sajgott minden este!).
Sokszor útközben eltűnődtem
s még a gyíkot is irigyeltem.
Lettem volna madárfióka,
pillangó, leginkább pilóta.
Eltörtem, eldobtam korsómat,
s maradtam mégis vízhordónak.
Útvesztőkkel és kerülőkkel,
mindenütt, hová elvetődtem,
még a tündöklő szép szivárvány
alatt is üres korsó várt rám.
Tenyerükből ellenzőt tartva
aratók néztek föl a napra.
 

1968

 

 

 

Üres dobozok

Mire való üres dobozokat
rakni a kirakatba,
mire való?
Ha próféta volnék,
ekképpen szólnék:
Óvakodjatok, őrizkedjetek
az effajta cselekedettől,
atyám fiai, őrizkedjetek!
Ne áldozzatok az ámítás
istenének, ne áldozzatok!
Veszedelmes képzettársításokra
csábítnak, veszedelmesebbre,
mint az egész újabbkori költészet
ilyen irányú kísérletei.
Ne, ne, ne rakjatok
üres dobozokat a kirakatba!
Ne feledjétek, ilyen egyszerű
hasonlatokkal dolgoznak
a nagy próféciák.
De tőlem nincs miért tartanotok,
félénk városlakó vagyok csupán,
aki napfolttevékenységgel szoktam
magyarázni heveny
indulatkitöréseimet, és
égi ajándékként viszem
a nylonzacskóba zöttyentett
kiló szőlőmet ebben a
hunyorgó kora őszben.
 

1968

 

 

 

Délután

Ferde tetők fölött
magasló fenyő háromszöge
Csak barna
csak zöld
csak kék
csak
És egy pillangó
szárnyára veszi az eget
ki hitte volna
a pitypang is lehet
ejtőernyő
A gyermek kezében
gyöngyvirág csilingel
rázza
rázza
és mosolyog
 

1969

 

 

 

Részeg motyogó

De kinek mondanám
ha mondanám
nem mondom
kinek is mondanám
az én bajom
a te bajod
a mi bajunk
bajunk
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Engem szorít
téged szorít
minket szorít
a cipő
a cipőnk
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ajándék lónak
nem nézik a fogát
Nem mondom
csak dünnyögöm
csak dúdolom
Én vagyok a fehér néger
nem a bőröm nyelvem néger
Ravasz dalocska
igaz dalocska
dalocska
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Én nem ilyen lo-
vatakartam
vakartál
takartunk
amit mondok az a néger
ahogy mondom az a néger
ja-ja-jaj,
haj-ja-jaj
se vége
se hossza
se hossza
se vége
hát akkor
mi végre?
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
mint az ablak
 

1969

 

 

 

Aztán megszoktuk

Szinte észrevétlen
jobbfajta cigarettákat
kezdtünk szívni
Kenyeret előbb félbarnát
aztán csak fehéret
bort a jobbikból persze
Nem állunk sorba
s így nem kell se előre
se hátra tekingetnünk
Így van ez rendjén
Ja kérem nem lehet
mindent egyszerre
De mit bámulnak ránk
mint a borjú az új kapura
valamit nem értenek?
Mi sem értjük hogy lehet
azt a vacak koporsószeget
mellre szívni
méghozzá szűrő nélkül
 

1969

 

 

 

Ballada

Sörétet süvit a szél
lőporfüstöt pufognak
a motorok
vér fröccsen
kavargó levelekre
tört bokájú lompos
nádszál csüng a
villanypóznára akasztott
bádog szemétkosárból
mint egy süldőnyúl a
vadásztarisznyából
 

1969

 

 

 

Téli táj vonatból

Brueghel egész éjszaka festett
Így marad minden az emlékezet
verőfénye sem tudja
fölengesztelni többé a dérverte
sarjúrendeket sem az ágak
merev-madárláb szigorát
Ezek a varjak
már föl sohasem repülnek a
szakállas huzalokról
Egy elsuhanó peronon
még láttam a borostás képű
parasztok s a kubikgödör jegén a
csicsonkázó gyermekek megfagyó
leheletét Aztán egy kéz – talán
a mesteré éppen – befüggönyözte
az ablakot
 

1969

 

 

 

Fillér

Egyszer csak a metróban belém sajdult,
hogy a kaszámat, a vadvackor ágán,
eddig megette a rozsda;
megtorpantam és
egy tizcentime-ost dobtam a vak
harmonikásnak, pengésétől
kopott varjú riadt föl az ágról,
és eltűnt az alagút sötétjében.
 

1969

 

 

 

Tallér

Az mindegy: vonaton, százhetvenessel
suhanó fák között – izgága tánczene kísérettel –
vagy több ezer méterről alápillogóban:
morzsákat hint a lélek:
ösvénynek tetsző utakra, egymásba-
szaladó sürgönyoszlopok közé, ápolt
autópályák szegélyeire;
tenyeredben egy múzeumban látott bot melege;
vándor mesterlegény-vágy
tűnődik a megérkezés
tiszta vendégfogadójáról: tallér
pendül a tölgyfa asztalon,
sürög-forog a csinos fogadósné,
nyikorgó falépcsőn kalauzol,
tenyerével védi a gyertya röpködő lángocskáját,
beszél, beszél valami érthetetlen kedves nyelven;
és belealszol abba, hogy hogyan lesz tovább.
 

1969

 

 

 

A hírhozó angyal

Fra Angelico freskója alá

 
Az angyal jön
s a titkot
féltérdre hullva
megjelenti
És mennyország születik
Mária szemérmes-boldog
mosolyából
Milyen jó
Lesz ahová az angyalnak
hazaszállnia
Ott marad Mária
a reneszánsz
boltívek alatt
nem néz az angyal után
Csak ül
ölén keresztbe ejtett
kézzel
az idők végezetéig
bánatosan
Anyám
 

1969

 

 

 

Szentjánoskenyér

Szentjánoskenyér ízével a számban
– jegyes-kenyéren, pont-kabátban –,
szentjánoskenyér ízű nosztalgiával
agitáltam végig ifjúságom;
majd túl az emberélet útjának felén
egy csillogó nagy áruházba léptem,
s vettem a próféta böjtös eledeléből.
Keserűen fordult ki számból:
az emlékhez fogak is kellenének.
 

1969

 

 

 

Pantha rhei

Az istenek is behódoltak: Zeusz tűrte, hogy
Jupiternek nevezzék, csak a rang, a tekintély,
egyszóval az állás maradjon. Ki vethet, ezek után,
követ az együgyű kecskepásztorokra, hajósokra,
mívesekre, kereskedőkre, akik továbbra is éppúgy
adóztak, áldoztak, mint azelőtt? Egy-két próféta
hajlamú pap s poéta még hetvenkedett az elején,
de aztán őket is megvették az élelmes rómaiak.
Fölvásárolták a múltat, kibérelték a mítoszokat.
Így állt össze görög, etruszk és neve-sem-maradt
kövekből a nagy plágium: Róma. Aztán Jupiter tonat,
(amint azt a latinórán tanultuk) Aphrodite
Vénusz néven lett sztár a Cinecittában, s az
etruszk váza szép néma leánya elment mosolygó
manökennek egy modern áruházba. (Ott nyelv nélkül is
lehet boldogulni.) Egyedül Poszeidón nem békül,
hiába emeltek új nevén szobrot majd minden városban,
a zsongító szökőkutak sem tudják haragját
csillapítani. Szelídebb óráiban kiáll paestumi
templomának parancsoló romjai elé, háromágú
villájára támaszkodva nézi a szent berkek
pipevirágai közt legelésző bivalycsordát, míg
görög szertartásra gyűlnek az ámuló idegenek:
wunderbar, beautiful, merveilleuse – kattognak
a fényképezőgépek, surrognak a kamerák; s a
légió veteránja ágálva mutogat, majd alázatosan
tartja markát, mosolyog, hajlong: thank you,
danke schön, merci, grazie, grazie tante.
 

1969

 

 

 

Weöres Sándor

állandóan fügét mutat az olvasónak, játszik vele, mint macska az egérrel; tékozló római polgár, keleti kényúr, fölényes arisztokrata, pap és bohóc egyszemélyben, áhítatosan imádkozik s rád hunyorít, mikor az ámenig érne; cserepekre ír hieroglifeket, izzadhatsz, míg a tábla összeáll s megfejted értelmüket; kéregre, levélre, alálibegő madártollakra írja, rajzolja jeleit, gyűjtsd össze, ha kíváncsi vagy, ha érdekel, s az a csodálatos, hogy addig bűvöl-bájol, míg kíváncsivá tesz, és szinte a kuncogását is hallhatod, amikor a varázslatból, egy közmondás vagy egy tréfa csattanójától józanodva, csak egy közönséges cserepet, levelet, tollat tartasz tenyereden: nincsenek haszontalan dolgok, emeli föl ujját, de azt is úgy, mintha egy játékos egér farkincája volna, azé az egéré, amelyik elrágja a meséket; máskor tulajdon gyermekkorod egy-egy rég kihunyt emlékét villantja eléd, az anyaméh-sötét ősködre, az emberiség embriókorára emlékező tekercseidet játssza le ördöngős magnóján; orvosnak – sámán: ráolvasással gyógyít; bírónak – kádi: magadnak kell ítélkezned, csak megmutatja az igazság madarát, fogd meg, ha meg tudod, ha hoppon maradtál, az a te bajod; hiába futsz utána méltatlankodva, csak tevéje vagy öszvére farkabojtját láthatod, mire beérnéd, bukfencet vet, madárrá változik, mire megfognád, már ott ül egy csillagon, kalapjában a madár tollával, ősi dalokat dúdolgat, s nem érted, miért, nagyon szomorúnak látszik.

 

1967

 

 

 

Szabó Lőrinc

pongyolában járt, jobban mondva valamiféle polgárosult csuhában, mint egy eretnek szerzetes; semmit sem hordott alatta – bőrt sem; kellett az a kényelmes viselet tagbaszakadt mivoltának, neandervölgyi mozdulatainak, de kiváltképp bőrtelen húsának, védtelen maradt idegeinek; egyetlen hosszú mondatot mormogott végig, csupán a gyöngébbek, a hagyomány, no meg a megélhetés kedvéért tördelte darabokra, térddel, mint a tűzre való ágat szokás – a reccsenést is beletoldotta –; háncs- és forgácscafatokként rostikáznak a kötőszavak a sorok végén; sietnie kellett: várta a vacsorát a család, hajtotta a piromániások türelmetlensége is; törte, tördelte véget nem érő mondatát: gyónt, vezekelt és üvöltött, jajgatott egyfolytában, mert akármilyen bő is volt az a csuha, mindegyre eleven húsába tapadt, kirojtosodott idegeihez súrlódott; mondta volna még reménytelenül, de a szíve abbahagyta; fölmagasodott íróasztala-imamalma mellől s egy utolsó szisszenéssel szorosabbra húzta derekán csuhája kötelét, ettől a mozdulattól olyan halhatatlan elegancia sugárzott lényéről, egész termetéről, mint a legnagyobbak szobrairól, képeiről; elénk fektette végtelen ösvénynek tetsző mondatát, s elment gyíknak egy napsütötte kőre; onnan pillog ránk a tavaszi verőfényben; ha feléje közeledünk, hirtelen eltűnik egy üregbe, hasadékba.

 

1969

 

 

 

Arghezi

szavai úgy járkálnak a bölcsőtől a koporsóig feszülő verssorokon, mint az artisták a drótkötélen, már-már szemünk elé kapjuk kezünket az iszonyattól, halljuk a sikoltást is, de a zuhanás elmarad, mire fölleskelünk ujjaink rései közül, már groteszk mosollyal s kalapot lengetve integetnek, zsebre dugott kézzel, bokájuk összeütve fordulnak meg és zordon ábrázatot mímelve fenyegetik a gyöngébb idegzetűeket; máskor a sürgönyhuzalokra települt fecskék, a kupáscserepeken sorjázó verebek természetességével, gátlástalanságával csivognak, csivitelnek, vagy a téli ablakpárkányokról morzsát, magokat szemelgetnek alázatosan, hosszú teleken fagyott madárként koppannak a fagyos földre, vagy valakinek a képébe; vörös szegfűt virágoznak a szenteltvíztartóban s a börtön dohos odúiban; óraingára kapaszkodó tücsökként cirpelnek hol a mennyország, hol a pokol kapui előtt. Hajnalainak isten-; alkonyainak tömjén- és mirhaillata van. Személyében leginkább egyik öreg nagybátyámra hasonlított, aki vasárnap délutánonként fehér ingben, fekete mellényben üldögélt annak idején a kapu előtt, s míg reszkető kézzel ostort font a köré sereglett gyermekek örömére, mintegy az ostorfonás melléktermékéül, csodálatos világot rakott össze a legkézenfekvőbb igékből; bizonyára úgy ül most is egy örök kapu előtt, gyönyörködik a tücsök nótájában, s ha alkonyattájt írni támad kedve, Gábor arkangyal gyújtja a gyertyát, cigarettáról maga Belzebub gondoskodik.

 

1970

 

 

 

Kós Károly arcképe alá

Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából
házat,
raktál a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.
Áldjon érte Isten,
áldjon érte ember;
Isten s ember
dolga.
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa.
Barázdált orcádról
az idő aláfoly,
mint az olvadó hó
a vén Maguráról.
 

1968

 

 

 

Kádár István siratása

Meg kellett volna innunk azt az üveg bort
beszélgetnünk kellett volna még
késő a bánat
Maradnom kellett volna még
Jaj hogy az ég nem tudott villámló
dörgő záporával visszatartani
ha már szavad erőtlen volt a marasztalásra
beszélgetnünk kellett volna még
meg kellett volna inni azt az üveg bort
ecetté vált azóta az üveg alján
ecetté a számban
pedig hogy marasztaltál:
„Ne siess öcsém többet már nem találkozunk
köszönöm a látogatást de ne siess
csak ezt az üveg bort
a félmunkát tudhatod nem szerettem
nem szeretem
a Fönnvalónak nem volt türelme
nincsen türelme hozzám
elfuserált
no még ne félj
még nincsen itt az óra
csak a kaszáját próbálja
új kaszát vett a tiszteletemre
nem vág
most feni kalapálja
kiszikkadtam
belém csorbul
ne sajnáljuk tőle a harmatot
felejtsd el amit mondtam
elfuserált a Fönnvaló elfuserált
egy Kossuth egy Washington lehettem volna
s a legtöbb amire vihettem
presbiter egy falusi eklézsián”
Ó mert egy Nagy Sándor eszével
megmaradni egy falu eszének
mert annak akire tizenkét évesen
nem egy birodalom de egy rászorult
nagy család gondja nehezül
akit hol egy magatehetetlen öreg
hol egy mezítlábas gyerek
kényszerít megalkuvásra
annak kínjához csak Prométheuszé fogható
ó hogy semmi szüksége nem volt eszedre
az emberiségnek
falusi Platón
Pedig ez a falu még nagyobb is valamivel
mint egy akkori hellén város – jegyezted meg
nemegyszer jókedvűen
Elfuserált elfuserált a Fönnvaló
nem volt türelme
mert öt emberöltő is kevés
tíz élet is kevés lett volna
mert könnyebb a feneketlen kútból kimászni
mint a nyomorúság pokolnál
irtóztatóbb bugyraiból
mert csalóka a szegénység
mert zsugori a szegénység
mert mézesmázos a szegénység
mert képmutató a nyomorúság
legapróbb örömeit is egy megváltó
egy isten kegyességével gyakorolja
kipróbált példabeszédekkel int
szüntelen alázatosságra
Látjátok feleim megesz bennünket
a nyomorúság
becsapnak a példabeszédek
De ne sírjunk
mert a sírás tetszetősebb
sikeresebb mint az öröm
sírni sokkal szebben lehet
ne is örüljünk nincs minek
Jaj
 

1969

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]