Szerelem, ó, jóságos nénike

Betoppan, kedvesen körülnéz,
nem mentegetőzik, csak mosolyog
megértően a zavarunkon.
‘Az ördög, hogy vinné el, biztosan
hallotta a veszekedést!’
– Nem vártatok ugye, lelkeim – ül le
megszokott helyére –, nem kellek
én már ide, ej, ej, az a megszokás…
– Ó, dehogynem, dehogy.
– Ugyan miket beszél!
– Tudom, amit tudok, sokat megértem én már.
‘Szent isten, megint kezdi’ (s a háta mögött):
„Hová az isten haragjába tetted már megint!”
„Még hogy én, mi vagyok, a cseléded?”
– Sokszor az ördögbe kívántatok már ugye,
hogy meg se ismertetek volna soha.
– Ó, hogy mondhat ilyeneket!
‘Tudja, amit tud.’
– Tudom, tudom, de ha én egyszer
lehunyom a szemem…
‘Csak hunyná már!’
– De én erősebb vagyok, mint a sír,
és keményebb a halálnál.
‘És makacsabb a kősziklánál.’
‘Te vagy makacs, a gyermek is
tőled örökölte.’
– Nem fárasztalak sokáig, csak éppen erre jártam.
– Dehogy fáraszt, el ne menjen.
– Itt ne hagyjon!
– Hová menne ilyen későn.
– Már a busz se jár.
– Megágyazok, legfönnebb egy kicsit
összébb szorulunk.
– Ne pirulj, lányom, ne félj, maradok.
– Azt a verset, azt is elmondja, ugye?
– Elmondom, hogyne mondanám:
„John Anderson, szívem, John,
kezdetben valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima…”
Hajnalra tündérré fiatalodik.
– Túléli ez még magukat, lelkem.
Bárcsak igaza lenne a szomszédasszonynak.
 

1968

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]