Függőleges lovak

 

 

 

 

Függőleges lovak

Román Viktornak

 
Mikor tomporára roggyan a ló
s két mellső lába mint a szolgáló
kutyáké tört csűddel szinte
ujjat növesztő patákkal csügg alá
s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva
majdnem lóhossznyira nő
aránytalanul kicsire zsugorodik
az amúgy is aránytalan fej
az üreggé válás döbbenetével
dudorítja a szemet a szemgödör
mikor hályoggá sűrűsödik az ég
torokba csusszan a nyelv
s tehetetlen súlya alatt
heréi szétrobbannak
Ó a függőleges lovak fájdalmánál
nagyobb csak a tíz ujjbegyben
feszülő lehet mely tárgyilagosan
s hangtalan szoborrá gyúrja
a rettenetet
 

1967

 

 

 

Nádszál

Fölégették a nádast,
most pernye és korom
és árván maradt árnyak
gyászolnak a havon.
Nem zizzen nád a nádhoz,
csönd van és nyugalom,
csupán egy szál kiáltoz
a befagyott tavon.
Egyedül egy szál rongyos
befagyott nád rikoltoz;
– önmaga váza már –,
vijjog, verdesi véres
szárnyát a fényes jéghez,
mint egy madár.
 

1967

 

 

 

Táncoló parázs

Bütykös ujjak,
lassan hajló
biztos kampók,
hőre-hóra
süket-néma
parázs-csippentő ujjbegyek.
Táncol a parázs.
Tűztől pipáig,
fehér pillájú halálig.
Földkérgű tenyérben
öt ujjbegy öt lüktető
szíve közt táncol,
táncol a parázs.
Prométheusz fönséges
tenyerében,
szomszédoló öregek szíjas,
békepipára gyújtó indiánok
cserzett markában,
Petőfi öt didergő
szíve közt táncol,
táncol a parázs.
Tűztől halálig.
Beton- és aszfaltsivatagban,
kietlen holdbéli völgyben,
azbeszt-tenyéren pislogó
tűz-magány.
Tűz-tenger
partra vetett hala.
 

1968

 

 

 

Kóbor kutya

Előbb csak háztól házig verték,
azután ki a faluból.
Most két falu között tétován
hol ide, hol oda lohol.
Bátor kutya volt, eleinte
még meg-megkapta a botot.
S nézzétek:
hogy elgyámoltalanodott!
A madártól is félrerebben,
állandó reszketés ina,
foga is már csak azért van, hogy
legyen mivel vacognia.
Szederjes nyelve vizet keres,
megvesz, ha nem talál.
Szája két felén undorítón
vegyül a könny s a nyál.
Sír. Vonyítana, de azt se mer,
hátha meghallja valaki. –
Menti a bőrét céltalanul,
míg bírják vérző lábai.
Menti a bőrét céltalanul.
Csak a bőre van, semmi más. –
Hol késel,
irgalmas vadász!?
 

1955

 

 

 

Sirálytánc

Sirályok táncoltak, keringőztek
a víz fölött.
S az öreg tenger – a maga módján –
gyönyörködött,
gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
bárány-szép habot
a kecsesen reálibbenő sirályok
alá ringatott.
Szép is volt ez a szinte magáért való
lengő játék.
Ha sirály volnék – gondoltam –, én is
így csinálnék.
Mert szép is az: a magasság s mélység
peremén
táncolni, keringőzni kecsesen,
könnyedén.
Megbűvölten csodáltam én is ez
ördögi, víg
kenyérkereset szórakoztató,
új cseleit.
És értettem már az egész táncos
ceremóniát:
ki-ki megfogta véle a maga
kis vagy nagy halát.
De nem bántott e szép haszonlesés,
csak akkor szomorodtam el,
mikor a tenger birkózni kezdett
a szelek seregeivel,
s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
s szétriadt;
jóllakottan és veszekedve keresték
az árbocokat.
Tágult, s majd elfért egy vitorlában
az egész láthatár.
Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
viharmadár.
 

1956

 

 

 

Filmkocka

A híd,
mint egy öreg madár,
föllibben
s visszahull;
seregélyek süvítnek fölöttem,
mint a repeszdarabok;
a robbanás csak most ér el fülemig,
annyi év után;
egy szitakötő tétován meginog,
aztán: – zirr-zurr! – hidat ver
a csonkán meredő pillérek
fölé.
És eltűnik a kanyarban a vakmerő
motorkerékpáros futár.
 

1966

 

 

 

Háború

Behúzódtunk mind a pincébe,
kádak és réparakások mögé;
lapultunk, szorultunk egymáshoz:
legbelül, sőt legalul, a korommal
csúfított, homlokra húzott kendővel
vénített süldőlányok. Odakint
masiroztak, szekerek, ágyúk,
tankok dübörögtek: a front
ment vagy jött éppen. Valami
olyasféle melegség kezdett
szétáramlani bennem, amilyet
csak néha éreztem még, tavaszi
estéken az internátusi ágyon;
s már a városka köhögő
kis villanytelepének ütemére
dübörögtek a hadak odakint;
mintha egy másik testet
kapcsoltak volna ereimbe: két
forrón szorító comb, két pihegő
mell nyomult mind közelebb, közelebb.
Vicogtak a lányok, tikkadtan
pisszegtek a legények. – Mások is
ezt teszik; szamár – súgta egy kéz,
nem is a ruhám, a bőröm alatt.
– Legény vagy te már, szerencséd, hogy
nem vagyok a sorozó bizottságban –
mondta nevetve és szoknyáját
egyetlen rántással eligazítva
a fiatal hadiözvegy, mikor
kinyílt az ajtó, jelezve, hogy a
hadak elvonultak; és a lesütött
szemű, korom-maszatos lányok
bűntudatos libasora után
eltűnt a pinceföljáróban.
Két gyönyörű térdhajlatától
a pince még
sokáig világos maradt.
S én részemről a háborút megnyertnek
nyilvánítottam.
 

1967

 

 

 

Részeges Agamemnon

Évezredek óta tart a háború.
Olykor szünetel egy-egy szusszanásnyit,
hogy erőt gyűjthessünk, utódokról
gondoskodhassunk, akik majd továbbviszik
a harcot, s hogy a Nagy Vak nyomában
sereglők mindent méltóképpen megörökíthessenek;
olyankor Agamemnon is, a győztes,
meg szokott térni családja körébe.
Akit én ismertem, fogságból jött,
mint Odüsszeusz, de az asszonya közben
összeállt egy kupeccel. Nem ölték meg,
s így a gyermekeknek sem kellett bosszút
állniuk a gyilkoson.
Elkezdett inni bánatában. Odáig züllött,
hogy a végén már féldecikért mesélte
dicsőbbnél dicsőbb haditetteit:
Trójától a messzi Don-kanyarig.
Esküdözött, hogy megöli Klütaimnesztrát
s azt a gyáva latrát, aki itthon,
amíg ő ott… Nevettek rajta, aztán
kitessékelték a kocsmából, ha már megunták.
Egy pincegádor volt az otthona,
ott fagyott meg, azon a kemény télen,
melyről az újságok is azt írták:
„Emberemlékezet óta nem volt még ilyen…”
Elektra és Oresztész valami miatt nem tudtak
elmenni a közadakozásból rendezett temetésre,
csak lélekben voltak ott: „Jól járt szegény.
Isten bocsássa meg a bűneit. Nagy kő
esett le a szívünkről.”
 

1966

 

 

 

Néma

Olykor még hallom a csecsemők
velőbe hasító üvöltését.
Európai hang ez is.
Nemcsak Helikon, Taigetosz
hangjaitól is süketültek
a párkák.
Aztán a több évezredes üvöltésben,
hárfa- és citerapengésben,
dobpufogásban,
harang- s motorzúgásban,
akna- s bombarobbanásban,
valami egyetemes légnyomás
következtében:
nagyothallókká lettünk valamennyien.
Belénk nőtt Taigetosz.
Cipőnk zsinórja magától kifűződik.
Elég egy jel, egy intés:
megyünk, bénán és némán,
ki föltartott, ki lehajtott fővel, de
megyünk.
Volt a szomszédunkban egy néma,
igazi lelkes állat,
akit dolgoztattak, mint egy gépet,
aki dolgozott, mint egy gép.
Amikor érte is eljöttek a spártaiak,
krónikába illőt cselekedett:
megmarkolta a villanyelet,
majd rúgott, harapott, karmolt,
mint csecsemő korában tette volna,
és üvöltött, mint egy felnőtt.
 

1967

 

 

 

Isten sírján

Ültem az Isten sírján,
megkönnyebbülten:
enyém a lelkem s irhám,
megmenekültem.
Fölálltam, s visszarogytam,
nem volt ahová mennem,
erőm se volt, a harcban
megöregedtem
 

1967

 

 

 

Éden kapujában

Kiüzentek, hogy nincsenek otthon.
Zavartan állingáltunk egy darabig.
Voltak akik káromkodtak.
Voltak akik sírva fakadtak.
Voltak akik tehetetlen dühükben
nekiestek a kapunak, öklükkel verték,
aztán megszégyenülten elsomfordáltak.
– Ebből nem élünk meg – mondta valaki.
Egy csecsemő felsírt, erre a
szoknyákba fogózók is kezdték
hazaráncigálni anyjukat: kenyeret,
tejet követeltek.
– Jó lesz sietni, mert nyakunkon a tél! –
Eltapostuk a csikkreszívott cigarettákat,
másnapos-kesernyével a szánkban,
mentünk ki-ki a dolgára, csak egy-két
ráérő ácsorgott még a bezárt kapu előtt,
ők mondták, ha hinni lehet a szavuknak,
hogy blöff volt az egész, mert utánunk
kinyíltak a gombnyomásra járó kapuk,
nagy autók gördültek ki rajtuk, és
százötvenessel robogtak ellenkező
irányba.
 

1967

 

 

 

Éjfél után

 
mikor a kihunyt transzparensek,
mint valami kipusztult űrlakók
koponyái reám merednek,
míg hazafelé ballagok,
s a szívem szinte kézenfogva
jön mellettem, mint fáradt kisgyerek:
föltekintek a csillagokra
és egyetlen atommá csüggedek.
 

1966

 

 

 

Másolat

Megírtak már mindent,
még azt is, amit már megírtak.
Lassan az életünk is
merő utánérzés.
Magától ír a gép,
és csupa másod-harmad példányt
kopog.
Stroncium s indigó.
Miért csak stroncium-veszélyt
jeleznek a finom műszerek?
Most mondja épp a rádió:
ötezer év előtti agyagtáblákra
bukkantak valahol,
valószínűleg a hatezer év előtti,
már ismert agyagtáblák másolatai.
 

1967

 

 

 

Mégis

Az esti égről sincs semmi
költői megállapításom.
Egyre közelebb kerülünk a földhöz.
Untatják már a metaforák a lelket;
s a hasonlatnál pontosabb
szemléltető eszközökkel is rendelkezünk;
pincékben, padlásokon hányódik a
fennköltség,
az inflációs bankjegyekkel egy kötegben;
tavakká gyűltek a szavak,
fáradt gépolaj rajtuk a pátosz.
Nem így vagy úgy viszonyulunk a mához:
éljük.
S mégis:
a hold, mint egy hajó úszik az ég óceánján.
Úgy úszott az este is,
amikor egy űrszonda ráereszkedett.
Hogyan ereszkedett rá?
Mint a sirályok a hajóra.
 

1967

 

 

 

Ősz

Hiába döfködik a tornyok
az eget,
a harangszó, ködként,
szétterül.
Valahol egy anyóka
botjával beletúr
az avarba,
s tekintetével bezárja
a Mindenséget,
mint az elhagyott
udvart.
 

1966

 

 

 

Téli szonett

Megszagol, táncol, két lábra áll,
dörzsölődik, megnyalogat,
mint valami kölyök-halál,
a felborzolt bundájú fagy.
Védem magam: félszegen hadonászok,
irtózattal és ijedt-szelíden,
mint akinek hajdani kutyaharapások
emléke sajdul reflexeiben.
Diadallal s megkönnyebbülten
csapom be az ajtót orra előtt,
s kezdek levetni magamról minden
levethetőt.
Hiába a forró fürdő s a tégla:
nyüszít s én vacogva bújok a kanapéra.
 

1966

 

 

 

Tavaszi keréknyom

Friss keréknyom szalad
a keskeny dűlőúton.
Elindulok a nyomon,
de máris egy patak
cincog szembe velem,
jő, jődögél és beszél,
mint egy játékos egér.
Szimatol s hirtelen
megtorpan és megáll;
bukfencet vet egy kövön,
s már a cipőmmel pöröl
a virgonc kis betyár.
Lenyúlok és egy szalmaszálat
biggyesztek neki bajuszkának.
 

1968

 

 

 

Mentő

Nem az utcákon, bennünk száguld
veszettül szirénázva,
mibennünk vált a lámpa
sárgára, zöldre; tágult
pupillánk transzparense
int legelőször szabadot
megkönnyebbülten, látva, hogy
nem minket ért a balszerencse.
Megvárjuk, amíg vált a lámpa,
aztán a megváltottak jussán
átmentjük magunkat a zebrán
– a biztos bizonytalanságba –,
az egyetlen helyen, hol igazunk
lehetne még, ha meghalunk.
 

1967

 

 

 

Kérdések

Feküdtél-e már késeken,
háltál-e jégen meztelen,
hagyott-e már úgy el a vér,
öntött-e már úgy el a vér,
hogy ne hallj, ne láss?
Borult-e rád már óceán,
nyelved volt-e már celofán,
robbant-e szét már szemgolyód,
mint a mélyvízből kifogott
halaké?
Voltál-e lábon égetett,
tépték-e ki a gyökered,
faragták-e a csontodat,
millió tonna súly alatt
nyögtél-e már?
Vertek-e földbe, mint karót,
rügyezett-e már két karod,
hullattál-e már lombokat,
voltál-e üresen maradt
fészek a fán?
 

1967

 

 

 

Kovász

Szaladj, fiam, a szomszédba,
kérd meg a kovászunk,
sütnöm kéne holnap reggel,
fuss, amíg szitálok.
Sűrű szita, gyakor szita,
gyakor táncát járja,
lapiban-sült meleg cipó;
mért maradtam árva?
Futnék most is a kovászért,
talpamban még érzem,
vetném magam át a korhadt
deszkakerítésen.
Gyakor szita, sűrű szita,
szíjas, hideg lángos;
összeseprem, ami lisztem
van még a kovászhoz.
 

1968

 

 

 

Árva tavaszi alkonyat

Horpadt tarisznya ütemes
ide-oda ringása;
kenyér nélkül maradt
falatnyi szalonnabőr,
fél hagyma, só –
gondosan kendervászon
ruhába hajtogatva.
Hangyaboly savanykája.
Zöld vetésben inaló nyúlfiú,
magasan szálló füst,
alacsonyan szálló madár,
glóriás hegytető.
Kakukkfű a félrecsapott
kalapban.
Üres udvar, üres ház:
nyelv nélküli harangok
szomorúsága.
 

1967

 

 

 

Önelőhívás

Hitek, babonák, hagyományok,
elvek, célok, meztelen lányok,
álmok;
múlt, kenyérgond, fiam jövője,
az erkölcs s a törvény gőgje,
csődje;
versek, hiúság, csömör másnap,
– mozdult-kép, mit halálba mártnak –:
látszat.
 

1967

 

 

 

Fehér

Jázmin-avar.
Poshadó harangszó.
Cinikus halálhuszár,
közömbösen kocogó lovak.
Miért fekete?
Nyikorgó, szikrázó fehér,
hogy az ásó, a csákány
belecsorbuljon.
Fehér, fehér,
és dáridó!
Ámen.
 

1968

 

 

 

Léggömb

Nagy, színes léggömb száll fölöttem.
Tócsákba toccsanok, virágokra, füvekre
taposva követem magasba tartott fejjel.
A léggömb mind fönnebb száll s mégis akkora,
hogy az eget se látom tőle, a kék eget.
Valami fegyvert vagy legalább egy parittyát
adjatok, mert nem bírom már a virágok s a
füvek átkait, varként eszi bőröm a tócsák
rám fröccsent sara; szeretnék a lábam elé
nézni még egyszer, s ó, hogy szeretném látni
gyerekkorom gyönyörű kék egét, mielőtt még
elsötétedne teljesen, mielőtt még sújtó
villámaival rám dördülne az ítéletidő.
 

1966

 

 

 

Nosztalgia

Papsajt közt szerelmeskedő
szabóbogarak tarka
népe csalogat vissza egy
régen nem látott martra.
Düledő kerítés alól
rajzik hozzám az emlék,
érzem a papsajt illatát:
hagynék mindent és mennék;
Ülnék a kövön gondtalan,
a langyos verőfényben
s gyönyörködnék a bogarak
szerelmi menetében.
Nem kötnék papsajttal rakott
szekeret már utánuk,
és nem mártanám csorduló
gyantába sem a lábuk.
Csak nézném átellenben az
égig érő erdőt,
s nem bánnám, ha már nem lehet
belőlem többé felnőtt.
 

1967

 

 

 

Kicsi behajló nyárfa

Gy. Szabó Béla metszete alá

 
Kicsi behajló nyárfa
ujját a vízbe mártja,
árnyat csipkéz a locska,
lépésnyi kis Szamosra.
Ennyi a kép, és pár szál
sáson szitakötő-pár.
Ennyi a kép, csak ennyi
s nem lehet elfeledni.
Hordod életen átal
a többi aprósággal:
édes anyai szókkal,
együtt az első csókkal.
Viszed e röpke rajzot.
E szelíd kép a pajzsod,
miközben lótsz-futsz, térülsz,
és minden nappal vénülsz.
Mented, akár az űzött,
majd fáradtan kitűzöd
végső hazád: magányod
fölibe, mint a zászlót.
Aztán csak fekszel, fekszel,
arccal a csillagoknak,
s a nyár s a víz még egyszer
fölötted elsusognak.
 

1966

 

 

 

A kökösi hídon

Lassított a vonat a kökösi hídon.
Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,
poros köpönyegét félvállra hajítva
föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.
Lenn a Feketeügy feketén csillogott,
békességes esti harangszót ringatott.
Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:
kerestem a parton, kerestem a múltat.
Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám
Gábor Áron mestert szürke paripáján.
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
s dörögtek a hídfőn a székely harangok.
 

1955

 

 

 

In memoriam Sz. L.

Mint álmomban, ha síneken
játszodtam és jött a vonat,
dermedten állok, engedem,
hogy elgázoljanak.
Sikoltanék.
De csak hangtalan ráng a szám:
látom a fejem legurulni
a töltés oldalán.
 

1960

 

 

 

T. Á. sírjára

Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.
Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.
Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.
Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.
 

1966

 

 

 

Szöcske

Fekszel, sírodon fű nő,
a fű közt szöcske szökdel;
féreg bajlódik sarló
ívü szemöldököddel.
Elvirágzott a jázmin,
illata, mint a tömjén;
eltűnődöm a játszin
ugrabugráló szöcskén.
 

1966

 

 

 

Zöld ballada

Lengyelországból szépapád,
ő hozta ezt a balladát,
citerán pengett hajdanán,
citerán, citerán.
Bujdosó lengyel batyuja
hazája volt e ballada,
ezt dúdolgatta szótlanul,
lengyelül, s már csak magyarul.
Szava, nótája megkopott,
elváslalták a magyarok,
nem őrzi síp, se citera:
szemedben van a ballada.
Rokitnói mocsár
zöld vize hínáros.
Ne menj bennebb, ne menj,
bemenned halálos.
De bement a legény,
ki sem is jött onnan.
Gyászolj engem, gyászolj,
éltemben, holtomban.
 

1967

 

 

 

Mezítláb

Lehúztuk a cipőt is,
úgy mentünk, kéz a kézben.
Ázott hajad esővíz-
illatát most is érzem.
Tapicskoltunk a sárban;
sikolyaidtól bokrosodva
futott a sáncban
a sárga patakocska.
– Gyermekkoroddá lennék
érted, te kedves.
– Te jó, te drága.
Társtalan lép az emlék
a kármin-köröm pettyes
tavaszi sárba.
 

1967

 

 

 

Monologue intérieur nyitott ajtóval

Most pedig menj!
Mire vársz?
Tél van. Kihűl a ház,
ha az ajtót sokáig nyitva tartom.
Menj, menj, amíg szépen mondom.
Takarodj!
Gazdagabban mehetsz, mint jöttél,
emlékeim is viheted,
csak menj, menj, amíg
nem kezdek átkozódni.
Elég volt, elég, elég!
– Sápadtnak látszol, mi bajod?
– Semmi, semmi.
– Főzzek egy kávét, vagy teát?
– Köszönöm.
– Teát vagy kávét, mit kívánsz,
mit állingálsz a küszöbön?
Tél van. Kihűl a ház.
 

1967

 

 

 

Szerelem, ó, jóságos nénike

Betoppan, kedvesen körülnéz,
nem mentegetőzik, csak mosolyog
megértően a zavarunkon.
‘Az ördög, hogy vinné el, biztosan
hallotta a veszekedést!’
– Nem vártatok ugye, lelkeim – ül le
megszokott helyére –, nem kellek
én már ide, ej, ej, az a megszokás…
– Ó, dehogynem, dehogy.
– Ugyan miket beszél!
– Tudom, amit tudok, sokat megértem én már.
‘Szent isten, megint kezdi’ (s a háta mögött):
„Hová az isten haragjába tetted már megint!”
„Még hogy én, mi vagyok, a cseléded?”
– Sokszor az ördögbe kívántatok már ugye,
hogy meg se ismertetek volna soha.
– Ó, hogy mondhat ilyeneket!
‘Tudja, amit tud.’
– Tudom, tudom, de ha én egyszer
lehunyom a szemem…
‘Csak hunyná már!’
– De én erősebb vagyok, mint a sír,
és keményebb a halálnál.
‘És makacsabb a kősziklánál.’
‘Te vagy makacs, a gyermek is
tőled örökölte.’
– Nem fárasztalak sokáig, csak éppen erre jártam.
– Dehogy fáraszt, el ne menjen.
– Itt ne hagyjon!
– Hová menne ilyen későn.
– Már a busz se jár.
– Megágyazok, legfönnebb egy kicsit
összébb szorulunk.
– Ne pirulj, lányom, ne félj, maradok.
– Azt a verset, azt is elmondja, ugye?
– Elmondom, hogyne mondanám:
„John Anderson, szívem, John,
kezdetben valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima…”
Hajnalra tündérré fiatalodik.
– Túléli ez még magukat, lelkem.
Bárcsak igaza lenne a szomszédasszonynak.
 

1968

 

 

 

Szemed

Mióta fürkész ez a szempár,
hány ezer év óta követ?
Sugaraitól hasadtak már
atomjaikra fák, kövek,
mérgeződtek tengerek tőle,
hamvadtak lábon dzsungelek;
csak én állom még egyelőre
s csalok belőle könnyeket.
 

1967

 

 

 

Kezdetben még…

Kezdetben még álltam a sarat,
az voltam, akinek születtem,
akivé váltam ésszel s erővel.
– Nem adom – mondtam.
– Nem is kérem – mondtad.
Amire föleszméltem volna,
balzsamos ujjaid kiszedték
zsigereim,
ördöngös erőművekbe vezetted
vérem,
idegeimből
pulóvert kötöttél
születésnapomra,
hogy védjen legalább a hidegtől,
ha már a halál ellen
neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg,
hogy lássam, milyen mesterien
játszol begykövekké csiszolódott
csontjaimmal.
– Játsszál csak – mondom.
Dobj minél magasabbra!
 

1967

 

 

 

Tárgyak

A tárgyak lassan fölveszik
vonásaink, szokásaink.
Hozzánk lényegül ágy és asztal,
bensőnket őrzi, kitapasztal.
Kanál, pohár, villa és csésze
lesz az embernek alkatrésze.
Lassan a testünk oda fárad,
hogy a szék tekint bútorának.
Képek, lemezek, könyvek, szobrok,
féltve őrzött, meghervadt csokrok
szövetkeznek a fallal, s végül
a négy fal, lopva, belénk épül.
Elorozzák tőlünk a vágyat,
megunnak, később ki nem állnak,
zsigereinkkel összejátszva
juttatnak majd egyszál deszkára.
 

1967

 

 

 

Kések

Kések villognak bennem.
Markolnám, dobnám, döfném
egyszerre valamennyit.
Gondosan kiválasztom a
legélesebbet – és
szelíden kenyeret kanyarítok
a fiamnak.
 

1968

 

 

 

Lovak

Népek, viharok,
maga az idő is
lovon járt egykor.
Vágtató lovak hátáról
szállnak föl
a szuperszonikus gépek is:
a beton kifutók szélén a fű
úgy lobog, mint a lovak
sörénye.
 

1968

 

 

 

Kőkorszak

Kovakő
alapkő
malomkő
kockakő
epekő
vesekő
határkő
kazánkő
ékkő
kékkő
lúgkő
zsírkő
tűzkő
műkő
sírkő.
 

1968

 

 

 

Félvén se félve

Hány megvert sereggel
futottam én már, s hányszor
múlt életem egy-egy
paraszthajszálon.
Ha győztem is, a győzelmem
pirruszi volt csak,
mit megünnepelnem
nem engedtek a holtak,
kik nem mellettem, de bennem
dőltek halomra.
Boldog, aki magában csak önnön
halálát hordja,
és annak él jámbor
gondjai közt, naponta
gürcöl rá; fél borral, máskor
zenével, könyvvel udvarolja;
aki céllal, tervvel
tartja magát távol,
aki illendőséggel termel,
amikor gyászol.
De meghalni minden-egy halállal,
tréningezni a véget,
s nem tudni, mikor találhat
önnönmagadban – téged;
örök készenlétben,
örökkön szembenézve,
s nem hajlani mégsem
a kétségbeesésre,
kiállni verten az élre,
maradni hadvezérnek,
és tudni, félvén se félve,
a végső vereséget.
 

1968

 

 

 

Fától fáig

Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám
Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig
Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni
Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom
Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat
Tovább tovább most már hallom
„Áprilisnak bolondja
fölmászott a toronyba
megkérdezte hány óra
Fél tizenkettő
Fölmászott a toronyba”
Most nem hallom biztos állnak
jóllaktak már bóbiskolnak
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
hogy a farkas
Sírni kéne énekelni
éjnek lenni
nem is lenni
csak ne kéne beljebb menni
Jól eljöttem Hol a tisztás
Még csak öt fát megyek s akkor
„Ördögborda ördögborda
mézes lett a mackó orra”
Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem
Szól a csengő most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben
Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény
Rég nem hallod mégis hallod
Hold világol a tisztáson
Már a hold is lemenőbe
Morzsáid felcsipegették
gallyaid a fák kinőtték
Neved heges hieroglif
Száraz ágon csüng a csengő
lovad farkas tépte széjjel
Dzsungel már az erdő
Anyatej
Hangyatej
Tovább tovább fától fáig
„Mézes lett a mackó orra
rá is szálltak a legyek”
Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható
Kínálkozó ágak
hurkot himbáló filozófusok
„C’est la vérité monsieur”
„Die letzte Lösung mein Herr”
„Fél tizenkettő
bolond mind a kettő”
Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet
 

1968

 

 

 

Könyvek s kolompok között

Ioan Alexandrunak egy éjszaka emlékére

 
Életünk is olyan még egyelőre,
akár ez a szoba,
melynek egyetlen bútora
a szellem plafonig magasló polcai
s rajtuk: Homérosz, Shakespeare, Blaga
s a manchai
lovag históriája
meg a többiek. De hiába:
büszkeséged: a gyönyörű teljes Rilke
sem tud felelni kérdéseinkre,
sem a Tiszta Ész Kantja;
süketek a csengettyű-hangra.
Itt van a csengettyű is
a gyermekkor csikójáról,
s a tisztaság bárányának
ereklyévé rozsdásult kis
kolompja is
itt csügg a könyvállványon.
„Akár egy halom hasított fa
hever egymáson a világ:
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát,
s így mindenik determinált.”
A csönd, akár a szemközti falon
a pattogzott, több száz éves ikon.
Ioane, Ioane,
lae, bucălae!
Ioane, ugye érted
a csengettyű-beszédet?
Ioane, ugye hallod
most is a kis kolompot,
s az anyókát, az édest,
a gyapjú-kötényest,
és fiát, ki övnek
gyűrűt viselhet.
S tudod: akár a vér kering
bennünk az értelem
s éppúgy, mint őseink
korában – védtelen.
Könyvek és kolompok között
feszül idegünk fonala;
egyelőre még,
akár ez a szoba.
Egyelőre még,
bölcsek s koporsók között
téblábolva sután,
segítsz nekem s én segítek neked,
hogy vállra vegyem, s hogy vállra vegyed,
akár a zsákot hajdanán,
a világegyetemet,
míg a szomszéd szobából
szendergő asszonyod
a csönd kis résein
szelíden átszuszog,
míg majdnem virradatba
mordul és vakog a
farkassal vemhes
komondor-éjszaka.
 

1967

 

 

 

Palackposta

Albert Camus emlékének

 
Kettétört az utolsó evező is, a hullámok
egyre tornyosodtak; nemhogy szűnt volna,
de nőtt s vadult a vihar, a holdat is
mindegyre el-elfújta, lóbálta veszettül, majd
kivágta valahová a messzi partra, vagy talán
be a reménytelenül mély óceánba.
Mertük a vizet egész éjjel. Vállal és lábbal
feszültünk a már-már összeroppanó bárka
bordáinak. Csak reggel, mikor a kelő nap
előtt, mint áhitatos mohamedán horda, térden
hajlongtak a fehér turbános hullámok, csak akkor
éreztük, milyen hiábavaló harc volt: egyetlen
korty víz nélkül várni a megaláztatást.
Föltápászkodtunk, körbekémleltük a derűs és
üres láthatárt, s maradék erőnket összeszedve
alámerültünk.
 

1967

 

 

 

Ballagó

Süt a hold, süt a hold,
süti a forgácsot,
karjukra vett fejszével
ballagnak az ácsok.
– Aranyeste.
– Színarany.
– Gyönyörű egy este.
– Ennél a holdvilágnál
olvasni lehetne.
– Azt lehetne.
– Lehetne.
– Még írni is lehetne,
pedig oda fény kell.
– Már az igaz, lehetne,
de még milyen szépen.
– Jó éjszakát.
– Jóccakát.
– Azt írják, hogy sivatag,
még bokor sincs rajta.
– Kenyér nélkül maradna
ott a magunkfajta.
– Jóéjszakát.
– Jóccakát.
– Sokat összeírnak.
– Még a végén lelövik.
– Hát, ha úgy találják.
– Annak is csak a szegény-
ember látja kárát.
– Jó éjszakát.
– Jóccakát.
– Pompásan világít.
– Rég nem láttam ilyennek.
– A pásztor is látszik.
– Jól igen s a bokor is.
– A kapca is.
– Mintha.
– Jó éjszakát.
– Neked is.
– Csodálatos.
– Tiszta.
Kapu csattan, megrezzen
az eperfa lombja,
ezüst fejszék ballagnak
a színarany holdra.
 

1967

 

 

 

Harangozó

Szépfalusi Istvánnak a Kapisztrán utcába

 
Barokk ősz, barokk város,
pufók nosztalgia:
szikár Kapisztrán János
gömbölyded lábnyoma.
Kerülgetem a dómot,
mint egy kóbor török,
évődnek bennem ódon,
toprongyos ördögök.
Mustrálgatnak a márvány
puttók és angyalok,
nem sejtik, hogy a káplán
hírmondója vagyok,
ki láttam még a harcot,
s vívtam is emberül;
újul a hit, s a bajnok
új zsoldba kényszerül.
Mégis valami ősi
nosztalgia miatt,
s mert ez a dolga, őrzi
az omladó falat.
Dél van. Meghúzom sorra,
hogy tegyek valamit,
közömbös Európa
öblös harangjait.
 

1967

 

 

 

Kufsteini grádicsok éneke

A várba négyszázötvenkét grádics viszen,

ha jól jegyzé meg Szulyovszky.

KAZINCZY: FOGSÁGOM NAPLÓJA

 
Nyelvébe, nem húsába vágott a lánc.
Vérzett, sajgott a gyönge test, talán
elbukott párszor, míg fölért, talán
tiszta zsebruhát kért, hogy gyöngyöző
homlokát finoman, mint a tintát a
betelt lapon, megszárítgassa, de
a szeme – főúri utazó, akinek
mindegy, ha szakát vet is a kerék,
vagy kidöglik a rossz úton a ló –
kamerák tárgyilagos szigorával
vette a fordulókat – telért a
meddő tárnában is! –: „Fáklyát!”
S a magasba tartott lángnál fennhangon
olvasta, mint védte néhányad-
magával, bajor ezerek ellenében,
egy tiroli hadnagy a bástyát.
„Derék.” Mondta és továbbindult.
– Hadd számolja Szulyovszky a grádicsokat. –
„Derék. Akár a mi Dobónk.” Fölérvén
a négyszázötvenkettedikre, megállt, és
egyetlen tekintetével befödte a
homályló hegyeket s a várat.
A többiről már maga tudósít:
„Wer von Ihnen ist Kazinczy?” Elsőül
szólították. Numero kettőben kapott
szállást, – ahol majd egy fő otthoni
hagyma lesz a hazája. – Ágyba
parancsolta meggyötört tagjait.
Hajnalban szinte már előtte kelt a mondat
– ott állt a cella nyitott ablakában –:
„Gyönyörű lakás, de szabadnak.”
 

1968

 

 

 

El-elcsukló ének

Csont és bőr.
Kirojtosodott idegek.
Nyílt áramkörök.
Bal lábfejét akna tépte.
Bottal biceg, kopott térde
megbicsaklik olykor-olykor
követ termő udvarunkon.
Minden időváltozáskor
mintha véső, mintha ráspoly,
isten életlen baltája
venné csontjait munkába.
Koponyásodó fej.
Csiszolt idő.
Szemgödre barlangjaiban
Prométheusz csintalan unokái
ugrándoznak a lopott tűz körül.
Jelet tesz a könyvbe,
falevelet.
Elnéz drótkeretes szemüvege fölött,
ringásba kezd a búza, virágzó
tengeriszárak zizzennek össze
szerelmesen, férget talál
a cinke.
– Jó könyv – mondja, tintát és tollat
szed elő, s már írja neki-nekirugaszkodó
betűkkel a kihasználatlanul maradt
újságszegélyre (kár annak a papír, aki
nem tudja megművelni). „Megnyugodtam,
mint ősszel a fa. Tamási Áron,
nagy írótól való”, s utána biggyeszti
az oldalszámot is.
Találó mondás, alkalomadtán beszédbe
vegyítem – vallja meg szemérmesen,
mint aki föloldozást remél azzal,
hogy beismeri a bűnt. Letépi és
teszi a már sárguló társai
mellé a halhatatlanságot
fuvarozó papírszeletkét.
Veszi a botját, és viszi
élelmes pulykafiak, zsörtölődő
malacok közt az igét.
Meg-megáll majd néhányszor, tudom,
előhúzza emlékezetéből: megvan-e még,
és fölcsillantja alkalomadtán,
mint gyermek a színes üveggolyót.
Isten, ördög, vagy ki tudja,
kinek meddig s mért az útja.
Nem fúlt bele a nagy vízbe,
pedig a nagy víz már vitte.
Hárman bújtak egy gödörbe,
a másik kettőt megölte,
„fordultak, mint két darab fa,
engem megkímélt az akna”.
Tücsök cirpel, pillangó szállong
a szemöldök alig-kapaszkodó
bokrai közt. Délutánok nyugalma
honol a homlokon.
Tört bordám villanyélre emlékezik,
én egy vöröskeresztes lapra.
Félévig jött, Svájcon, Amerikán,
Szibérián át kalandozva:
„Fiam, ha tudsz, menj iskolába.”
– Sommás levél.
– Jól megírta.
– Ez már levél.
– Ez már apa.
– Nem kérdi, hogy él-e, hal-e,
– Háza. lova, gazdasága.
– Mindez semmi, csalt a legény,
ha tud, menjen iskolába.
Ma sincs másképp, ma is mondják:
– Hálni jár belé a lélek.
– Mégis öli még a csúfság.
(Csonkaságáért irigylik,
sokan vén bolondnak tartják.)
„Nem sok hajszáluk hullt ki
a tudományokért.”
Irigyeim irigyelték,
az ösvényt el is kertelték,
nem deszkával, nem karóval,
csak egynéhány nehéz szóval.
Hálni jár belé a lélek.
Volt-e, lélek, jobb szállásod,
lesz-e, lélek, jobb szállásod!
Tanárember is volt közöttünk pedig.
Nincs hitványabb, mint amikor a
tanult ember idáig vetemedik.
Hogy ölelték, hordták a könyveket
és rakták a kályha mellé rakásba
gondosan, akár a fát. Heherésztek,
dicsekedtek nagy hangon, hogy hány
öllel sikerült többet hápolniok, mint
a szomszédos szobák, s méghozzá
a vastagabbjából. „Micsoda kötés,
lábbelinek is megtenné! Eljárhatna
vagy két telet benne, bátya, pedig
megvan ez már százesztendős is.”
Ekkor közibük vágtam a mankóm:
– Vissza, vissza, ahonnan hoztátok,
az anyátok tolvaj satöbbi. Ez iskola!
A könyvet nem azért nyomtatják,
hogy a tetves testetek melegítse! –
Nem hordták vissza, csak morogtak,
mint a kutyák, ha a csontot elrúgják
orruk elől. Este aztán, mert többre
erőtlen voltam, megvártam, amíg
elalszik a kórterem, kiürítettem a
kenyérzsákom, szemléltem egy darabig
még az ágyból, melyikük lehet értékesebb,
mind szépek voltak, de volt egy arasznyi
vastag, gondoltam, sokat verejtékezhetett
aki míg megírta. Azt fogtam meg legelőbb,
alig fért be a zsákba, s a
két mankóval mintha csak bajomra mennék,
kibicegtem. Sokáig kopogtam ide-oda,
amíg alkalmas zugra akadtam. Megnéztem,
mielőtt eldugtam volna: német könyv
lehetett, cifrára rajzolt színes
kezdőbetűkkel. Még háromszor fordultam
azon este, s minden este háromszor-
négyszer, amíg tartott belőlük. Vittem,
ahová lehetett, vécébe, padlás-
följáróba, ahol kivárhatják, amíg
elmegyünk. Morgolódtak is: „Az istenit,
valaki lopja a tüzelőt! Nem vette
észre, öreg, maga ébren alvó?”
– Mintha a szomszédból járt volna benn
az egyik félkarú (ott majdnem
mind félkarúak voltak). – De lett
erre olyan ribillió, hogy még a
lámpákat is összetörték. Repültek a
mankók, a műlábak s az ordénárébbnál
ordénárébb káromkodások.
Fejemre húztam a takarót, élveztem
a tudományért folyó háborút.
Sok minden megesik a hadiéletben.
Ennél cifrábbak is.
Coburgban történt negyvenöt telén.
Délutánok nyugalma
honol a homlokon.
De bennebb, a láthatatlanban,
sasra vár türelmetlenül
a megkötözött: kéj a kín.
Vér kering már a láncban.
Zene a csörrenés.
Sosem enyésző,
mindig tenyésző
Sziszüphosz-átok –
kövek, kövek, kő!
Nincs égnek annyi esője,
istennek az az esője,
hogy ne követ, követ
mosna ki minden alkalommal:
követ, követ, követ
vedlik a Cet.
Gyermekbotlasztó,
kapát csorbító,
ekét akasztó,
lovat szakasztó,
traktort döglesztő,
izmokba kövesedő,
koporsón koppanó
kövek.
Szomszéd földjéről átdobált,
szomszéd földjére átdobált,
ökölnyi kövek: primitív
hidegháborúk golyóbisai.
Krumplifészekben is követ
tojó kőkakukk.
Sorvadt ínyű,
metszőfog-hegyes
barázdakövek: a Juss
meglódult emlékművei.
Kőkenyér,
kőderékalj.
Patakágy-világ.
Hagyd abba, Dávid,
nem vagyunk góliátok!
Annyit jártunk mezítláb köveken,
hogy még a hetedízigleni unokák
sem lesznek lúdtalpúak.
A ló s az eb beledöglenék,
az ember beleszokik.
De mi az ég haragjáért kell
még most is ezt a bestelen követ,
szinte élete árán, ide cipelnie!
Inkább az egészségével törődne.
Kész a ház, az unokákat is
kiszolgálja. Miért, kinek?
Nem volt elég a kőből? Piramist,
kőhegyet, kőeget rakhatna isten
abból amit eddigelé
kapa alól,
kasza elől,
eke alól,
kerék elől,
árokmartról,
patakágyból
rakásba, szekérbe dobált,
saroglyára emelt!
Rám néz drótkeretes szemüvege fölött.
Kész a válasz, de még körül-
simítja mosolyával, mint a
pallér az alkalmas követ,
mielőtt helyére illesztené:
– Sándor, Sándor… – Leül a kőre,
sajgó csontjait pihenteti.
Jó ülés esik rajta. – Egyszer
ha ki majd épít,
megköszöni.
Csont és bőr.
Kirojtosodott idegek.
Nyílt áramkörök.
Koponyásodó fej.
Csiszolt idő.
Szemgödre barlangjaiban
Prométheusz csintalan unokái
ugrándoznak a lopott tűz körül.
Tücsök cirpel, pillangó szállong
a szemöldök alig-kapaszkodó
bokrai közt. Délutánok nyugalma
honol a homlokon.
De bennebb, a láthatatlanban,
sasra vár türelmetlenül
a megkötözött: kéj a kín.
Vér kering már a láncban.
Zene a csörrenés.
Amputáció lenne a szabadulás.
A ló s az eb beledöglenék,
az ember beleszokik.
 

1952–68

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]