Kikapcsolódás

Távoli harangszót érzek
ereimben,
nagy székesegyházak nyugalmával
s hűvösével agyamban
fekszem.
Mióta már?
Öt perce, kettő?
Óceánok. Erdők.
Könnyedén ring a hold-szelíd nap
alumínium gömbje,
kondulna, mint a harangok,
ha megkoppintanám.
Boldog vagyok.
Nagy Sándor kardja villan meg hirtelen,
s a csomó szétesik.
Szókratész koccint a poharával,
Platón mosolyog,
János maga hozza a tálban a fejét felém,
inkvizítorok ölelkeznek eretnekekkel,
mint régi barátok,
angyalokat ereget a krematóriumok kéménye,
hatalmas léglökésesek suhannak
elébük előzékenyen;
a gomba, melyet az imént láttam egy fa tövében,
emelkedni kezd, mint a startoló rakéták,
elrúgja maga alól a földet,
s már fönt van, karimája elfödi
előlem az angyalokat,
elvágja bennem a harangszót,
s én nem merem kinyitani a szemem.
 

1965

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]