|
– A fasizmus életben maradt áldozatainak –
| Belép a férfi az előszobába, |
|
| „Mintha kopogást hallanék.” |
| Becsukja a kémlelő-rácsot. |
|
| Belép s az ajtót kulcsra zárja, |
| és vetkőzni kezd dudorászva. |
| „Akkor gyere, mikor mondom, |
| csizmád sarka ne kopogjon.” |
|
| S kezdődik újra az egész. |
|
| elhaló visszhangja: sicc! |
|
| Úgy megszárad bennem a szű, |
| mint mezőben ősszel a fű…” |
|
| és félig még rajta a nagykabát. |
|
| az ajtónak ugrik, de csak |
|
| Szíve torkában, lélegzet-fojtva |
| és mellét a sötétnek vetve |
| úgy áll be az ajtókeretbe, |
| mint a mártírok a filmen. |
|
| „Pattogó indulók, parancsszavak, |
|
| Áll, mint a feszület, olyanformán, |
| két keze a két ajtófélfán; |
| majd átkulcsolja tarkóját |
|
| csak újabb macskanyávogás. |
|
| Nézi a karikára-fűzött kulcscsomót: |
|
|