Apokrif ének

Valamikor az idők kezdetén kiültem egy este a
csillagok alá. Odabenn, a még félig barlang szálláson
lefekvéshez készülődött a nemzetség apraja, nagyja.
Veszekedtek most is, mint rendszerint, őszre járt már,
s mindegyik közelebb szeretett volna férkőzni a tűzhöz,
mivel az egyre növekvő bolynak mind kevesebb takaró jutott.
Se bőr, se hús, untuk már a sok gyökeret, s a vadász-
szerencse sem akart ránk mosolyogni, olykor
kétszer tíznapi járóföldről is üres kézzel tértek meg
legjobb vadászaink. Meg aztán sok volt a magatehetetlen,
az öreg s a gyermek, sok a vadra-képtelen nő, meg ott
voltam én is, a gyönge s gyámoltalan, ki nem bírtam a
gyaloglást s a vért; kiugrott kezemből az íj, s a bunkóval
olyan sután kalimpáltam, hogy a pókhasú porontyok is
miatta kiröhögtek. Csak az édesanyám kedvéért nem vertek
ki maguk közül. Tisztelték őt nagyon, szép volt és eszes,
szavára még Bölénytekintetű is megjuhászodott, pedig
ő volt a legerősebb és utált engem, mert jóformán beszélni
sem tudott, s rajtacsípett, amint egyszer éppen őt utánoztam
az asszonyok mulattatására. Sajog még most is a vállam, ha
rágondolok, fölkapott, mint a sas a nyulat, szét akart tépni,
és szét is tépett volna, ha nincsen ott édesanyám, azóta
üldöz, belém rúg, ha teheti, még a Sámánt is megkörnyékezte,
hol egy nyúllal, hol egy őzcombbal, hogy az áldozna föl engem,
mert én vagyok a Rossz, aki miatt kerüli a szerencse a törzset.
De a Sámán is szeret, megosztja velem az értem kapott
finom falatokat. Csodát vár tőlem, nagy csodát.
Bölcs ember a Sámán, de gyáva és nagyétkű, s félek, ha
egyszer megszorítják, mégiscsak föláldoz.
Ezekre gondolva ültem az őszi csillagok alatt, s már a
gondolatától is belém nyilallt, hogy holnap nekem kell
majd a völgyből felcipelnem azt a hatalmas villámdöntötte
rönköt. „Majd segítenek a porontyok – röhögött
Bölénytekintetű, mikor látta, hogy a határozattól
elfehéredem. – Vagy beledöglesz, hö-hö-hö, vagy jöjj vadászni,
de ingyen ne zabálj, hö-hö-hö.” Csak legalább az a
vadtulok megvolna még, de fölfordult az utóbbi hurcolkodásnál,
ma ettük meg a végét. Úgy megpakolta az a kegyetlen, hogy
hasa földig hajlott, mozdulni se tudott, két szeme, mint
két fehér telehold fordult égnek, bődült egyet és
összeesett, s akkor ő, hogy erejét fitogtassa,
nyakába vette terhestől s úgy hozta föl a szállás elé,
miközben fogával föltépte nyakát és kiitta vérét
mind egy cseppig. „Hö-hö-hö, hö-hö-hö” – visszhangzott
a völgy vad röhejétől.
Ó, szelíd hold, te anyám-arcú, segíts meg,
vedd el súlyát a rönknek;
Te, aki ki tudod világítani a legsötétebb éjszakát is,
vedd el súlyát a rönknek;
Te, akinek, mint mondják, tengereken is van hatalmad,
vedd el súlyát a rönknek;
tedd meg a csodát vélem, amit a sámán is ígért,
vedd el súlyát a rönknek.
Így könyörögtem suttogva a holdhoz, inkább magamban,
mint hangosan, mert odabent már elült a zaj, s féltem,
nehogy meghallják imádságomat.
A hold csak ment, ment, az égi lejtőn, gurult,
mint az a nagy kerek kő, mellyel játszani szoktunk
lenn a patak mellett, és vitt, vitt egy hosszúkás felhőt;
a rönköt vitte, úgy láttam legalábbis.
Kivert a veríték, szívem torkomban vert, éreztem
a csodát, a csodát, melyet a Sámán ígért.
– Megfázol fiacskám, gyere be – terített egy bőrt
szelíden a vállamra anyám. Hozzábújtam és zokogtam,
s már nem is tudom, hogyan aludtam el, de reggelre
föltaláltam a kereket.
Rohantam a Sámánhoz s elmondtam látomásomat,
hitetlenkedve mormogott valamit a szakállába
és elzavart, mivelhogy éppen reggelizett.
Szaladtam le a patak mellé, hol agyagból
kerekeket formáltam, pálcikából tengelyt közéjük,
s már minden gyermek engem utánozva ott serénykedett.
Híre ment találmányomnak s hogy azzal akarom
felhozni a rönköt. Kiröhögtek. Még szerencse, hogy
Bölénytekintetű a férfiak javával már virradat
előtt vadra ment. Csak a gyermekek csodáltak, s lelkesedtek
köröttem nagy zsivajjal, és egyedül csak az öreg
Ügyeskezű vett pártfogásába, no meg Édesanyám.
Neki is látott Ügyeskezű, s mire tizedszer jött fel a
hold, készen állt a két hatalmas kerék s a tengely,
kis agyag taligám óriás mása. Rákötöztük a rönköt, és
nem maradt tenyérnyi szabad hely se már rajta, húzta-
tolta a törzs minden otthon-maradtja, fordultak a
behemót kerekek, s kúszni kezdett a rönk föl a dombra.
Micsoda öröm volt! Ott mentünk a két keréknyom között
kézen fogva Édesanyámmal, a hold meg a mi nyomunkban
mosolygott féltőn és szelíden. Rikoltott a Sámán
és táncot járt a világ első szekere előtt.
Így értünk föl a szállás elé, hol éppen a zsákmányt
rakták le a fáradt vadászok, legelöl Bölénytekintetű
vérző fejjel és mogorván, ráförmedt a Sámánra, leintette
a népet, engem keresett vérben úszó tekintetével.
Anyámba kellett kapaszkodnom, úgy elgyöngültem, mintha
Bölénytekintetű ereje szállt volna belőlem el.
– Hát ezért üldöz a balszerencse – mutatott a szekérre –,
ezért ugrott meg a vadkan is agyarát fejembe szántva.
A Rosszal fújtok egy követ… – Dadogott, hörgött, üvöltözött
és verte, verte a mellét irtóztatóan, hogy visszhangzott
tőle a völgy. De a szekérhez nem mert közeledni.
Így hamvadt el a dicsőségem, mert aztán mind rosszabb
s rosszabb lett sorunk, már négyszer tíznapi járóföldről is
üres kézzel tértek meg a vadászok. A Sámán került,
Bölénytekintetű mind durvább tréfákat űzött velem.
Mindenfélét kezdtek suttogni rólam. Csak a gyermekek
csodáltak továbbra is s rajongtak értem, ha felnőttek
nem voltak közelünkben. Ügyeskezű elrejtette a
kerekeket s nem merte mutatni senkinek.
Aztán meghalt anyám, s a többit már tudhatjátok.
Bölénytekintetű megtalálta az eldugott kerekeket.
Mindenki ellenem volt már. A Sámán buzgón föláldozott,
de előbb az egyik kerékkel apróra törték minden
csontomat, a másikra meg rákötözték Ügyeskezűt és
legurították a szikláról a szakadékba.
A hold, beszélik, álló hónapig nem mutatkozott.
 

1966

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]