Tavaszi ballada

Kígyó-idő, árulás-szagú virradat!
Dermedten áll a kis barackfa,
mint a tőrbe csalt néz körül,
dér-főkötős rózsaszín arca
élettelenné merevül.
Álszent képpel, égi malaszttal,
egy-két föloldó sugarat
hint rá a kámzsás nap: – egy szűzzel
sereged, Uram, gazdagabb.
– Ofélia, Oféliám! – kesergek,
s középkor-bűzzel
telnek meg a gyászoló kertek.
 

1965

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]