Hajnaltájt, hazaballagóban

Hajnaltájt, hazaballagóban,
régi ismerős neszeket
libbentett felém a hársfasor:
juhok apróztak át a városon.
Egy sereg juh, két csacsi, két csobán
s három hatalmas farkashajtó
szaporázott a szállni lusta,
harmat-lucskos hajnali porban,
a kopott macskaköveken. –
Meneteltek, mentek némán,
ma született gyönge bárány
szundított az elöl menő,
öregedő csobán karján. –
A seregből olykor-olykor
ki-kibőgött szomorán
az anyajuh.
Valahonnan nagy messziről
jöhettek, mert alig-alig
vonszolódtak; a kutyák is
bágyatagon cammogtak,
s a lámpapóznák
tövét meg sem szimatolták.
Csak a körmök kopogása,
a bocskorok csusszanása
adta tudtul szánni való,
gyámoltalan vonulásuk.
Néztem őket,
s kicsit újra otthon voltam
a falumban, honnan egyszer
egy ilyen szép hajnaltájon
csöndesen kivándoroltam.
Néztem őket,
míg az utcafordulónál
tovatűntek. –
Aztán csak a gyapjú szaga
tétovázott a hársak közt,
s aprózásuk apró zaja
hallatszott még, s el-elhalón
az anyajuh bégetése.
És azóta tudom, látom:
a vénülő csobán karján
az a gyönge, alvó bárány,
az volt az én ifjúságom.
 

1957

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]