Asztalos István balladája

A csillagok, mint a harmat
a hajnali ég öléből,
úgy hulltak ki mindig vidám,
lecsukódott kék szeméből.
Harmattá lett, csillaggá lett,
temetőben sírhalom lett.
Átfutott a halálkapun
könnyedén, akár egy gyermek,
mint aki tán nem is sejti,
mennyire fáj, mikor elmegy.
Könyvekké vált, hangszalaggá, –
örök-párnát, anyaföldet
temettünk a feje alá.
Kettétörött kacagását
gyászolják a fehér lapok. –
Balladásra feketedtek
a jelzők, a hasonlatok.
„Kék volt az ég, mint a bánat.”
Sírt a nap is lemenőben,
mikor búcsút vettünk tőle
a lombtalan temetőben.
 

1960

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]