Bíbornokok és japánok
Egy régebbi versemben megírtam, hogy életemben háromszor történt |
velem olyasmi, amit sehogyan sem tudok megmagyarázni, legföljebb |
kerülgethetem, mint macska a forró kását. |
Nemrég jutott eszembe a negyedik csodálatos esemény, |
egy kicsit kevésbé megmagyarázhatatlan, de mégis |
eléggé különös. Anyámnak voltak megérzései, valami olyan tulajdonsága, |
akár a vándormadarak tájékozódási ösztöne. Csak késő öregségében |
enyészett el ez a képessége, mikor már nem érdekelte más, |
csak fiatalkori emlékei. De a történtek idején |
még ifjú asszony volt, én pedig a kamaszkor küszöbén |
álló fiú. Apám előfizetett a Pesti Hírlap
|
nevű újságra, mely vasárnaponként gazdag, színes borítólappal ékeskedő |
melléklettel kedveskedett olvasóinak, |
de a húszas évek vége felé a hétköznapi számokhoz is |
vékonyabb, mintegy hat oldalas, egy színben nyomott |
képes mellékletet csatolt. Egy napon |
anyám futólag rápillantott a melléklet |
első oldalára, melynek teljes szélességében egy |
vízszintesen elhelyezett kép volt látható, helyileg az újságok |
tárcarovatához hasonlóan. Anyám nem olvasta el |
a kép alá írt szöveget, csak a hosszú, földig érő köntöst |
(valójában reverendát) viselő alakok sorát látta, |
a középsőt tiszta fehérbe, a többieket sötétebb színbe öltözötten. |
„Nini, japánok!” – mondta anyám, mire én, aki jobban szemügyre |
vettem a képet, kacagni kezdtem: „Dehogy japánok! |
A római pápa és a bíbornokok!” Anyám is tüzetesebben |
megszemlélte a felvételt, elolvasta a kép szövegét, és ő is jót nevetett |
a saját mulatságos tévedésén. Másnap azonban |
én vettem ki elsőnek az újságból a képes mellékletet, |
és elsápadtam a megdöbbenéstől, mert az első oldalon, |
pontosan azon a helyen, ahol egy nappal előbb |
a pápát láthattuk a bíbornokoktól körbevéve, |
valóban valami japán küldöttséget vagy színtársulatot |
pillantottam meg, a papi talárhoz némileg hasonló, |
földig érő, bő kimonókban. Ugyan hogy is |
láthatta meg anyám már tegnap délelőtt a mai |
újságot? Nagy kár, hogy nem a holnapi számot |
olvasta egy nappal előbb, hiszen ha előre megtudjuk |
a másnapi lóversenyek eredményét, még van időnk Pestre utazni |
és komoly vagyont nyerni. De úgy hallottam, még a legkiválóbb jósok |
jövőt megérző képessége sem terjedt ki soha a totó- és lottó- |
eredményekre, vagy mondjuk, a tőzsdei értékpapírok árfolyamának |
változásaira. És ez bizonyára igaz lehet, |
hisz máskülönben bolondok lettek volna, |
ha lemondanak a meggazdagodás e könnyű, |
kényelmes lehetőségéről. Azt is hallottam vagy olvastam valahol, |
hogy a század elején a lélekbúvároknak |
sok gondot okozott egy idős, analfabéta parasztasszony, |
aki negyven fokos lázban, önkívületben |
Homérosz hexametereit kezdte skandálni |
görög nyelven. Végül kiderítették, |
hogy a néni kosztosdiákokat tartott hajdanán, |
és az ő hangos biflázásuk rögzítette a szöveget |
az asszony emlékezetének legmélyén vagy legszélső peremén, |
mivel gyógyulása után megint egy árva görög szót sem |
ismert többé, sőt az Iliász és az Odüsszeia
|
létezéséről sem volt tudomása. Anyám is talán |
hallott valamit félfüllel a rádió hírei között |
a hazánkba érkezett japán küldöttségről (vagy színtársulatról), |
de nem figyelt oda, csupán a kép távoli, |
látszólagos hasonlósága hozta felszínre ezt az öntudatlan |
emléket. Mindegy. Akkor is különös, hogy a képek |
a mellékletnek pontosan ugyanazon a helyén voltak láthatók |
mindkét napon. Olvasóim egyik-másika lefitymálhatja versemet, |
mondván, hogy réges-régi, érdektelen ügyekkel |
traktálom a közönséget. De magam akkor is vallom, |
hogy inkább vagyok az érdektelenségben rejlő szépségnek, |
semmint a szépség érdektelenségének |
|
Egy házasságkötés előzményei
1971 decemberének elején, éppen ama napnak reggelére virradva, |
mikor házasságkötési szándékunk előzetes bejelentése végett |
föl kellett volna keresnem, jövendőbeli hitvesemmel együtt, az illetékes |
kerületi előljáróság anyakönyvi hivatalát, félelmes és megszégyenítő |
álmot láttam. Azt álmodtam ugyanis, hogy mind a ketten, |
immár közvetlenül a házasság megkötése céljából, |
ott állunk egy rokonszenves megjelenésű, egyúttal tiszteletet parancsoló |
magatartású hölgy előtt, aki kettőnk életét |
a sírig összekötni hivatott, és éppen jegygyűrűinket |
kéri tőlem. Talán azért, hogy jobb kezünk gyűrűsujjára húzza, |
avagy azért, hogy én húzzam fel a magam és leendő hitvesem ujjára, |
annak rendje-módja szerint. (A cizellált aranygyűrűket |
jó előre megvettem már valóban, de frigyünk megkötése előtt |
nem szándékoztunk gyűrűt viselni. Nyomós okunk |
volt erre, de nem akarok túl messzire |
elkalandozni a tárgytól). A kellemes megjelenésű |
és egyben tiszteletre méltó anyakönyvvezetőnőnek |
kezébe is adtam álmomban a csillogó karikákat, |
de ő, megvetéssel vegyes fölháborodással arcán, |
az asztalra dobta mindkettőt, és haragosan kiáltott fel: |
„De hiszen ezek ebgyűrűk!” Én pedig, aki azt se tudtam eddig, mi fán |
terem az ebgyűrű, nyirkos testtel, lázasan, köhögési rohamtól fuldokolva |
riadtam fel álmomból. Csupán ennek köszönhető, |
hogy nem süllyedtem azonnal az anyakönyvi hivatal padlózata alá |
szégyenemben. Ehelyett megkerestem a hőmérőt, |
és lázat mértem, majd telefonáltam jövendőbelimnek, |
aki azt felelte, hogy akkor egyedül teszi meg |
a szükséges bejelentést, de előbb eljön irataimért. |
Nem egyedül érkezett. Ugyanis leendő vejem |
lovagiasan felajánlotta, hogy elkíséri helyettem |
a hivatalos útra anyósát, akiről senki se hitte volna, |
fiatalos, sőt szinte leányos külseje miatt, |
hogy férjes asszony-lánya van. |
Visszatérve elmondták, hogy az anyakönyvvezető |
valóban nő, ahogy megálmodtam, s nem holmi tekintélyes férfiú. |
Miután helyet foglaltak asztalával szemközt, |
aprólékos gonddal tanulmányozta jövendőbelim személyi igazolványát, |
azután az enyémet, benne az én ötvenegy éves koromban készült |
fényképemet, a képen látható, őszülő, kopaszodó, már öregedni kezdő |
férfiarcot, majd a vele szemben ülő, huszonöt éves, |
dús fekete hajú fiatalembert, s leleplezően állapította meg: |
„Csakhogy ez nem maga ám!” – „Jövetelünkkor |
megmondtam, hogy a vőm,” – felelte rá leendő feleségem. |
„Tehát leendő férjének első házasságából való fia?” – „Dehogyis! |
A lányom férje.” – „Akkor miért mondja, hogy a veje?” |
– kérdezte, hangjában némi rendreutasító árnyalattal |
az anyakönyvezető hölgy. Majd kissé összevonta kecses szemöldökét, |
s ekképp folytatta: „És miért nem szerepel a lánya |
a személyi igazolványában?” – „Mondtam, |
hogy férjnél van, de különben is, jóval elmúlt tizenhat éves,” |
– replikázott jegyesem, aki nem aznap jött le a falvédőről. |
Ezek után mindkettőnk válóperi végzését |
kérte a hölgy, előző házasságunk felbontásáról. |
Miután minden iratot áttanulmányozott, megállapodtak a házasságkötés |
napját illetőleg. Addigra meggyógyultam, s nem volt már semmi akadálya, |
hogy személyesen jelenjek meg az ünnepélyes alkalomból. |
Közvetlenül a szertartás előtt, megkérdezte az anyakönyvvezetőnő |
egyik munkatársa, vajon a Lohengrin nászindulójának, avagy |
Johann Sebastian Bach D-moll toccatájának és fúgájának hangjainál |
kívánunk-e bevonulni a terembe. Mi az utóbbit választottuk. |
Én L. Lászlót, kiváló pályatársamat kértem föl tanúmnak; |
verseit és fordításait talán nem olvasta az anyakönyvezető hölgy, |
de már az első pillanatban fölismerte benne |
a Magyar Televízió akkori népszerű műsorszámának, |
a Kicsoda-micsoda? elnevezésű vetélkedőnek |
zsűritagját, és élénk érdeklődésről tanúskodó |
kérdéseket intézett hozzá. Feleségem tanúját, |
a szintén kiváló S. Gyulát, a neves festőművészt figyelemre se méltatta, |
mivel ő nemigen szokott a televízióban szerepelni. |
Ha ezt előre tudjuk, második tanúnak |
talán a daliás, hódító megjelenésű R. Ádámot |
kértük volna fel, akit zsürielnök korában |
szerelmes levelekkel halmoztak el ismeretlen nők, |
úgyhogy végül a szépnem túlságosan heves ostroma miatt |
lemondott tisztségéről. Szóval, úgy járt, |
mint Brigitte Bardot a csodaszép filmcsillag, |
akit tengerparti villájának rácskerítésén át |
ismeretlen emberek tömege bámult, mialatt bikiniben napfürdőzött a gyepen, |
sőt fényképfelvételeket is készítettek róla orvul, |
ha vakító fehér, gyönyörű popsiját |
igyekezett hason fekve hozzábarnítani |
nem kevésbé csábos, napsütötte testrészeihez. |
Úgy tudom, Brigitte Bardot végül is magas kőfalat |
építtetett a rácskerítés helyébe, s így megszabadult a kíváncsiak |
tolakodásától. Sajnos, a televízió képernyőjét |
nem lehetséges magas kőfallal övezni, |
pedig bizony sokszor nem ártana. Hogyha azonban |
a daliás R. Ádámot kértük volna föl feleségem tanújának, |
ma nem ékesítené nagyobbik szobánk legszembetűnőbb falfelületét |
A szabadító angyal címet viselő festmény, |
festőművész tanúnk nászajándéka, szerény otthonunk |
legfőbb ékessége. Különben már L. László személye is eléggé elvonta |
az érdeklődő hölgy figyelmét házasságkötésünkről, |
úgyhogy attól tartok, ha még R. Ádám is jelen van, |
izgalmában nem velem, hanem valamelyik tanúval |
eskette volna össze menyasszonyomat. S ez esetben |
a bigámia bűncselekménye követtetett volna el, |
lévén mindkét tanú nős. Nem tudom, |
hogyan másztunk volna ki akkor a csávából. Azért is írtam meg kivált |
ezt az egyébként nem valami meglepő |
történetet, mivel az anyakönyvvezető hölgy |
szinte szakasztott mása volt annak a másiknak, aki kínos lázálmomban |
megjelent előttem. De gyűrűink egyáltalán nem érdekelték, |
nem kérte el tőlem, nem húzta fel ujjunkra azokat, |
sőt még csak meg sem tekintette, így hát, sajnos, a mai napig sem |
tudjuk bizonyosan, vajon jegygyűrűt viselünk-e, |
vagy csak az álombeli anyakönyvvezetőnő által oly megvetően |
visszadobott ebgyűrűket? A bizonytalanság azóta is meg-megmozdul, |
mint lassan rágcsáló féreg, kettőnk szívében, |
házaséletünk minden válságosabb percében, minden komolyabb |
megpróbáltatással járó, önbizalmunkat kétségessé tevő, |
|
Az egerésző anyós, avagy miért nem ittam ki a Ferenc-csatornát?
Egy kora őszi napon, kisebb bevásárlások után, |
feleségem társaságában, betértem valahol a város szivében |
egy népszerű, ízletes kosztjáról és szolíd árairól ismert, |
zsúfolásig telt sörözőbe ebédelni, ahol első pillantásra |
reménytelennek látszott a helyzet, de hirtelen |
fölfedeztem, hogy az egyik hatszemélyes asztalnál |
egyedül üldögél egy meglehetősen idős hölgy. |
„Vár-e valakit, asszonyom? Vagy megengedi, hogy asztalához üljünk?” |
„Igen. Várok többeket is, de kettőjüknek még akad hely.” |
Előre kell bocsátanom, hogy körülbelül másfél órát |
töltöttünk ott, részben a vontatott kiszolgálás, |
részben az egyre érdekfeszítőbbé váló beszélgetés |
miatt, de senki sem jött. Akiket az idős hölgy |
várt asztalához, nyilván nem voltak már földi szemmel láthatók. |
Talán mellénk telepedett testtelen árnyalakjuk, az idős hölgy |
talán látta is őket, akiket mi nem észlelhettünk fogyatékos |
emberi érzékszerveinkkel, ámbár időnként |
gyanúsan meg-meglebbentek a papírszalvéták, az abrosz |
szegélye, sőt a kések, villák, kanalak is |
össze-összekoccantak. Igaz, hogy odakint |
dübörögve rohantak tova az autóbuszok, és a látszólag |
cél nélkül futkosó pincérek is meg-meglökték |
olykor asztalunkat, egyszóval, |
nem történt olyasmi, amit kétségen kívül |
okkult jelenségnek tarthattunk volna, de én mégis |
éreztem valami hátborzongatót, az idős hölgyben |
volt valami szellemszerű, helyesebben, |
mintha régmúlt évtizedekből |
tévedt volna ide, és mintha láttam volna már |
a mozdulatot valami kopott, régi némafilmben, |
ahogy borospohara tartalmát belelöttyintette |
az erőlevesbe, mondván: „Nagyon forró ez a leves.” |
Majd egy mellettünk szélsebesen eliramló |
fiatal pincértől egy adag túrós csuszát és újabb deci bort |
rendelt, de olyan megfakult, szinte már síri hangon, |
hogy az éttermi alkalmazott látszólag meg sem hallotta |
tovasietőben, csakhogy igen éles füle lehetett, mert nemsokára |
hozta a csuszát, a bort, majd kevéssel utóbb |
a mi ebédünk is megérkezett, |
s hozzáláttunk. „Ön már nem fiatal,” |
fordult hozzám az öreg hölgy, „és mégis a fiacskám lehetne.” |
„Ezerkilencszáztizenkettőben születtem, asszonyom.” „Én meg |
ezernyolcszázkilencvenegyben, tehát |
igazam van. Sőt volt egy fiam, aki magával |
éppen egyidős lenne, ha élne szegény.” |
„Hát már nem él?” „Nem. Elpusztult a háborúban. |
Ezerkilencszáznegyvenkettőben vonult be mint karpaszományos, |
gépkocsivezető lett, mivel tudott vezetni. |
A tiszteket fuvarozta. Egyszer egyedül maradt a kocsiban, |
végigdőlt a vezetőülésen, és elaludt. |
Hamarosan puskalövésekre ébredt. Támadtak a csetnikek, |
hanyatt-homlok menekülnie kellett, beleugrott a Ferenc-csatornába, |
ott ült, az iszapos vízbe nyakig merülve, |
amíg be nem sötétedett. Súlyos beteg lett, |
felhozták Budapestre, a katonai kórházba. Mikor az orvosok |
lemondtak róla, leszerelték, engedéllyel |
hazavihettem, otthon halt meg a karjaim között.” |
„És milyen betegséget kapott szegény? Talán tüdőgyulladás |
vitte el? Nem csoda. Hiszen nem volt még penicillin.” |
„Nem. Nem kapott tüdőgyulladást, de a betegség |
alulról terjedt fölfelé. Pincér, hozzon még egy deci bort!” |
Én pedig így szóltam feleségemhez: „Jó lenne különben |
ez a gombás szelet, csak nagyon zsíros. |
Nézd, mennyi kövéret lefarigcsáltam róla. Én nem szeretem úgy |
a kövérjét, mint Micike.” Az idős hölgy itt |
közbevágott: „Tessék csak hazavinni Micikének a kövérjét. |
Én ismerem a pincért. Magam is a vendéglátó iparban |
dolgoztam sok-sok évig, sőt néha még most is helyettesítek |
másokat, mint üzletvezetőnő. Nem dicsekvésből mondom, |
de nyolcvannyolc évesen is megkeresem a havi ötezret, |
nyugdíjjal együtt. Mindjárt kérünk papírt, |
abban elviheti Micikének a húst. |
Nagyon fog örülni.” „Sajnos nem lehet asszonyom. |
Micike messze lakik, kint Rákosszentmihályon. Én meg nem vagyok |
valami ügyes. Szétbomlana a csomag, és összezsíroznám a ruhámat. |
De különben sem vihetném el. Micike nem eszik ételmaradékot. |
Nincs rászorulva.” „Miért? Olyan sok egeret fog?” |
„De kedves asszonyom, Micike nem macska, hanem az anyósom. |
Nem fog egeret, legföljebb egérfogóval, |
ha egy-egy néha betéved. De akkor sem eszik egérhúst.” |
És nem tehetek róla, de láttam képzeletben Micikét, |
amint hosszú karmot növeszt, és magamat mint menekülő egeret, |
útban a lyuk felé. Megborzongtam a gondolatra, |
és pontosan átéltem, amit egy egér érezhet ilyen válságos |
pillanatban. Éreztem, hogy a torkom is kiszáradt, |
és újabb pohár sört rendeltem. Azután egy újságárus közeledett. |
Vettem valami képes hetilapot, feleségem nyomban lapozni kezdte, |
az öreg hölgy pedig így folytatta a társalgást: „Nyolc gyermeket |
szültem. Három ma is életben van. Úgy a hatvanas évek elején |
írtam egy operettet is, elvittem Eisemann Mihályhoz. |
Ő elolvasta, és egy hónap múlva azzal adta vissza: |
maga nem tehetségtelen, csak későn próbálkozik. |
Talán lehetne valamit kezdeni a darabbal, |
ha valaki korszerűsítené a szöveget. |
Maga az előbb irodalomról beszélgetett |
a társaságában lévő fiatal hölggyel. Talán írónő a hölgy?” |
„Nem. Ő a feleségem, de bevallom, magam amolyan íróféle volnék. |
Sajnos, nincsen tehetségem az operetthez, |
mást kellene keresnie.” „És nem is olvasná el a darabomat?” |
„Attól tartok, céltalan volna, asszonyom. |
Éppen elég idegen kéziratot |
kell olvasnom. Operettszöveg-íráshoz nem értek. |
És másik zeneszerző is kellene, hisz Eisemann Mihály |
nincsen már az élők sorában.” |
„Pedig éppen vele lett volna itt találkozásom,” |
– szólt az öreg hölgy. „No, ha el sem olvassa az operettemet, |
maga csak afféle firkász lehet.” A hölgy kora iránti tiszteletből, |
mikor a párbeszéd ilyen kínosra fordult, |
egy „pardon!” szóval fölkeltem az asztaltól, és elindultam |
a mellékhelyiség felé. Mire visszatértem, |
feleségemet egyedül találtam, a képes hetilapba |
temetkezve. „Mikor ment el idős asztaltársnőnk?” |
– kérdeztem. „Nem tudom. Szó nélkül távozott, |
mialatt olvastam,” – felelte nőm. E percben |
megpillantottam az asztalon a távozásom előtt rendelt pohár sört. |
Csakhogy sör helyett valami zavaros, szürke folyadékot |
láttam a pohárban. Megszagoltam. Nem kétséges, pocsolyabűze volt. |
Hívtam a pincért. Ő is megbámulta és megszagolta |
a folyadékot. „Bocsánat!” – szólt, miután elfintorította orrát, |
és elvitte a poharat. Pánik fogott el, azonnal fizettem. |
„Gyere!” – szóltam. S eltávoztunk menekülésszerűen. |
Szörnyű gyanú fogott el. Ugyanis, ha a tudósok szerint, |
harminc milliárd évvel ezelőtt a világegyetem |
anyaga egy alig méternyi átmérőjű |
gömbben sűrűsödött össze, mielőtt robbanásszerűen tágulni kezdett, |
akkor a Ferenc-csatorna vize is összesűríthető egy söröspohárban. |
Lehet, hogy az a szegény katona, az a velem egyidős fiatalember |
kénytelen volt fejével is a víz alá bukni |
a csetnikek golyói elől. S borzasztó rágondolni is, |
mi történt volna vele, mi történt volna velem, |
ha véletlenül meg találom inni? |
|
Egy hiéna utóélete
Ó, Katsushika Hokusai! Szegény kis sárga öregapó! |
Végignyomorogtad az életed, remekművek ezreit |
varázsoltad elő mindentudó ujjaiddal, |
a saját hazádban mégsem becsültek valami sokra! |
Nem voltál sem elég hagyományos, sem elég választékos, |
hozzád hasonlóan sárga, kicsike honfitársaidnak. |
Bizonyára a te idődben is éltek nagy tekintélyű műítészek, |
urak elevenek és holtak fölött, akik téged kitessékelni |
igyekeztek a halhatatlanok közül. |
Aggastyán voltál már, ezer ránc barázdálta megviselt |
ábrázatodat, mikor még lakóhelyedről is |
száműztek kifizetetlen adósságaid miatt. |
Köntösöd lyukas zsebéből kipotyogtak a réz meg az ezüst |
pénzdarabok, fáztál telente a rőzsetűz |
mellett, vénhedt csontjaidat a rizspálinka nem melegítette át. |
Ki tudja, micsoda nyomorúságos szalmavackon láttak feküdni utolsó |
látogatóid, a sírvilág s az égbolt |
félelmes szellemei! Nem, ó nem tartoztál a szerencsés |
kiválasztottak közé, mégis nyolcvankilenc esztendős korodig |
alkottál fáradhatatlanul, és nevezted el végül magadat |
„vén rajzbolond”-nak. Ma sem tudok |
sokkal többet felőled, de még ennyit se tudtam |
1964-ig, amikor a Nagyvilág
|
megbízott Dennis Joseph Enright |
angol költő The Laughing Hyena, by Hokusai
|
című költeményének lefordításával, én pedig eleget tettem |
a megbízásnak, és fordításom meg is jelent |
Hokusai nevető hiénája címen |
az említett folyóiratban, majd egy-két antológiában is. |
Általában elmondható: jó ideig nem sok vizet zavart, mégis |
hadd jegyezzem meg közbevetőleg, hogy azt a bizonyos hiénát, |
amelyről később kiderült, hogy sohasem létezett, |
én már 1964-ben is inkább démonnak képzeltem el, |
mint igazi hiénának, hiszen annyit én is tudtam, hogy a hiénák |
nem díszelegnek virágos köntösben, nincs semmiféle |
szarvuk, de nem akadtam fenn ilyen csekélységeken, |
mivel tapasztalatból tudtam, hogy a költői képzelet |
miféle szertelenségeket írat le néha velünk. |
Másoknak sem volt semmiféle észrevételük |
1977-ig, amikor S.-nek, a sokak által nagyra becsült |
irodalom- és művészettörténésznek szerencsés ötlete támadt. |
Kötetbe gyűjtötte az öt világrész képzőművészetének |
legjava alkotásait, az építőművészetet is beleértve. |
Kinyomozta, írt-e a könyvbeli képeken szemlélhető |
alkotásokról verset valamelyik poéta, |
külföldi vagy magyar, és ha nem talált megfelelő költeményt, |
pótlólag íratott ilyet élő költőink egyikével vagy másikával, |
úgyhogy könyvében minden képhez egy-egy vers is tartozik. |
Egyedül Hokusai nevető hiénája okozott |
némi nehézséget. S., az irodalom- és művészettörténész ugyanis |
kereste a színes fametszet reprodukcióját, |
s hogy nem találta, az úgyszintén sokak által nagyra becsült |
M.-hez, a kiváló muzeológushoz, a keleti tudományok és művészetek |
ismert szakértőjéhez fordult tájékoztatásért, |
ő pedig végiglapozta a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban föllelhető |
összes Hokusai-albumot, de nevető hiénát |
ott sem talált. Az volt a baj, hogy abban az időben |
S. nem ismerte még a képet, M. viszont nem olvasta a verset, |
vagy legalábbis nem emlékezett rá. Közölte azonban S.-sel, |
hogy szerfölött gyanús az eset, mivel Japán területén |
nem is élnek hiénák. Feltételezhető, hogy Hokusai életében, |
1760 és 1849 között Japánban talán állatkertek sem léteztek, |
és úgy tudom, a nagy, de koldusszegény |
művésznek sosem volt alkalma külföldön utazgatni, |
vagyis sosem látott hiénát. S. nem tehetett mást, |
Hokusai egy másik fametszetének reprodukcióját |
csatolta könyvében a vershez, s azon nevető hiéna helyett |
két komoly darumadár látható. Azt hiszem, M. szemében |
ama gyanú látszatába keveredtem, hogy valami rettenetes |
leiterjakabot követtem el, mint fordító, de mikor elolvasta |
a költeményt, mind eredetiben, mind pedig fordításomban, |
tüstént világosságot derített a titokra, |
D. J. Enright költeményének címszereplője ugyanis |
valójában egy Han-nya nevű démon, |
s bizonyítja ezt, hogy a vers szerint is, a kép szerint is |
egy megroncsolt, véres gyermekfejet tart a mancsában, |
mivel a legenda szerint nagy gyermekvadász és gyermekfaló volt, |
mint a keleti démonok közül nem egy. |
M., a tudós felvilágosított arról is, hogy a japánok |
a hiénát tategaminak nevezik, |
de mint a nyugati természettudomány nyelvi hordaléka, |
beszivárgott hozzájuk az angol hyaena vagy hyena szó is. |
Ha figyelembe vesszük, hogy D. J. Enright, a ma is élő |
angol költő, mint vendégprofesszor, egy ideig Japánban tartózkodott, |
s föltehetőleg ismerte a színes fametszetet vagy legalább |
a reprodukcióját, nem veszem bizonyosra, |
hogy tévedett. Lehet, hogy szándékosan |
faragott az Európában meglehetősen ismeretlen |
M. jóvoltából azóta én is láthattam a kép másolatát, a démon |
nem hiénára, inkább valami kecskefejű vén ördögre emlékeztet. |
Ha már 1964-ben ismerem, nem fordítottam volna a curling jelzőt |
csavarosnak, hanem görbének, mert Han-nya démon két szarva sem |
csavaros, hanem rövid és görbe, akár a kecskeszarv. |
Ez fordításom egyetlen hibája. Mégis, a verset kihagytam |
most készülő, eddigi legnagyobb |
fordításgyűjteményemből. Elhatalmasodott rajtam ugyanis |
az a bizonytalanság, mely mindig elfog, mikor az ázsiai lélek |
az én megrögzötten európai gondolkodásomnak idegen |
megnyilvánulásaival találkozom. Szerintem, a nagy tekintélyű |
Nan-csüan, egy buddhista kolostor perjele alaposan melléfogott, |
mikor ama bizonyos macska tulajdonjoga fölött vitatkozó |
szerzetesek között aképpen próbált igazságot tenni, |
hogy a szerencsétlen állatot egy borotvaéles szemeteslapáttal |
kettévágta, s felét az egyik, felét a másik |
tábornak dobta oda. Inkább adok igazat a bölcs |
Salamonnak, aki csupán színleg akarta |
kettévágatni a csecsemőt, aki fölött két elszánt anyajelölt |
marakodott, de szerencsés ötletével sikerült kideríteni, |
melyik az igazi anya. Lehet, hogy Nan-csüan is ilyenféle eredményt |
remélt, de számítása nem vált be, úgyhogy az ő kísérletét illetőleg |
az ismert közmondás eképpen lenne módosítható: |
„Néha még a kapanyél is csütörtököt mond.” |
|
Egy hiéna Londonban
Micsoda szörnyű meglepetés lehetett, |
mikor a híres londoni sörgyár épületéből kilépve, |
ahol az üzemvezető és annak titkára végigkalauzolta, |
fejére zuhant a harmadik emeletről ledobott |
jókora szalmaköteg, s a következő pillanatban |
vadul szitkozódó férfiak és asszonyok, |
a gyár munkásai és munkásnői kezdték ütlegelni |
vastag cirokseprőkkel. Futásnak eredt, miként a szemtanúk leírták, |
a bresciai hiéna, hajdan élet-halál ura, a sáros úton, |
a mintegy háromnegyed mérföldnyire lévő kocsma felé, |
nem lelve közelebbi menedéket, s közben zuhogtak |
hátára és fejére a csapások, sáros göröngyök találták arcon, |
egy fürge némber oldalról hosszú bajszába kapaszkodott, |
és kitépett belőle vagy félmaroknyit. Zihálva bukott be végül |
a kocsma ajtaján, melyet a háznép gyorsan elreteszelt |
az üldözők elől, akik felbőszültek a hírhedt látogató ellen, |
de mégsem törtek be erőszakkal, óvakodtak a magánlaksértéstől |
a fegyelmezett angolok, néhány óra múlva pedig öles termetű rendőrök |
vették védelmükbe a csapzott idegent, majd csónakon |
vitték át a Temze túlsó partjára, ahol szállodai szobájában |
biztonságba helyezték. Még két teljes napot |
kellett időznie az angol fővárosban, |
hová zilált pénzügyeit rendezni, kölcsönt felvenni érkezett. |
Nyilván reszketve járt ama két nap alatt |
az utcán, minden sarkon új támadást gyanított, |
hosszú késpengéket látott képzeletben |
felvillanni a sikátorok homályában. Följegyezték, |
hogy már előbb birtokot vett Szabolcs megyében, és nem értette, |
miért nem vállalják nála a parasztok jó napszámért sem a munkát. |
Időnként meglátogatta a szomszéd földbirtokost, |
aki udvariasságból fogadta, de felesége ilyenkor |
bezárkózott szobájába, mondván, utálja a hiénabűzt. |
Végül, egy átmulatott éjszaka után megütötte a guta |
egy bécsi fogadóban. De akinek eszköze volt csupán |
– igaz, készséges eszköze –, a császár sok-sok évtizeddel túlélte őt, |
sőt meg nem érdemelt népszerűséget is szerzett, |
mint hófehér szakállú, jóságos nagyapó. |
Pedig ő volt a szabadságharc vértanúinak igazi gyilkosa. |
Az ő parancsára esett el ezer meg ezer |
magyar katona a Kárpátokban, az olasz hegyekben |
s Lengyelország síkságain az első világháborúban. |
Ő maga pedig ágyban, párnák közt, békésen szenderült el |
nyolcvanhat évesen, mikor vesztésre állt már |
a balgamód indított háború… |
|
|
Van-e nálad vakabb, te sötét Vaksors? |
|
Miért nem dobod földre a hamis mérleget, |
|
amit mindenki lát, téged kivéve, |
|
öncsaló istennő, bekötött szemű Igazság? |
|
|
Megjegyzés: Hogyha a brescai hiéna, Haynau nevében az u betűt megfordítjuk, s ekképp n betűvé változtatjuk, az előző versben szereplő Han-nya démon nevének anagrammájává alakítható át. Ez annyira különös véletlen, hogy szinte már nem is lehet véletlen. |
|
N. Egon utolsó utazása
Mikor azok a különös, a legmagasabb embernél is |
fél méterrel nagyobbra nőtt lények szokatlan egyenruhájukban megjelentek, |
eszeveszett zűrzavar tört ki a budai hegyvidéken épült |
tudományos intézetben. A fehérköpenyes asszisztensnők |
halálra rémülten futkostak ide-oda a folyosókon, |
a tudományos munkatársak sietve visszahúzódtak |
a laboratóriumba vagy munkaszobájukba, |
és magukra zárták gyorsan az ajtót. A jövevények |
zavartalanul haladtak át N. Egon titkárnőjének szobáján, |
aki szintén kereket oldott, csak az agg tudós |
maradt ülve évtizedek óta őrzött íróasztalánál, ahová |
negyven évvel ezelőtt kutatómunkájával szerzett érdemei juttatták, |
az utolsó tíz esztendőben pedig |
régi tekintélye és előnyös összeköttetései |
tartották vissza, mint mentőöv a vízbefúlástól |
az úszni nem tudót. N. Egon ugyanis rabja volt |
a hatalom mákonyának, s a nála is hatalmasabbak |
elnézték baklövéseit. „Miért jöttek?” – kérdezte |
a váratlan látogatóktól, mire egyikük azt felelte: |
„Azért, hogy elragadjuk önt.” N. Egon |
ekkor figyelmesebben megnézte őket, akik foszforeszkáló |
egyenruhát és bukósisakot viseltek. |
„Idegen égitestről valók, annyi biztos,” – gondolta, |
titokban reménykedve, hogy az emberfölötti lények |
szíjakkal leszorított, feszes zubbonya alatt talán |
hófehér szárnyak is rejtőznek. Mégse támadt |
a legcsekélyebb mehetnékje sem. Teljes erővel íróasztalába |
kapaszkodott. A látogatók hónaljánál fogva fölemelni igyekeztek, |
de meglepődve észlelték, hogy az aggastyán ujjai |
belemélyedtek az asztallapba, középső ízületükig, |
két lába pedig bokáig belenőtt a parkettába, akár két fagyökér. |
A pilótákra vagy repülőgép-szerelőkre emlékeztető külsejű |
idegenek ekkor ismeretlen szerszámokat |
vettek elő táskájukból, és kivájták N. Egon gyökeret eresztett |
görcsös ujjai körül az asztallapot, |
lábfeje körül a parkettát, s kiszabadították végtagjait |
anélkül, hogy megsebezték volna a sérthetetlen főigazgatót, |
sőt bámulatos gyorsasággal el is tűntették munkájuk nyomait. |
Az íróasztal és a parkett éppoly sima és fényes lett hamarosan, |
mint beavatkozásuk előtt. Azután két karjánál fogva átvezették |
a titkárnő üres szobáján N. Egont, végig a kihalt folyosókon, |
ahol az ajtók mögül pisszenés sem hallatszott. |
N. Egon eközben segítségért kiáltozott, de látva, hogy nem akad |
vállalkozó, erőt vett magán, s most már némán |
haladt kísérőivel le a lépcsőn, az intézet |
tágas parkjába, ahol valami, helikopterre emlékeztető, |
de annál sokkal modernebb, jövő századbeli jármű |
várakozott. „Hát nem tüzes szekéren |
ragadnak el?” – kérdezte N. Egon a társainál csillogóbb rangjelzést |
viselő vezetőtől. „A tüzes szekér nem |
a mi asztalunk. Bár az ön kényes stiláris érzéke |
nyilván képzavarnak minősíti ezt a fogalmazást. |
De úgy tudom, a konkurrens cégnél sincs már divatban.” |
„És hová visznek?” – kérdezte aggodalmasan N. Egon. „Egy óriási |
lakótelepre, mely az emberiség nagyobb felének |
ad otthont,” – válaszolt a vezető. |
„Ugye, kényelmes helyet kapok?” „Tudja, a kényelem viszonylagos,” |
– mondta erre a közlékeny óriás. „Egyet azonban garantálhatok: |
a távfűtő művek üzemeltetésében még sohasem történt fennakadás, |
ami korántsem mondható el a földi lakótelepekről.” |
Beszálltak, N. Egont közrefogva, és a helikopter, |
vagy minek nevezzem, gyorsan haladt. N. Egon hamarosan |
megállapította, hogy jócskán kívül járhatnak már a naprendszer határán. |
Mivel széleskörű természettudományos műveltséggel bíró férfiú volt, |
minden tudhatót tudott a fénysebességről, a kvantummechanikáról, |
a speciális és az általános relativitás elméletéről, azt is tudta, |
hogy a világűrben a fölfelé és lefelé megkülönböztetések |
értelmüket vesztik. Egyszerre mégis különös érzés |
kerítette hatalmába. Gyomrában azt a furcsa süllyedést |
érezte, mint gyermekkorában a hullámvasúton, |
mikor a legmeredekebb lejtőn futott le, szinte zuhanásszerűen a kocsi. |
Voltaképp csak ekkor ébredt rá, kik és hová viszik. |
|
Kiszorítósdi
„Egy gondolat bánt engemet.” |
Illetve, több gondolat bánt, de most ez az egy |
nyomul előtérbe. Eszembe jutott ugyanis, |
hogy ha egy versem valahol megjelenik, |
mindig kiszorít valami idegen írást, költeményt vagy prózát, |
ami különben éppen ott jelenne meg. |
No jó! Mondjuk, az is megjelenik az illető sajtótermék |
következő számainak egyikében, esetleg egy másik lapban |
vagy folyóiratban. No de akkor éppen az szorít ki valami mást, |
amit én szorítottam ki előzőleg. Persze, |
ami ekkor szorul ki, esetleg mégis megjelenik |
ugyanannak a lapnak egy későbbi számában |
vagy egy másik helyen. De a végtelenségig |
nem mehet így, lévén a folyóiratok, |
heti- és napilapok terjedelme véges. |
Úgyhogy a végén valami végképp kiszorul, |
soha nem jelenik meg sehol, és a folyamat elindítója |
eredetileg az én versem volt; személy szerint |
én magam. Tehát minden megjelenő írásommal megkárosítok |
valakit erkölcsileg és anyagilag, pedig eszem ágában sem volt |
ártani neki, ő meg nem tudhatja, hogy végeredményben |
miattam szorult ki, annyian szorították ki utánam sorra egymást. |
Lehet, hogy egy férfinak vagy egy nőnek az életét |
mentette volna meg az a néhány száz forint, |
amit végül is nem kaphatott meg, mert a sehol meg nem jelent |
művekért tiszteletdíj se jár. Én meg úgy teszek, |
mint aki eldobja a banánhéjat, továbbmegy, |
más pedig elcsúszik rajta, és kitöri a nyakát, |
mikor a tettes messze jár. Soha tudomásomra se jut, |
hogy voltaképpen gondatlanságból okozott emberölést követtem el. |
Eleszem mások ételét, eliszom italát, elszívom levegőjét. |
Igaz, ők is megtennék velem ugyanezt, ha tudnák. |
Ártatlan bűnösök, tiszta kezű zsebtolvajok, |
érzékeny lelkiismeretű bérgyilkosok vagyunk! Mi mások? |
Bocsássatok meg, kiknek kárt okoztam! |
Támadjatok fel holtotokból, kiket könnyelműen megöltem, |
idióta módján, ti félreismert lángelmék, |
egymásba mosódó arcú, veszélyt nem is gyanító ismeretlenek! |
|
Elmém élét koszorúkon köszörülöm
1948-ban lefordítottam T. S. Eliot híres költeményét, |
J. Alfred Prufrock szerelmes énekét. |
Az akkori folyóiratok, szerény terjedelmük miatt, |
nem közöltek ilyen hosszú fordításokat. |
Nemsokára egyes folyóiratok meghíztak, |
mások belehaltak a drasztikus folyóiratfogyasztó kúrába. |
Így hát fordításom 1957-ben jelent meg először nyomtatásban. |
Minthogy kilenc év alatt kéz- és gépiratos másolatokban |
meglehetősen elterjedt, s a legtöbb költő és kritikus |
ismerte, sőt voltak, akik betéve tudták, |
nem jelentett már különösebb szenzációt. |
Egyik kiváló pályatársam megjegyezte, |
hogy tévesen értelmeztem a vers befejező sorait, |
a hableányok ugyanis az eredeti szöveg szerint |
nem viselnek rőtszínű koszorúkat, |
hanem megajándékozzák velük a tenger alatti terem |
mivelhogy igazat kellett neki adnom, |
kijavítottam az utolsó sorokat. |
(Ó, áldatlan filológiai hűség!) |
Húsz évvel később egy másik kiváló pályatársam föltette a kérdést, |
ugyan miért változtattam meg a költemény befejezését? |
Neki bizony jobban tetszett a régi. |
Megint igazat kellett adnom, mert szavai nyomán |
megjelent előttem az igazi kép, az angol költő látomása: |
a hableányok saját fejükről veszik le a rőtszínű koszorúkat, |
hogy megkoszorúzzák velük a látogatókat. |
A tenger alatti terem falait |
hihetőleg vízréteg alkotja, és nem lehet |
kampós szöget verni beléjük, mint Ludwig Uhland |
dolgozószobájának falába, akit a költői pályafutása |
ötvenéves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen |
babérkoszorúval tüntetett ki szülővárosa. |
Sajnos, abban az időben a költők már nemigen |
sétálhattak babérkoszorús fővel az utcán. |
Ha ezt teszik, bolondnak nézik őket. |
Ludwig Uhland is csak dolgozószobájának falára |
Időnként aztán megesett, hogy nem akadt |
babérlevél a háznál a savanyú tojásleveshez, |
a vadas nyúlpáchoz vagy bizonyos mártásokhoz, |
és a költő hitvese vagy a szakácsnő |
lusta volt leszaladni a boltba. |
Ehelyett letépte a koszorú néhány levelét, |
mialatt a költő elmerülten dolgozott legújabb alkotásán, |
vagy a sörházat látogatta, a koszorú pedig |
néhány hónap alatt úgy lecsupaszodott, |
mint Ludwig Uhland kopasz feje. |
Jómagam nem kaptam még soha babérkoszorút, |
alkalmasint nem is kapok soha. |
Pedig én is szeretem a savanyú tojáslevest, |
a vadas nyúlgerincet meg a különféle mártásokat. |
Sajnos, az én koponyámon is egyre kevesebb a haj. |
az újabban divatba jött hajnövesztő csodabalzsamok |
egyikéhez vagy másikához folyamodnom. |
(Egyébiránt, mint T. S. Eliot költeményében olvashatjuk, |
J. Alfred Prufrock, aki angol szokás szerint |
inkább a teát és pirítóst (vagy kétszersültet?) részesítette előnyben, |
szintén az erősen kopaszodó férfiak sorába tartozott.) |
|
Jonathan Swift nyomdokain
Fehér és szürke sörények suhannak az égen, lódobogás |
hallatszik odafentről, hívogató nyerítések. Számodra |
már bizonyosan otthonos a kék mező a zöld helyett, |
kéklő füvet legelsz, mannánál finomabb zabot ropogtatsz |
új hazádban, hol többé nem kényszerítenek, |
hogy mint alacsonyabb rendű, kártékony állat, |
az ingatag hullámokon lélekvesztőre bízd az életedet. |
Elismertek egyenrangúnak, vágtatsz a gyors |
ménes élén, hisz neved is azt jelenti: gyors vagy. |
Bizonyára felöltötted, régi bőröd levetve, |
a nemes paripák formáját, sörényed zászlóként lobog, |
fénylő patáidat patkolással nem alázzák ott szolgasorba. |
Nyerítesz hangosan te, aki már beszélni se tudtál |
késő vénségedben, a Nyihahák betegséget, nyomort és háborút nem ismerő |
birodalma jutott osztályrészedül, ki önnön véreidet |
nem állhattad, és képzeletben fölfedezted azt a mennyországot, |
miről nem szól a vallás. Csak oda vágytál |
állatian önző, falánk, külsőre is majomszerű |
felebarátaid közül. Lásd, én más korban élek. |
Nem mondhatom, hogy kivétel nélkül jehuk vettek körül. |
Találkoztam a szeretettel, barátsággal, szerelemmel is. |
Tettek bár sok rosszat velem, de a meg nem érdemelt |
jóság fénye is rám sütött néha-néha, bár csak kivételes |
pillanatok voltak ezek: a gonoszság és közömbösség sivatagában |
tenyérnyi oázisok, s ha odáig nem is jutottam, |
hogy megvessem az emberi nemet, ahogy te megvetetted, |
de igazat kell neked adnom abban, hogy a rossz sokkal több, mint a jó, |
s én is csak egy kissé kifinomultabb |
majomarcot látok tükrömbe nézve, |
ábrázatot, mely nem is olyan nagyon különbözik |
őserdei fákon ugráló, hajdankori elődeinktől. |
Én is megcsömörlöttem a falánk harácsolás, a kapzsiság, |
a törtetés példáitól, engem is megcsapott |
hazug szájak bűzös lehelete, s odúmba inkább félrebújok. |
Többeket szeretek és tisztelek, mint te, írásaid szerint, |
nem firtatom, ki bántott, mi késztetett ekkora gyűlöletre, |
de gondolom, sokat szenvedtél, tépelődtél, |
számtalanszor kijátszottak a férfiak s a nők, |
visszaéltek jóságoddal, míg végképp ki nem irtották belőled, |
s menekültél volna akárhova, törpék vagy óriások |
országába vagy az elképzelt Laputába, |
Balnibarbiba, Glubbdubdribba, Luggnaggba, ahol a halhatatlanság |
a legnagyobb csapás. De te másképp vagy halhatatlan, |
homlokodon nem fekete kör éktelenkedik, |
hanem hófehér csillag, mint némely paripáén |
az embernél értelmesebb, felsőbbrendű lények között, |
hová most tartozol. Lásd, én nem halhatatlan, csupán öreg vagyok, |
ragaszkodom az élethez, s mégis, mikor mást tesznek föld alá, |
elfog a titkos irigység, hogy ő már túljutott a gondokon, |
és a legkellemesebb állapot, amikor álom nélkül, mélyen alszom. |
Nem tudhatom, innen hová kerülök, de ha valóban látom ama sörényeket, |
hallom a hívogató nyerítést, boldogan mennék a nyomodba, |
csak megmutatnád az utat odáig! |
De, sajnos, nincs remény. Az égi ménes elrobog, |
patájuk szikrát csihol ki a földöntúli |
sziklaormokból. Érzem, hogy egyre messzebb |
vágtatnak, eltűnnek túl a szemhatáron, |
s nekem, akit lóvá tettek már annyian, nem juthat részemül |
a boldogság, ó, Jonathan barátom, |
hogy végérvényesen lóvá tegyél. |
|
Befejezetlen szimfónia a Symphoniáról, a Trabukóról és társaikról
Mándy Ivánnak, „A trafik” nagyszerű szerzőjének, aki – tudtommal – sohasem dohányzott.
Mint az utcagyerek, aki fölszedi a csikket a földről, |
mint a kamasz, ha rágyújt magányos onanizálás után az uszodakabinban, |
mint a beteg, mikor a kórházi w.c. előterében a „Dohányozni tilos!” feliratú |
tábla alatt pöfékel, mint a kövér vezérigazgató, aki kényelmes fotelében |
hátradőlve, óvatosan hántja le a szivargyűrűt, akár egy arab sejk, |
miközben a barna bőrű rabnő ágyékáról a széles, színes övet lassan leoldja, |
úgy élveztem hosszú éveken át ingerlő és mégis megnyugtató |
füstfelhőiteket, szakértő lélegzéssel mellre szíva |
és kibocsátva újra, hogyha asztalnál ültem munka közben, |
vagy az utcán siettem valahova; sőt halmoztam az élvezeteket, |
s még a pásztorórák egy-egy szünetében is rágyújtottam, |
párába burkolva egy szőke vagy barna női arcot; |
fújtam üvegablakok vagy tükrök lapjára is, és láttam |
szétterülni a füstöt, mint veszélyes ködöt a lápvidéken, |
melyet ha megpillant, sietve szedi össze szerszámait a tőzegásó. |
Ihletet adtatok, megvigasztaltatok, ti karcsú, fehér |
vagy barna és zömök rudacskák, Nílus, Sztambul, Szultán és Khedive, |
ti drágalátos cigaretták, s ti, csak különlegességi trafikokban kapható |
kubai szivarok, majd szűkösebb években a Dráma, Magyar, Symphonia és Levente, |
Trabukó, Portorico, Cigarillosz és Rövidszivar, |
végül, a háború utáni mélyponton az újságpapírba csavart |
kapadohány, mitől akkoriban még ép és egészséges |
szívizmom minden slukk után egy-egy csuklással jelezte, |
micsoda kemény próbára teszem. Azután jobb idők |
is jöttek, szívhattam újra, ami csak jólesett, |
és szívtam is, operált féltüdővel, mértéktelenül. |
Két végén égettem a gyertyát, úgyhogy végül csak a megfulladás |
vagy a dohányzásról való lemondás között |
választhattam. Immár tizenötödik éve |
nem gyújtok rá, és tudom, miről kellett lemondanom, |
énrám nem áll az „ignoti nulla cupido”. |
Én már tudom, amit tudok. |
|
Te absztinens maradtál, és lám, mégis megírtad |
„A trafik”-ot, ezt a hibátlan prózakölteményt, |
amely már első olvasásra egy nem nagy méretű, |
de tökéletesen csiszolt drágakőre emlékeztetett, |
s mit egyre újraolvasok, szinte már dohányzás helyett, |
a cigaretták, szivarok kifinomultabb pótszeréül. |
Így lettél te, az önkéntes absztinens, egy muszáj-aszkéta vigasztalója. |
Tudom, együtt gyújtunk mi rá, ha majd testünk is füstszerű lesz, |
és nem szorulunk a hörgőrendszer szomorú korallerdejére. |
Füst-alakban kóválygunk, elfüstölhetnénk önmagunkat, |
ehelyett sorra látogatjuk a pult mögött várakozó |
özvegyeket, vénlányokat, hadirokkant kistrafikosokat, |
akik úgy várnak a nikotin rabjaira, |
mint háló közepén a pókok. Újra odaülünk |
egy krigli sörre, egy pár virslire |
a Trieszti Nő valamelyik homályos asztalához, |
ott gomolygunk majd a Bodográf Mozi előcsarnokában, |
két előadás között, én füstölögve, te elmélázva valami |
elszürkült némafilmen, ahol mintha örök eső zuhogna, |
pedig csak megkopott a celluloid szalag, |
és olyan nevetségesek lettek a fazékszerű, karimátlan kalapok, |
a flitteres ruhák az egykor csodaszép |
női filmsztárokon, hogy csak sajnálni tudjuk őket. |
Mégis visszaszivárgunk fiatalságunk színterére, |
ahol pumpából permetezte szét az olcsó illatszert |
valami rosszul öltözött alak a széksorok között. Viszontlátjuk a csinos |
cukorkaárus lányt, akit egy garniszállóban fojtottak meg |
titokzatos körülmények között. |
És megjelenik a vásznon az érzéki szépségű Clara Bow, |
az ibolyaszende Janet Gaynor meg a törékenyen |
bájos Lilian Gish, aki hetvenhárom éves korában |
elküldte fényképét neked. Mi hol leszünk |
hetvenhárom éves korunkban? Hiszem, hogy itt vagy ott |
együtt leszünk, nemcsak a dohos irodalomtörténetekben, |
de máshol is. Csak hadd rágódjanak |
rajtunk, akiknek túl nehéz falat vagyunk, |
illet-e minket külön fejezet. Tudom, te mindig |
fütyültél az efféle dicsőségre. Tőled tanultam meg én is fütyülni, |
akármi történjék is. Hiszen mi éltük is az életet, nemcsak írtuk! |
Tanúja kétoldali roncstüdőm, a füstkígyók méregfogának |
harapásaival, e már érzéketlen hegekkel. |
Tanúja arcod, mely igen sokáig |
örökifjúnak látszott, de most már kikezdte |
az irgalmat nem ismerő idő. A te hajad is őszül. |
Mindegy! A legnagyobbak is így végezték, |
miféle jogon járnánk mi jobban? |
Az a fontos, hogy nem mi gubbasztunk a pult mögött! |
Minket örvendező nyikorgással fogad |
az ajtó, hogyha benyitunk. Elővesszük irhabundánk zsebéből |
a vaskos pénztárcát, és finnyásan válogatunk |
azokban a tarka szivaros vagy cigarettás dobozokban, |
amelyeket nem tart nyilván a Dohányjövedék, |
s tartalmukhoz hasonlót az öt világrész dohánygyárainak gépei nem sodornak, |
és e földi siralomvölgynek szegényes trafikjaiban |
sohasem lesznek kaphatók. |
|
|
Költői levél Tandori Dezsőhöz
Köszönetül „A meghívás fennáll” című könyvéért
Kedves Barátom! Műved valósággal lázba hozott. |
Bizony, ha húsz évvel fiatalabb lennék, vagy legalább |
az akkorihoz hasonló egészségnek örvendenék, |
egyhuzamban olvastam volna végig, két nappalon |
és a közbeeső éjszakán keresztül. Így csekély |
két héten át olvastam este, lefekvés után, az ágyban, |
míg a falióra el nem ütötte a hajnali kettőt. |
Mennyi hasonlóság, mennyi rokon vonás két idegen |
élet között! Nem! Nem születünk életidegennek; |
az élet idegenedik el lassanként tőlünk, nem mi tőle, |
és akit az élet tett idegenné, miért is bíbelődnék idegen életekkel? |
Tulajdonképpen nem is Neked szánom ezt a megállapítást, |
inkább azoknak az értetleneknek, |
akik állítólagos cselekménytelenségük miatt többé-kevésbé |
elmarasztalják prózai írásaidat, vagy vitathatatlan értéküket |
elismerik ugyan, de egyúttal mint fogyatkozást |
róják fel a régi fióknál ismeretlen |
eseménytelenséget és emberhiányt. |
Magam úgy gondolom, nem az események |
történnek meg velünk, inkább mi magunk |
történünk meg az eseményekkel, és jogunk van akár el is kerülni őket. |
Én ugyan meg nem dézsmálnám senki fiának |
bab-ültetvényét, mint a könyvedben említett mormota |
Thoreau babföldjét annak idején, |
hiszen 1944 karácsonyától 1946 augusztusáig, a forint |
bevezetéséig úgyszólván a bab volt |
egyedüli táplálékom, mint annyi jobb sorsra érdemes honfitársamnak. |
Nemcsak utálkozva, hanem nagy félelmek között is |
fogyasztottuk ezt a hüvelyes veteményt, mert elterjedt a híre, |
hogy az állandó babon-élés megbénítja a nemzőerőt, |
de mivel csak az éhhalál vagy az impotencia között választhattunk, |
mégis inkább az utóbbi mellett döntöttünk. |
A hírt megerősíteni látszottak a saját szomorú |
tapasztalataink is. Ma már tudom, |
hogy férfierőnk sajnálatos hanyatlását nem a huzamos babevés, |
inkább a húsételek és a tojásrántotta totális nélkülözése |
okozta. Mindegy! Azóta rá se tudok nézni |
a babra. Tehát nem is fenyeget az a veszély, |
mint ama hajdani mormotát, melyet Thoreau |
végül is elejtett, megsütött vagy megfőzött, |
majd részben elfogyasztott. Mellesleg mondva, |
egy részben elfogyasztott mormota |
egy felében-harmadában abbahagyott |
könyvhöz hasonlít, hiszen úgy látszik, Thoreau-nak sem |
ízlett a mormotapecsenye. Hogyha bevételeinek és kiadásainak |
lelkiismeretes részletezésű jegyzékét tanulmányozzuk, be kell látnunk, |
anyagi helyzete nemigen engedte meg |
a pazarlást. Ezúton köszönöm |
a rám pazarlott és levélpapírodra ragasztott |
verébtollat. Szívesen viszonoznám válaszlevelemben |
némi macskaszőrrel, ha négy macskám közül a legutolsó is |
nem halálozott volna el még 1964 nyarán, |
életének tizenötödik évében, emlőrákban, |
a leggondosabb ápolás ellenére. Szerintem, |
veréb vagy macska lakáson belül egyre megy, |
hisz az én macskáim is fel tudtak ugorni, |
hogy ne mondjam, repülni, még a legmagasabb |
szekrények tetejére is, amiről az általuk levert |
herendi porcelánok, ólomkristály vázák és kerámia dísztárgyak |
törmelékei tanúskodhatnának, ha rég ki nem dobtuk volna őket. |
Egyébiránt, számomra a verébszar a szabad természet ölén |
vagy a hajdani Andrássy út (később Sztálin út, |
ma Népköztársaság útja) terebélyes fái körül, |
az aszfalt neoszecessziós ékítménye gyanánt |
csöppet sem kellemetlen, inkább léleküdítő, sőt fölemelő látvány. |
Lakáson belül, továbbá zakómnak vállán vagy kalapomon |
kevésbé kívánatos, de elenyésző mérete miatt éppenséggel |
elviselhető. Tudom, nem én vagyok a könyvedben gyakorta |
említett K. L. M. – De mivel szívizmom időről-időre legyengül, |
és vérnyomásom kórosan alacsonyra száll alá |
(remélem, Alacsony nevű koalád nem gyanúsít meg azzal, |
hogy őrá célzok), ilyenkor aluszékony leszek, és vagy tizenhat órát |
alszom naponta, ha nem is egyvégtében, hanem olvasással, evéssel |
meg-megszakítva. Egyszóval, hitvesem, mikor még nem sejtettük, |
milyen veszélyes ez az állapot, a „mormota” becenévvel |
ajándékozott meg. Tehát, ha úgy tetszik, magamra is |
vonatkoztathatom a K. L. M. kezdőbetűket, |
Kálnoky László Mormota olvasatban. De hadd folytatom |
rokon vonásaink sorát a térben és időben. |
Mi is rendeztünk a század húszas éveiben |
gombfoci-bajnokságokat, s noha nem voltak koaláink, |
a tabellát mi is lelkiismeretesen vezettük, |
és csapatainkat az akkori elsőosztályú |
magyar klubokról neveztük el. |
Szerénységből, senki sem keresztelte el együttesét |
FTC-nek, MTK-nak, UTE-nak, beértük |
a BTC, NSC, 33 FC, III. ker. TVE elnevezésekkel is. |
Többnyire körmünkkel pöccentgettük játékosainkat, |
egyesek a kettéreszelt fogkefenyél alsó felével, amit |
(ma sem tudom, mi okból) kónusznak neveztek. |
Volt egy könnyű fémből készült, aranyos fényű füles gombom, |
a kis Fogl (az UTE válogatott hátvédpárjának névrokona), |
maga kiváló góllövő csatár, mígnem egyszer saját lendülete |
lesodorta a pályáról, vagyis az ebédlőasztalról, és valamelyik osztálytársam |
szándékosan vagy ügyetlenségből rátaposott. |
A kis Fogl teste elgörbült, füle is lazán lötyögött |
azontúl háta közepén, de szívjóságból vagy babonás kegyeletből |
továbbra is beállítottam az első csapatba, pedig véletlenül |
sem lőtt már gólokat a kegyelemkenyéren |
tengődő, szerencsétlen nyomorék. Legvégül füle is |
levált, s ekkor kiselejteztem a csapatból, azzal az átlátszó ürüggyel, |
hogy fül nélkül nem hallhatja meg a játékvezető sípszavát. |
Pedig tudtam a Nemzeti Sport zöldszínű papírra nyomott számaiból, |
hogy az alacsonyabb osztályok valamelyikében |
egy SÜKETNÉMÁK nevű csapat is szerepel. |
Kis Fogl távozásával nagy kő esett le szívemről, |
bár később feltámadt bennem a lelkifurdalás, mikor láttam gombtársait |
gombolyú könnyeket hullatni gomblyukaikból, |
s bizony az én szemem is könnybe lábadt, |
hiszen én is gombolkozom, tehát vagyok, |
akarom mondani, nekem sincs kőből a szívem, |
elvégre embernek születtem vagy mormotának, |
ami tulajdonképpen egyre megy. |
Tudom, hogy a meghívás fennáll, noha a találkozás elmarad. |
Te meg én vagyunk ama párhuzamos vonalak, |
melyek csak a végtelenben találkoznak, esetleg ott sem. |
Tudom, nem a lélek halhatatlan, csak a halál lélektelen. Magától értetődik, |
hogy lélektelent írok lelketlen helyett, |
hiszen ezek semmiképpen sem rokonértelmű szavak. |
Mind a kettőnk felé, előbb felém, jóval később Feléd |
fordul majd egy sötét arc, és szóra nyitja száját, |
mint jó modorú kannibál szakács mondja a foglyul ejtett |
misszionáriusnak: „Szíveskedjék közelebb fáradni az üsthöz, |
kedves dinsztelendő úr!” Nem is tiltakozom. |
Mindössze annyit kérek, ne dobják csontjaimat a kutyáknak, |
temessék el azokat annak rendje-módja szerint, |
és véssék a sírkövemre kannibál vagy pápua nyelvű műfordításban |
T. S. Eliot eme halhatatlan verssorát: |
|
EGYÁLTALÁN NEM ÍGY KÉPZELTEM EL! |
|
|
Hetven felé
vigyázva lépem át a színehagyott foltokat, |
Egy kukából találomra kihúzott papírszeleten |
halálos ítéletem indokolását olvasom. |
Nevembe csomagolva éltem eddig, |
most már álnéven, ismeretlenül. |
Ki hinné el, hogy én vagyok |
e lendkerék nélküli gépezet? |
Valami szántóföldön állok, |
nyakkendősen, szalmakalapban, |
már alig sejtető madárijesztő. |
szomorú árnyék, szomorúbb verőfény. |
|
|