Több dolgok vannak földön és egen
Nemigen történtek velem csodálatos események, nem lehettem |
természetfölötti dolgok tanúja, páratlan kalandok részese. |
Nem kaptam el villámgyors mozdulattal |
a fülem mellett elzúgó ufókat. |
(Igaz, sohasem is zúgtak el fülem mellett, sőt távolabb sem.) |
Nem szólt be ablakomon az édes aquinói doktor, |
mint néhai pályatársamnak, H. Bélának ablakán. |
De hiába szólt volna be, én akkor is félnék a gonoszoktól. |
Mégcsak egy tüzes meteorkő se csapódott be közelemben, |
noha láttam nemegy, a meteorkőnél veszedelmesebb becsapódást, |
sőt számos alkalommal magam is becsapódtam, |
hála kitűnő és kevésbé kitűnő embertársaimnak. |
Szóval, csodák nélkül zajlott le életem, |
s ámbár nem a csodavárás jegyében, |
mégsem teljes híjával a különös és meglepő élményeknek. |
Három ízben tapasztaltam olyasmit, amit azóta sem tudok megmagyarázni. |
Az első eset a század húszas éveiben történt, egri lakásunkban. |
Anyám, Elvira nevű barátnőjével együtt, kinézett egy vasárnap délután, |
virágmintás diványpárnára könyökölve, |
szalonunknak a Főutca nyüzsgő sokaságára tekintő, első emeleti ablakán, |
mindketten nagy állatbarátok. Odalent |
egy fiatal katonatiszt haladt, igen szép fajkutyával oldalán. |
„Jó lenne, ha feljönne hozzánk az a gyönyörű kutya” |
– szólt a barátnő halkan. (A tiszt az utcazajban semmiképp sem hallhatta meg.) |
Különben is, anyámék a kutya ismeretségére vágytak, nem az övére. |
Kevéssel utóbb mindketten elhagyták az ablakot, |
hogy uzsonnához készüljenek. E pillanatban |
nagyot csattant az előszoba-ajtó rézkilincse |
– az ajtó nappal nem volt kulcsra zárva –, |
s a szép kutya ott állt az előszobában, gazdája nélkül. |
Beinvitáltuk a kedves állatot, s kínáltuk volna ezzel-azzal, |
de ő csak körüljárta a szalont, hagyta ugyan fejét |
megsimogatni, mégis, mint aki kívánságunknak csupán udvariasságból tesz eleget, |
jelezve, hogy nincs sok ráérő ideje, eltávozott, |
ahogyan jött. Többé sosem láttuk viszont. |
Hadd tegyem hozzá, hogy az ablak helyzetéből |
nem találhatta ki az utcai járókelő, |
melyik a lakás ajtaja. Mert az mégiscsak elképzelhetetlen, |
hogy a kutya leolvasta az ajtóról apámnak |
fémlemezre vésett nevét. A másik különös eset |
ekképp történt: egypár évvel később, kamaszkoromban, |
anyámmal együtt észrevettünk a hálószoba egyik ablakának |
virágládájában a muskátlin pihenő |
két különös rovart. Légyfélék voltak, de a házilégynél jóval nagyobbak; |
fekete testük hosszúkás, átlátszó hártyaszárnyukon |
tűzpiros pettyek. De a legkülönösebb, |
hogy a rovaroknak kétágú farkuk volt, akár a madaraknak, |
parányi, szürke tollakból. Éppen rekkenő |
nyár tombolt, nem meglepő hát, hogy anyám meg én |
arra gondoltunk, e rovarok petéit |
valami banánszállítmánnyal hozhatták be a trópusokról, |
s a tartós nyári forróságban itt is kikeltek. |
Mint vérbeli állatbarátoknak, eszünkbe sem jutott |
foglyul ejteni őket. Egyedül természetrajz-tanárunknak mondtam el |
a furcsa fölfedezést, ő azonban leszamarazott, mondván, tollfarkú rovarokat |
nem ismer a természettudomány, |
sem a forró égöv alatt, se máshol. A harmadik |
meg nem magyarázható esemény 1949-ben történt, |
kevéssel apám halála után, mikor anyám felköltözött Budapestre. |
Négy napon át folyt a ládák kirakodása, képek felszögezése, |
könyveknek szerzőik szerinti alfabetikus rendberakása, |
mert csak ketten végeztük mind e munkát. |
A negyedik nap estelén elkészültünk, fáradtan lefeküdtünk, |
s álomba szenderültünk, miként a régi költők mondanák. |
Körülbelül másfélórai alvás után, éjszaka egykor |
pokoli lármára riadtunk fel, mintha dühöngő őrültek cintányérokat |
vagdaltak volna a padlóhoz az ebédlőkredenc előtt. |
(Ez az egyetlen, nagy szoba szolgált hálószobának, könyvtárnak, |
ebédlőnek, dolgozó- és fogadószobának.) |
Az utolsó két csattanást ébren hallottam már, ágyamban felülve. |
„Eddig nem hittem kísértetekben, de úgy látszik, mégiscsak vannak” |
– így szóltam. „Ez borzasztó!” – mondta anyám is. |
Villanyt gyújtottam, bejártam a szobát, de teljesen eredménytelenül. |
Másnap reggel mégis találtam valamit, egy képkeret belsejéről levált, |
mintegy ötcentiméteres, szinte súlytalan lécdarabkát a szőnyegen, |
az ebédlőkredenc előtt. Próbákat végeztem vele, |
fémtárgyakra ejtettem jó magasról, |
teljes erővel hozzávágtam egy ezüst cukortartóhoz, |
de csak alig hallható, gyengécske hangot tudtam előcsalni, |
nem cintányércsattogást. Mint mondtam, 1949-ben történt ez a különös esemény. |
Azóta nem tapasztaltam újabb, megmagyarázhatatlan jelenségeket. |
A csodák kora, úgy látszik, lejárt. |
|
|