Egy (vagy két?) letört liliomszál
Tizennégyéves koromtól meztelen nők kezdtek látogatni |
éjszaka, forrók és engedékenyek. |
Húsz-huszonöt éves, szép arcú, szép termetű nők, |
látszólag ivarérettek, alkalmasak a szerelemre és anyaságra. |
Ismeretlen valakik valahonnan, csöppet sem hasonlók |
azokhoz a korombeli kislányokhoz, akikkel a házi zsúrokon, |
egy-egy rejtettebb szobasarok félhomályában gyors és ügyetlen |
csókokat váltottunk, szüntelen félve a rajtakapástól. |
Csak egy, de annál nagyobb fogyatékosságuk volt ezeknek az álombeli |
szépségeknek; ugyanis hiába kerestem testük megfelelő helyén |
azt, amit Villon olyan csodaszépen írt körül: „a szerelem |
házát a kis kert közepén.” Nyoma sem volt |
se kis kertnek, se házikónak. Megtettem, amit tehettem, |
de nem találtam sohasem az ajtót, valamiféle rést, |
mely ama házba vezet. Álmaim |
úgy végződtek, ahogyan a kamaszfiúk erotikus álmai |
általában végződni szoktak, mégis fura hiányérzet |
maradt nyomukban. A természet |
igen elmésen, mondhatnám gúnyos célzatossággal |
egyesítette a szerelmi örömre és az anyagcsere |
folyékony részének lebonyolítására szolgáló szervünket. Ezek szerint |
az álombeli nőknek, úgy látszik, nem volt anyagcseréjük, talán |
istennők lehettek. De ha szerelmi gyönyörre se vágytak, |
miért látogatták mégis olyan szorgalmasan |
ágyamat, míg aludtam? Mire volt jó |
szenvedélyes odaadásuk ? Ez a visszás állapot |
jó két éven keresztül tartott, és az sem segített, |
hogy időközben, részint könyvekből, részint az idősebb fiúk |
elbeszélései nyomán tökéletes kiképzést kaptam elméletben |
a nemi élet anatómiájáról és a technikai lebonyolítás |
módozatairól. A várva várt feloldást |
csak a gyakorlat hozta meg, amikor, |
kevéssel tizenhetedik évem betöltése előtt, az angliai |
Birkenhead városának közelében megrendezett |
dzsemborin a magyar csapat tagja lehettem, |
és két héten át éltem a táborban, meglehetősen |
mostoha körülmények között, mivel szüntelenül és színtelenül |
esett a szürke eső, és nem kaptunk szalmazsákot fekvőhelyül, |
csupán egy igen vékony gumilapot, alig vastagabbat az akkoriban használatos, |
olla-gumi néven ismert, népszerű óvszernél, |
továbbá egy, a gumilap fölé helyezendő |
gyékényt, aminél vékonyabbat életemben se láttam. |
Sátrunk talaja nedves volt, ennek ellenére mégis kőkemény. |
Egy katonaviselt angol öregcserkész azt tanácsolta, |
ássunk valami kisebb mélyedést megfelelő helyen, |
ahol oldalfekvésben tomporunkat, hanyatt fekve pedig |
fenekünket helyezhetjük el; akkor kényelmesebb lesz a fekvőhelyünk. |
Az egymás mellett alvók egymásnak vetett |
háttal aludtak, kölcsönösen melegítve egymást, |
mert csupán egy-egy plédet hoztunk magunkkal fejenként, |
melegebb ruhát pedig egyáltalán nem, hisz otthon |
forró nyárban keltünk útra. De itt a táborban |
s éjszaka a sátorban is dermesztő volt a hideg. |
A napi élelmiszer-adagot nyersanyagban adta ki |
a táborparancsnokság élelmezési részlegének |
a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt skót főnöke, |
mi pedig többnyire nem tudtuk, hogyan kell az ismeretlen |
élelmiszereket elkészíteni. Egy ízben szafaládé vastagságú |
kolbászfüzéreket adtak, s miután bicskával elnyiszáltuk |
a kolbászok meglepő keményen ellenálló héját, |
halvány-rózsaszínű, savanykás ízű, leginkább |
nem illatosított fogpasztához hasonló |
pépre bukkantunk, közel az ehetetlenség végső |
határához, de aki olyan éhes volt, mint mi, |
meg tudta enni, kenyérre kenve. Csak később hallottuk, |
hogy nyers pépet ettünk, és ha megsütöttük volna a kolbászokat, |
a hazai sült kolbászhoz megszólalásig hasonló, |
jó ízű ételt ehettünk volna. Mellesleg szólva, |
fogalmam sincs, milyen hangon szólna egy megszólalásig hasonló |
kolbász egy másik kolbászhoz, vagy az emberhez, |
aki elfogyasztja. De elég ebből! Térjünk rá |
férfiúvá-avattatásom történetére. Felsőbb helyen |
elhatározták, hogy egyik este közös tábortüzet |
rendeznek, műsorral egybekötve, a finnugor nyelvcsaládba |
tartozó nemzetek cserkészeinek. Egy osztálytársammal, |
a szép arcú és daliás O. Lászlóval, mint későn érkezők, |
a leghátulsó sorok egyikében telepedtünk le a nedves |
fűre, s egy fiatal észt vagy finn cserkészlány |
váratlanul kettőnk közé ült, és valószínűleg a finnugor testvériség jeléül, |
jobb kezével osztálytársam, baljával pedig az én |
kezemet kezdte szorongatni, majd a fel-fellobbanó |
nagyobb lángok fényénél mindkettőnket alaposabban |
szemügyre vett, s száznyolcvan centiméteres osztálytársam |
jobban megnyerte tetszését, mint én, aki arcra csinosnak mondható, |
de szerény középtermetű és cingár kamaszfiú |
voltam. El is engedte hát az ifjú lány az én kezemet, |
hogy azzal is osztálytársam hajába túrjon, |
arcát simogassa, majd láttam, hogy keze |
becsúszik O. László cserkészinge alá, s egyre lejjebb |
és lejjebb matat, s mikor egy bizonyos pontot elért, |
a nálam szemérmesebb O. László felugrott, elrohant, és eltűnt |
a sötét éjszakában. Ekkor a lány, úgy látszik, |
rám fanyalodott, és engem kezdett volna munkába venni. |
Jelekkel értésére adtam, hogy jobb volna valami |
elhagyatottabb helyet keresni. Úgy terveztem, |
beviszem a lányt az elnéptelenedett táborban |
az üres sátorba, de a sátrakhoz közeledve |
láttuk, hogy a táborparancsnokság angol cserkészfiúkkal, |
vállas vagy nyurga ifjakkal őrizteti az üres táborokat. |
Nem maradt más, csak az erdő. Koromsötétben |
botorkáltunk a csepegő lombú fák között. Mindkettőnk cserkészköpenyét |
leterítettük az ázott fűre, azonban annyira |
dideregtünk már, hogy ruházatunkat csak az okvetlenül |
szükséges helyeken lazítottuk meg, s hamarosan a fiatalság |
akadályt nem ismerő vadságával vonaglottunk |
a nedves fűtől átnedvesedett köpenyeken. Talán |
mondanom sem kell, hogy ezúttal sikerült megtalálnom |
ama kis kertet és a házikó bejáratát is. |
Vajon járt-e előttem más is ott? Nem tudom biztosan, |
de valószínű, hogy igen. Tehát az is valószínű, |
hogy nem két, csupán egy liliomszál hervadt le azon az éjjelen. |
Az eső éppen szünetelt, de a szélrohamok szakadatlanul |
hintették ránk a vizet a nedves lombok közül. |
Végül is bőrig áztunk, én persze még jobban, mint a lány. |
Emlékszem, hogy csókolózás közben a szél |
az ő nedves haját többször is az én félig nyitott szájamba fújta, |
s ujjaimmal kellett kiszedni onnan a csapzott fürtöket. |
A lány arcának és hajának angol esőszaga volt. |
Nyilván nekem is angol esőszagom volt, |
ahogy általában mindennek és mindenkinek angol esőszaga |
volt e vidéken. Csuromvizesen jöttünk ki a fák közül, és egy utolsó |
csókkal elváltunk. A lány mondott a búcsúzásnál valamit, |
számomra ismeretlen anyanyelvén. |
Én is mondtam valamit magyarul, amit pedig ő nem értett. |
Másnap próbáltam újra megkeresni a lányt, |
de a nemzetközi tábor zűrzavarában reménytelen volt ez a vállalkozás. |
Azonkívül mindketten csak a távoli tábortűz fel-fellobbanó |
lángjainál láttuk bizonytalanul egymás arcát, |
az erdőben pedig szinte koromsötét volt, tehát hamarosan |
felhagytam a kereséssel. Mint említettem, |
csak középtermetű kamaszfiú voltam, százhatvanhat centiméter; |
abban az időben ez is középtermetnek számított. |
Huszonkilenc éves koromban, a bordaműtét után |
három centit veszítettem testmagasságomból, |
mikor pedig már hatvanéves is elmúltam, az öregedés további két |
centimétert zsugorított rajtam. Nemsokára a kriplik között |
kötök ki, ha ugyan nem vagyok már most is ott. |
Sajnos, mire a törpék méretére zsugorodom, |
cirkuszi törpének már túl öreg leszek, aligha |
fogok tudni bukfencet vetni. Kerti törpének |
talán megtenném szerényebb házaknál. Kár, hogy az agyagból való |
kerti törpék sokkal jobban állják az időjárás |
viszontagságait. Néha eljátszom a gondolattal, |
hogy él valahol külföldön egy gyermekem, |
aki most hajszál híján ötvenéves. |
De nem tudnék gyermekemnek tekinteni egy ismeretlen, |
javakorabeli férfit vagy egy többgyermekes családanyát. |
És valljuk be, nevetséges látvány, ha egy apa vagy nagyapa |
csak tolmács segítségével tud érintkezni gyermekével és unokáival. |
Még szerencse, hogy egy alkalmi szerelmi együttlétből |
ritkán születik utód. Montaigne olvasása közben, |
annak idején meghökkentett ez a mondat: |
„Három gyermekem volt, vagy négy.” Első olvasásra |
nem értettem, mi az oka ennek a bizonytalanságnak |
vagy túlzott nagyvonalúságnak. De ma már belátom, |
hogy a saját emlékirataimban mindössze annyit mondhatok |
ugyanerről a témáról: „Egy gyermekem volt, |
|
|