Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása
„Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása!” Nyilván sokan |
elmarasztalnának e csúnya képzavarért, |
de aki így gondolkodik, nem egy gyékényen őröl velem, |
Legjobb hát tiszta vizet önteni a nyílt kártyák közé, |
s jóelőre fölhívni a figyelmet, |
hogy már az ókor (kivált a perzsák) művészetében |
találkozunk szárnyas oroszlánokkal, és kétségtelen, |
hogy szárny nélkül semmiféle körmök sem képesek szárnyalásra. |
Mindenekelőtt meg kell vizsgálnom, |
mennyi a hasonlatosság köztem és egy oroszlán között. |
Látszólag semennyi, hiszen erőben vagy bátorságban |
nem mérhetem magam a sivatag királyához: |
az ő sörénye sárga, dús, az enyém ősz és ritka már, |
ő bojtos farkával hessenti el testéről a legyeket, |
magam csak kezemet használhatom e célra. |
De egy dologban mégiscsak hasonlítunk: |
az oroszlán egyetlen példányt ejt el csupán az antilop- vagy gazellanyájból |
s beéri vele másnapig. Magam úgyszintén, |
ha megírok egy négysorost, vagy lefordítok egy epigrammát, |
abbahagyom aznapra a munkát, |
szóval, a legcsekélyebb zsákmánnyal is beérem, |
és elégedetten heveredek le barlangom |
szegényes vackára, ha van pihenni ürügyem. |
De ideje végre visszaemlékezni, hogyan |
kezdtek el réges-rég sajátkezű oroszlánkörmeim |
szárnyat növeszteni. Egy kicsit hóbortos nagynéném |
nyolchónapos koromban észrevette, |
hogy ha szavakat mondanak előttem, ismételni próbálom azokat, |
de egyelőre eredménytelenül, pedig még |
erőlködő fejmozdulataim is tanúsítják szándékomat. |
„Maga még megőrjíti azt a szerencsétlen gyermeket!” |
– kiáltott ilyenkor húgára anyám. |
Úgy gondolta, hogy az életkoromhoz képest |
túl nagy szellemi erőfeszítés ártalmamra lehet. |
De nagynénémnek nem voltak efféle aggályai, |
s néhány hónappal később, amikor már valóban tudtam beszélni, |
elkezdte fölolvasni mesék helyett |
Ady Endre versesköteteit, |
ami ellen nem tiltakoztam, sőt figyelmesen |
végighallgattam „Az ős Kaján”-t vagy „A fekete zongorá”-t. |
Alig múltam három éves, máris elkezdtem versikéket faragni, |
s ezek közül a családi szájhagyomány egyet-kettőt megőrzött. |
De nem idézek belőlük, hiszen szájhagyomány és szövegromlás |
ikertestvérek. Mégis, egy-egy épségben maradt sortöredék, |
például: „ott léptet a halál…”, vagy ugyanezen versike befejező sora: |
„és semmi, semmi, semmi…” arról árulkodik, |
hogy Ady lírájának ha nem is a lényegéből, |
de hangulatából és külsőségeiből már kisgyermek koromban |
megsejtettem valamit. Mikor ötéves múltam, |
oldalszámra tudtam idézni „Az egri csillagok”-ból, |
és mivel különös véletlen folytán egy Mariska nevű kamaszlány, |
akinek bátyja Gárdonyi Géza kertésze volt, |
egyszer magával vitt, amikor testvérét meglátogatta, |
én, élve az alkalommal, a virágágyak között sétálgató |
idős író elé pattantam, és saját könyvéből hosszan idéztem, |
ő pedig példás türelmet tanúsítva, meghallgatott. |
(Ma is előttem még a jelenet; |
látom a napsütötte kertet s magammal szemben az írót, |
soványan, őszes kefefrizurával.) |
Gárdonyi ezután bement a házba, s levelet írt anyámnak. |
Azt tanácsolta, ne írasson be az elemi iskolába. |
Nem tudom, mivel indokolta ezt, mert a levél, |
sajnos, elkallódott. Mindenesetre, |
ha anyám megfogadta volna a tanácsot, |
nem tanulok meg írni, következésképp verseket sem írok. |
Lehet, hogy csak nyert volna ezáltal a magyar irodalom, |
de bízzuk a kérdés eldöntését az utókor ítélőszékére. |
Az iskolai olvasókönyvben aztán |
olyan verseket olvastunk, hogy közöttük Eötvös Józseftől „A megfagyott gyermek” |
kiemelkedő remekmű-számba ment; |
kezdett hát elmenni a kedvem a költészettől. |
Igaz, nyolcévesen még megírtam „Az Attila népe” című |
hazafias költeményt, hangsúlyos hatosokban, |
a rímelés terén már-már megközelítve Pósa Lajos színvonalát, |
sőt ezt az általános sikert aratott művemet |
elszavalhattam az évzáró ünnepségen, |
s még a helyi lap is közölte, mint egy nyolcéves gyermek alkotását. |
Költői pályafutásom ezután mégis hosszú évekre lezárult. |
„Az Attila népé”-t szövegromlás nélkül tudnám idézni, |
de rövid fontolgatás után rájöttem, hogy nem érdemes. |
Nekem legalább nem kell szégyenkeznem miatta, |
s akik nem ismerik, semmit sem vesztenek. |
|
|