Az ihlet csapdája
Beismerem, hogy inkább csak alattom- |
ban vágyom lenni túl világias, |
mert rám ijeszt a túlvilágias |
koporsódeszka-reccsenés alattam. |
|
De ha többet törtettem és arattam |
volna a múltban, túl csekély vigasz |
lenne számomra: akkor is igaz, |
hogy az egyenleget ki kell mutatnom. |
|
A kegyelmet, melyben annyit csalódtam, |
mert lényege tömény irónia, |
nem csalja hozzám színlelt ájtatosság. |
|
Úgy járok, mint ha fölfedezi a |
pap a szentségtörőt az áldozóban, |
és szája elől elkapja az ostyát. |
|
|
|