Eltávozók nyomában
Rónay György emlékének
Nyakamba még nyári hőségben is |
piszkos-szürke konfetti-havazása |
záporozik… Didergek… Meg-megállok. |
Kapkodva szedem már a levegőt, |
de nem találok pihenőhelyet. |
Azt a kék sziklát a magaslaton |
szeretném még elérni, s odafentről |
szemügyre venni a megtett utat, |
s a felhőszürke kísértethajót, |
mely nélkülem húz át ma még fölöttük. |
Kiterjedés nélküli s mégis |
határtalan. Rosszabbra, jobbra |
többé már nem fordítható. |
|
Milyen jó lenne megmerülni |
a belenyugvás langymeleg vizében, |
és elmondani: jobbat nem tehettem, |
s ha elhibáztam, akkor elhibáztam. |
Milyen jó lenne úszkálni a mindent |
közömbösen vevő halak között, |
halnak álcázni, mint a delfinek. |
S nézem vágyódva, tehetetlenül |
a lemenőfélben levő napot: |
az ő útját éppúgy kiszabták, |
mint azokét, akik hamarosan |
a véresen hullámzó fényözönben |
merülnek el, s minden nyomasztó |
terhük semmivé foszlik. Szabadon |
áramlanak tova, s magamra hagynak… |
|
|
|