Paraziták
Egy kert, mely bokrai között |
eltűntet minden rejteni valót, |
kötélen lógó, rosszul kimosott |
fehérneműt, százéves öregasszonyt, |
kit a rokonság ottfelejtett |
egy rozoga nyugágyon. Arcán |
már a kövületek nyugalma ül, |
fülét belepte a moha, nem hallja meg, |
hogy citerán játszanak valahol, |
hogy uzsonnázik a szomszéd verandán |
a nagy család. Teletömik gyümölcsízzel, vajas kaláccsal |
soha be nem álló szájukat. |
Csak görbe úton tisztelik a törvényt, |
őszerintük erkölcsös minden ügylet, |
ami haszonnal jár. Kiszopják |
a csontból a velőt, s csupaszra rágják, |
mielőtt odadobnák a kutyáknak. |
Nem is kell messze mennetek. |
Sokan vannak, lépten-nyomon |
beleütköztök az élősdiekbe, |
s mert arcra nézve hasonlítanak |
ők az emberiség jobbik feléhez, |
érdemük szerint, sőt a föld |
sem tudja széles hátáról lerázni |
ezt a kisszerű, de új ötletekből |
ki nem fogyó, hatalmas söpredéket. |
|
|