Egy magánzó emlékirataiból

Elmulasztott megváltás

Szakmai töprengések

Egy magánzó emlékirataiból

Utószó

Megszokott dolog, hogy a költők közül sokan javítanak régi verseiken, sőt néha teljesen átírják azokat. Mint versfordítónak, nem csekély munkát adtak annak idején Pierre de Ronsard költeményei, melyeket először a „Les amours”-nak saját könyvtáramban meglevő, Ad. Van Bever által szerkesztett, kommentárokkal és jegyzetekkel ellátott, 1918-ban megjelent, kétkötetes kiadásából fordítottam. Nemsokára kezembe került a Pléiade kiadású Ronsard, s megdöbbenve láttam, hogy a versek szövege sok esetben eltér az általam fordítottakétól. Úgyszólván elölről kezdhettem a munkát, mert egyetlen megváltoztatott sorral megszűnt a korábban adódó rímlehetőség, s mivel például Ronsard szonettjeinek első nyolc során csupán két rím fut végig  abba,  ritkábban  abab  rímképlet szerint, egy-egy, a költő által újraírt sor az egész rímszövedék felbomlását eredményezte. Az átírások oka után kutatva megtudtam, hogy Jean Dorat, a közepes költő, de nagy tekintélyű klasszika-filológus volt az, akinek iránymutatása Pindaroszt jelölte ki a fiatal Ronsard eszményképéül. Ronsard érettebb fejjel úgy találta, hogy „pindarizált” versei túl szertelenek, homályosak, eksztázisuk sokszor csak mímelt, s belátva ezt, klasszicizálta korábbi verseit. Rónay György szerint „1555-ben, ódái harmadik átadásában képeit már erősen mérsékelte, nyelvét alaposan kigyomlálta, letett vad túlzásairól, kerüli a homályt, s már korántsem a hunytszemű elragadtatást tartja egyetlen méltó irányítójának”.

A másik, hasonló meglepetés szerzője Szabó Lőrinc volt, akinek 1943-ban megjelent, addig írt „Összes versei”-t olvasva, láttam, hogy első négy verseskötetének („Föld, erdő, isten”, „Kalibán!”, „Fény, fény, fény”, „A sátán műremekei”) anyagát jelentősen átdolgozta, néha teljesen újraírta. Az átdolgozás körülbelül 200 verset érint. Minthogy Szabó Lőrinc számos költeményét betéve tudtam, sorai százszámra belém rögződtek, úgy éreztem, hogy az átdolgozás nem volt szerencsés, a költő sokkal többet rontott, mint javított régi versein. A legkorábbi át nem dolgozott kötet a „Te meg a világ”, melynek megjelenésekor Szabó Lőrinc harminckét éves volt. Rába György az Akadémiai kiadó „Kortársaink” sorozatában megjelent, kitűnő Szabó Lőrinc-monográfiájában így foglalja össze véleményét a költő átdolgozásairól: „Az átírás nemegyszer úgy hat, mint az eredeti értelmezése, másrészt néha az alkotás hímporát törli le az első megfogalmazásról.” Idézet segítségével mutatja be ezt Rába György, két variáns összevetésével, majd így folytatja: „Elejt egy-egy merész képet, mint például ezt: égigágyúzó zivatar. Olykor pedig anakronisztikusan vetíti vissza érett stílusát, így gnómáit művészi forrongásának időszakába.”

Valahol maga Szabó Lőrinc is nyilatkozik átdolgozásairól. Mint említi, egyes barátai és ismerősei részéről az a szóbeli vád érte, hogy meghamisította költői múltját. Emlékezetem szerint a költő azzal védekezik, hogy fiatalkorában nem tudta még gondolatait olyan költői pontossággal kifejezni, mint ahogyan szerette volna. Szerintem Szabó Lőrinc kész és kiforrott költő volt már első négy kötetének megjelenése idején is, mint ezt akkori remek versfordításai is tanúsítják, annak ellenére, hogy később ezekből is igen sokat átdolgozott, és nem mindig szerencsésen. Korai Verlaine-fordításainak például vers-zenéje is nagyon szép, de később lemondott a zenei szépségről a nagyobb értelmi pontosság kedvéért. Pedig Verlaine költészetének talán legnagyobb erénye éppen zeneisége. Úgy gondolom, mind az eredeti versek, mind a fordítások átdolgozásának indokát a költő ízlésének megváltozásában kereshetjük és találhatjuk meg.

Harmadik és megint új fajtája az átdolgozásnak, amit akkor tapasztaltam, midőn a Szépirodalmi Könyvkiadónál lektora voltam „József Attila összes versei” 1954-ben megjelent kiadásának. A kötetet Szabolcsi Miklós szerkesztette, s miután József Attila igen sokszor dátummal látta el verseinek kéziratát, a szerkesztő filológiailag nem helyteleníthető szempontja az volt, hogy variánsok esetében (és igen sok variáns került elő) mindig a legkésőbbi szöveget kell véglegesnek tekinteni. Bevallom, hogy nekem több ízben jobban tetszett valamelyik korábbi változat, talán csak azért, mert emlékezetembe vésődött, és a fülembe csengett. Nem egy esetben vitatkoztunk is efölött, de végül többnyire meg kellett hajolnom a szerkesztő érvei, kivált pedig az általa felmutatott, József Attila által saját kezűleg datált kéziratok fotokópiái előtt.

Az utolsó eset, melyről említést teszek, már a hetvenes években történt. Kormos István, mikor „Szegény Yorick” című, gyűjteményes kötete megjelent, elmondta, hogy fiatalkori versesfüzetét, a „Dülöngélünk”-et teljesen átírta, sőt jóbarátaitól és ismerőseitől, akiknek annak idején dedikált példányt adott, cserébe az új kötetért, visszakérte a régit, hogy lehetőleg nyoma se maradjon.

Mindezeket nem a saját mentségemül bocsátottam előre. Verseim mostani gyűjteménye eredeti költeményeimet tartalmazó mind az öt kötetemet magába foglalja, s ezek közül csak legelső művemet, „Az árnyak kertjé”-t dolgoztam részben át. 1972-ben jelentek meg válogatott verseim „Letépett álarcok” címen. Ebbe a mintegy 1500 verssorból álló fiatalkori kötetemből körülbelül 1000 verssort, vagyis a kötet kétharmadát vettem föl. Eltekintve attól, hogy „Az árnyak kertje” megjelenésének éve, 1939 óta megváltoztak a magyar helyesírás szabályai, és a központozás, továbbá az összetett szavak egybeírása és különírása tekintetében 1972-ben már az új szabályokat alkalmaztam régi verseimnél is, végül, hogy első verseskötetem nyomdai hibáit kijavítottam, vagyis, ha ezeket a változtatásokat nem tekintem szövegmódosításnak, mindössze 30–40 verssort javítottam ki az említett 1000 sorból, s ott is sokszor csak egy-egy szót cseréltem fel találóbbra, vagy csupán a szórenden változtattam verstani okokból. Ezenkívül előfordult, hogy „Az árnyak kertjé”-ben csupán számozott verseknek válogatott verseim kötetében címet adtam, vagy ciklus-címen belüli alcímeket.

Maradt mintegy 500 sornyi menthetetlenül gyenge vagy legalább ilyen részletekben bővelkedő költemény. Szívem szerint most is mellőztem volna valamennyit, de nem hagyott nyugton a gondolat, hogy egy esetleges posztumusz kiadásban a szerkesztők visszarakhatják ezeket a verseket eredeti helyükre. Úgy gondoltam, hogy ezt csak egyetlen módon akadályozhatom meg, csakis akkor, ha a gyenge verseket részint újraírom, részint átírom, s akkor az új verssel pótolt vagy átdolgozott régi költemények korábbi szövegei még egy szövegkritikai kiadásban is csupán a függelékbe kerülhetnek.

Ezt az átdolgozást a következőkben részletezem. „Az árnyak kertje” „Szonettek” című, 9 számozott verset tartalmazó ciklusa helyett teljesen új, szintén 9 szonettből álló ciklust írtam, s ez most, összegyűjtött verseim kötetében „Első szerelem” címen jelenik meg, s a cikluson belül az egyes versek is alcímeket kaptak. A teljes újraírásra az szolgáltatott okot, hogy annak idején, 21–22 esztendős koromban erősen hatottak rám Shakespeare szonettjei, s ezért első szerelmem történetét én is egy fiatal férfi és nő közötti drámai küzdelemként ábrázoltam. A valóságban inkább komikus, mint drámai volt a helyzet, noha annyit szenvedtem akkoriban, hogy három tragédiához is elegendő volna. Mégis módosítottam a „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” vojtinai elvét, s inkább azt vallom: „Költő, ne hazudj, hacsak föltétlenül nem szükséges!” Most ironikus hangnemben írtam meg ugyanennek a szerelemnek a történetét, ami legföljebb teljesen lényegtelen apróságokban tér el a prózai valóságtól. A „Szonettek” ciklus két legsikerültebb darabját, a VII. és VIII. számúakat, már 1972-es válogatott verseimbe is átmentettem „Szanatórium 1933” címen. Ezt a kétrészes költeményt mostani összegyűjtött verseimben a „Szerelem nélkül így szeretni…” című darab helyére tettem. Ez ugyanis „Az árnyak kertje” leggyengébb verse. Úgy érzem, csupa közhelyből tákoltam össze annak idején, s még központi mondanivalója sem egyéb közhelynél, úgyhogy ezt a verset sem kijavíthatónak, sem újjáírhatónak nem találtam. Első kötetem versei közül tehát csak a „Szonettek”-ből 7 vers, és az előbb említett, menthetetlenül gyönge vers maradt ki teljes egészében a mostani kötetből.

Az „Elégia” I–III. részeit már 1972-es válogatott kötetembe is fölvettem, viszont kihagytam akkor a 93 verssorból álló IV. részt, melyet túl naivnak és gyengének tartottam. Ezt a részt mostani könyvemben újraírtam, megtartva a vers alapgondolatát a versformával együtt, s átdolgozásomba majdnem változatlanul fölvettem régi versem hat sorát is. Az „Emlékek fényénél” című verset viszont úgy dolgoztam át, mintha műfordítottam volna saját korábbi, azonos című és tartalmú költeményemet. Ugyanígy jártam el „Az egyetlen bosszú” esetében, melynek most címét is „Az igazi bosszú”-ra változtattam. A „Játékszerek” című verset is ugyanígy dolgoztam át, főképp ritmikai okokból.

Több évtizedes versfordítói gyakorlatom, legkivált az a tény, hogy mint fordítónak, a legkülönbözőbb költők hangját kellett magyar nyelven visszaadnom, képessé tett rá, hogy a saját fiatalkori hangomat is utánozni tudjam.

Kisebb-nagyobb, de csak néhány verssorra kiterjedő javítást végeztem „Az árnyak kertjé”-ben található, de 1972-ben a „Letépett álarcok”-ba föl nem vett következő verseken: „Jégvirágkisasszony”, „Magyar költő a XVI. században”, „Ima”, „A tengerész”, „Négy hasonlat”, „Virágszedés”.

Nem vettem föl összegyűjtött verseim kötetébe egyetlen olyan költeményt sem, amelyet minden kötetemből kihagytam, és csak folyóiratban, heti- vagy napilapban jelent meg. Ezeknek a száma azonban becslésem szerint mindössze 10–20 között lehet. Kéziratban lappangó versem is csak kevés kerülhet elő utólag. Költői végakaratom, hogy ezek is legfeljebb a függelékébe kerüljenek bele egy posztumusz kiadásnak.

Második kötetemben, a „Lázas csillagon”-ban a helyesírási változtatásokat még 1972-ben, a „Letépett álarcok” szövegében elvégeztem. Most a szöveghez csak az „Oszlopszent” című vers negyedik versszakában nyúltam, ahonnan egy tárgyi tévedést tüntettem el. „Farsang utóján” című kötetemben pedig csak a „Hűség” című költeményben cseréltem fel egyetlen jelzőt egy másikkal, a „mágneses viharban” szövegrészt javítottam „kozmikus viharban”-ra, mivel rájöttem, hogy az előbbi áthallás egy Pilinszky versből. Ezen a két változtatáson kívül, második kötetemtől kezdve nincsen szóra érdemes javítás az 1972-es „Letépett álarcok” szövegéhez képest.

Hadd említem még meg, hogy valamennyi verseskötetemet, amennyire lehet, megkomponáltam. A versek sorrendje az egyes köteteken belül nem igazodik szorosan keletkezésük időrendjéhez. Könyvkiadói felelős szerkesztő koromban tapasztaltam, milyen sokat árt egy-egy költő életművének, ha a szerkesztő megbontja az eredeti kötetek szerkezetét, és időrendi sorrendben akarja csoportosítani a költeményeket, ami úgyis kilátástalan vállalkozás. Utólag például még én magam sem tudnám verseim pontos időrendjét megállapítani, mivel 1966-ban, egy kényszerű költözködés előtt elégettem azokat a füzeteket, melyekbe verseimet tizenöt éves koromtól kezdve keletkezésük sorrendjében beírtam. Megsemmisítettem akkor nemcsak sehol meg nem jelent zsengéimet, hanem mintegy 1800 verssornyi, „Az árnyak kertje” megjelenése után írt, de a „Lázas csillagon”-ba már föl nem vett, egy-két kivétellel soha sehol meg nem jelent anyagot is.

Miért kellett első kötetemen ennyit változtatnom, és úgyszólván semmit a többi négyen? A válasz egyszerű. „Az árnyak kertjé”-t huszonhat éves koromban adtam ki. Ma ez elég korai indulásnak számítana. Akkor a „Nyugat” harmadik nemzedékének költői közül én jelentkeztem a legkésőbb. Ennek magyarázata, hogy egy vidéki kisvárosban, Egerben éltem. Egyetlen élő költőt vagy prózaírót sem ismertem személyesen, aki számított volna valamit az irodalom életében. Mikor első kötetem megjelenése után megismerkedtem Radnóti Miklóssal, Vas Istvánnal, levelezésbe kezdtem Weöres Sándorral, verseimre tett egy-egy megállapításuk a költészet ismeretlen tájait tárta föl előttem, ők rajzolták be térképem fehér foltjait, nekik köszönhetem, hogy költői fejlődésem meggyorsult. Hogy miért könyveltek el sokan, hosszú időn át egyversű költőnek (a „Szanatóriumi elégia” volt az a bizonyos „egyetlen” vers), mások miért tartották költészetemet csupán fordítói munkám melléktermékének, arra itt nincs értelme kitérni. Talán ez a kötet nélkülem is rájuk cáfol.

Kálnoky László