Fojtogató emlék
A megvetemedett ajtót kinyitják |
az ismeretlentől megborzongó kezek. |
A homokóra alján mozdulatlan |
parányi sivatag: a halott évek üledéke. |
De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét |
egy tenger, mely fölfalta partjait. |
|
Azután egy fonográf hengere kezd forogni |
a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett |
hang szól, de alig van szavához már közünk. |
Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest, |
nem lábunk nyűtte el a küszöböt, |
nem mi vagyunk a fénykép a falon. |
Vagy ha igen, el kell felejteni! |
|
Ha menekülünk is, tovább viseljük |
az eltörölhetetlen nyomokat. |
Ami történt, durván birtokba vesz |
bármelyik órában, tetszés szerint, |
s testestül-lelkestül övé vagyunk. |
Sejtetőn simogatva érint, |
a kegyencnő szőrig csupasz hasát. |
|
|
|