Egy mutatványos feljegyzéseiből
Arcunkat liszttel, festékkel bekenjük, |
a fűrészporban bukfencet vetünk, |
hagyjuk, hogy más szégyenkezzék helyettünk, |
és piruettezünk, komédiázunk, |
az ingatag egyensúlyt, aminek |
fanyar megalkuvás az ára. |
|
Lefolyik, mint színpadon a cselekmény, |
lefolyik, mint a türelmi idő, |
lefolyik, mint az esti tárgyalás, |
lefolyik, mint a hajnali kivégzés, |
lefolyik, mint esővíz a falon, |
lefolyik, mint vak tükrön a köpés. |
|
|
Az ügyelő intelme
Miért érzed, hogy nem vagy itt, se túl, |
míg színpadias megvilágításban |
csúszkálsz a nagy vízválasztó gerincén, |
a zsinórpadlásról lógnak föléd? |
|
Jelenlétednek mi az ürügye |
mind megfordíthatatlanok, |
s megválik inkább gyíkfarkától az idő, |
mintsem hogy visszarántsd? |
|
Hisz tudom, irtóznál a hallgatástól, |
az izzó szájkosártól akkor is, |
ha cipődben már más láb lépegetne, |
és levágott hajad a más fején |
|
Lásd be, hogy e festett világban, |
hol álom-ételt és italt fogyasztunk, |
de roncsolni tud akkor is a kő, |
ha vízen tükröződő arcba dobják. |
|
|
Pályám emlékezete
Nem sejtettem, hogy minden utamat |
előre megrajzolták és kimérték, |
s megszabta egy idegen akarat |
arcvonásaim minden rezzenését, |
hogy ostorpattintásra kell ugornom, |
ha látom a lángoló karikákat, |
s hogy körbenforgok egyre a porondon, |
én, idomíthatatlan állat. |
|
Mélytenger
Vállam ágak súrolják a sötétben. |
A fák tövébe hullok, mint a lomb. |
Zseblámpa kattanása. Rám hajolnak. |
Eltűnök. Egy falon kirajzolódom, |
|
és más leszek. Fölkelek és lenyugszom |
fényreklámok éjében s hajnalában. |
Hídkorlátok peremén siklom át, |
egyenletes zúgássá hengeredve. |
|
A holdnál gyorsabban fogyatkozom, |
felhőbe fullad sárga cikkelyem, |
s fölhangzom egy raktár mélyén, a néma |
pamutbálák között érthetetlen sikoltás. |
|
|
Személytelenül
Féltérdedet fölhúzva ülsz |
az üres délutánban, ottfeledve |
egy árokparton, félig-meddig |
fűhajjal már, s száraz kórószakállal. |
|
De mielőtt magába olvaszt |
s megemészt a falánk növényvilág, |
hártyásodó szemréseden keresztül |
meglátod a mozgalmas színpadot, |
ahol a névtelen szereplők |
minden fölbukkant s le nem írt sort, |
minden fontos, mégis elhallgatott szót, |
minden tagjaidban rekedt mozdulatot |
megismételnek személytelenül. |
|
|
Sötétedés
Mielőtt elsüllyedne a talajban, |
a fényt újra fölemelkedni látod, |
érzéketlen kolosszusokat vádoló |
hajszálvékony tiltakozásul. |
|
Míg szaporázzák táncukat a percek, |
átjár a veszély madárvijjogása. |
Egy farakás őrtornyából figyelsz |
az agyafúrt hurkot vető utakra. |
|
Kit rémalaknak hittél messziről, |
a te másod jön talpig feketében, |
álmatagon halad melletted el, |
|
|
Farsang utóján
Rég kialudt vonzalmak lobbanása, |
mit az emlékezet elnyomni nem tud, |
tiltott táplálékok ízlelgetése, |
úttévesztések váratlan kalandja, |
félrevezető kiáltások a ködben, |
ki nem bogozható szagok csalétke |
és ablakrésen át elpárolgó zenék, |
ott, hol szomjas szelek kerülgetik a cégért, |
s az elmulasztott alkalmak vinnyogva sírnak, |
mint hóra kitett csecsemők… |
|
Nem nyughatom, míg újra s újra |
kibontom őket bugyraikból. |
Kiktől koldulok, nékik adnám mindenem, |
kiket marasztalnék, nem alkudoznak. |
Ferde képű vakremény jár előttük, |
nyomukban évtizednyi másnaposság, |
lankasztó eseménytelenség |
és az örökös józanság kolonca. |
póznára szúrt, kivájt tökhéjban gyertyaláng. |
|
|
Lemondás
Ha egyszer nem a megszokott eget |
látjuk, csak egy hatalmas, sáros udvart, |
ahol hajnalban összesöprik |
a fényevesztett csillagtörmeléket, |
s halljuk a kapuszárnyakat csapódni, |
ha egyszer érezzük, hogy a szavak |
a magunk választotta alvilágba |
|
Fojtogató emlék
A megvetemedett ajtót kinyitják |
az ismeretlentől megborzongó kezek. |
A homokóra alján mozdulatlan |
parányi sivatag: a halott évek üledéke. |
De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét |
egy tenger, mely fölfalta partjait. |
|
Azután egy fonográf hengere kezd forogni |
a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett |
hang szól, de alig van szavához már közünk. |
Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest, |
nem lábunk nyűtte el a küszöböt, |
nem mi vagyunk a fénykép a falon. |
Vagy ha igen, el kell felejteni! |
|
Ha menekülünk is, tovább viseljük |
az eltörölhetetlen nyomokat. |
Ami történt, durván birtokba vesz |
bármelyik órában, tetszés szerint, |
s testestül-lelkestül övé vagyunk. |
Sejtetőn simogatva érint, |
a kegyencnő szőrig csupasz hasát. |
|
|
X. Y. elkárhozása
A várakozás tikkadt percei… |
Előbb-utóbb megjelenik az arc, |
mit oly keserves eltorzulva látni. |
Lassanként minden összedől, |
szakad a vászon, kétségbeesett |
kezek tépik a délután egét, |
s a nyitott szemek lámpáit kioltják. |
valami szárnyak fémes csattogása… |
Felkapnak a földről, elejtenek, |
hogy új szemével láthasson a vak, |
ne tapicskoljon önsajnálata |
Látom, ott lóg, már élettelenül, |
a régen félárbocra vont remény. |
Vigyázva, mint tükör felületén, |
lépések nélkül siklok, távozom, |
eltűnök egy korhadt palánk mögött, |
és beissza árnyékomat a föld. |
|
A labirintus
ahol a palota kapuján belépni már bukás |
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás |
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz |
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban |
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben |
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik |
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak |
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá |
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett |
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek |
ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé |
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak |
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél |
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig |
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem |
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt |
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg |
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál |
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé |
ahol a pikkelyes szörny a középpontban terpeszkedik |
ahol mozdulatlanul figyeli mi közelít felé |
ahol az eltévedt megérzi nincs tovább egy lépés a halál |
ahol a húsevő vadak forró förtelmes bűze csapja meg |
ahol gyomrában kés forog fejében légcsavar süvölt |
ahol a tévelygő emberre rátör az embertelen félelem |
ahol az arcot pókháló vagy szellemkéz súrolja végig |
ahol csigavonalban fúj a fojtó föld alatti szél |
ahol az útjelzők előre-hátra egyformán mutatnak |
ahol megváltás lenne változni bogárrá pihévé semmivé |
ahol a pergamentbőrű kezek vádolva integetnek |
ahol a szemgödrökből véres víz szivárog könny helyett |
ahol az áldozatok a megbántottak arca tekint alá |
ahol a körbefutó fal kétségbeejtő táblaképei várnak |
ahol megtorpan a láb mikor az út csarnokká öblösödik |
ahol tovább kell tántorogni spirális szédületben |
ahol sárgalángú halotti lámpák pislákolnak a fordulókban |
ahol az alattomos homály látszólag egy irányba vonz |
ahol a folyosókon a járás bizonytalan tapogatózás |
ahol a palota kapuján belépni már bukás |
|
Szvidrigajlov utolsó éjszakája
Aludnék, s nem jön álom a szememre. |
Miért hánykódom itt, hepehupás |
ágyán egy kéteshírű fogadónak? |
Mi ült lelkemre, mint a por, |
mely könyvek lapjai közé szivárog, |
a fák zúgása künn, a szélviharban? |
Mily messze tűnt vidéki kúriám, |
a megszokott pipák és bútorok, |
az oly szükségesnek hitt kényelem, |
az éhomra felhajtott papramorgó, |
a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék, |
früstökre kis kövér fenyőrigók, |
a kamrában oldalszalonnák, sódarok, |
a zongoraszó este a szalonban, |
a whist-partik, a megejtett leányok |
ölelésbe fúló tiltakozása, |
sok titkos, bűnös, édes összebújás, |
a lejtős úton a csilingelő szán, |
s fakó lovacskák árnya a havon. |
|
engem, akit halottak látogatnak? |
Már nem vesz semmi sem körül, |
csak a tárgyak fekete foltjai, |
bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű |
s az undorító ételmaradék |
a tálcán, legyek lakomája. |
Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom. |
s az út végét előre sejthetem. |
|
Igen! Igen! Az örökkévalóság |
nem szent mennyország, nem tüzes pokol. |
Poros kuckó az, nincsen ott egyéb, |
csak holmi át nem látszó, piszkos ablak, |
nádfonatú rossz szék, a falusi |
fürdőkamráknak korma a falon |
és sűrű pókháló a szögletekben. |
Ott ásítozik, bóbiskol az ember |
ezredévtől a másik ezredévig. |
Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall |
az ajtón, pedig csak kihűlt szive |
dobban meg néha. Bosszúsan legyint, |
s nehéz feje ismét mellére kókad. |
|
|
|