Letépett álarcok
Szélben lengő mécsláng alatt |
halovány fénykörben kuporgó, |
idomtalan fejű, reszketeg árnyék. |
szétloccsanthatja koponyáját |
lakja a szívét! Hiszi, hogy trón illeti őt, |
S a mindenséget ostromolni készen, |
|
„Köröskörül romlás és rombolás! |
Lávakövekké fagynak a csillagok, |
melyeket egy képzeletbeli égbolt |
tereit bevilágítani öntök. |
Képek vesznek körül, káprázatok, |
miket a puszta légből bűvöltem elő, |
mítoszaimat vakmerően fölidézve, |
noha nem tudom, egyenesen állok-e, |
vagy fejjel lefelé függök az űrben. |
Öklöt rázok a menny felé, |
ha tarjagos felhőkből lecsapó |
villám fonódik tornyaimra, |
vagy járványok vörhenyes szőrű farkascsordája kerülget. |
Mert bátran káromol hatalmakat |
a lény, ki ellenséges környezetben is |
ki nem hóember és nem szalmabáb, |
de eszméletre ébredt sárkolonc, |
az anyag élő kétségbevonása, |
vályogviskó a mocsár szigetén, |
egy mélyre süllyedt isten menedéke. |
|
Ez a trónfosztott szellem gyújt világot |
hamar rozsdásodó drótszálain |
Ő nem tűri, hogy a legyőzetés |
Ő késztetett föloldhatatlan ellentéteim |
tövisbozótjából magasba nézni, |
hogy lássam a kárpitok lebbenését, |
melyek mögül álarcok kandikálnak. |
Csontcsészében, pépes anyag tekervényeiben |
ő kényszerített szőni terveket ellenük. |
Az ő tüzes ösztökéje tanított |
repülni, hogy egyszer zsarnokaim |
csillagálmú, nyugodt völgyeinek |
kéklő csendjét földúljam. Ő mutatta meg, |
hogyan tűzzem ki zászlóm rongyait |
És ő bátorított, a messzeségben |
sápadozó fénypontokra mutatva: |
Nézd! Ott az én lámpáim égnek! |
|
A bölcsesség, mit hetven-nyolcvan éven át szívok magamba, |
testem petyhüdt tömlőjéből kifolyhat, |
s tudatlan leszek ismét, mint a föld pora, |
vonzza milliárdnyi képmásomat, |
hogy a gömbhöz fűző köldökzsinórt |
elvágják, és súlyuktól szabadultan |
induljanak ama fények felé, |
hogy a leplek, álcák, miket ma még |
néven nevezni nem tudunk, |
de művük szenvedés, nyomor, halál, |
egyszer ronggyá foszoljanak. |
Igen! Én mondom ezt, halálra szánt, |
féregcsupasz teremtmény, ki csigánál |
védtelenebb, egyedül mit sem ér, |
annál veszélyesebb sokadmagával, |
s kit fölfelé visz a szárnyas tudásszomj. |
Igen! Én mondom ezt: Nem veszhet el, |
|
|
|