Az ősz

Szégyenkező leányként áll a nyári tájék
a gyertyafényben úszó ég alatt;
ledobja testéről a tarka rongyokat,
s hideglelős ölelkezésre készül.
Kínpadra vont madár
sikoltását utánozza a szél,
majd lenyomja az aggastyántanyák
füstjét a fuldokló mezőkre.
Az erdő sűrűjében láthatatlan
csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót.
Kockakövekből épült tömzsi bástyák
és négyszögű, vasrácsos ablakok.
Mint hogyha a toronyszobából
egy főkötős hajdani aggszűz
sárga arca kandikálna ki
a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök,
petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön,
topogva elvonultak.
Kigyomlált fejtető a messzi fennsík.
Mogorva arc a távoli sziklatömb.
Szemöldöke a kúszva el nem érhető
tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány.
Vörös szakálltüskéin régi szégyen
vet lángot alkonyatkor.
S elkezdenek a hallgatag növények
fonnyadt indáikkal tapogatódzni,
mint szánalomra méltó koldusok
vakságuk börtönében,
s bizonytalanba száll szomorú panaszuk:
 
Minket szegényeket
 
cudar szél tépeget
 
cudar szél fosztogat
 
zöld bőrfoszlányokat
 
zöld arcok rostjait
 
zöld szárak roncsait
 
röpítve ellohol
 
nem csillog sárga por
 
a méhek potrohán
 
hull párta és kocsány
 
meddőn hull el magunk
 
jaj olyanok vagyunk
 
mint a szökött halott
 
kit vonz egy fényszelet
 
ki félreoldalog
 
élők közt ténfereg
 
élők közt ácsorog
 
majd visszatántorog
 
a négy veremfalig
 
hol nyugton alhatik
 
többé nem háborog
 
megadja csontjait.
És mintha csak halálukat siratná,
elered az eső.
Lüktető, személytelen zokogás
rázza a fákat, bokrokat.
Erdők sóhajtozását hallani.
Nyálkás növényi vértől latyakos
zöld leple a mezőnek.
Folyókák sodrában virágmaszat
s üres bogárpáncél hajózik.
És éjszaka
mintha a láthatatlan csillagok
hullatnák könnyüket a földre.
 
Égből a földre
 
földről a földbe
 
lombról fatörzsre
 
törzsről fatőre
 
tőről gyökérig
 
gyökér tövéig
 
a föld szivéig
 
magasból mélyre
 
kéményszegélyre
 
tetőcserépre
 
homokszigetre
 
a kerti gyepre
 
virágkaróra
 
szürke folyóba
 
mocsári tóba
 
üres malomra
 
a sírhalomra
 
fekete földbe
 
a szemgödörbe
 
a szájüregbe
 
aláperegve
 
alácsorogva
 
semmit se fogyva
 
alászakadva
 
el nem apadva
 
hízva a földben
 
keringve körben
 
földről a légbe
 
légből az égbe
 
összevegyülve
 
felhőbe gyűlve
 
égből ömölve
 
megint a földre.
Ilyenkor pókhálósodik meg
arcunkon a mosolygás.
Ilyenkor tapintjuk ki az erek
félhomályában bolyongó halált,
s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben
a meghúzódó férgeket.
Ilyenkor merülnek alá a szörnyek,
s alusszák tél előtti álmukat
szerelmeink barlangtavában.
Ilyenkor jár a lélek
az álom és a tetszhalál határán,
és lát sosem-volt képeket,
szivárvány ívén hintázó halat,
kemencetűzben alvó csecsemőt,
faodúban országos dáridót,
hol hímoroszlán szőke lányt ölel,
s hóemberek gőzölgő puncsot isznak.
 
Mit lát, ha lát?
 
Lépcsők sokát
 
díszes lakot
 
fénycsarnokot
 
márványlapot
 
trónon napot
 
ércharsonák
 
zengő sorát
 
lángkoronát.
 
Mit lát ha lát?
 
Ködös tanyát
 
kehes banyát
 
szemben csipát
 
szájban pipát
 
dunyhacihát
 
krumplit babot
 
borulatot
 
dúló ragályt
 
hulló homályt
 
emberhalált
 
idült fekélyt
 
fekete vért
 
gyötrelmes éjt.
És már semmit se lát, csupán az őszi
sötétséget maga körül.
Mint a fának, szél rázza lombját,
gyökerei a sáros földbe nyúlnak.
Hallja a nem szájból jövő panaszt,
érzi a nem szemből hullt könnyeket.
Az álom és a tetszhalál határán
didereg, s már-már öröknek hiszi
az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold
sírban talált, penészes pénzdarab,
s derengés láttán szürke hóesésről
képzelődik, pedig virradni kezd.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]