Álmatlan éj
Te naponta táruló anyaméh! |
akol kéklőn ketyegő csillagok |
mérik hozzávetőleg az időt, |
s lassan mozgó fekete ingák |
szabályozzák vonagló éveinket. |
|
Verítékálarc takarta arcok |
úsznak benned mozdulatlanul, |
szótlanul, bár minden pórusukból |
lucskos fájdalom szivárog. |
Hömpölygeted jelképeidet: |
mák virágából font koszorút, |
lanthúros teknősbéka-páncélt, |
szelek hangján szóló csengettyűt. |
Messziről halványzöld part dereng. |
|
Kagylózúgásodban hallatod |
a be nem váltott ígéretet, |
gyertyalánggal festesz falra vért, |
haldokló száján kibuggyanót, |
csontvázunkat formálod ki őszi |
tar gallyakból, túl az ablakon. |
|
Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz |
engem, ki ébren hányódom a baljós |
lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző, |
kecsegtető káprázatokkal is, |
másképp nappal elhanyatlanék, |
ha túl is éllek, örökkévaló, |
téged naponta, s új erőre kapva |
ébredek, mikor hatalmadat |
megtöri az első halvány sugár. |
|
|
|