Álmatlan éj

Éj, forró, lüktető éj!
Te naponta táruló anyaméh!
Újra meg újra
visszafogadja menedéked
napfényben perzselődött,
őszülő magzataidat.
Enyhíted sebeik tüzét
templomboltozatod alatt,
akol kéklőn ketyegő csillagok
mérik hozzávetőleg az időt,
s lassan mozgó fekete ingák
szabályozzák vonagló éveinket.
Verítékálarc takarta arcok
úsznak benned mozdulatlanul,
szótlanul, bár minden pórusukból
lucskos fájdalom szivárog.
Hömpölygeted jelképeidet:
mák virágából font koszorút,
lanthúros teknősbéka-páncélt,
halott fehér madarakat,
szelek hangján szóló csengettyűt.
Messziről halványzöld part dereng.
Kagylózúgásodban hallatod
a be nem váltott ígéretet,
gyertyalánggal festesz falra vért,
haldokló száján kibuggyanót,
csontvázunkat formálod ki őszi
tar gallyakból, túl az ablakon.
Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz
engem, ki ébren hányódom a baljós
lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző,
kecsegtető káprázatokkal is,
másképp nappal elhanyatlanék,
ha túl is éllek, örökkévaló,
téged naponta, s új erőre kapva
ébredek, mikor hatalmadat
megtöri az első halvány sugár.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]