Zarándokút
Fölfelé megyek vánszorogva |
belső hegyomlásom görgetegén, |
méregzöld fenyvesek között, |
ezüstté őszült alkonyatban. |
A sűrűben félénk füst nem bolyong, |
nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák, |
madár nem rikolt figyelmeztetőn, |
Tekintetem elvész a szürke égben. |
|
amelyet még sötét bozót takar, |
megpillantom talán a jelenést, |
a csontszikár, páncélos alakot, |
hol legféltettebb titkaim olvashatók, |
aki ismeretlen nyelven kiált |
álomban hallott, régi átkokat, |
s szavára hamuvá kell omlanom. |
|
|
|