Lángok árnyékában

 

 

 

 

Amit az ember a földön tehet

Tüzet szítani, hogy kezünkbe marjon
a visszaharapó láng.
Szomjazni, hogy az első korty után
magába szívja vizét a pohár.
Tovarohanni eszelős
sikoltásoktól tarka folyosón,
megtartva ép eszünket.
Hurkot vető fények közt elterülni,
s várni, hogy a fegyver lesújtson,
vagy haladékot adjon valami
arcunkat félreértő könyörület.
Kihívó szókkal ingerelni
a más irányba forduló közönyt.
Tengődve a megszokható veszély
színtelen közegében,
titkos ablakra lelni,
s az ötszáz évvel ezutáni város
elmosódott képét megsejteni.
Betömött füllel is figyelni
elfojtott, ismeretlen hangokat,
s fölpeckelt szájjal is felelni rájuk.

 

 

 

Tanulmányfej

Kassák Lajos emlékének

 
A boltozatos, napsütötte koponya
magába gyűjtötte a fényt,
mely most ott foszforeszkál
a szürkületben,
a mozdulatlan szemgolyók felületén.
Szabálytalan görbületek,
redők…
Két rézsútos vonal
az orrcimpáktól a szájszögletig,
akár az óra arcán
a mutatók érzékeny csápjai.
Az arc befelé hallgatózik,
ahol időtlen zeneszó
hullámai áradnak és apadnak,
s már-már kicsapnak a homlok mögül,
hol láthatatlanul vérző nyomot hagyott
a kalap szoros töviskoronája.

 

 

 

Nyári kert

Lángszínű arc lobog a virágágyak fölött,
elfonnyasztja lehelete a sápadt rezedákat,
szája vért fröcsköl szét a bokrokon,
tüzének tűrhetetlen tébolyától
vöröslenek tehetetlenül a kőfalak,
és kemencévé fűlnek a szobák.
Kivégzett ingek lógnak a szárítókötélen.
A fakózöld gyepen halott jár láthatatlanul.
Mintha a kora délután a pusztulásba tartana.
Sötét kőtörmelék alá
bágyadtan siklik a gyík.
Tetőcserepekben megbújt vigyor
kísér mindent, ami még eleven.
Puskaporos hordón ijedt szobor
áll a kert közepén,
a robbanás előtti pillanatban.

 

 

 

Csalogányok

Az éjszakai park
alvó lombjaiból
halljuk az énekest,
a holdfény-mosta dalt,
a bársony csattogást.
Le nem kottázható
magasságokba tart,
s elhallgat hirtelen.
Felhangzik válaszul
egy fürge fütty: ezüst
tőr, mely koromsötét
drapériákba szúr.

 

 

 

Zarándokút

Fölfelé megyek vánszorogva
belső hegyomlásom görgetegén,
méregzöld fenyvesek között,
ezüstté őszült alkonyatban.
A sűrűben félénk füst nem bolyong,
nem próbálnak szárnyra kapni a sziklák,
madár nem rikolt figyelmeztetőn,
csak sárgult fű zörög,
csak zihálásom fújtatója
éleszti lépteim tüzét.
Tekintetem elvész a szürke égben.
Egy forduló után,
amelyet még sötét bozót takar,
megpillantom talán a jelenést,
a csontszikár, páncélos alakot,
a seszínű sohase-voltat,
aki táblát mutat felém,
hol legféltettebb titkaim olvashatók,
aki ismeretlen nyelven kiált
álomban hallott, régi átkokat,
s szavára hamuvá kell omlanom.

 

 

 

Levegőért kapkodva

Mintha tágas termeken keresztül
levegőért kapkodva futnánk,
hogy még egyszer hallhassuk hőskorunk
naív csataképeinek
iszap-csendbe süllyedő zaját.

 

 

 

Zsákutca

A biztonság unalmas
nyúltornyából néha előmerészkedsz,
s késpengeélű éjszakában
botorkálsz, hogy megtapogasd
a zsákutca végében a falat.

 

 

 

Önismeret

Agyrémek – foszforos szárnyú legyek
koponyám gyufásdobozában.

 

 

 

Munkamódszerül

 

1

Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót,
mint akit csak saját
távolléte bátoríthat beszédre,
s oly aprólékos-pontosan,
ahogyan a halál fiatal arcok
évtizedek múlva megjelenő
ráncainak tervrajzán dolgozik.
 

2

Úgy nézd a jelenségeket,
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly
látja a fákat, bokrokat,
egy pillanattal a sortűz előtt.

 

 

 

Olyan világban éltem

Olyan világban éltem,
hol bárgyú kések szeleteltek
búzacipó-mosolyú arcokat –
hol főzelékszagú homályban
fortyogva pangtak el az eszmék –
hol a sárból gyúrt ember
sárból gyúrta isteneit.

 

 

 

Elfelejtett szavak

Fakuló partra vetve,
az eszmélet szegélyén
alélt hajótöröttek
hevernek a homokban
só-marta szemgödörrel,
gubancos, szürke hajjal,
püffedt lábuk kinyújtva.
Nyers szél csapkodja őket,
fölállnak, tántorognak,
bágyadtan visszarogynak
a kagylótörmelékes,
kényelmetlen fövenyre.
Erőtlen fejtörésben,
tétova akarásban,
aluszékony szivekben,
tört fényű mosolyokban,
ellobbant fáklyafényben,
földmélyi motozásban,
töppedt falevelekben,
föl nem épült falakban,
a csillagok porában
kallódnak…

 

 

 

Álmatlan éj

Éj, forró, lüktető éj!
Te naponta táruló anyaméh!
Újra meg újra
visszafogadja menedéked
napfényben perzselődött,
őszülő magzataidat.
Enyhíted sebeik tüzét
templomboltozatod alatt,
akol kéklőn ketyegő csillagok
mérik hozzávetőleg az időt,
s lassan mozgó fekete ingák
szabályozzák vonagló éveinket.
Verítékálarc takarta arcok
úsznak benned mozdulatlanul,
szótlanul, bár minden pórusukból
lucskos fájdalom szivárog.
Hömpölygeted jelképeidet:
mák virágából font koszorút,
lanthúros teknősbéka-páncélt,
halott fehér madarakat,
szelek hangján szóló csengettyűt.
Messziről halványzöld part dereng.
Kagylózúgásodban hallatod
a be nem váltott ígéretet,
gyertyalánggal festesz falra vért,
haldokló száján kibuggyanót,
csontvázunkat formálod ki őszi
tar gallyakból, túl az ablakon.
Ó, szoktass hát a meg nem szokhatóhoz
engem, ki ébren hányódom a baljós
lószőrmatrácokon! Mérgezz igéző,
kecsegtető káprázatokkal is,
másképp nappal elhanyatlanék,
ha túl is éllek, örökkévaló,
téged naponta, s új erőre kapva
ébredek, mikor hatalmadat
megtöri az első halvány sugár.

 

 

 

Az ősz

Szégyenkező leányként áll a nyári tájék
a gyertyafényben úszó ég alatt;
ledobja testéről a tarka rongyokat,
s hideglelős ölelkezésre készül.
Kínpadra vont madár
sikoltását utánozza a szél,
majd lenyomja az aggastyántanyák
füstjét a fuldokló mezőkre.
Az erdő sűrűjében láthatatlan
csőrök szemelgetik a haragosvörös bogyót.
Kockakövekből épült tömzsi bástyák
és négyszögű, vasrácsos ablakok.
Mint hogyha a toronyszobából
egy főkötős hajdani aggszűz
sárga arca kandikálna ki
a hegygerinc felé, honnan az alabárdos őrök,
petyhüdt fitymaszerű sapkával fejükön,
topogva elvonultak.
Kigyomlált fejtető a messzi fennsík.
Mogorva arc a távoli sziklatömb.
Szemöldöke a kúszva el nem érhető
tövisbozót. Bajsza elfajzott bujtovány.
Vörös szakálltüskéin régi szégyen
vet lángot alkonyatkor.
S elkezdenek a hallgatag növények
fonnyadt indáikkal tapogatódzni,
mint szánalomra méltó koldusok
vakságuk börtönében,
s bizonytalanba száll szomorú panaszuk:
 
Minket szegényeket
 
cudar szél tépeget
 
cudar szél fosztogat
 
zöld bőrfoszlányokat
 
zöld arcok rostjait
 
zöld szárak roncsait
 
röpítve ellohol
 
nem csillog sárga por
 
a méhek potrohán
 
hull párta és kocsány
 
meddőn hull el magunk
 
jaj olyanok vagyunk
 
mint a szökött halott
 
kit vonz egy fényszelet
 
ki félreoldalog
 
élők közt ténfereg
 
élők közt ácsorog
 
majd visszatántorog
 
a négy veremfalig
 
hol nyugton alhatik
 
többé nem háborog
 
megadja csontjait.
És mintha csak halálukat siratná,
elered az eső.
Lüktető, személytelen zokogás
rázza a fákat, bokrokat.
Erdők sóhajtozását hallani.
Nyálkás növényi vértől latyakos
zöld leple a mezőnek.
Folyókák sodrában virágmaszat
s üres bogárpáncél hajózik.
És éjszaka
mintha a láthatatlan csillagok
hullatnák könnyüket a földre.
 
Égből a földre
 
földről a földbe
 
lombról fatörzsre
 
törzsről fatőre
 
tőről gyökérig
 
gyökér tövéig
 
a föld szivéig
 
magasból mélyre
 
kéményszegélyre
 
tetőcserépre
 
homokszigetre
 
a kerti gyepre
 
virágkaróra
 
szürke folyóba
 
mocsári tóba
 
üres malomra
 
a sírhalomra
 
fekete földbe
 
a szemgödörbe
 
a szájüregbe
 
aláperegve
 
alácsorogva
 
semmit se fogyva
 
alászakadva
 
el nem apadva
 
hízva a földben
 
keringve körben
 
földről a légbe
 
légből az égbe
 
összevegyülve
 
felhőbe gyűlve
 
égből ömölve
 
megint a földre.
Ilyenkor pókhálósodik meg
arcunkon a mosolygás.
Ilyenkor tapintjuk ki az erek
félhomályában bolyongó halált,
s tápláljuk öntudatlan sejtjeinkben
a meghúzódó férgeket.
Ilyenkor merülnek alá a szörnyek,
s alusszák tél előtti álmukat
szerelmeink barlangtavában.
Ilyenkor jár a lélek
az álom és a tetszhalál határán,
és lát sosem-volt képeket,
szivárvány ívén hintázó halat,
kemencetűzben alvó csecsemőt,
faodúban országos dáridót,
hol hímoroszlán szőke lányt ölel,
s hóemberek gőzölgő puncsot isznak.
 
Mit lát, ha lát?
 
Lépcsők sokát
 
díszes lakot
 
fénycsarnokot
 
márványlapot
 
trónon napot
 
ércharsonák
 
zengő sorát
 
lángkoronát.
 
Mit lát ha lát?
 
Ködös tanyát
 
kehes banyát
 
szemben csipát
 
szájban pipát
 
dunyhacihát
 
krumplit babot
 
borulatot
 
dúló ragályt
 
hulló homályt
 
emberhalált
 
idült fekélyt
 
fekete vért
 
gyötrelmes éjt.
És már semmit se lát, csupán az őszi
sötétséget maga körül.
Mint a fának, szél rázza lombját,
gyökerei a sáros földbe nyúlnak.
Hallja a nem szájból jövő panaszt,
érzi a nem szemből hullt könnyeket.
Az álom és a tetszhalál határán
didereg, s már-már öröknek hiszi
az éjszakát. Úgy véli, hogy a hold
sírban talált, penészes pénzdarab,
s derengés láttán szürke hóesésről
képzelődik, pedig virradni kezd.

 

 

 

Önéletrajz helyett

Fogyó világosság köröskörül.
Az olvasatlan könyvsorokból
alkonyati szemrehányás szivárog.
Az öngúny tűszúrásait
elkendőzik az arcon
a tükörre rászáradt légyköpések.
Megáll-e az idő,
hogy a kicsorbult körző
krikszkrakszait jóvátehesse?
Haszontalan kibúvó:
parókát tenni kőszobrok fejére,
vagy holtak szájába bort tölteni,
mint annyian cselekszik.
Ügyet se vet mások tálkáira,
súlyaira, aki megmérte önmagát,
aki jól látja már,
hogy omló falú kastélyhoz hasonlít,
hol a háznép kihalt,
de a zászlót bevonni elfeledték.

 

 

 

Születésnapomra

Mésztől szűkül az ér, a szív, az agy,
de egyre tágul az önismeret,
amíg holttá meredt
rákok, csigák között magamra hagy
a tél elől hátráló tengerár.
Az öregedő arc rongyfüggönye
eltakarja a fiatalt.
Ha nincs miért, a lélek küzdjön-e,
ha nincs, csak az árnyékok lakta part,
csak a növényt nem tápláló föveny?
Időfoszlányokat szór szét a szél,
s forr az időtlen üst,
hol egyre fő a friss velő s a vér,
míg kiherélnek szigorú ezüst
arccal a nem nélküli angyalok.
Tegyek úgy, mint az öngyilkosjelölt,
mint a gyáva szemfényvesztő, aki
soha legyet sem ölt,
s amíg pohárban tablettákat old,
tudja, hogy úgysem issza ki?

 

 

 

De profundis

Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele,
vérem piros folyója nem zúg át a földeken.
Képmásomat sziklába nem faragják
ormótlan nagy kezükkel
kőbaltás óriások.
A szerelem karácsonyfája,
ahol a vágy színes gyertyái égtek,
valami messzi gyermekkorba csúszott,
s a könny, mit értem ejtenek,
nem friss halottra, múmiára hull.
Hová lettek a fiatal nők,
kik szívem rózsaszín lazacszeleteit
tartósították illatos olajban,
és spulnira csavart
érzelmeimet tűdobozba zárták?
Hová lettek a lányok,
akik örökké félhomályos egemen
csillagpályájukat ragyogva rótták?
Mikor magányos arcomat
a fényreklámok zöld levében áztatom,
mikor idomtalan fejű
búvár gyanánt bukdácsolok
a múlt mélytengerében, érzem,
hogy árnyékom alattomban leválik
két sarkamról, s ellenkező irányban
eltűnik. Érzem,
nem vár többé az alkalom
nyihogva, fölkantározottan.
Már egyre tűrhetetlenebbek
a klozettkefe-bajuszok
a répabunkó orr tövében,
a képernyőn úszó lepényhal-arcok
és elvitorlázó fülek.
Egyre jobban riasztanak
a koponyán belüli omladékok.
Egyre többször állok meg, és tünődöm
hamuba írt betűk fölött.
Ha nincsen fültanú,
egyre gyakrabban hallatom
a megcsonkított cédrus jajszavát.

 

 

 

Lángok árnyékában

 

Tüzek törnek elő, mint sárkányfogak

a világegyetem tíz pontján.

Nhat Hanh

 
Ki lángok árnyékában él,
nem készül annak szemfedél,
arca viaszfehér.
Hazája már
buborékot vető homály –
égboltján alvadt vérsugár.
Estelén, éjjelén
tüzes kemencefény
a széthullt csillagok helyén.
Feje fölött
úszó lángbörtönök
parázsló mocska hömpölyög.
Apadnak teste kútjai,
elszenesednek csontjai.
Sújtják a dél néma villámai.
Látja halottak rendjeit,
vágják, verik
könyörtelen vércseppjeik.
Ha menekül,
hirtelen rávetül
a véres fény ítéletül.
Hiába fél,
kegyelmet is hiába kér,
ki lángok árnyékában él.

 

 

 

Hérosztratosz

A félmagon fogant vénarcú csecsszopó,
a majdnem elcsinált kilencedik fiú,
szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya,
a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz,
a mazna kásapusztító, a nyálfolyós
kétbalkezes, a mindigútban lökdodább,
az árnyékszéki szégyentettén rajtkapott,
az asszonynak, leánynak ittnelássalak
túléli híretek, ti délceg kérkedők,
nevét el nem felejtik, míg csak ember él,
s az alvilágban is külön hely illeti.
Diót, fügét, olajbogyót, mit évszakok
érlelnek, kéz letép és bendő eltemet
egy perc alatt. Házat, mely álló éven át
épült, szétzúz ostromgép dobta kőkolonc.
Húsz év növeszt harcossá apró gyermeket,
de dárda s nyílvessző legott végez vele.
Anészidóra és Khlóé lassan teremt,
de Árész kardja gyors, az ollós Moira is
sietve metsz. S ki tudja, tán lehullanak
aiónok óta álló csillagképek is
egy égi szélviharba fúló végnapon.
Fehérségtekre büszke márványoszlopok,
leomlotok. A törmelék, mi megmarad,
mészégetők kemencéjébe vándorol,
s bódé vagy istálló falához jó lehet.
A csóva lángja lobban, mit rátok dobok…
Ítéljétek halálra a szentségtörőt,
a templomrombolót nyúzzátok kínpadon,
holtradöbbent, hibbanterényű jámborok!
A máglya kóválygó füstjében feltörök,
s kométafarkként rémít nemzedékeket
harchirdető, tűzcsóvaszínű üstököm!

 

 

 

Hamlet elkallódott monológja

Álmát alussza Dánia.
Éjbe merültek öblök és mezők.
Magam ődöngök, álmatlan királyfi,
ama holdfény-sütötte grádicson,
hol egykor a szellem léptét követtem.
Hívom ismét, de nem jő.
Visszatérjek-e hát a palotába?
Hallgassam-e a gyilkos mámorittas
hortyogását pántolt ajtók mögül?
Vagy várjak künn, a szabad ég alatt,
s a ködös légbe írt ábrákra lessek,
miket rónak láthatatlan kezek,
s emberésznek fölfoghatatlanok?
Várjak ama rémlátásokra tán,
mik éji órán ütnek rajt halandón,
midőn akadozik légvételünk,
midőn szívünk szilaj verésbe fog,
s lüktetése a vaskos rétegekben
rárakódott nyugtalanságot tördeli?
Idézzem arcát az ártatlanoknak,
kiknek porait irigyen takarják
a sziklakatlanok hamvvedrei,
kiket megmenteni volt hivatásom,
s tán labdajátszmát folytattam hiún,
míg remélve kiáltozták nevem,
s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre?
Nem! Hisz rettegnék újra látni őket,
kiknek ősz esői, tél karmai
szétbomlasztották csontjaik körül
a hús túl romlandó sövényét.
Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék,
s körém a fuldoklók sereglenének,
a csónakszélért kapkodó kezek,
és nem tudnák, hogy én, a csónakos,
immár közéjük számítom magam…
Ég-föld hatalmai,
akik mulatságul formáltatok
fénylő csillagot fénytelen agyagból,
mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv
munkál túl gyarló alkotásotokban!
Én, az úgyis hamar veszendő,
szégyenetek szemetekbe kiáltom!
Tanúim az elhullott milliók,
őspáfrányok nyomai a palában,
gigászi hüllők, szárny nélküli madarak
földből kifordult csontdarabjai,
s a fájdalmak közt nyíló anyaméh,
honnan, miként föld gyomrából a csont,
kifordul a máris halálra szánt,
síró, eleven élet.
Tanúim a természet oly csalékony
csodái, ama szemkápráztató
szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán,
tanúim az esti kertek lakói
s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő
virágharag, mikor a nap kötésig
merül az óceánba.
Tanúim a folyók kikoptatott
torkolatának fövenyén a kagylók
s csigák üres héjai. És tanúim
a legszentebb eszmék, miket kigondolt
a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak
a légben, mint naggyá fújt hólyagok,
ha nem lesz lény, ki magvukig hatol.
Nem, ily kezektől én a büntetést
nem tűröm el, hulljon lábam elé bár
intő jelül csőr-tépte májdarab!
Midőn a tengert kémlelem, tudom,
hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti
csalétkeitek hajórakománya
fut be a révbe, a portéka, mely közt
mohó kézzel turkál a póri nép,
főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr.
Én megvetem e szennyes kacatot,
mellyel rosszra bírjátok rá az embert.
Üzletelésetekben semmi részem.
Szabadon fogok meghalni, s ha már
ellenfél nem lehettem, el nem állok
cinkosotoknak…

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]