Vád

A lombok közt fekete csónak
imbolyog át. Fülelve vársz.
Nem félsz, amikor mozgolódnak,
kiket nappal sötétbe zársz?
Nem félsz, hogy rád ismernek ők,
a csülökkel, manccsal, karommal,
halfarokkal, nyálkás uszonnyal
lassan, döcögve evezők?
Mikor átvonulnak fölötted,
nem félsz-e, hogy egyszer kikötnek
az éjfél tömör cölöpén?
Nem félsz-e, hogy gyűrűbe fognak,
mint vérző, eleven sövény,
s nem ismervén szót, rád vakognak?
Nem félsz-e, hogy szügyükön izzik
magad sütötte bélyegük,
hogy levegődet elirigylik,
és ketrecbűzük mellbe üt?
Őket örökre el nem zárhatod:
hiába minden rácsok és falak,
ha majd, mint tarka címerállatok,
rád rontanak.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]