Megnyugvás

Növényi sejtek öntudatlan mámora, állatok álma, az el nem gondolt gondolat békéje tölt el. Látni nem vágyó szemem homályt iszik, barlangfal ábráin legel, mozgást ha lát, kialudt lángok árnyait, s magába fordul, mint aki mindent megbocsát. Mit látna, hogyha látni akarna? Völgyeit és kúpjait kopár arcoknak, a szemgödör kéken ragyogó vagy nyálkás, poshadó tavát, körültűzdelve a pillák pálcikáival, tar koponyák fennsíkját, szőke s barna haj őserdejét, talányos horpadásokat, terméketlen hegeket s a fül cseppkő-alakzatát. S ha mindezektől elfordulna is, magát látná mindenben, ami fut, üvölt, sziszeg, prédára vadász, vagy föld alatt növeszt gumót, nyüzsögve, veckelődve küzd az életért, s hozzá tapad még kínban haldokolva is, bár nem tudhatja, volt-e célja küzdeni. Nyugodt vagyok, mert lassan újra az leszek, mi voltam egykor: bár piciny részecske csak, de végtelen fény része, oszthatatlanul egy a szájjal, mely szalmaszálon fújja ki színes világbuborékait, tűzgömbjeit, s míg engedi felszínüket burjánzani, kedvére van milliónyi tarka semmiség. Érzem, hogy lassan elnyüvöm kölöncömet, csontszerkezetre húzott gyatra burkomat. Legyűröm az önzést, vérre szomjas kannibált, és bűneim kígyóbőrét levedlem én. Szétszórom azt, mi mérgező, bár súlytalan, a gondolat mihaszna pitypangpelyheit, az értelmetlen ösztönök darázsraját, és visszanyert hazámba nélkülük megyek, hol ismeretlen a boldogság s a szenvedés…