Az aszkéta pillanata
Aszú fügebor cellaéjjele, |
hol vérszínű nyugtalanság világol, |
s mert éjről-éjre birkózik vele, |
mindent tud immár a paráznaságról. |
|
Mérget lehel ki, úgy hozzászokott |
a kígyó mérgéhez, mely egyre marja, |
s most végre a hüllőt, az undokot |
elfogta, s tagjai köré csavarja. |
|
Átlépi az önmaga húzta kört, |
és kéjesen förtelmes testet ölt |
minden káprázata, mit visszafojtott. |
|
Két orrlyukából sistereg a fény, |
s kivirítanak kéz- és lábfején |
a stigmák, arcán csillaglepra-foltok. |
|
|
|