Oszlopszent

Zsibbadás terjed szét a csontjaimban,
s arcomra, mint forró tejre a bőr,
kéreg telepszik. Fulladásig ittam
az unalom kongó csöbreiből.
Megszámlálom a kavicsot a parton,
a fürtfelhőkben minden kis redőt,
s izgága mormolással egyre hajtom
a mind lassabban kóválygó időt.
Összevegyül fejemben, ami fontos,
és ami nem. Türelmesen forog
a föld velem, míg vén fám zöldbozontos
karján beteg majomként guggolok.
Emberek, mint ki oszlopszentre bukkan,
szent borzalommal nézzetek reám!
A mellemen ezer csőrvájta lyuk van,
karó, mint lábam, nincsen oly sovány.
Álljatok meg, kis ételmaradékot,
ebnek valót, csupromba vessetek.
Kacagjatok ki, hisz van rá elég ok:
bolondosabban már nem festhetek.
Csontváz-kezem nem szór arra, ki így tesz,
madárganéjt. Ellenség, jó barát,
nekem nem árthatsz, rajtam nem segíthetsz.
Csóváld fejed, vonj vállat, s menj tovább.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]