Fantázia
Nagy ablakszárnyak nyílnak fenn az égen, |
s kinéznek rózsaszín hajasbabák, |
míg lenn, az összekuszált táj szelében |
rőt lombsörényüket rázzák a fák. |
Látványán a riasztó idegennek, |
hol minden fölkavart és másnemű, |
kerekre nyílt angyalszemek pihennek: |
a réteken kókadt, perzselt a fű, |
mozgó foltot vet szárnya egy madárnak; |
s ők odafenn az alkonyatra várnak, |
mikor égbe nyúlik a szikla árnya, |
a tömzsi bucka hétölesre nő, |
és a homályba búvó törpenyárfa |
meredezik, mint meredek fenyő; |
fülük pipacspiros, foguk vacog, |
mert arc nélküli árnyéklovasok |
csörtetnek a láthatatlan bozótban. |
Így várnak megbűvölten, egy se moccan, |
míg a tagbaszakadt, elszánt himek |
nekivágnak a menny lépcsőinek, |
s a lebegő erkélyekig hatolnak, |
hol árnyak, felhők egybegomolyodnak; |
a kastély rózsás hercegnő-babáit |
ablakukból durván kiráncigálják, |
s a nyafka szűzek ott érzik hazáig |
derekukon karjuk vasizmú pántját; |
szúrón csiklandja kényes orrukat már |
az alvadt vér s a verejték szaga, |
vágtat feléjük a mező, a barbár |
sátortábor s a ködös éjszaka; |
lágy testüket gubancos medvebőrre |
szegzi a vad, kőkemény szenvedély, |
s tiltakozó sikolyukat legyőzve |
hasít húsukba a nyers, földi kéj. |
|
|