Magány

Valami vinnyog… Kint vagy idebenn?
Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem?
Egy hang nyüszít bennem órák során át,
meg-megszakítja együgyű sirámát,
majd újrakezdi… Mért zokog vajon
e táguló s szűkülő fájdalom?
Tartalma nem foglalható szavakba,
mert nem hasonlít emberi panaszra.
Nyirkos pincében zokog így a fény
nélkül tengődő, sápkóros növény.
Vadállatot gyötörhet így a honvágy,
mely ketrecébe hozza zöld vadonját.
Minden árva élőlény így vonít,
ha érzi, hogy elvesztett valamit,
s legfojtogatóbb akkor lesz magánya,
amikor a sosem-voltat kivánja.
*
Kép a falon. Ember nélküli tájék.
Csak fű, fa, ég, a távolban hegyek.
Az úton az előbb valaki járt még.
Ki lehetett?
*
Megváltásban kár volna hinned,
húzódj hát barlangodba vissza.
A valóság csak meglegyintett.
Temetkezz gyötrő álmaidba.
*
Ha kiizzadhatnám a kínt, a lázat,
s építhetnék belőlük csigaházat,
ha száz tüském nem befelé sebezne,
de félelmes sünpáncélként övezne,
ha én lehetnék a dió bele,
s csontnál keményebb héja védene,
mily bátorságot adna a tudat,
hogy senki sem sejti tartalmamat.
*
Önmagamba nézek, s elborzadok:
Jaj, szinte már egész üres vagyok!
Önürességembe nyakig merülve
bámulok a kinti, fekete űrbe.
Hiába is várnám, hogy összebékül,
egymást taszító mágnes ez a két űr.
*
Pusztaságban haldoklom egyedül,
s belenyugodva érzem, ez a béke,
míg fáradt szemhéjamra nehezül
a lángoló égbolt fénytörmeléke.
Jönnek vigasztaló káprázatok;
jönnek, tudják, hogy utoljára látnak,
s mindazt, amit ajkam elhallgatott,
bevallom egy megértő látomásnak.
Ő szomorú mosollyal megy tovább;
talán maradna kissé, ha lehetne.
A szél képzelt városok hamuját
szórja rám. Alkonyul. Szállong a pernye.
Távozó fényt látok csillámlani,
majd eltakarják előlem a bomlott
szelek eszelős alkotásai,
az óriási, szürke hamuszobrok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]