A barlang

(Töredék)
......később az árnyak összefolytak
egyetlen óriási szörnyalakká,
s az ezerlábú, százfejű csoda
gomolygását ott láttuk az egen
sok-sok éven keresztül. Lényege
volt a sötétség, azt iparkodott
hatalmával elterjeszteni köztünk.
Eltakarta a holdat, a napot,
alig ragyogott egynéhány didergő
csillag, mely a polipkarok között
itt-ott még tisztán látszó égszelet
lakója volt. A szörnyeteg a fényt
gyűlölte, s úgy irtózott tőle, mint
a nagy ragadozók a távoli,
ember-rakta máglyák lángjaitól.
Ezért, ha lent egy-egy bátortalan
lángocska megpróbálta félszegen
fölütni halovány fejét a porból,
ő bőszülten sűrű ködoszlopot
lövellt felé, és elfojtotta nyomban.
Elhagytuk akkor a föld felszinét,
s a mélyben kerestünk búvóhelyet.
Emlékszem, egy sötét barlangban ültem;
tudtam, hogy emberek vesznek körül;
nyögések, visszafojtott sóhajok
hallatszottak, olykor beszéltek is,
ha a fölöttünk tomboló vihar
mennydörgése egy percre szünetelt.
De többnyire együgyű, idegen,
unalmas panaszok törték meg a
barlangi csendet, s a fojtogató
magány szívemben hajszálnyit sem enyhült.
Háttal a hideg, nyirkos sziklatömbnek
támaszkodva, úgy éreztem, hogy én is
kövülni kezdek, s beleolvadok
lassanként a sivár barlangfalakba.
Ekkor a távolabbi boltozat
alatt először szólalt meg a csendben
egy női hang. Áthallottam szavát
a halálra ijedtek nyögdelésén
s a földön szerte alvók hortyogásán.
Sosem hallottam még ily tiszta, kedves
hangot, melyben szellem, báj és okosság
így egyesül. Éreztem, hogy az arc,
mely hozzá tartozik, csak szép lehet.
Azt mondta, ő is fél, és egyedül van.
Én meg fölálltam, mint az alvajáró,
és tántorogva indultam felé,
de lábam az első lépés után
földön fekvő testekbe ütközött.
Megálltam. Tudtam, hogy nem juthatok
a közelébe, csak a szenvedő,
élő, érző, vonagló törzseken
s arcokon átgázolva, recsegő
fogsorokat s üregükből kifolyt
szemgolyókat hagyva magam után.
És visszarogytam…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]