Időszerűtlen vallomás

(Őszi városban, háború után)
Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló.
Megejtenek a délután aranyló
reflexei. A pasztellkék eget
szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem,
védi cukrát a barnán töppedő szem,
melyet tolvaj madárhad csipeget.
Gunnyasztva rejti titkait a város,
mint sűrű, túl édes óbort homályos
pincemélyben a pókhálós palack.
Egyazon háttérből válnak ki boldog
összhangban a szőlőhegyek s a tornyok:
boros pogányság s főpapi malaszt.
Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal,
bevonva mintegy tompa fényü lakkal,
csillognak. Elmosódott kék orom
töri át távolabb a párafátyolt,
s fény ömlik el a zömök és rovátkolt
falú óbarokk palotasoron.
Szelíd vidék, de nemrég még a harctér.
Emlékét őrzi néhány csorba arcél
a szobrokon. A vakolat lehullt
a házakról. Tört ablakok. Szenes folt
a háztetőkön. Mars elég kegyes volt:
határáról gyorsan továbbvonult.
Szegényesek vagy zárva még a boltok.
Az élet itten csendes, visszafojtott,
s a szó inkább suttogás, mint beszéd.
Figyel a föld, hallgatja, hogy a fű nő,
s mélyében érzi még a messze tűnő
ágyútalpak, tankok görgő neszét.
A fecskeraj most készül messzi délre.
Jó volna, ha százötven, kétszáz évre
fordulna vélem vissza a világ.
Arcom balzsamfuvalmú nyári szellet
simítja, odvas bükkfa törzse mellett
ébredek, mint szegény vándordiák,
ki útnak indul, míg felszáll a harmat.
Régimódi zöngéje van a dalnak
ajakán, meghat és elandalít.
Vadrózsabokrok rózsaszín virággal.
Nyájas múzsákkal, félénk gráciákkal
népes búvóhely zöld berek s csalit.
S városba ér, ahol kvártélyt keresgél
éjjelre; megszáll egy vén esperesnél;
ott enni kap, néhány korty bort iszik.
S mert a testnél nagyobb étű a lélek,
lámpánál, elköltvén az estebédet,
Horatiust olvassák egy kicsit.
Lehetne tél, a szél is mint borotva.
Talpam alatt hó porlik csikorogva.
Vonít az eb, ha odakint szorul.
Cudar hideg, de lépteim az ocsmány
sötétben sem tévednek túl a kocsmán,
ahol a tálon sült malac pirul.
A vendégek, kivált a termetesse,
kiknek arcát jó bor festé rezesre,
nyakalják és dicsérik e nedűt:
nyáron hűsít, télen belül melenget!
Pipáznak, ritkán szólnak egyet-egyet,
mert a fecsegés nem természetük.
A házasember búcsúzik a torból.
Éjfél elmúlt. Morogva hazafordul,
bár a mulatság még javában áll.
Cigány helyett a pulykamérgű némber
várja új nótával; taktust fején ver
a hurkatöltő vagy főzőkanál.
Fordul a kép: lakodalomban állok,
ahol a frisset aprózzák a párok,
hogy kedvük majd szétrúgja a falat.
Reng a szála, rezeg a hártyaablak,
s döngölt cserhéjport füstölög a padlat
a sárga kordoványcsizmák alatt.
Képzeletem a múltat mért idézi?
Mért tűnik oly magyarnak, ami régi?
Tűz és zamat! Rubinköves kehely
kéklángú szesszel, vad párlat, maró íz;
máskor sziklák közül kibuggyanó víz,
vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej.
Tisztás gyepén pihen meg így a vándor,
ki talpán még sarat hoz a mocsárból.
De szebb a múlt valóban, vagy pedig
varázsszava az együgyű „azóta”?
Szebbnek látja a földet a pilóta
azáltal, hogy fölé emelkedik?
A vár fegyvertermében nagy halomba
rakva a koponyák: dúlt hekatomba,
de hajdan emberek, akár magam.
Halálos kardcsapás ma már fakó sáv.
Jelképpé egyszerűsödő valóság
példájából okul gyarló agyam.
Mongol szemek, zömök test, barna homlok,
legtöbben életükben is hasonlók;
s amit egyéni jegynek tarthatott
a kortárs, a lényegtelen lefoszlott,
s mezítlenül fedik föl most a csontok
titkukat, az időtlen alkatot.
Nemzedékek során céljára törvén,
hány ellenállást gyűrt le már a törvény,
hogy ím, a káoszból kihallani
szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén,
bár akadozva szól, a fajta nyelvén
mindig ugyanazt készül mondani!
Világosul, amit régóta sejtek:
ahogy bonyolult testemben a sejtek
születnek, halnak, névtelen tömeg,
s tűhegyhez képest ezredrésznyi szörnyek
egyek velem, bár életemre törnek,
mások meg a haláltól védenek,
úgy old magába engem is a népem,
a vére lüktet versem ütemében,
és nyelvével szólhat csupán a szám.
Sodrába vett a véghetetlen áram.
Egy hang vagyok a nagy harmóniában,
mely megtagadhat, akkor is hazám!
Már nem bánhatna vélem mostohábban,
s vonzóköréből nem léphet ki lábam;
testem földjéből vétetett: övé.
Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú:
bölcsen térek meg borfoltos bajúszú,
hordóderekú őseim közé.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]