Intermezzo
Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat, |
a kerteket, a tornyokat, a várat. |
A felhőkből, a szélből és a fákból |
egy esős nyári nap borúja árad. |
|
Tegnap minden forró volt és sugáros, |
de ma alélt és tetszhalott a város, |
a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje, |
mit az idő, az ólmos, sárga ár mos. |
|
Rágyújtok a présház mellett a dombon. |
Papírcsomagból ebédem kibontom. |
Ringatnak a felhők, s én lassan úszom, |
mint szomorú vándorlegény a kompon. |
|
Diófánk máskor lombjával beárnyal, |
de itt most eggyé vált a fény az árnnyal. |
Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem, |
a földön kúszó, egykor égbe szárnyal? |
|
Itt örök hazát védett az örök hős. |
Családi címerem kardos, törökfős. |
Miért, hogy éppen bennem hallgatott el, |
s szunnyad a sok, vérembe költözött ős? |
|
Elindulnék, ha tudnám, merre menjek, |
hogy a földet figyeljem vagy a mennyet. |
Feledhetem-e azt, hogy körülöttem |
az árva ország üszkös teste gennyed? |
|
Kinek a harci kürt vad és üvöltő, |
változhat-e a csendes, furcsa költő, |
s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra, |
olvasva versem, egy más emberöltő? |
|
A fűben zöldruhás kabóca pattog. |
Egy elfutó vonat zenéje kattog. |
Észrevétlen kihullasz az időből. |
Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz. |
|
|
|