A nyári délhez

Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél, tedd homlokodra gyémántkoronádat, s vágd testemet, mint a nyárvégi nádat a nádvágók hosszúkás kései. Minden faág a föld felé alél, s bíbor alkonyra vágyik, kései órákra, míg a gőzfürdői hő aszalja levelét; szennyes szivárvány, olajcsík az úttesten, és a járdán aszfaltozók kátrányos üstje fő. Bogár fut a gyepágy perzselt füvén át, odébb egy rozzant villamos szalad. Piros csíkozású ponyvák alatt, a kávéház műkertes teraszán kakukkfüvet szagolnék, sárga szénát; régmúlt idillt, falusi perceket villant a képzettársítás szeszélye. Kedves bolond mulattat herceget ily furcsa módon, s bár a földben rothad, így idézzük a szeretett halottat, ki néha még úgy tetszik, mintha élne. Ez a terasz, e fák: egy perc a béke szigetén, mint mikor a moziban rövidszoknyás táncosnő lejt vigan a fénysugárban, és már itt a vége, mivel a reklámkép elérte célját. Zsilettpengét vagy fogpasztát ajánl ez a lenge, tündéri szőke lány, de megtanít, hogy minden percet élj át, mereszd szemed, mert eltűnnek sudár lábszárai, s bombázott körutat, páncéltörő ágyút, tankot mutat az illanó, az áruló sugár. Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél, mutasd, míg itt ülök tűnődve, gazdag kincstáradat, az elszédült kamasznak buja formáidat. E szív előtt vetkőzz most meztelenre. Meggyötörték pufók angyalkezükkel bár a nők, de mégis bízik, és derűre vágyik. Telt melleid mint hamvas bőrű körték virulnak. Lassan és ringatva vidd a csípő és a combok titkait az alkonyig, a dús királyi ágyig, a lángszín párnákon kibontva ében hajsátradat, hagyd el kőbörtönében sínylődő rabszolgád, ki a sikert kívánja s unja is, hagyd e kivert kutyát egy korsó sör mellett henyélve. Esze zavart, jó, hogy ritkán beszél, s már régi rímeit is elfeledte, fél a tolltól, papírtól, és helyette láthatatlan plajbásszal ír a szél verseket a vadszőlő levelére.