Egy modern zsarnokhoz

A messzi harcmoraj, a szén, vas és olaj, az újság és a könyv hatalmad hirdetik. A föld mély gyomra döng, ha mint hógörgeteg, fenn eldübörgenek a súlyos harckocsik. Éjfélkor városok fölött az ég lobog; gyorsan futó, falánk tűz terjed s szörnyű hő, sárkánytaréj a láng, rekedt vészkürt vonít, megolvadt érc folyik, átforrósul a kő. Amíg száj szólni bír, szélvészként száll a hír, sötét lovon, az éj hátán vágtat, s vadul üvölt, mert a veszély rabló ölyvként lebeg a háztetők felett, s lecsap váratlanul. Ki fél, imába kap, más gázmaszkot ragad, sötét pincéken át botolva lépeget. Az asszonyok jaját elnyelte már a csend, s hallják berregni fent az éji gépeket. Népednek új utat baljós horgod mutat. Jog, emberszeretet, mindezt fölfalta, jaj, undok falansztered, a szervezett pokol! Az ember haldokol, és bálvány lett a faj. Álmodban őrzenek hű testőrezredek. Tőrével el nem ér a bujdosó bitang. Úgy rejt a sűrü éj, mint lomha harci mű, mint egy sötét szinű és óriási tank. Egy véres árnyalak mégis meglátogat; tőle fegyver se véd. S megbénít az iszony, mert érzed csontkezét, s kibuggyanó bele mint hóhér kötele feszül meg torkodon.