Szanatóriumi elégia
Az éjjel, hogy szivem zakatolt szakadatlan, |
s dobolt, aludni nem hagyott, |
és ablakom mögött ragyogtak dús csapatban |
forró párnáimon forogtam jobbra-balra, |
s ekkor történt velem, hogy ráeszméltem arra, |
mily borzasztó, hogy itt vagyok. |
|
Körül az utakat a hófúvás belepte. |
Hóban szunnyadtak a faluk. |
Az éj, mint óriás szárnyú, fekete lepke, |
rászállt a tájra, s elaludt. |
Bár hagyna engem is a fájó nyugtalanság, |
mint fürge hírvivő, ki átvevé parancsát, |
s indul, reggelre messze fut. |
|
Vagy futhatnék magam, s lehetnék messze innen, |
csatolhatnék lábamra sít, |
és meg se kérdeném, teherként kell-e vinnem |
hol minden gondolat vergődés, visszahullás |
és cél nélküli harc. Nem várja szabadúlás |
azt, akiből kihalt a hit. |
|
Mintha csak egyedül élnék az épületben, |
sehol sincs egy parányi nesz. |
Várom, hogy a szelíd álomtündér belebben, |
A csend, mint fekete bálvány, néz a sarokból, |
de reggel köhögés kél háromszáz torokból. |
|
Milyen lehangolók a fáradt ébredések! |
A hó esik, vagy épp elállt. |
Lassan felöltöm a szokásos öltözéket: |
mackóruhát, nyakamba sált. |
Ha hőmérsékletem nem száll magasra, holnap |
felöltözöm, három pokrócba csomagolnak, |
és úgy gyakorlom a halált. |
|
Az álom elkerült. Mennyire irigyeltem, |
az alvók ágyukon, az almafák a kertben, |
De párnáimra én fejem hiába hajtom, |
mert mint kemény ököl egy súlyos tölgyfaajtón, |
dörömböl nyugtalan szivem. |
|
Hallgattam a szivem. Valami nyomta mellem, |
nehéz, alattomos veszély. |
Harag öntött el az ostoba végzet ellen, |
Vasfalnak ronthat így az őrült, s visszapattan. |
És vérem folyt, amint az ajkamat haraptam. |
Így múlott lassacskán az éj. |
|
|
Oly hosszú volt a tél, szinte kibírhatatlan; |
milyen nagyon vártuk pedig |
a tavaszt, mely a föld alatt szervezte lassan |
hogy kéklő ég alatt nyilazzanak a fecskék, |
s a fák, mint párttagok, kitűzzék a rügyecskék |
|
Néha oly vágyódón néztem a szürke égre, |
mint börtöncellából a rab, |
akinek egyetlen vigasza, menedéke |
az a kis, négyszögű darab, |
s így néztek mások is, csüggedten vagy kitartón |
viselve végzetük. Meglátszott minden arcon: |
fél, hogy örökre itt marad. |
|
Ó, hányszor néztem el az ődöngő csoportot |
Sötét tekintetek, pergamensárga arcok, |
micsoda gondterhelte fők! |
Akadtak párok is; sétáltak kéz a kézben, |
de távolról nézve egyforma volt a két nem. |
Nadrágban jártak itt a nők. |
|
A legtöbb lány olyan fiatal volt s törékeny, |
hogy összeszorult a szivem. |
Félénk virágok a halál forgószelében. |
Összebújtak nyolcan-tizen. |
Könnyű lépéseik, ha csend van, szinte hallom! |
A kettős lift felé siettek át a hallon, |
|
E különös helyen sokan a szerelemben |
kerestek feledést, vigaszt. |
Mit elvesztettek, egy kék vagy fekete szemben |
próbálták megtalálni azt. |
Szívük sütkérezett a bágyadt téli napban, |
s az irgalmas sugár leolvasztotta lassan |
|
Az aggodalmasak, elég nagy volt a számuk, |
a kórt, mely birkózott velük, |
figyelték; pontosan tudták a gaffky-számuk, |
vagy westergren-felvételük, |
és röntgenképüket maguknál hordva, foszlott |
légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop |
|
Fél éve éltem itt, s a hely ezer szokása |
így lett lassan tulajdonom. |
Mintha egész nyakig volnék a földbe ásva, |
nem kért tudás mázsája nyom. |
S mint kóbor remete valami sziklazugban, |
úgy éltem a hegyen, melyről magam se tudtam, |
hogy börtönöm vagy otthonom? |
|
|
Hol elfordul az út, jobbról egy sziklakatlan, |
baloldalt bokrok és fenyők, |
hogy eltűnt már a hó, gyakran meglátogattam |
Kakukk szólt, nyúl futott, a természet zsibongott, |
de csöndben álltak a fejfák; alul a dombok |
hátán haragoszöld fű nőtt. |
|
Halott nevek. Sokan még húsz évig sem éltek. |
Mit vétettek vajon, s kinek? |
Kaptak-e örömöt az élettől szegények? |
Egy rosszkedvű öreg motoszkált olykor itten; |
kimérten dolgozott, sírgödröt ásva Isten |
|
Pár percet tölt el itt az élő, mint a vendég, |
s sötétlő arccal megy tovább. |
Félelmes tanterem e hely, hol a növendék |
elveszti fénylő mosolyát. |
Akiknek nincs tavasz, akiknek nincs vasárnap, |
sötétben alszanak, már semmire se várnak |
lenn a türelmes koponyák. |
|
Fölöttük csendben nő a fű, közötte dudva |
Ó, ha a számtalan csontszáj beszélni tudna, |
mily hangzavar támadna itt! |
De emberéletet Isten csak egyszer adhat, |
s nem fogja kedvükért megtörni az anyagnak |
|
Hogy a sebész kivett hét bordarészt belőlem, |
a természetben mit jelent, |
s éppúgy, ha a halál majd elrabolja tőlem |
A félelem felém hiába is lopódzna, |
nem fogom görbülő gerinccel, szolga módra |
|
Járok-kelek a lét zavart forgatagában, |
és nyugtot nem lelek sehol. |
Egy rosszkedvű napon utolsót lép a lábam. |
Eltemetnek. Ki tudja, hol? |
Ha majd egy sírgödör a testem befogadja, |
ott sem leszek egész: csontvázam hét darabja |
|
Az életet ha túl kegyetlennek találom, |
és megrendelhetem naptár szerint halálom; |
ha tetszik, mindent itthagyok. |
Tapintom mellkasom falát, a szív ahol ver, |
de mégsem dörren el kezemben a revolver. |
Mily gyáva lázadó vagyok! |
|
Csak állok s bámulom az égen gyors iramban |
Elillant éveim számlálgatom magamban. |
Hadd mondják a buták és boldogok: „Be jó itt!” |
feledve, hogy a sors apró egérfogóit |
nem tudják kikerülni majd. |
|
A lét reménytelen. Sötét a szív magánya, |
bár mélyén olvadt érc hevül, |
de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya, |
nem mutatja, mit rejt belül. |
Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem. |
A tárna összedől, és kincsei a mélyben |
|
Hány szürke alkonyat lepett meg észrevétlen, |
Sok évig jámborul és együgyűen éltem, |
A fürge gondolat, ha itt járt, már szaladt is. |
Rémképek voltatok. Kinőtt a föld alatt is |
|
De úgy esett, hogy egy hozzátok közel álló |
Létem két út között csupán rövid megálló. |
Mi sem sújthat váratlanul. |
Lassan elhagynak az eszmék; hiába hittem. |
A szép szavak silány gyűjteményével itten |
csődöt mond Settembrini úr. |
|
Láttam, ki vérömlés után mozdulni sem mer. |
Láttam mellkast, melyben szelep |
módján gumicső volt. Láttam, mint lesz az ember |
Láttam, mit ellenünk szeszélyből, unalomból |
egy ellenséges ész a földön túl kigondol. |
Új változat már meg se lep. |
|
A semmi dölyfe tölt. Mért vigasztalna minket |
bűvészet, betanult fogás? |
Figyeljük, befelé fordítva szemeinket, |
a férget, mely bensőnkben ás. |
Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt. |
Nevünk sem él tovább: vérünktől az utókort |
|
De a sötét erők, szüntelen szertejárván, |
az ártalmas csírák, az éhség és a járvány |
szolgálnak eszközül nekik. |
A láthatatlanul kicsik hadteste hódít |
e földön, és talán kiirtja majd lakóit |
|
A csillagász csövén csak éjt láthat, gomolygó |
ködfoltokat; kevés a fény. |
A mindenség hideg, a föld parányi bolygó, |
az ember megtűrt jövevény, |
ki a mulandóság keserű kenyerén él, |
s a napkorong tüzes kályhája melegénél |
|
És vándorolnak a csillagképek felettünk, |
megfejthetetlen rend szerint. |
Lelkünk anyagtalan, és színes sár a testünk, |
amelyben életnedv kering. |
Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe. |
Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe |
kerülnek egykor csontjaink. |
|
|
|
|